Népújság, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-27 / 202. szám

M»A^^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA>\^/VV\AAAA/SAA/VS^Ai<MSAAAAAAAAA^WVM^A^\AAA^^A^KAA/SAA^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAAAm^AAAAA^AAA aaaaaw^ ^ Kétszáz éve született Vitkovics Mihály Két évszázados irodalmi évfordulót ünnepiünk: a ma­gyar és szerb költő Vitkovics Mihály kétszázadik születés­napját. Nem a legnagyobbak közül való szerb és magyar lírikusra, műfordítóra, dráma- és prózaíróra emlékezünk természetesen, de olyan jelentős alkotóra és irodalomszer­vezőre, akinek nevét és életművét Kazinczy Ferenc óta övezi méltó elismerés. Száz év előtt nyilván többnek lát­ták az irodalom és az irodalomtudomány művelői teljesít­ményét, ám ez a „felértékelés” korántsem teremtett olyan helyzetet, hogy ma, a kétszázadik születésnap alkalmával kozmetikázásra szorulna a Vitkovics-életmű. Népdalfor­mában írott magyar versei, klasszikus metrumú és műfajé epigrammái, de állatmeséi jelentős része is a kor legjobb teljesítmény-szintjén vannak, a Kazinczy által irányított irodalomszervező, valamint nyelv- és stílusújító munkában, annak segítésében is elévülhetetlenek érdemei. Vitkovics 1778. augusztus 25-én Egerben született, ahol apja, Péter, a görögkeleti szerb egyház plébánosa volt. Elemi fokú iskoláit ebben a közegben végezte, a gimnáziu­mot viszont már magyar tanulótársak között, részben Bu­dán, nagyobb részt Egerben. Ezek a kisdiákévek sokban meghatározták későbbi sorsát, írói-költői fejlődésében is jelentős szerepük volt. Egy Horváth özséb nevű ex-do- monkos rendi szerzetestanár tanította meg a magyar nyelv és literatúra szeretetére, s ő lehetett az első biztató is a szülővárosban, aki „verscsinálásra” ösztönözte. Később, már fiatal jogászként, nem kisebb személyiség környezetében élt, mint Pápay Sámuel, áz első, már a fel­világosodás művelődési törekvéseit is magába foglaló ma­gyar irodalomtörténet, A magyar literatúra esmérete (1808) c. munka szerzője, aki tán legfontosabb tanítómestere volt. Hogy mit is jelentett Vitkovics számára ez a kapcsolat, an­nak bizonyságára álljon itt néhány vallomás. Vitkovics írta 1811. december 24-én Kazinczy Ferencnek: „Ha még Idiliu- midat újabb példányban nyerhetném meg, sokat nyernék. Az enyim kopott, rongyos. Ezt a munkát Pápay ajándé­kozta nekem, midőn tanítványa voltam. Megcsókolta és úgy nyújtó nekem: Nesze, Miskám! Olvasd nyelvünkön a leg­szebbet ...” Néhány sorral odébb azt is megvallja: Pápay az 1700-as évek legvégén már e korai, de a magyar próza­írás és prózastílus megújítása szempontjából olyannyira fontos Kazinczy-műből „dictait példákat a stylus nemeiben” tanítványainak. Pápaynak magának is írt efféle, vallomásos sorokat. Egy 1817-es keltezésű, Pápay Sámuelhez intézett Vitkovics- levélben olvassuk: „Méltán emlékeztetsz az egri boldog egybeköttetésünkre... Tőled, mint tanítómtul hallottam Egerben, hogy nehéz lelni már oly tárgyat, melyről az írók nem írtak volna; és ezért ha különös eredetit nem szülhe­tünk, inkább fordítsunk anyai nyelvünkre a szépírókból." Eger persze nemcsak a korabeli magyar műveltség­anyag birtokosává tette, a hétköznapok világa is számtalan élménnyel gazdagította képzeletét. Az egri népélettel talál­kozott itt, a szőlőművelő munkásemberekkel, s e sajátos népi világ kultúrájával is. A felnőtt fiatalembert a barát­ság és a szerelem nagy élményeivel is az egri miliő aján­dékozta meg. A regényben felbukkanó barátokkal (Szed- liczky Imre, Makó Pál, Abaffy Bertalan) az egri líceum falai között került kapcsolatba, s Eger belvárosában, vala­hol a gimnázium körül lakott nagy szerelme, Bernáth Lidi is, aki több vers és egy szentimentális regénykísérlet ihle- tője lett. Ez utóbbi különösen fontos forrás a Vitkovics- életmű filológus vallatója számára, életrajzi vonatkozások sokasága halmozódott fel benne. A régi, szerbek lakta vá­rosrész képe rajzolódik ki lapjain: a „rác templom”, s a plébánia épülete, majd a templomkert, ahol Vidényi (ez Vitkovics írói álneve) Horatius verseit olvasta, aztán a Rác utca, amelyről az „ispotályhoz” lehetett jutni, majd a bel­A költő képe az Egri Képtárban város képe: a „gymnasium”, a „püspök-rezidencia”, „a ge­nerális-ház” (ma Tábornok-ház néven ismerjük), a „nagy­épület” vagyis a líceum, végül a Hatvani kapu. Mindez a főhős, Vidényi (Vitkovics) Mihály cselekvéseinek színtere­ként elevenedik meg — számos művelődéstörténeti adalék­kal kiegészülve. A XIX. század legelején (1803) szülővárosától megváló Vitkovics Pest-Budára megy szüleivel. Míg Eger az írói­költői ambíciók felnevelője, s jelentős élményanyag felgyűj­tésének színtere volt, addig az új környezet az írói beérke­zés terepe lett. A sajátos arculatú, magyarok, németek, szerbek, szlovákok lakta XIX. század eleji Pest-Budán magyar és szerb írókkal köthetett barátságot, s alkalma nyílott egy-egy versének kinyomtatására is. Aztán a színház­zal Ismerkedett, fordított darabjait be is mutatták, majd a század első évtizedének végén már Kazinczy bizalmasának, s barátjának tudhatta magát. A széphalmi mester híres „pesti triászának” (Szemere Pál, Horvát István, Vitkovics Mihály) tagjaként aktív részt vállalt a nyelv- és stílusújító munka szervezésében, s közben maga is gyűjteményes kötet kiadásán fáradozott, amely 1817-ben jelent meg Vitkovics Mihály Meséji és Versei címmel. Az állatmeséket, klasz- szikus metrumú verseket és epigrammákat tartalmazó kö­tet beszédes példája annak, hogy Vitkovics komolyan vette a Kazinczy által szorgalmazott művészeti elveket: kötete a magyar klasszikának bár szerény, de irodalomtörténeti fontosságú teljesítménye, Meséit a műfaj Fáy András előtti legrangosabb példáiként tartjuk számon, epigrammáinak jelentőségét pedig Bajza József is elismeréssel méltatta Az epigramma teóriájáról c. értekezésében. A szerb—magyar irodalmi kapcsolatok ápolása-fejlesz. tése terén is elévülhetetlen érdemei vannak Vitkovicsnak. Jó néhány szerb népdal és népének sikeres fordítását kö­szönhetjük neki, de azt is, hogy Kármán József Farmiját, még Csokonai verseit fordította szerbre, s hogy a szerb líra terepén is jeleskedett. S mindemellett jutott ideje arra is, hogy a Tudományos Gyűjtemény lapjain A szerbus vagy rác nyelvrül és Az óhitű magyar írókról értekezzék — ezzel is a két nép kulturális és szellemi közeledésének ügyét szolgálva. S ma alighanem ez a Vitkovics-életmű legfonto­sabb tanulsága... Lőkös István Lidim az egri szellőhöz Repülj, repülj szelecske! Misimhez, édesemhez. Ha otthon ül s Bigédnek Híres borát baráti Közt issza félrevágott Süvegben: öblösen fúrt Kelyhére most virágzó Ép rózsaillatocskát Lehelj. Ha udvarában, Ákásza zöld körében Kazinczyját, a kedvest Forgatja: pajkosan rázz Ajkára zöld levélkét. Ha bús elandalgások Között hever: szerelmet Zsibongva lengj körülte. Ha déli álmot alszik; Lassún susogj felette. De hogyha lyányt ölelget: Bút hintegess reá ja; S a lyányra átkot, átkot Fuvallj, ki más szerelmét Lopdossa és fogyasztja. Epigrammák BËCS ÉS MOSZKVA Mostani században ki nem ösmér két anyavárost Hiriben? Egyik Bécs, másika Moszkva nevű. Számos magzatait mindketteje, mily anyaszívvel Kedveli, megmutató nagy Bonaparte előtt. Bécs önnön fiait, csakhogy maga élne veszíti; Moszkva, hogy élnének gyermeki, veszti magát. AZ EGRI BORHOZ Egri bor, annyi ezer jó napjaim életadója. Tégedet áld, mint én, mind, ki belőled iszik. Verset is ír, táncol, minden bút félre felejt el Egri bor, ott, hol nősz, ott van a szent Helikon. VIRÁG BENEDEKHEZ Századidat ki megéri ésszel forgatja, ha gyermek Volt haza dolgaiban, római férfi lészen. : Századidat olvasván, haza sorsát látom azokban; Jaj, de hazánkban keli, Bence, keresni hazánk. SZÜLETÉSEM HELYÉHEZ Csendes Eger, boldog magyarok helye, életet adtál, Hálaadásom ezért mint fizetem le neked? A haza szent nyelvén, anyatejjel melyre tanítói, Font versben buzgón egy nefelejcset adok. Mesék AZ EB ÉS FARKAS Az eb a farkassal esik, gyakor találkozás által a kert alatt, ösmeretségbe; s gazdája fiának holnaputáni laka- dalmára hívja zsíros koncokat falni. Bohó — mond a far­kas : mint menjek én emberek közé, holott mindenütt Üldöznek; szőrömről pedig igen ösmeretes vagyok... Fel se vedd. Sok kutya szakasztott olyan szőrű, mint te, sőt az én házi komondor társam, ki most a nyájjal van, a te másod. A komondor ajánlása tetszik. Fogási harmad napra ott terem a vendéglőben, hol zajgott a sok vendég, s híven osztoztak a koncokon. Zendül a muzsika, s Fogási elvonítja magát. A- násznép lármát üt a farkasra, botra kel, s dögönyözni kezdi. A jól tartott vendég egyenesen az ablaknak, és onnan le. Futtában vissza-visszanézett, és ezt kurjongatá: Be sokba kerül farkasnak az emberék közt a jól lakás! A VAS ÉS BÄNYÄSZ Miért szeretik az aranyat oly igen az emberek. Nem hasznosabb vagyok-e nekik; s mégis csaknem egészen meg vagyok Vetve — panaszkodék a vas a ' bányász 1 előtt. Hm ! felel ez; az csak onnét van, mivel te nem fény lesz úgy, mint az arany. A TIGRIS ÉS A NYŰL A tigris körmeitől megvérzett nyúl lélekszakadva a' borznak vermébe beszökött, a borz nem hajta az esen- kedő nyúlra, és azon véresen verméből minden irgalom nélkül kihurcolá. Ott terem a tigris; egy szempillanat, s mind a kettő felkörmöltetett. A télnek is vagyon ollyasmije, '' amelly gyönyörködtet. Teg­nap délután a melegebben ragyogó nap kicsalt a Kálváriára. A sík hajlásán leszivárgó víz felolvaszt­ván a havat, szép zöldes ösvényt terített egy státióig, mellynek zsá­molyára leültem. Az Egedre repült első tekintetem: mi kiesen fejér­lettek a hóban bércei, a szőlő ga- rádja feketlék és kertek gyanánt adta ki a szőlőket. A kápolna omla- dékja gyászosan látszott ki a fe- jérségbül. Innen végig suhant a szemem a bérceken egész Tárká- nyig: itt élőmbe terjedt a májusi mulatságom. Mint szöktem Lidim­mel egyik forróstul a másikhoz, mint merítettem én meg a hárshé- ját néki és ő nékem, mint. feccsen- tette reám az elmaradt cseppeket, én .pedig födetlen mellyére mint zuhanhattam egy marok vizet, mint másztunk osztán a mogyorósban — egymás karjain — sa tisztásra ér­vén, honnan kiláthatni, mint ül­tünk le a friss füvecskére. Most a forrásokat jég vette körül, a mo­gyorós hóval tarkállt harasz- tokban fekszik. Eképp búsong- ván Felnémetet vizsgáltam, kö­rülte a juhok tengődtek a pa­Á költő regénye tak partjain, így tekingetvén vidámsággal telt meg szívem a tél kellemein s áldottam az Urat, aki illy szépen felváltva rendeli az idő részeit és mindenikébül örömöt érzeni hagy. Osztán Egert nézeget­tem. A Kálvária végén mi egyene­sen állnak a házak, végre mint szakadnak le úgy hogy csak a tor­nyok látszanak, osztán ismét mint emelkednek Csurgó felé feljebb, fel­jebb, egész a szőlőkig, s az uraság áL tál szétrongált vár mint nyúlik dél felé, mint valamell.y kőbánya. A várt legtovább szemlélhettem s képzel­tem. mint verte vissza hétszer a tö­rököt Dobó! Mint vette fejét a tö­röknek, urának halálát bosszuló egri asszony! S álmélkodva elmél­kedtem az akkori magyar asszo­nyok bátorságán és a mostaniak­nak elpuhultságán! De odább vizs­(Két résziéi1) gálván, már a férfiakat se talál­tam azoknak, kik akkor voltak! Okait kerestem. Most a lágy neve­lést, most a hivalkodást, most az elhányt magyar öltözetet, most a módit és külső nemzeteket majmo­ló szokásokat, most a királykodást vettem okul. S ezen elmélkedés búsul ásnak utasított. Légottan fel­keltem s az új városnak csapván az öreg szemináriom mellett le, a püspöki udvaron keresztül egenye- sen Lidim házához. Alig lépdegél- ve mentem el ablakja mellől. Meg- sajdított. A szerelmes a tárgyát légottan észreveszi... T egnap, szép tavaszi nap lé- * vén, kiszöktünk Lidimmel a városbul a Kálváriára, s messze az úttul, a szőlőknél leültünk a fűbe. Igen barátságosan csókolánk meg egymás orcáját. A természet kelte­méinek mennyei zsendülésén mu­lattuk szemeinket. Lidim füvecskét tépegetett, egy pici koszorút font belőle, s fejemre tette, mondván: „Az igaz hívség jutalmául!” Én hirtelen markoltam a fűbe és úgy szórtam a mellyére: „Az igaz meg­térőnek jutalmául!” Mély sóhajtás­sal fogadta viszonzásomat s mely- lyemre hajtván fejét, tüzesen kezde dadogni, miilyen boldog ő velem. Ekkor felnyíltam én is aj- kimat és kezdtem nékie jövendöl­ni, miilyen boldogok leszünk, ha megeskettetnek. Ö pirulva és kö- nyörgve kezdte javallani, hogy siet­tessem a célt. Ne vágyjak nag.y tisztségre. A legalacsonyabb rang­ban is örömest él-hal velem. Elei­be terjesztettem mindazáltal, hogy hirtelenkednem nem lehet. Szük­ség a censurât megtennem, ez pe­dig félesztendő alatt meglészen, s akkor a pap eleibe viszem. Nagy öröm festegette magát képén e be­szédem alatt, s nagy hetykén da- dogá, mint tromfolja akkor meg atyafiainak, leginkább pedig any­jának bal vélekedéseit arrul, hogy ő a deákos embert szeretvén, meg nem csalattatott. Többi fecsegés ■ után arrul tanakodtunk, mint fog­juk ünnepelni^ lakadalmunkat, s kicsináltuk, hogy minden muzsikás. vendég és lárma nélkül lészen meg. Te leszel a kis vőfél Imrével, s János a násznagy. Emellett a szomszédainkbul a lyánytársaibúí vagy hat személy. Ezekből fog ál­lam az egész gyülekezet, s nein elég-e ez egy lakadalmas víg ün­neplésre? Ö, barátom! Be balul cselekszik azok, ki csordákat gyűjtenek össze és zsibvásárrá formálják az eskét- tetéseket! Ennyi sokaságnak ked­vét ki lelheti? Az ebéd felett sok . megkotyogósodik! Osztán garabon­ciás szavával siketítő zajgást indít az evés közt; utána a muzsika ac- compagnirozik... Osztán egész éj­félig meg nem menekedhetni tőlök. Miilyen ellenkező ez az összepáro- sodás napján kívántatott csönddel! De cselekedjék ki-ki, amint tetszé­se tartja. Mi kicsináltuk, amint ne­künk tetszik. Be nagy örömötök lészen látnotok engemet, barátoto­kat a boldogság elein! És miilyen örömöm ti, barátaim jelenlétek- . ben boldogságom napját ülni. Imádkozzál Palim, hogy mennél előbb felvirradjék e napom. A lkonyodott már a nap a sző- lök megett, midőn hazatér­tünk. S mindketten megtelve a ránk várakozó boldogságunknak előreér- zésein váltunk el egymástul. Isten hozzád ! (AAAAAAAAAAAA 'WVWVA^V'AAA'A,'', ■„W.VN.V', WW\W. ■

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents