Népújság, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-19 / 221. szám
jr Viszonllátora, drága „A háború elembertelenit’’ - ei közhely. Hogy igazsága megrázó, új és sokkhatású legyen, hogy ez az evidencia az újszerűségével,' a soha nem hallottságával mélyítse el az emberben az embert, — ahhoz kell a művész. Tersánszky Józsi Jenő ilyen művész volt. Valami megrázót. valami mindig is igaz volt és mégis mindig új és dermesztő igazságként ható gondolatot mondott el, s bár e gondolat a zsurnalisztika és a szónoklat tisztes keretei között közhellyé koptatódott; az ő egykori regényében; sajátos; fanyar humorával elmondva a most megfogalmazottság és fris- eség hatását keltette. A regényben. És még a néhány évvel ezelőtti színházi közvetítés kapcsán is. Most Maár Gyulának „köszönhetően” aki írta és rendezte is a Viszontlátásra, drága című tévéjátékot Tersánszky Józsi Jenő egykori regényéből, mintegy tiszteletadó emlékezésnek szánva e produkciót — a regénynek csak vázlatát kaptuk. Azt is unalmasan, terjengősen és összességében gyenge színészi alakításokban. Nem azt kérjük siámon a rendezőtől és Márk Iván kamerájától, hogy miért nem a regényt „adták vissza” tévé- iátékukban, mert láthatólag és érthetőleg is nem arra törekedtek. De a lapossá szűr- kitett dialógusokat, a hosz- szas és unalmas semmi sem történést, Bánsági Ildllcó vergődését és Csákányi László szenilitásba kergetett nagyapját, s a többi színész játékában hiteltelenségét már sokkal inkább számon kérhetjük. És kérnünk is kell. Több mint másfél óra állt Maár Gyula rendelkezésére, s ez óriási idő, ha jól és mieteten sáfárkodnak vele. Úgy libbenhet el, viharozhat tova, '/.águldhat el mellettünk •nnyi idő, hogy tűnő percek- íek érezzük csupán, de úgy ummoghat is, hogy néha issúsága már az unalmasig fájdalmas érzetét kelti, helyütt már szót ejtettem ról, hogy a magyar tévéjá- kok jó része talán protek- ó (?) folytán megkerüli a ígóasztalt, ugyanakkor egy- iv kibontásra való ötlet, té- a a hebehurgya rövidségei, az összecsapottságával mik ki. És itt most az idő, íz igazán használható drámai nyersanyag is rendelkezésre állt, — s mindaz, ami Tersánszkynál művészet, atmoszféra. emberi tragédia keserves-könnyes mosoly volt: igazság —, az itt, a képernyőn, átvedlett újra közhellyé, egy felforrósodott ölű „úrilány’’ elzüllésének majdhogynem giccses történetévé csupán. A Táltosfiú és a világfa Az alcím így ajánlja: Tévédráma ősi magyar szájhagyományok alapján’’. Miután ősi magyar szájhagyomány meglehetősen kevés van. miután egy magyar Kalevala összegyűjtésére és megírására még Arany János sem vállalkozott, s miután a legősibb múlt kutatásának egyik és nem is leglényegtelenebb módszere éppen a legendák, A szentendrei szabadtéri prajzi múzeum elnyerte íz F. V. S. alapítvány Schu- oacher aranyérmét. A kima- uüó építészeti, múzeumi és űemlékvédelmi teljesítmé- íyek elismerésére alapított no lékérmet az alapítvány aamburgi elnöksége az idén a kramsachi (ausztriai és a 19*8. szeptember 19.. kedd hagyományok, mesék, mondák gyűjtése és elemzése — egyszerre voltunk fül- és szemtanúi egy kutatási ág eredményeinek bemutatásának, s a televízió újszerű és elismerésre méltó próbálkozásának. Próbálkozásnak tekintve azt, hogy az ősi és hősi múltba kívánva visszanyúlni, megkísérli ízét, zamatét, elképzelhető világát, atmoszféráját visszaadni a képen visszaadhatónak, s nem tekintve próbálkozásnak, sőt a témával való szerencsés találkozásnak inkább, hogy az elektronika adott helyet és időben ím beigazolta létének szükségességét. A TáltosfiA; Juhász Jácint Mindehhez azonban hozzá kell tenni, hogy a rendező Rajnai Andrásban és a képernyőre alkalmazó társaiban mintha bizonytalanság is élt volna az iránt, hogy lehet-e egyáltalán drámává, egységes történetté kovácsolni a szájhagyományfüzért. Emiatt is néhány jelenet legfeljebb csak a hitelesség látszatával próbált hatni, pedig valójában nagyon is műDuna-kanyarbeli város gyűjteményének adományozta, az ebből az alkalomból vasárnap megtartott ünnepség vendégeit Boros Sándor kulturális miniszterhelyettes — a rendezvény házigazdája — köszöntötte. Az aranyérmet Hans Toepfernek, az alapítvány elnökének megbízásából Hans Gschnitzer, a kramsachi falumúzeum igazgatója adta át Kurucz Albert főigazgatónak. Megjelent Johannes Balser az NSZK budapesti nagykövete is, .„V vi, stilizált, elképzelt volt. A díszletek és a jelmezek is gyakran keltettek zavart a nézőben, hogy most „ősi magyar tájakon”, vagy keleti, bizánci, orosz, avagy tatárra stilizált világban járnak, élnek-e A Tiltosfiú és a világfa hősei? Nem, semmiképpen sem szabad ezt a tévédrámát a megszokott, sőt a kísérletezés hagyományosan hagyo- mánytalan eszközeivel sem mérni. Az ősi eredetmonda helyett, vagy mellett, izgalmasan érdekes és odafigyelésre méltó vállalkozás keretében próbált meg egy „elszánt” csoport a művészet és technika eszközeivel, a tudományos kutatás eredményeit használva az íráselőttiség ősmagyar társadalmába elvezetni bennünket. Ne kívánjuk, hogy ezt maradéktalan sikerrel tegye, mert ezzel még a tudomány is bőven adós, s azt se, hogy a szó megszokott értelmében drámát és sikerest akarjanak a képernyőre teremteni. Ám, hogy eljussunk egy majdani ősi, népi drámához, el kellett kezdeni : figyelemre méltó kezdés és kezdeményezés volt A Táltosfiú és a világfa. AZ ÖREGEMBER, mint mindig, most is ott áll a pályaudvari hirdetőtábla előtt. Mellette középkorú férfi böngészte a hirdetéseket. Odamerészkedett hozzá megszólította: — Bocsánatot kérek tisztelt uram — mondta neki félénken. — Külön bejáratú szobát ajánlanék. Szinte semmiért. { A férfi végigmérte az öreget. Emez láthatóan minden ok nélkül — vagy talán a hideg miatt — könnyezett. Arca és szakálla piszkos volt. öreg télikabátját spárgával fogta össze a derekán, remegő kezében gyűrt kalapját szorongatta. A férfi megcsóválta a fejét, aztán ezt mondta: — Sajnálom. Nincs szükségem szobára. Az öregember elfordult. Ahogy pislogott, szemeiből könnyek potyogtak. Maga elé meredt. Amióta felesége magára hagyta, rendszeresen látni a hirdetőtábláknál. Nemrég valahogy sikerült kiadni az oly sokszor és sokaknak kínált szobát. Valami házaspárféle költözött hozzá. Nem szerettek fizetni. Pár hónap után aztán ők is leléptek. Reményeit ismét csak a hirdetőtáblák körül vélte megtalálni. Naphosszat ólálkodott és ajánlgatta külön bejáratú szobáját, de senki sem hitte el neki. Amíg a felesége élt, egyszerűbb volt. Az asszony MEZEI AND RAS aggodalmaskodó igazságkereső kérdése „íiyen gazdagok vagyunk?” a hozzászólások, jegyzetek áradatát indította el. Hetek óta kutatók, mérnökök, közgazdászo mondják el véleményüké (egyre nagyobb terjedelem ben) szegénységünkről, ötlet gazdagságunkról, a világ- színvonalról és provincializmusról. Az elmúlt héten a rádió riportere — Vajda Zsuzsa — is bekapcsolódott a vitába. Tudósok, akadémikusok nyilatkoztak a kérdésről. „Közepesen fejlett ország vagyunk. Ez vonatkozik mindenre, a munkaerő színvonalára, életszínvonalunkra és egy kutatóintézetre is. Tehát ne gondoljuk azt, hogy a magyar átlag az sokszorosan zseniálisabb, mint a világon bármelyik. Ne gondoljuk azt, hogy sokszorosan kevesebbre vagyunk képesek, mint bárki más az adott körülmények között”. (Vámos Tibor) Szó esett az emlékezetes szenzációról, a tavalyi tavaszi nemzetközi vásáron bemutatott csepeli szerszámgépről, amiből akkor valóban ez az egy volt a világon, viszont az őszi hannoveri vásáron már egy-két hasonló példány megjelent a világpiacon. Ellopták ötletünket? Dehogy. Csak arról volt és van szó, hogy a világon ösz- szefüggő szellemi folyamatok érvényesülnek, a föld különböző országaiban azonos gondolatok foglalkoztatják a kutatókat. Az eredmények nem csodák, hanem törvény- szerűségek s azok nyernek, ahol az objektív feltételek a megvalósulást siettetik. Ki jut hát magasabbra — tette fel a kérdést már korábban Lukács György — a Himalája tetején kuksoló nyuszi vagy a szteppén ődöngő elefánt? Időközben lemaradunk • ezzel számolnunk kell, ami X képzőművészeti világhét kiállítási sorozatában Abasá- ron a Művelődési Házban kapott helyet két ötvösnek, Zidarics Ilonának és Laczák Gézának huszonhat műtárgyból álló tárlata: Zidarics Ilona három nagyméretű serleget és négy zománcot, Laczák Géza tizenkilenc fémes vegyes kompozíciót vitt közönsége elé. A kiállítás előzményéhez tartozik, hogy Laczák Géza ötvösmunkái a mátrafüreöi Avar Szállóban nagy sikert arattak a közönség és a Magányosan varrogatott, olcsón, és talán szépen is. Megéltek. Am a váratlan haláleset után megváltozott minden. Azt tanácsolták neki, költözzön az öregek otthonába. Hagyja abba a munkát. S bár az öregember nem akart ráállni, másnap egy másik nyugdíjast állítottak a helyére. Újra kérték, foglalja el helyét az otthonban. Nem lesz egyedül. Mindent megkap, amire szüksége lehet, HOSSZAS UNSZOLÁSRA végül beleegyezett, összecsomagolt, elindult. Útközben azonban meggondolta magát és visszafordult. Mindenáron ki akarta adni a szobát. Megél! — gondolta. A kevéske nyugdíj, meg amit a szobáért kap, elég lesz hozzá. Remélte, talál majd valami rendesebb emberpárt, akik hajlandók lesznek vele egy fedél alatt élni. megosztani közösségüket. Am a lakbérrel legutóbb angolosan távozó házaspár óta nem akadtak újabb szobaigénylők. Volt akiknek távol esett a munkahelyétől. Volt aki szűknek, piszkosnak, lakhatatlannak ítélte. Máso'- meg, látva az örege^ho- meg se nézték az általa kínált szobát. azonban kiküszöbölhető lenne, ha jobban gazdálkodnánk nagy értékű gépeinkkel, amelyek idő előtt erkölcsileg elavulnak, ha nem kellene beszélnünk a három és fél órás munkahétről, az intézményi unalomról és tehetetlenségről. A késés hátrányt jelent. Mi is gazdagok vagyunk ötletekben, de ahhoz, „hogy egy ötlet a világ élvonalába tartozó módon megvalósuljon, ahhoz legalább másik 99 ötletnek el kell halnia. Lehet, hogy eszményi körülmények között valamelyik másik valósulna meg”. (Benedek Pál) De ilyen eszményi körülmények ma sehol sincsenek, nem is szólva arról, hogy technológiai csodák ma már nincsenek. Minden új találmány az előbbinek, a korábbi előzményeknek egy racionálisabb változata. De nem is a találmány a cél, hanem a finanszírozás. Nem ásatag normák újként történő harsonás üdvözlésére van szükség, hanem az újra fogékony, tájékozott emberek sokaságára. Azért is jó ez a különböző közösségekben tovaburján- zó vita, mert önismeretre késztet, nem feledve azonban azt az igazságot, hogy minden vitának csak akkor van értelme, ha azzal a dolgok előbbre jutnak és nem azt állapítjuk meg, hogy szegények vagy gazdagok vagyunk, hanem azt, mi a teendő. ★ Az Ádám nyomában — Simonffy Géza és Bán szakma előtt is. Ez a siker, ez a művészi munka tette kíváncsivá az abasáriakat: hogyan is volt egy jól válogatott kollekció az ötvösről és arról a lehetőségről, amely ebben a művészeti ágban rejlik. Az ízléssel és a rendelkezésre álló tér célszerű fel- használásával rendezett kiállítás jó benyomást kelt az érdeklődőben. Zidarics Ilona nagyméretű serlegei nemcsak a feliratok tanúsága szerint jelzik az ünnepélyes alkalom' és az alkotást kiváltó eszMost, hogy ott állt a járdán, a hirdetőtábla előtt gondolataival és szomorúságával, észre sem vette, hogy minduntalan fel akarják lökni. Nem bosszankodott. Hidegtől könnyező szemeit a járókelőkre szegezte, érezte, szédül. De nem tágított. Elhatározta, nem adja fel. Nekitámadt a legelső közeledő párnak. Szája kinyílt, arca érthetetlenül, furcsán görcsbe rándult. Hangot azonban nem adott. — VigyázzI — slkoltott halkan, arcán rémülettel a nő. — Ez részeg! A férfi, akit a nő el akart cibdlní, visszanézett, — Várj szivem — mondta. — Ez nem részeg. Mindjárt összeesik. Az öregember széttárta karjait, néhányszor megpör- dült maga körül, aztán elvágódott. Perceken belül tömeg vette körül. Arcra bukva feküdt a járdán. Nem mozdult. Senki sem tudta ml történt. Igazából nem is érdekelt ez senkit. Egy vénembert láttak, egy mozdulatlan öregembert, aki talán jól leitta magát, s aki bűnös is, mert nem gondolt idejekorán arra, mi lesz, ha megöregszik? A MENTŐ AZÉRT megérkezett, S~i íjától nem dőltek össze a környező házak. Osztojkán Béla László fejlődéstörténeti előadássorozata új oldaláról mutatta be elődeink életét. A paleolitikum embere, ez a hatvanezer évvel ezelőtt élt előd, már normális tagjává válhatna mai társadalmunknak. Ez az az pont, amikor az ember természettörténete lezárul. Ha ezt a csecsemőt mai körülmények között nevelnénk, semmivel sem volna alacsonyabb rendű a technikai civilizáció áldásai között élő kortársainál. Ekkor kezdődik az ember kultúrtörténete. A beszélgetésre meghívott vendégek — a filozófus és néprajzkutatók — élve az összehasonlítás lehetőségeivel, rámutattak arra, hogy Ausztráliában és az Amazonas mentén ma is élnek csoportok, amelyek élete semmiben vagy csak alig különbözik az évezredekkel korábban élt emberekétől. A művelődéstörténeti ismeretterjesztésnek ez a változata, a kérdések és válaszok közelebb hoznak a hallgatóhoz letűnt korokat, mint az irodalmi művek folytatásokra szabdalt formái, mert míg ott a hetenkint műsorra tűzött folytatás megtöri egy-egy regény szerkezeti egységét, ami maga is művészi alkotás, itt a fejezetekre bontott fejlődésrajz, inkább a téma egységét hangsúlyozza. Igaz, az együttgondolkodást elősegítené a párhuzamosságok felmutatása mellett néhány visszautaló megjegyzés a korábban elhangzottakra. Ebergényi Tibor mel tartalom nagyvonalú felfogását Az anyag és a forma az ünnepélyességet es az alkalomban megfogalmazódó eszmét nemes egyszerűséggel jeleníti meg. , Laczák Géza, az épület belső tereiben keresi azokat a pontokat, ahol az ő ötvösmunkái megtalálják a hatást, ahol ezekre a simára csiszolt felületekre ráverődik a fény, ahol a forma megtalálja a térben neki jutó jelentést, amiért egy anyagot a térben érdemes elhelyezni. Itt, a kiállításon talán nem hatnak olyan magabiztossággal és magától értetődően ezek a fémek és a más anyagokkal együtt összerakott ötvöskompozíciók, mert a kiállítás éppen azoktól a térbeli adottságoktól különíti el ezeket a formákat, amelyek alkotóelemeként magukba olvasztják ezeknek a fémtesteknek a hatását. Sokfajta fényforrást, sok irányból jövő fényhatást tételeznek fel ezek a munkák, hogy funkciójuk és hatásuk kiolvasható legyen. Külön érdekessége ennek a kiállításnak az a lépcsőkorlátrészlet, amelyet a művész az Avarhoz tervezett, de költséges kivitelezése miatt a megrendelők lemondtak a megvalósításáról. Kár, mert a fa és fém találkozása ebben a formában és ebben a praktikumban érdekes; kérdéseket vet fel arra vonatkozóan is, hogy középületeink olykort sivárságát milyen játékos elemekkel tüntethetnénk el, tehetnénk rokonszenvesebbé, gazdagabbá, vonzóbbá, közvetlen világunkra. Az épületek belső terének megfogalmazására eddig ugyanis kevesebb gondot fordítottunk1 a kelleténél. Ez a világhét talán sok helyen és sokrétűen ráirányítja a figyelmet erre a jövőben már nem elhanyagolható témára, hogy köz- és magánépítkezéseink szürke uniformisossá- gát valami másra válthassuk át. (farkas) Szentendrei siker Gyurkó Géza- — - ... - - — y Képzőművészeti világhét 78 \ Laczák Géza és Zidarics Ilona / ' ötvösmunkái Ábasáron Bánsági Ildikó, mint Nela a Viszontlátásra drága elírni tévéjátékban
