Népújság, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-17 / 193. szám

Nyár, színház, Moszkva Új köztér! szobrok ÜLÜNK MOSZKVÁBAN, 8 hatalmas amfiteátrumsze­rű nézőtéren. Ülünk három­százan, a tizenegyedik Heves megyei barátságvonat utasai. A hangulat érthető módon magas hőfokon színházi. Hi­szen nincsen ennél izgalma­sabb dolog, mint egy másik ország kulturális életébe egészen közelről bepillanta­ni. Hát még, ha ez az pr- szág éppen a Szovjetunió, ahol köztudottan különös kultusza, különleges hagyo­mánya van a pódium művé­szetének. Elég talán csak annyit említeni, hogy a nyolcmilliós város huszonöt színházába kész művészet egy-két napon belül jegyet szerezni, s bár emellett a mintegy háromszáz művelő­dési házban, klubban is tar­tanak előadásokat, mégis is­meretlen itt az üres nézőté­ri szék. Ilyen igazán jó nyári prog­ramnak ígérkezik a moldá­viai néptáncegyüttes műso­ra is, amellyel az IBUSZ és az ottani utazási iroda, az Inturiszt lepte meg csopor­tunkat. Szóval a hangulat fölfoko- zottan színházi. Már csak azért is, mert a színhely, a 2500 férőhelyes Csajkovszkij hangversenyterem — ahol azonban nemcsak koncerte­ket adnak — egyszerűen le­nyűgöz bennünket méretei­vel. De hát ez itt természetes. Hiszen végül is Moszkva a méretek városa. Itt minde­nütt az óriásihoz kell szpk- ni! Óriási a metró, óriási a szállodánk, óriási a GUM, és egyáltalán, minden... És tény az is, hogy e mo­numentális épület mégsem nyomasztó hangulatú. A széksorokat keskeny folyo­sók tagolják intim kis egysé­gekre, a klasszicizáló falikar­szerű lámpák adják a fényt. (Az épület a századforduló idején készült, érdemes tud­ni, hogy a neves karmester és zongorista, Nyikolaj Ru­binstein alapította.) Az am­fiteátrumszerű megoldásból pedig az következik, hogy a néző nemcsak hátakat és fri- zúrákat lát maga előtt, ha véletlenül nem a színpadra A megnyitó előadásra minden jegy elkelt. Pedig még akkor senki sem sejtet­te, hogy cyy rendhagyó vi- lágszám is szerepel a műsor­ban. Egyszerűen cirkuszba akartak menni az emberek és ennek a nagy utazótársu­latnak jó híre volt, elsősor­ban az állatprodukciói miatt. Szünetig még semmi sem történt. Pontosabban semmi rendkívüli, csak a szokott és mégis mindig izgalmas att­rakciók követték egymást. Bűvészek, állatidomárok, légtornászok... no és termé­szetesen a bohócok. A szü­net utánra is mindenki ilyen­féle folytatást várt és még a legmerészebb gondolat sem terjeszkedett odáig, hogy ma valami szokatlan fog történ­ni. Amikor a szünet eltelt és a közönség perecet meg nápo­lyit ropogtatva visszahullám- zott a nézőtérre, már ott emelkedett előttük az egész porondot befedő halál inas ketrec. Aha, most jönnek ‘ majd az oroszlánok ! De még nem azok jöttek, hanem az igazgató lépett a ketrecbe. Felemelte a kezét, csöndet kért. — Hölgyeim és uraim — mondta — amit látni fognak, az h^' zú évek munkája és itt mutatjuk be először. Na­gyon kérem, hogy őrizzék meg a nyugalmukat, és a szám végéig tartózkodjanak minden szélsőséges megnyil­vánulástól. Csak semmi pá­nik, bármit tapasztalnak majd. Kívánom, érezzék jól eiJiWŰiSBB 1978. augusztus 17.. csütörtök néz, hanem a produkció él­ményét visszatükröző arco­kat is. Az arcok persze így elő­adás előtt, most mást tükröz­nek. Végigpillantva az úti­társakon, akik számára vol­taképpen ez az egyetlen al­kalom arra, hogy valóban együtt legyenek, nemcsak lát­ni, de érezni is, ahogyan az össze-összehajló fejek során végighullámzik az emlékek áradata, amelyek az eddig eltelt egy hét alatt gyűltek össze. Kijevben is, Lenin- grádban is, és itt Moszkvá­ban is, és most itt ez az elő­adás. A hangulat tehát ízig-vé- rig színházbeli. Ebbe csendül bele aztán a bűbájos bemon­dónő hangja, aki nemcsak oroszul, de az idegenforga­lomra való tekintettel ango­lul is bejelenti : következik a Moldáviai Állami Népi Együttes. (Minden bizonnyal akad olyan a magyar nézők között, aki számára nem is­meretlen a nevük, hiszen jártak már hazánkban is.) A táncegyüttes produkció­ját érthető módon, rendkí­vül izgalmas magyar szem­mel nézni. Nálunk is majd mindenik művelődési ház­ban akad egy-egy néptánc- csoport, amelynek munkája most az összehasonlítás alap­ja lehet azok számára is, akik talán először lépték át egy hangversenyterem kü­szöbét. .. Berobban a nyitószám, • aztán sokáig már csak a színpad él. Nézzük a lenyű­gözően szép népviseletet, az egymást követő számokat, amelyek közt jó néhány ugyan szokatlan a számunk­ra, mégis osztatlan tetszést arat. így például Az én jó öreg párom című humoros tánc, amely arról szól, hogy a pityókos öregembert, akit megszédítenek a fiatal lá­nyok, hogyan csalogatja vissza oldalbordája a házi­tűzhely mellé. Vagy szerke­zetében ugyan kevésbé sike­resen megoldott, de még így is magával ragadó, A kismi- nyevi országúton címűt, amely egy eljegyzés mulatsá­gos feldolgozása. magukat, és szórakozzanak kellemesen ! Az igazgató kiment,, a ket­rec másodpercekig vagy ta­lán egy percig üresen állt. Sokan most vették észre, hogy a szokottnál jóval több hokedli-formájú dobogót he­lyeztek el benne. Pontosan huszonötöt. Mi lesz itt? Oroszláninvázió? Mindenki izgatottan figyel­te a „ketrec farkát”, az alag­utat, ahol majd feltűnnek az állatok. Hanem egyelőre sem­mi. Csak a csend húzódott ir­galmatlanul hosszúra. És amikor már kezdett sú­lya lenni a csöndnek, óriási üvöltések, kiabálások között öt ember csörtetett a nagy kalitkába. Nyomták, lökdös- ték. püfölték egymást, fölbo­rogatták a dobogókat, ká­romkodtak, köpködtek. — Te piszok — harsogta egy drabális, közel kétméte­res óriás —, most megöllek! kibelezlek ! összedarállak és disznósajtot csinálok belőled, te nyavalyás! Megragadta a tömzsi kis kopaszt, akire üvöltözött, és a ketrecrácshoz szorította. A tömzsi nyüszített, tátogott, hörögve kapkodta a levegőt, míg a többiek lefejtették ró*, la a gólemet, aki roppant ök­lével ide-oda csépelt, de köz­ben rá is zuhogtak az ütések. Egy hamuszürke öltönyös úr hangszórót vett a kezé­be. — Figyelem ! Egy. .. ket­tő. .. három. /. — próbálgat­ta, majd a közönségre füg­gesztve a szemét, beleordí­tott: — Mit képzeltek ti? Csak szórakoztok, dolgoztok, hallgatjátok a zenét, olvassá­tok a könyveket, és gyönyör­ködve bámuljátok, ahogy a hajnal tálcán teszi elétek a napot, akár egy kiadós reg­gelit?! És ráadásul még ter­Az együttes prograrpja egyébként rendkívül sok­színű, s ebben kissé külön­bözik is a magyar csopor­toktól megszokott előadások­tól. Az utóbbiak ugyanis leg­többször valamilyen történe­tet, valamilyen mag köré csoportosítják műsorukat, itt viszont egymás mellé illesz­tett gyöngyök fűzését lát­juk. Tapsolhatunk vérpezsdí­tő orosz összeállításnak, ör­mény lírai leánytáncnak, moldáviai botosnak és a beszarábiai cigánytáncnak. A legjelesebbül kidolgo­zott számok, az együttes mű­vészeti igazgatójának, vezető koreográfusának, az Állami díjas Vladimir Kurbetnek a munkái. (Rendezőként vele Sh. Aramov. V. Goya, V. Rotaru és V. Negrutri műkö­dött közre.) Így, az előadás végére a mintegy csattanóként tarto­gatott moldáviai esküvő is. Nem véletlen itt, a nálunk használt „lakodalmas” szó helyett az „esküvő”. Mert bár témájában, vagy akár a tör­ténés egyes elemeiben akár­mennyire is hasonlít a mi lagzis játékainkhoz, ugyan­akkor legalább annyira el is tér tőlük. Jóval feszesebb és kötöttebb például a ceremó­niája és jóval líraibb, visz- szafogottabb a hangulata. Bár szó nem érheti a ház elejét, mert a mindent befe­jező záróképben oly ügyesen ropták a moldáviai lányok és legények, hogy — miként mögöttem valaki megjegyez­te —, nem is lett volna olyan rossz közéjük állni. A VASTAPS természete­sen nem maradhatott el. És a ráadás sem, majd az ismét újrázás sem. A hangulat cso­portunkban pedig mondanom sem kell, ettől még eu for j- kusabb. Nem lehetett csodál­ni hát, hogy míg kifelé bal­lagtunk a hűvös és csendes moszkvai éjszakába, többen is eldöntötték, hogy az itte­ni szokás szerint egy ilyen kellemes „moldáviai” estet pezsgővel kell lezárni... Ma­gyarul! vezgettek is! Hogy mi lesz a fiatokból meg a lányotokból, mi lesz holnap vagy esetleg tíz év múlva! Micsoda aljas­ság! Ezt nem tűrhetjük! Meg fogtok dögleni! Miért?! Mert nekünk így tetszik! Mert mi hullahegyekben akarunk gyö­nyörködni! Értitek?! Hulla­hegyekben ! A közönségen úgy futott végig a rémület, mint a száraz avarba kapott tűz. Sikoltoztak, ájuldoztak, fel­ugráltak a székekről és me­nekültek az ajtók felé, de a jegyszedők — megannyi izomkolosszus —, elállták az útjukat. — Tessék szépen vissza­menni! Még nincs vége az előadásnak. Már az általános pánik fellobbanásától lehetett tar­tani, amikor egy oroszlán sé­tált be a ketrecbe. Nem négykézláb, hanem két lábon járva, mint a közönségből bárki vagy akik éppen a ra­kétával játszadoztak. Söré­ny es nagy fején cilinder, tes. tén frakk, lábán lovaglócsiz­ma. De a hagyományos ido­márjelmezt nem korbács, ha­nem egy barkavessző egészí. tette ki. Azt szorította a mancsában. — Leó vagyok az ember­szelídítő — szólalt meg em­berül, iszonyú hangjával túl­dörögve a zajt. — Kérem szépen nyugodjanak meg, és üljenek vissza helyükre. Nem lesz semmi baj! A közönség ámulva enge­delmeskedett néki, és döb­benten nézte, ahogy ez a védtelen oroszlán, mancsá­ban a barkagallyal megköze­lítette a ketrecben levőket. Azok nem nagyon törődtek vele verekedtek, továbbra is szorgalmasan nyüstölték egy. mást, az ágyúsók meg a ra­kétátok pedig igyekeztek úgy A„...hodu utu reá...”— Tácon Feltételezhető, hogy a több mint kilenc évszázaddal eze­lőtt íródott Tihanyi Alapító- levélben említett „Fehérvár reá menti hodu utu rea”-t (mai nyelven : Fehérvárra menő hadútra) találták meg a régészek hazánk legjelen­tősebb római kori ásatásának színhelyén, a táci Gorsium- ban. A székesfehérvári Ist­ván Király Múzeum régészéi az idei ásatások során ugyanis tíz méter széles, si­mára döngölt kavics-sóder útra bukkantak, amely az eevkori római kori romok felett húzódik Székesfehérvár felé. Ez az útvonal — a fel­tételezések szerint — Fehér­vár felvonóhidakkal is lezár­ható várkapuin áthaladva, Esztergomba vezethetett, s korának nagyon fontos, for­galmas és hadászati jelentő­ségű út jaként tarthatták számon. Kora és iránya alap­ján nagy a valószínűsége annak, hogy valóban a híres „hodu utu”-t találták meg a Gorsium feltárásán dolgozó régészek. Schéner Mihály Munkácsy­díjas festőművész plasz­tikái és grafikái ezen a nyáron két hónapon át lát­hatók a Megyei Könyvtár aulájában. Az egyre-másra szaporo­dó és sokszor indokolatlan — mármint a bemutatott művek szerény külleme és tartalma miatt kevéssé ér­telmesnek tartott — tárla" tok mellett boldog örömmel fedeztünk fel végre egy al­kotót az idei nyárban. Sché­ner Mihály a felnőtt, ko­moly gyermek örömével, csaknem bibliai hevülettel teremti meg az ő világát, eligazítani a fegyvereket, hogy lehetőleg minél nagyobb kárt tegyenek majd a publi­kumban. Leó lassan közeledett. Előbb csak a szemével szug- gerálta az embereit, majd megsuhintotta a barkavesz- szőt és hatalmasra tátolt szájjal, elbődült: — Helyre! Az emberek dühösen morogtak, sunyin kerülgették, de aztán mégis jobbnak lát­ták, ha megindulnak a kis kredencekhez. Kelletlenül ál­lították fel azokat, mérgesen szidva közben a garázdákat, aztán lökdösve, taszigálva egymást, megkereste mind­egyik az övét. Elébe álltak. — Ugrik! — dördült most Leó és erre mindenki fel­pattant a dobogójára. Egyik­másik dühösen sziszegett, fújtatott az oroszlán felé, és kiöltötte rá a nyelvét, de ahogy Leó odanézett, gyorsan visszahúzta. — Jól van — vicsorított elégedetten az oroszlán és körbesétált. Amikor elfor­dult, a hamuszürke ruhás szónok leugrott a „hokedli­ről” a rakétához szaladt, és gyorsan Leóra irányította. Leó egyetlen szökkenéssel olt termett, öl^e kapta, rávert néhányat a fenekére, és visz- szatette a dobogójára. Évről évre egyre több köz­téri szoborral gazdagodnak az ország különböző parkjai és közterületei. Ezeket a szobrokat a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat Barabás utcai szoboröntödéjében ké­hiszen a felkiáltás meg is fogalmazódik benne és ki is tör belőle: örvendezzetek, mert megszületett a játék! És hogy ez a felkiáltás nem a levegőben lógó áhi­tat a művész életében *és magatartásában, csak sorra, kell vennünk a most kiállí­tott plasztikákat, az azok­ról készült fotókat, az ap- róbb-nagyobb szerkesztése­ket, ahogyan a művész a játékot először annak belső szerkezetét megteremtve, majd a valóságban is, az anyagba áttéve elénk hozza. Nyilván a gyermekkor él­ménye vibrál a rajzaiban Artner Margit illusztrációja. — Ul! — mordult el ez­után, megsuhogtatva a barka­vesszőt, és erre mindnyájan elhelyezkedtek törökülésben. Csak a hangszórös ült kicsit féloldalasán, mint aki na- gyonis érzi az oroszlán man­csának a helyét. Leó ekkor intett. Erre be­jött négy bengáli tigris kék overállban, és kitolták az ágyút meg a rakétát. Ezután belibegett egy csinos leopárd hölgy flitteres bikiniben, és éllattankönyvet osztott szét az emberek közöt. És ebben a percben fölpergett a nagy att­rakciókat jelző dobszóló is, mire Leó csapott egyet a barkagallyal, aztán keményen fölhördült: — Kinyitni! Ol­vasni! Egyszerre nyíltak ki az ál­lattankönyvet, és az emberek tagolva kántálták a monda­tokat, akár a kisiskolások: „Az állat sohasem öl oktala­nul. Az állat csak akkor öl, ha éhes”. Leó a nézőtér felé fordult. Csapzott sörényéről levette cilinderét és meghajolt. Soha még olyan taps! A közönség hosszú percekig tombolt bol. dogan, önfeledten. És meg­szítik. Borsos Miklós . Budai Nagy Antal’’ című alkotásai; Budapesten kerül felállítás­ra. és az előállított játékokban, a huszárokban, ahogy ki­vont karddal, peckesen lo­vagolnak, jól kent bajusszal néznek a jövőbe, mert az egész építmény, amely áb­rázolja megeleveníti őket, fakereken mozdulna, ha va­laki elindítaná a megálmo­dott alkotmányt. A modern ember napi súlyos gondjai közben, ami­kor a hit igen gyakran egy­kedvűséggé kopik, igazi ajándék az a személet, ahogyan a művész az egyé­ni örömöt a lélek gazdagsá­gát átvetíti a külső világba, a valóságba. Ismét csak a ' kiállítás egyik értékére kell hivatkoznunk, a textíliában kifejtett lényegre, ahol a nagyméretű tenyér és az öt ujj, rajtuk a bábjátékosok figuráival elmesélik. mi minden születhetik naggyá és újjá az alkotói képzelet­ben. Cél vagy értelem nél­külinek látszó ujjgyakorla­tainak sora, ahogyan a for­mákkal, a betűkkel, azok egymásba kapcsolódásával eljátszogat Schéner, első pillanatra artisztikumnak tű­nik, egy érett művész gond­talan babrálgatásának. De mindjárt más fényt kap ez az egész játszadozás, ha a szignót észrevesszük: napra pontos dátumot tesz a mű­vész a grafika alá, mert úgy tűnik, ezek az aprónak lát­szó alkotások ezek a ko­moly és felnőtt gyerekségek majdhogynem a napló ele­venségével beszélik el azt az élményt, amely a művész lelkében, képzeletében, egész valójában éppen akkor le­zajlott. És mert ezek a raj­zok, belső mozgásukban, rendjükben határozott fe­gyelemről adnak számot, az átélt és a megélt valóság visszavetítésére szolgálnak; tartalmas művészi hitet és bizakodást fejeznek ki, szin­te fogható belső örömükkel, érthetővé teszik a szándé­kot, a művészi alázatot el­fogadtatják, élményt kavar­nak fel bennünk: a mi gye­rekkorunkét, ahol egy-egy megmozduló játék az időt­len boldogságot ígérte — az elrontásig. Fém- és famegmunkálásai ugyanazt a világot jelenítik meg, mint a grafikai mun­kák, mert a művész, aki el­sősorban a dolgok szerkeze­tére és a saját megvalósítá­sára, az eredményre kíván­csi, keres-kutat a tér és a sík mélységeiben, mit és hogyan kellene még elmon­dani azoknak a felnőttek­nek akikben a gyermekség öröm-, mint állapot még nem lűnt el. nyugodva, ___ v Farkas András Németi Zsuzsi. Tóth-Málht Miklósi Világszám (MTI fotó — Soós Lajos felv. — KS) Schéner Mihály kiállítása a Megyei Könyvtárban 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents