Népújság, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-17 / 220. szám

SZEPTEMBER 16—24-IG KÉPZŐMŰVÉSZETI VILÁGHÉT Utcákw terek kultúrája Mint már hírül adtuk, az idén ismét megrendezik a Képzőművészeti Világhetet. A szeptember 16—24-ig tartó programsorozat mottója ezúttal: „Utcák, terek kultúrá­ja . A rendezők — mint ebből is kitűnik — a környezet­esztétikára irányítják a figyelmet. A Képzőművészeti Világhéten látható többek közt megyénkben — Bélapátfalván, illetve Bükkszéken — Kishonthy Jenő és id. Szabó István tárlata. Alkotásaik közül képünkön a Vázlat es a Beteg gyermekét vivő anya című. Szintén e hc.t alkalmidból mutatjuk be Major Maté akadémikust, építészeink egyik legjelesebbjét. Hetvennégy éves. Talán a legismertebb, nagy tekinté­lyű építészünk —, jóllehet kevés épület tervezése fűző­dik nevéhez, de elméleti munkássága annál gazda­gabb. Két éve nyugdíjas, de ma is minden délelőtt bejár a 'EME Építészettörténeti és Elméleti Intézetbe, (melynek korábban vezetője volt). . ..Harmadikos gimnazista voltam Baján, amikor az egyik szeretett, kitűnő taná­runk dolgozatot íratott arról: ki, mi szeretne lenni? Én azt válaszoltam: gépészmérnök. Û erre azt mondta: szép a gépészet, de szebb az építé­szet. .. Hpt, azóta csak ez ér­dekelt. ..” — kezdi beszélge­tésünket az alacsony, nyu­godt, választékosán fogalma­zó tudós. Könyvekkel zsúfolt egyetemi dolgozószobájában ülünk, amit nyugdíjasként is megtartott, s ahova nem­Bemutatjuk Major Máté akadémikust csak ő jár be, hanem sűrűn bekopogtatnak hozzá taná­rok, s hallgatók egyaránt. 1927_ben kapta kézhez épL tészi diplomáját az akkori József Nádor Műegyetemen. 1936-ig kisebb tervezőiro­dákban különböző helyeken — ahogy ő fogalmazta: ver­gődött, a munkanélküliség nehéz éveiben. 1936-tól 1945- ig az OTI műszaki osztályán dolgozott; 1946-tól 1949_ig pedig az építésügy különböző vezető posztjain. 1949-től lett a Műszaki Egyetem tanára Ugyanez évtől az MTA leve­lező, 1960-ban pedig rendes tagjává választották. 1955— 1964 között a Magyar Építő­művészek Szövetségének el­nöke 'volt. Első szakcikke 1938-ban jelent meg. Ezt több száz írása követte és jó né­hány, jelentős könyv is. Ezek az írások az építészet történetével, valamint az építészet és a művészet ak­tuális kérdéseivel foglalkoz­nak. Eddigi tevékenységéért — többek között — a Kossuth- dij II. fokozatával Ybl-dij- jal, a Munka Érdemrend arany fokozatával, a Szocia­lista Hazáért Érdemrenddel, a Munka Vörös Zászló Ér­demrendjével és Herder-díj- jal tüntették ki. „1948-ig szerettem volna gyakorló, tervező építész lenni, öt nagyobb objektu­mom épült a felszabadulás előtt, három a felszabadulás után; legutolsó 1948-ban, a tatabányai lakóházak. De ahogy bekerültem az egye­temre, le kellett, hogy tegyek ilyen irányú elképzeléseimről. A terveket, a nagyobb meg­bízatásokat köztudomásúan r tervezőirodák kapják meg. Az egyetemen oktatás fo­lyik. , Engem ez kárpótolt, meg az írás.* — Nincs még egy épité. szünk, aki ennyit publikált volna. Jelenleg min dolgozik? — A háromkötetes Építé­szettörténetemet írom újra Ez az ókortól napjainkig ível; 1954—60 között jelent meg először. Német kiadása kül­földön is elterjedt. Igen nagy munkát jelent most az átdol­gozása. Aztán írom és szer­kesztem a Viták az építészet­ről tanulmánygyűjteményt, ebben 1945-től napjainkig szerepelnek írások, nemcsak az enyémek. t ■ Eőry Éva Rousseau Benedek István kötetéről Művei nemcsak az utókor előtt tették halhatatlanná nevét, már kortársaitól is kiérdemelte ezt a nem minden­napi jelzőt. Érzelmes, szentimentális írásain a korabeli Európa köszörülte esztétikai ízléseit, s mindmáig legizgal­masabb műve a Társadalmi szerződés pedig a nagy fran­cia forradalomnak lett bibliája. Nagyhatalmú uralkodók, társadalmi előkelőségek rajonganak kegyeiért, s azok ta­gadják meg, akik közül maga is való. Élete folytonos há­nyattatás, s ragyogó újrakezdések sorozata volt. Ez az em­ber, teljes nevén Jean-Jacques Rousseau, a francia felvilá­gosodásnak volt egyik gondolati megteremtője. Benedek István kötete a nagy gondolkodó halálának 200. évforduló­jára való tisztelgés. A XVIII. századi Franciaország sok mindenben külön­bözött a korabeli Európától. Noha mindenütt feudalizmus volt, ez a szisztéma Franciaországban már egészen más minőségi képletet jelentett. A korábban jól bevált kor­mányzati módszer, a feudális abszolutizmus, már nem tudta megoldani a társadalom égető kérdéseit. A gazdaságilag is megizmosodott polgárság pedig olyan eszmei ideológiai rendszerek felé tapogatózott, melyeknek segítségével leg­inkább kikezdhette a feudalizmus egész értékrendszerét, társadalmi igazságtalanságait Minden gondolati kiállás, mely a feudalizmus, s az azzal gyakran egyet jelentő val­lás valamely normatíváját vette bírálat alá, az a polgár­ságnak jelentett eszmei fegyvert a feudalizmus elleni harc­ban. Voltaire, az enciklopédisták és Rousseau, igaz, sokszor egymással is éles vitában, s eltérő társadalmi ideákat szor­galmazva, de következetesen feudálisellenesek voltak. Rousseau Genfben született, szolid, de biztos anyagi bázissal rendelkező kispolgári miliőben. Társadalmi hely­zete, neveltetése érthetővé teszi, hogy maga is ennek a Benedek István könyve nemcsak az eseményekben gazdag életutajt kíséri végig, hanem igen érzékletes leírást ad a korról is. Szembesíti ezt az életutat a társadalmi el­várással, s nyomon kíséri azt a gondolati önfejlődést, amin Rousseau élete folyamán végigment. A szerző nem tartózko­dik attól sem, hogy az egyes művek elemzése kapcsán mé­lyebb gondolati összefüggéseket is feltárjon. A művek belső lényegének kifejtése mellett arra is törekszik, hogy azok mai jelen idejű érvényességét érzékeltesse az olvasó előtt. Főleg azt tekinti feladatának, hogy a filozófus-bölcselő gon­dolkodónak a korabeli viszonyok között betöltött meghatá­rozó szerepét érzékeltesse. Rousseau-nak talán mindmáig ható érvénnyel, legfon­tosabb műve a már említett Társadalmi szerződés. Ebben felismeri a társadalmi egyenlőségek forrását nem isteni meg­határozottságban kell keresni, hanem a magánvagyonban. Ugyanakkor azt is kimondja a társadalom fölött álló politi­kai, királyi hatalom nem örökletesen kisajátítható, csak a kiváltságosok által gyakorolható tulajdonsága egy szűk tár­sadalmi rétegnek, hanem olyan szükséglet, melynek széle­sebb tömegigényeket kell kielégíteni. Ugyanakkor megfor­dítja azt az évszázados viszonyt, miszerint nem a népnek kell lenni a király szolgájának, hanem a királynak kell szolgálni a népet. íme a gondolatsor, melynek gyakorlati átültetését vállalta a francia polgárság a nagy forradalom­ban. Életének újraolvasása talán ösztönözhet arra it, hogy magyarul is lefordított műveivel, sziporkázóan eredeti gon­dolataival napjainkban is ismerkedjünk. íGyorsuíö IdS. 78.) v SZŐKE DOMONKOS fl z öreg brigadéros azon a napon kitartóan ásott a gödrömben. Nem volt nagybeszédű az- öreg; és nem is volt feladata, hogy egész nap mellettem nyomja az ásó rugóját. Dehát tett már máskor is ilyet Pista bácsi. Nem is tűnt fel. Bizonyosan siettetni akarja a dolgot, hogy mielőbb földbe kerüljenek a venyigék. Vagy mit tudni, miért? Hanem, ahogy a szél elől az árokba húzó- dunk . rágyújtani; azt. mondja: — Nyilván nekem már ez az utolsó vermelésem. — Ide jutunk mindannyian, ha megérjük. — Nem is erről van szó. Mert aki nem akar megöregedni, annak fiatalon kell meghalni. Így aztán válogathatunk a vanban. De mon­dom , nekem januar elsejével ki­teli ett. Mit mondhatok én erre? Ne­künk is kitelik; ha kitelik. Ilyen­kor megpróbál okosan hümmögni az ember; és aztán döfjük az ásót, mert nagyon sok venyige meg­fázhat, ha ellustáljuk a dolgot. December elején már olyan csalfa az idő; hogy egy éjszaka megfor­dítja a szelet. Az pedig; ha el­kezd dudálni, elfagy a százezernyi bujtás. De az öreg nem mozdult. Elszáradt ágdarabbal piszkálta kiszolgált csizmája talpát. Lát­szatra minden gondjával mozdu­latait kísérte, aztán; mintha meg sem állt volna a beszédben, foly­tatta : — Tudod, hogy nekem kitellett; terád gondoltam. Már hogy_ legyél te a brigád vezető. A vezetőség is megmondta', hogy úgy válasszak embert a bandámból, hogy lyuk ne maradjon utánam. Tégedet fi­gyellek régen. Nyolc esztendeje együtt öltögetjük a földet. Rád gondoltam. Ismered mar itt a rö­göt, a fákat is mind kitanultad; a munkát nem féled; hát azt gon­dolám. .. Hát mit szólnál te eh­hez ...? Tóth Béla: As eximesis E n erről sem szóltam semmit; mert egyszeriben kékitös lett előttem a világ. De nem az örömtől. Mert azt még az én fele­ségem sem tudja, hogy én... én... Én arra kelek; fekszek, hogy én nem vagyok ura a betű­nek. De ezt az asszonynak sem kell tudni, mert kiutálná magát belőlem. A kerek világon senki sem tudja. De minek mondjam. Nem jártam iskolába. Hol tanul­tam volna? Amikor éreztem; hogy tudnom kellene; akkor már késő volt. Akkor már szégyelltem ... Kinevetnek! Másra nem is volt gondom egész életemben. És más takargatnivalóm sem volt egész életemben. Csak az; hogy az em­berek meg ne tudják. Énrajtam kacagjanak; énrám ne mutogassa­nak; hogy analfabéta! Én előttem ez a szó majd olyan fekete, mint az; hogy rahlógyilkos. És Pista bácsi sem tudja; fiogy én csak a nevem rajzolgatom alá a papírok­nak. Számolni azért tudok; mert azt megtanulja az ember akkor is, ha búj ócskát játszik gyerekko­rában. De a brigadérosnak írnia kell! Meg néha felolvasni a veze­tőség intézkedéseit. És én inkább megszökök innét; de nem mon­dom meg, hogy nem vagyok ura a betűnek. Kinevetnek! Nyolc év után kell elmeneküljek innét; mert nem tudom betűre kormá­nyozni a ceruzát! Feszített nor­mára röhögnének körül az embe­rek; és azt mondanák; nézzétek, ez egy analfabéta! Betyárul tekertem az eszem ; hogy most ebből hogy másszak ki. Mert ha azt mondom; hogy nem; a vezetőség megkérdi, hogy miért? Kényszerüljek hazugságra? Vagy nevettessem ki magam? In­kább húzzanak föl! Hogy énrám ujjal... Hát mindenki azt hiszi, hogy egy harminckilenc éves em­ber... Hát manapság az a ritka, ha valaki nem tud biciklizni Azt is kinevetik. Pedig soha életemben nem volt egyéb takargatnivalóm. Fájlaltam, meg fájlalom is én. Dehát hol tanuljam meg? A feleségem is tud olvasni. No; nem nagyon töri vele magát, mert van egyéb gondja is. Ügy kerül­tünk össze; mint az ujjam. Én harmincegy éves koromig kocsis voltam. Olyan kocsis, aki más ko­csiját üli, más lovát hajtja. Kop- lalós kocsis voltam, mióta a disz- nópásztorságot kinőttem. Hol ta­nultam volna? Pista bácsi meg azt mondja; hogy legyek utána a brigadéros. Dehogy legyekén brigadéros,ami­kor sem az írásnak, sem az olva­sásnak nem vagyok tudója? Hogy ez milyen betegség; azt manapság kevesen tudják. Csak a rádióból hallom, hogy vannak még az or­szágban; akik ebben a bajban hemperegnek. Mert a rádiót meg­fülelem erősen. Nékem abból kell megtudnom mindent A fülem után megyek. , , M eg észnél is keïï Tennem; hogy azért a rakétakorban el ne adjam magam a butaságom­mal, amit nagyon szégyellek. Amúgy nem felejtek én el semmit; amit egyszer megfog a fülem. Sokszor felmérgesedek ; mert az emberek mindent lefirkálnak. Amerre néz az ember; mindenütt betűk. Pla­kátok; táblák, könyvek, újságok. Nekem fejből kell tudni az utca­neveket.; mert tábláról nem tudom 'ebűvölni; hogy merre is járok. Ss a buszokra is írás után tud az ember felszállni. írás nélkül már V»'»VAA.V- '. . . Tápéra sem lehet kijutni- Mert annyi busz van, hogy nem tudom; melyik merre fordítja az orrát. A lakásunkról nem tudja meg senki; hogy itt a bajszos analfa­béta. Üj konyhabútorunk van. Meg rekamién hálunk. Világít a föiseje. Az emberek szeretnek mindent leirkálni, és elolvasni. Mintha mindenki az ellenségem lenne. Mintha a hátam mögött sugdosná­nak. Mintha minden titokban menne. Azért dolgoztam, mint az állat; hogy szép lakásom legyen; hogy különb lakásom legyen ; mint száz olvasni tudónak. A nevemet megtanultam leírni, mert apámat is úgy hívták, mint engemet Le­rajzoltam a nevét. Azt behunyt szemmel is akármi alá odarajzo­lom. Mert száz könyvbe Is beleles­tem, de csak mérgesebb lesz tőle az ember, mert annyi betű van a világon, hogy az nem is igaz; hogy az olvasni tudók azt mind ismerik. És Pista bácsi azt mond­ja; hogy legyek én a brigádveze- tő. De hogy legyek én brigádveze­tő; amikor én nem tudom kormá­nyozni a eeruzát; hogy valakinek a nevét; meg a normáját beírjam. Milyen brigádvezető az? A fákat ismerem, a dolgot nem félem; dehát— nem elég azl N em; nem maradhatok ttí » gazdaságban. Ügy néznének rám; mint az állatkerti apamaj­mokra; amikor éppen veri a fele­ségét És kacagnának. Nini, ez az ember analfabéta! Az emberek szeretnek a másik számlájára rö­högni. Pénzbe sem kerül. Január elsejével éa Is leszámo­lok; aztán valamerre átteszem a posztot Nehéz less. Itt már tud­tam, kától kell tartsak, kinek mit mondhatok. És mióta Pista bácsi azt mondta, hogy legyek én a bri­gadéros utána, úgy rágom maga­mat éjszakánként, mintha öltem volna. Miért van az;1 hogy ebben a betűtudó világban kireked az ember; akárha falakkal lenne kö­rülrakva? Analfabéta vagyok! És senki sem tudja. De nem is tudja meg senki. fis december 9-én; sóba nem felejtem el azt a napot; már nem tudtunk a földben dolgozni. A szerszámokat istápoltuk; én meg egyre nézegettem a szépen aívó fák kékjét, mert tudtam, hogy nékem innét menekülnöm teelL Pedig szerettem ezt a munkát; értettem is. Azért akarnak brigádvezetőnek. Menekülnöm kellj utolsó módon; mint a svábbogámak, ha rávilágít a lámpa. Hát miért kell; hogy úgy érezzem magam? Miért nincs; aki felírná a bajomat; mint a re­ceptet, és kész? Sorra szedtem is­merőseimet. Kinek mondhatnám meg... Senkinek. Mindeniki ka­cagna. Azt mondaná; hogy nahát Pedig nekem senki se »mondja; hogy nahát; még ilyet! Az asz- szonynak is pengettem, hogy el­pártolok a gazdaságtól. Nem na­gyon tapogatta az okát Mert mon­dom; nagyon rideg foglalkozás ez. Mindig az ég alatt tesz-vesz az ember. Elmegyek már tető alá; valahová Muszáj nékem örökké a földet nyögetni; ázni-fázni? K ocsis koromban éveken át hordtam a tüzelőt egy öreg tanítónak. Annak a képe is az eszembe szökkent egy ilyen álmat­lan éjszakán. Akkor is nyugdíjas volt és magányos. Soha nem érez­tette velem, hogy én kocsis va­gyok. Mindig megkínált valami­vel. Le is ültetett; és nem félt, hogy ruhámtól piszkos lesz a hu­zatos szék. És beszélt hozzám, mintha a rokona lettem volna. Csak olyankor rebbent ki beszé­déből, amikor a lovak rángatták unalmukban a kocsit. Soha nem ütött vállon; és nem mondott ked­veseket; de éreztem; hogy ez az ember valamiért szivei engem. Annak elmondanám; ha még el! A-z nem nevet ki. Meg az ki is ne­vethet. Ö egyedül kinevethet. De ő megért engem. J anuár másodikán zsinórírás­sal szedtem sorba a banda- . tagok neveit Kicsit remegett á kezem; dehát harminckilenc éves ember keze remeghet az ásó nye­létől is. Nem? „ .'■'.VAV A'.V.WW.W/A’///a-, .v.w

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents