Népújság, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-17 / 220. szám
Házak kékben, pirosban — ... adjanak több pénzt, s akkor még várkastélyt is építek, vizesárokkal. Ve ennyiből, házgyári elemekből, csak ezt lehet csinálni. S e zt lehet jobban, vagy rosz- szabbul csinálni... Unom, hogy mindig az építészeket rángatják elő, hogy miért olyanok ezek a lakótelepek, amilyenek... Unom. És nemcsak én. Mindnyájan. Az egész szakma! Befejeztetett. Jómagam inkább heccnek szántam a megjegyzést, hogy a tervezők az okai a sok lakótelepi válásnak, mert melyik asszony hiszi el, hogy a házak egyformasága miatt csalta meg őt a férje a vele éppen hogy nem egyforma másikkal, pedighát nincs igazuk, mert az ember, ha már betévedt egy másik, de tökugyanolyan lakásba, mint az övé, s ott hajlandóságot is talál, igazán nem léphet már vissza... A tréfás megjegyzésre ez az egyáltalán nem tréfás felmordulás volt a válasz, aztán ismerősöm, aki építész és tervező is egyben, vette a cókmókját és faképnél hagyott. Tűnődhettem hát tovább önmagámban: valóban miért olyanok lakótelepeink, mint amilyenek? Szakmám is, utazni vágyó kedvem is hozza, hogy megfordultam hazám nem egy városában, s a főváros számos külső, új, illetőleg újonnan épülő kerületében. Nem sok az olyan kivétel, amikor a lehetőségeken belül, még a laikus előtt is nyilvánvalóan igyekezettség látszik az építkezés egysíkúságának kikerülésére. A legtöbb városrész. ha egy mesebeli dzsinn átrepítené az ország egyik részéből a másikba, a kívülálló észre sem venné, a benne lajtó is csak akkor, ha kilépne a városrész környezetéből. Ugyanazok a síkok, kockák, emeletek, tömbök és formák Székesfehérváron, vagy Egerben, Újpalotán, vagy éppen Várpalotán. Mintha nem is típustervek, de egyetlen régen elkészült és azóta szakadatlanul másolt terv alapján sorozatgyártás keretében készülnének ezek a lakótelepek. Mennyire felelősek, túl a tréfán, mindezért a tervezők, az építők és az építtetők? Igaz-e, hogy csak egy alternatíva van: vagy kevesebb lakást, s akkor a több pénzből szebbet, jobbat, nagyobbat lehet építeni, vagy a több lakást, de a futószalag sivárságával, a sohasem elég pénz adta rendkívül feszes keretek között? Annyit már eleve ki lehet jelenteni, hogy semmiféle altématíva nincs, legalábbis oly értelemben, hogy vagy több lakást, avagy kevesebbet, de... Itt ugyanis semmi, féle „de”-nek nincs helye. Több és mindig több lakásra van szükség, s belátható időn belül az ország anyagi helyzete aligha teszi lehetővé, hogy arányosan is akár, de több pénz is jusson egy-egy lakás és lakónegyed kivitelevésére. Az természetes, hogy újabb építési anyagok, újabb technológiák születnek, s újabb ötletek is a tervezésben, s mindezek nyomán korszerűbb, szebb, tágasabb, de nem kevésbé uniformizált lakások épülnek majd. A lakótelepeken. Igen, hangsúlyozni kell: a lakótelepeiken. Ahol nem néhány százan, de néhány ezren, sőt néhány tízezren laknak egymás mellett. Ahol nemcsak lakni, de élni is szeretnének az emberek, s ahol a sivár egyhangúság, a monotónia a lakótelepi látványban megkeseríti az új lakás örömét is. A probléma ott van, hogy éppen ott, ahol a lakások „tömegtermelése” történik, éppen ott, ahol ennek következtében egyszerre ezrek és tízezrek merülnek város-, és fal'közelbe egymással, éppen ott ahol legnagyobb szükség lenne a tömegek számára a lakótér mellett valódi életteret is teremteni — ott nincs mód rá. Látszólag. Mert az ellentmondás feloldása nem tűnik lehetetlennek. Igaz, nem tökéletes megoldásról van szó, de jó néhány lakótelep jó néhány lakójával szót váltva építészekkel vitázva és érvet cserélve, s nem utolsó sor. ban a már országszerte mind több helyen szemmel láthatóan sikeres kísérletek — vagy már nem is kísérletek — példáin buzdulva, járhatónak tűnik e téren is egy szerény, de reális út. Házak kékben és pirosban. És Pécshez hasonlóan például homlokzati díszítőelemek segítségével — ezt is házgyárakban készítik persze —, az óriási szalagházak tagolásával, egyszóval az adott technológián belül is a színeik és a formák bátrabb, ötletesebb variálásával sokat lehet előre jutni e monotónia elleni küzdelemben. Incselkedik az emberben a laikus (?) gondolat: miért ne lehetne egy-egy város, vagy egy városon belül egy- egy lakótelep színhatásával is jellegzetessé, vagy legalábbis jellegzetesebbé tenné a környezetet. Hogy ne tevessze össze az ember a hősi múltú Egert az ősi. múltú Székesfehérvárral — már ami a „külterületeket” illeti. Mert városmagjában, múltjában nagyon is jellegzetes mind a két város, egyszeri és összetéveszthetetlen egymással. Gondolom — és sokan gondolják ezt így — nem pénz, nem anyagi ráfordítások és kapacitások problémája, hogy ezekből az új városnegyedekből rendre kifelejtik a még lehetséges szépet is. Szökőkút, szobor, térplasztika, megtervezett és hangulatot teremteni akaró és tudó parkok — az utóbbiban nagy segítséget adnának társadalmi munka formájában minden bizonnyal a lakók is , — alig, vagy egyáltalán nincsenek. Nem csak a „föld- í szinten”, a földön járó ember szemének szintjén szinte- í len, unalmas és néha lehangolóan sivár egy-egy ilyen lakónegyed, de az emeletről letekintve is. Talán még úgy sokkal inkább. Nagy öröm lakáshoz jutni. Albérletből, szülői ház. ból, vagy romlakásból, klvénhedt százados kulipintyók- ból korszerű otthonra váltani, még az ember emberi méltóságát is megnöveli, mert kiszolgáltatottságát megszünteti. Az első és jogos öröm múltán azonban — és ez a természetes — éppen az otthon nyújtotta és kialakította igények szemüvegén néz körül a lakástulajdonos otthonában és annak környékén. És nem valamiféle hálátlanság — kivel és miért lehetne hálátlan az, akinek jogos jussa teljesedett be a lakással? —, ha felfigyel azokra az ellentmondásokra is, amelyek nem törvényszerűen járnak együtt egy új lakóközpont kialakításával. Ha szociológiai vizsgálatot folytatnának egy ilyen lakótelep tulajdonosainak közérzetét illetően, meg vagyok győződve róla, hogy az örömben, mint ürömöt em„ Íítenék meg a környezetet. Amely nem mindig emberi léptékű és értékű. És nem a pénz miatt! Gyenes Gitta: Salzburgi emlék AAAAAAAAAAAA/SAA/NAA/WV\AAAA/WWWWWVWVV\AArvWVVVVWWWNAi 'WW^AAAA/VSAAAA/\'WV WWSAAA/WV\AAéWMKAA^*AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA# egint jelentkeztek né- p||pr' gyen. Eleinte úgy ■ gondoltuk a vezetőW ségben, hogy nem engedjük, de üsse kő, végül most rájuk számoljuk a pénzromlást, a késedelmi ka. matot és a hasznot... — Apa, bemehetnék olvasni a szobába? — Micsoda? ! — Olvasni szeretnék a szobában. — Nem lopom én az áramot, fiam, az pénzbe kerül. Kibírja Szilvia is, Attila is, te is kibírod! Tibor elhúzta a száját, ölébe ejtette a kezét, és nézte kövér, pirospozsgás apját. Három éve a Törpevízmű Társulat alapításakor nekünk tízezerbe került a be. vezetés, ez a négy okos meg tizenhétezret fizet, ha mosdani akar... Mi van? Az asszony pár perce kisebbik fiát nézte, nem a férfit: — Tanulnod kellene? Ahhoz olvasnál? Tibor egy pillanatig hallgatott: nem, nem hazudok. — Csak olvasnék. — Még nem fejeztem be! — Dehogynem fejezted. — Honnan tudod? — Elmondtál mindent, nem? ,AA\\\\Vv' »VvW /•vWWV'Aó- v v >/V J J AVWő/'.\V\VVW»V Egy percre csend lett a nagy konyhában. A férfi kapkodta a fejét, tekintete Szilvián nyugodott meg: — Kimerültél, kislányom? — Tessék? A lány felnézett, arcán még egy mosoly, az ölében tartott Rakétaújság visszfénye. — Olvass csak, olvass — mosolygott az apja. — Kell a kikapcsolódás napi tíz óra után. Én már rég szecskavágóba dugtam volna az összes fecsegő liba fejét. Szilvia megvonta a vállát: — TI agitáltatok a fodrászatra, nem? — Ne búsulj Szilviként, összejön a pénz az üvegházra, aztán két—három év, és saját szalont nyitunk neked. — Jó fej vagy te, apa. Hogy ott tizenkét órát dolgozhassak, mi? Annak a hasznából mit csinálnál? — Abból?... Hát neked!... Csak a tied lenne... Te nem azt akarod, hogy mindened meglegyen a férjhezmenés- kor? I — Hol? i — Hogy hol? Hát hogy ! legyen ! — Melegházban, mi ? Tu-, dód, mit szeretnék én, apa? i Viszontlátni a kereset'* t ! és lelépni. Jó messzire. Kurucz Gyula: Törpevízmű Társulat A férfi döbbenten bámult: — Szilvia! — Ha rám fér a pihenés, akkor hagyjál olvasni, jót? — hátradőlt, és tüntetőén felemelte a Rakétát A férfi keserűen nézte. Felesége csendesen maga elé somolygott, de Tibor nem figyelt rá, simogatni kezdte hát maga előtt az abroszt Csend ülte meg a konyhát. Az egy szál dróton lógó pléhtánjéros villanykörte elosztotta gyér fényét a három gyerek, a szülők, a búboskemence, a dikó, a gáztűzhely, az automata mosógép és a tévé között, félig árnyékban hagyta a két kicsi ablakot. Vajon miért szorozható a tömeg a sebesség négyzetével, töprengett Tibor. Az ál. talános iskolában egyre azt verték a fejünkbe, hogy egy alma meg két körte az egy alma és két körte. Ha megszorozzuk, legföljebb két körtalma válna belőle, de közben elveszne egy darab. Szorozható kétféle valami egymással, ha a kukorica és a krumpli még hibridet se ad?.., Magyarszor román az mamán vagy rogyar. Elvi gyorodott — észrevette magát és lesütötte a szemét. Mindenki csendben van. Máskor fülsiketítő a zaj. Mégis csak éjszaka használhatják az új szárnyban a három szobát. A villanyboy- ler is csak szombat déltől vasárnap reggelig működik'. Ha olvasni kezdek, valaki úgyis félbeszakít. Vajon ki kezdi most? Apa begombolkozott, anya figyel, Szilvia elsüllyedt a folytatásosában, Attila magol. Anya vagy Attila fogja elkezdeni.. ; Ma délelőtt azt mondta Sülé, hogy ha valakinek hamut szórnak a sörébe, berúg, mint a csacsi Egy ha- arja úgy spórol, hogy egy korsó kőbányait jól megszór cigarettahamuval, attól rá-, száll a köd. Hogyan lehetséges ez? Az ital gondolatától meg rázkódott — nem szerette, különösen, ha apa vagy Attila jöttek haza bűzölögve egy-egy kanmuriról. — István — szólalt meg halkan az asszony. — Mi az? — Mit szólnál István, ha átmennék a kertészetből a nylonüzembe? — Ott rosszul fizetnek! Mi a fenéért mennél? ! — Tudod, mennyi baj van a derekammal. Mégiscsak fűtött helyiség, nyolcórás munka, ugyanolyan nyugdíj. — De tizennégy forint helyett csak tíz az órabér! — Engem nem érdeke! István, jön a tél, nem bírom a derekamat, nem bírom a szabadban! — Es a veszteség? — Mihelyt elcsórják a szögvasat, meglesz az üvegházunk. Ott behozom a különbséget. Elég nekem a hideg, elég két életre! A hálószobát se fűtjük. — Minek fűfenénk? — Mindegy István, én átmegyek a nylonüzembe. — Már el is intézted, mi?! — Hát, az az igazság, hogy elintéztem. — Nekem csak most szólsz? ! Hát ki az úr a házban? ! Attila felnézett, megropogtatta a csontját: — Ne ordítsatok már, tanulok. — Az úristenit, itt már mindenki rám szól? ! Hát ki vagyok én itt! ! Attila elhúzta a száját: — Az úr vagy itt apa, de csak addig, míg marad, akin uralkodjál. — Tartsd a szádat mert!..".' — Én tartom, nekem nem sok van már hátra. A férfi kihúzta zsírpárnás, széles mellkasát, de nem szolt. — Hogy mondják azt, hogy szkarube, öcskös ? — Micsoda? — Szka-ru-be. — Betűzd. — S-c-h-r-a-u-b-e. — Sraube, te dinnye! Minden söcőhö az so. Mit jelent? Ji/h — Csavar: ’ '***” Az apa ingerülten nézte, aztán kifakadt: — Azt hiszed, az ondókéban jobb lesz, ott többet keresel? — Nem tudom; mennyit keresek, de jobb lesz. — Majmok! Külföldimádók! Hát hol keres annyit egy géplakatos, mint itthon, ha fusizik? Attila nem válaszolt. A férfi fújtatott, rágyújtott, és maga elé lövellte a füstöt. Tibor Szilvia duzzadó mellét nézte. Hogy törik érte magukat a palik. Még ővele is kedvesek, őt is megkörnyékezik, hogy a közelébe jussanak. Múltkor az a nagyképű, hírhedt Kömyei hirtelen felnyögött: „Micsoda didkója van a nővérednek!” Mit csináljon ilyenkor? Szájbavágja? összeverik. Szóljon Attilának? Az se hisz már a becsületmegvédő verekedésben. Szilviának senki nem elég jó itt a faluban. Vagy á falu nem elég jó... — Hallottátok? ! Felriadt Anyja kör behordozta tekintetét: — Azt kérdeztem, ki megy ki bezárni a baromfit? Lassan mind felnéztek. A főutca higanygőzlámpái megvilágítják udvarukon a bokáig érő sarat — erre gondoltak. — Szilvia? — Hagyd már, eleget dolgozott! — mordult fel az apa. — Akikor menj ki te. — Én? ! Miért én? — Ki megy ki bezárni a baromfit, mert nekem fáj a hátam! Egymást nézték. — Majd én — állt fel Tibor. — Nem! — csattant fel az anyja — Neked nincs csizmád! Szétmegy a papucsod, elkoszolódik a nadrágod, hogy mész holnap gimnáziumba? A fiú az ajtóhoz ment, mosolygott : — Felveszem apa csizmáját, az elég nagy. — Na, holnap moshatom! — Moshatod. Én megyek ki. — Engedd el a kutyát. — Miért tartjuk láncon? I — éledt fel Szilvia. — Hogy hamis legyen? Úgyse lopnak itt falun! — Rengeteg a tolvaj! — mordult fel a férfi. — Nem lopnak! — Háztól tényleg nem lopnak — avatkozott be nyugtatóan az asszony. Attila felnevetett: — A rengeteg- tolvaj nem háztól lop, hanem házhoz. Üvegházhoz, például szögvasat — Elég legyen! ~ ’ Tibor kilépett az udvarra, le a tornácról a sűrű latyakba. Hátulról röfögés, gá. gogás, kotkodácsolás hallatszott. A házak tévéantennái gerince fölött nedvesen csillogott a törpevízmű fémgolyóbisa. \ i
