Népújság, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-15 / 191. szám
Harlem IDŐNKÉNT ÚJRA hallga. tom a Golden Gate együttest. A lemez talán már fél évtizede is, hogy megvan, de valahányszor ráhelyezem a tut a barázdára és felzendül, vagy zsong inkább az együttes, a még soha nem hallott- ság élményével hatnak rám a dallamok. A „vox humana” ez, az emberi hang szépsége és csodája és egyben vallomás is az emberről, az emberiségről. az éneklés felszabadító gyönyörűségéről és a gyönyörű éneklés embert felszabadító voltáról. A Golden Gate együttes tagjai Harlemből valóak. Onnan, ahonnan Louis Amst- rong, vagy Ella Fritzgerald és soknyí más kiemelkedő társuk, — onnan, ahonnan két estén keresztül sugárzott svéd dokumentumfilmet a televízió. A New York-i néger negyedből. Jómagam is sokat hallottam, olvastam Harlemről, a néger gettóról, olvastam híreket, kommentárokat, és láttam is híradó- felvételeket a néger lázadásokról, a faji elnyomásról, az emberi jogok megcsúfolásáról. És mindezek nyomán nemcsak valamiféle politikai, szellemi, de még egyfajta vi. zuális elképzelésem is volt erről a városnegyedről, s arról, amit ez a negyed szimbolizál az amerikai társadalomban. A több mint kétórás doku. mentumfilm, látszólagosan részvétlen, hűvös, tény- és tárgyszerű képeivel a valóságnak olyan dzsungeljét szabadította rám, hogy mint va. lami horrorfilmen, rendre és rendre elszorult a torkom és féltem. Hogy az elmaradott, vagy a közepesen fejlett ázsiai, afrikai országokban milyen félelmetes is a nyomor, azt majd mindenki tudja. Szemérmetlennek tűnhet a megjegyzés, ott „legalább” a világ lelki ismeretét felrázóan ugyan, de egyetemleges a nyomor, a legszélesebb, vagy inkább széles néptömegeket érinti. Ám Harlem ott van a világ egyik legnagyobb, ha nem éppen a legnagyobb városának a szívében, egy olyan város szerves és rettenetes része, amely tulajdonképpeni fővárosa az Egyesült Államoknak, a világ gazdaságilag legfejlettebb, és ha hinni lehet a statisztikának, jelenleg is még a leggazdagabb kapitalista országának. . TUDTAM, TUDOM, tanultam és tapasztaltam is, hogy a kapitalizmus az egyenlőtlenség társadalma. Tudtam, tudom és tapasztaltam, hogy a legjobb szándék sem képes még a szocialista társadalomban sem egyik napról a másikra eltüntetni az évszázados egyenlőtlenségeket. Ám, hogy a nyomor ilyen fokú legyen, s hogy e nyomor mélysége alapvetően a faji megkülönböztetésben gyökeredzik, s hogy az amerikai társadalom nem akar, de saját lényegéből fakadóan nem is tud legalább perspektívájában hathatós lépéseket tenni Harlem érdekében és okán, — azt a dokumentumfilm kockáiból érthette ki világosan és elementáris erővel sok millió magyar néző. Mert, hogy Harlem borzalmai, emberi, erkölcsi, szellemi, jellemi, kulturális posványa egybecseng Harlem külső képének rettenetes elhanyagoltságával — az önmagában még lehetne csak egy metropolis egyik városrészének máig el nem intézett ügye. De Harlem azért olyan, mint amilyen, mert néger. És nem is egy városrész négereiről van szó, ha Harlemről látunk képet, vagy ejtünk szót, hanem amerikai állampolgárok tízmillióiról New Yorkban, vagy Washingtonban, Délen, vagy éppen Északon. A rossz rosszat szül, a gonosz gonoszát: nem kétséges, Harlem vonzza is a bűnözőt, a kábítószerest, a lumpent, ha néger. Így minden bizonnyal egyfelől torzít a statisztika, ha Harlemet vennék alapul az Egyesült Államok fekete bőrű lakóinak megítélésében sorsukat, helyzetüket illető, en. Kétségtelen, hogy e néger gettóba polarizálódott az amerikai faji probléma minden gondja, ellentmondása. De félelmetes erővel, leleplező erővel, riasztó erővel polarizálódott, ha drámai és sűrített módon is, de mégis a lényeget, és a lényegest elmondva az egész fekete, és színes bőrű lakosság amerikai helyzetéről általában. JOGGAL TEHETNÉ FEL a néző, és most az olvasó a kérdést, megjegyezvén ugyan közben azért, hogy valóban döbbenetesek voltak a képsorok, riasztóak és szánandó- ak a „főszereplők”, ám végtére is mi közünk nekünk mindehhez? Oldják meg az amerikaiak, ha tudják. Harlem messze van, és a négerkérdés egyben-másban lehet ugyan figyelmeztető a mi számunkra is, de alapvetően teljesen idegen a mi világunk szellemiségétől. Még bólintani is lehetne erre legfeljebb azt a „lényegtelent” fűzve azért hozzá, hogy a jó érzésű és különösen a jó esz- méjű ember az emberi jogok ilyen drasztikus és tartós megsértése — finom kifejezés! — okán legalábbis méltatlankodva szisszen fel. Ám nemcsak erről van sZo, mégha ez a „csak” a legkevésbé: csak. Az Egyesült Államokban élő sok-sok millió színesbőrű, közöttük a négerek gondja, problémája ilyen, vagy olyan formában megszabhatja ennek az országnak bel-, sőt külpolitikáját. A bel. ső és tragikus gondok elkendőzése, a fékevesztett indulatok levezetése — volt már rá sajnos példa a világtörténelemben — sokféleképp történhet, mint ahogyan történt próbálkozás erre a vietnami háború idején és alkalmával. Például! A HARLEM MÁSODIK részének megtekintése után újból feltettem a Golden Ga. te együttes nagylemezét. Bor- zongva hallgattam végig. Ugyanazok a spirituálék, ugyanattól az együttestől, ugyanazon a lemezen: de mindent mélyebben és másként éreztem meg és értettem meg- dalaikból. Egészen másként. Mintha Harlemről és Harlemből szólt volna daluk. Gyurkó Géza H. Barta Lajos: Z. Szerkesztő emlékezetes esetei Miért zokog mindenki avagy tíz deka párizsi és a macska 5. Z. Szerkesztő: Nem értem egészen pontosan. (Kis szünet.) Cigánylány: Kérem, nekünk van egy társbérlőnk, egy öreg néni. Az mindig hallotta, hogy énekelek. Egyszer azt mondta apámnak, sosincs csend ebben a lakásban, minek énekel a lánya, amikor nincs is hangja, csak az embert idegesíti. Apám csak énekeltetett, egy énektanárt is felfogadott, oda járt hozzánk, mert apám azt akarta, azt mondta, hogy taníttat,, még művész lehetek. Ez meg azért volt, mert apám öccsének a fia híres cigányprímás, a külföldet járja, volt már Amerikában is, meg még Kanadában is zenélni az ott élő magyaroknál és hazahozott egy Mercedes autót, és apámnak nincs fia, és ezért engem énekelni taníttatott, és ezért nagyon megharagudott arra a nénire, a szomszéd nénire, és, mert mást nem tudott tenni, mert annak a néninek macskája van, és az mindig *A szerző Öl részes tévésorozatának utolsó darabja, amelyet augusztus 31-én fog közvetíteni a televízió. BMmmm 1978. augusztus 15., kedd nyávog, feljelentette a tanácsnál, ki akarta tetetni a macskát, de a tanácstól nem nem tették ki, mert azt mondták, macska lehet a lakásban, és azóta nagyon haragszik az öreg nénire, és hogy most az igazgató úr is azt mondta, hogy nincsen hangom, apám is feljelentette. (Csend, a lány szerencsétlenül, mozdulatlanul áll) Műszerész (a zúgó üzem. csarnokban indulatosan hadonászik egy munkapad és egy fúrógép között): Mit mondjak?... Hegedűművésznek kellett volna lennem!... De nem volt hozzá módom, hogy taníttassanak... Hogy életem én, kérem! Dolgoznom kellett. Mindig dolgoznom. De amikor egyszer egy évig nem dolgoztam, hanem hegedülni jártam esküvőkre, bevittek a rendőrségre, és megakadályozták, hogy tovább hegedüljek. Z. Szerkesztő: Miért vitték a rendőrségre? Műszerész: Ö, maga ezt el sem tudja képzelni? Hát maga ilyet még nem is hallott? Hogy az nem munka, Nincs hozzá engedélyem. Z. Szerkesztő: Aztán mi történt? Műszerész: Elmentem finommechanikai műszerésznek. Mert, hogy finom munkára, mert hogy finomak legyenek az ujjaim, ne menjen tönkre a kezem, finom maradjon a hegedűiéihez. De hiábp hegedülök. Nincs protekcióm nekem, és. így nem vesznek be egy bandába se. És így meg állandóan csak dolgozok, csak fúrok, fúrógépen dolgozok. Ezt tudtam elérni. Ezt tudják nekem nyújtani a népi demokráciában. Z. Szerkesztő: Maga miért lázad minden ellen? Műszerész: Mert évek óta csak a fúrógép mellett állok, és fúrok, ezt tudták nekem nyújtani. Z. Szerkesztő: Mit tett azért, hogy más legyen az élete? Műszerész: Hogyhogy mit? Z. Szerkesztő: Miért nem tanult, ha már nem lehetett művész? Műszerész: Nincsenek nekem ahhoz idegeim, nézze meg, hogy remeg a kezem. (Remeg a keze. Remegteti.) öreg néni (kicsi társbér. leti szobájában, szürkületben, kisasztal mellett ül, ölében két macska.) Azt mondták, hogy nekem csak a macskáim vannak? Igen. senki másom, csak a macskák. Igen. (Az egyik macs- ka nyávog.) Z. Szerkesztő (a szemközti széken ül.) Azt mondta az előbb, hogy elmond valamit ... hogy miért kellenek a macskák. öreg néni: Mindent elmondok, uram, elmondom. .. de kikötésem, hogy a nevemet nem írhatja meg, megszenvedtem mái', nem akarom, hogy itt a házban muA kétfenekű dob Magyar film Nem is kellett volna ahhoz sok, hogy ebből a filmből Igazán jó produkció legyen. .. — mondja a kibic, akinek persze semmi sem drága. De aztán nem sokkal később, feltéve, ha valóban átgondolja a dolgot, a megjegyzést valószínűleg vissza is vonja... Márpedig az új magyar filmszatírán, A kétfenekű dobon, amelyet a napokban mutattak be a mozik, van miért eltöprengeni. Elsősorban azon, miként lehetséges, hogy a fiatal és igen tehetséges rendező, Gazdag Gyula — aki éppen e nagy film előtt játszott korábbi kis- film remekével, a Hosszú futásodra mindig számíthatunk cíművel bizonyított — ennyire melléfogjon legújabb munkájával, és azon, hogy voltaképpen hol is tévesztette el a lépést. Kezdjük talán a mondanivalóval és a sztorival (forgatókönyv Gazdag Gyula és Győrffy Miklós), aminek fölvázolása ezúttal elengedhetetlenül szükséges. Az aprócska faluba színészek és tévések érkeznek, egy vígopera forgatása végett. A helyi múzeumigazgató — anélkül, hogy törekvéseibe különösebben bevonná a tanácselnököt, — segítségükkel és műsorukkal egy új kultúrházat szeretne a „megyeieknél” kiharcolni. Terve azonban, elsősorban a tanácselnök sértődöttsége miatt kudarcba fullad. Milyen groteszk, nevetséges helyzeteket teremthet a szürke kisstílűség, a nívótlan ügyeskedés? — nagyjából tehát erről szól a történet, amely Gazdag Gyula szerint az életből ellesett egyszerű mese. Csakhogy ez a tény még nem garancia arra, hogy nagyobb művészi beavatkozás nélkül is sokakat érintő, érdeklő problémát, mondandót tudjon hordozni, kifejezni e film. Attól, hogy valamit a valóságból lesünk el, és lényegét tekintve változatlanul a filmkockákra másolunk, még nem valószínű, hogy az a valóság hű tükörképét is fogja adni... Márpedig ez a művészi fogassanak, ott megy az az asszony, az a macska-szerelmes. (Csend.) Z. Szerkesztő: Megígérem. öreg néni: Nekem mindig volt macskám. Gyerekkoromtól. Mindig. (Megfogja Z. Szerkesztő kezét. A macskához húzza.) Nézze, milyen jó meleg és selymes a szőrük. (Csend. Az öreg néni Z. Szerkesztő kezével simogatja az egyik macskát. Hirtelen felnéz). Szép lány voltam. Akár hiszi, akár nem, nagyon szép. Amikor először voltam szerelmes, 1915-ben, szép szőke ember volt, aki udvarolt, és azt ígérte, elvesz feleségül. De elvitték katonának, meghalt. Másodszor meg 1943-ban amikor már Pesten éltem és a csendőrségre jártam takarítani, ott kaptam munkát, ott megtetszettem egy szakaszvezetőnek, nagyszál ember volt, udvarolt, ő is ígérte, hogy elvesz feleségül, de aztán negyvenötben tíz év börtönt kapott, és nekem börtönből jött ember nem kell. Harmadszor meg 1949- ben, amikor már koros voltam, és már gyárban dolgoztam, portáskodtam, és negyvenhét évesen még volt egy emberem. Művezető volt, nem volt lakása, ide jött hozzám, összeházasodtunk, babusgattam, de aztán hét év után 1956-ban elment. (Szusszant.) Itt hagyott. Z. Szerkesztő: Azóta nem is ment férjhez? Öreg néni: Nem. Nem kell nekem most már senki... Most már öreg vagyok, most már nyugdíjas vagyok, és most már itt vagyok magamban, és ülök, nézek magam elé, és nézem a falat, nincsen senkim, csak ülök. és simogatom a macskát és nézek. (Szája szögletében görcs-mosoly.) beavatkozás itt — ögy tűnik, — nem, vagy ha igen, akkor nagyon alacsony szinten történt meg. A film műfaját az alkotók a szatírában jelölik meg, amelynek legfőbb jellemzője a rossz, a káros jelenségek nevetségessé tétele lenne. Ehhez azonban szükségeltetne a megfigyelt negatív jelenségek — itt a múzeumigazgató jó szándékú, ám rosszízű ravaszkodásai, az elnök ügyefogyott tétovasá- ga, majd önösérdekű, rosszindulatú áskálódása, a filmesek felelőtlenségei stb. — lényegének kiemelése, sűrítése, fölfokozása, netán tipizálása. Kiemelésre viszont csak akkor lenne mód, ha sikerülne a viszonyítási alapul szolgáló környezetet is jellemezni... Ez azonban itt teljességgel hiányzik! Amit ezen a címen kapunk, az nem más, mint egy-egy esetlegesen kiválasztott operarészlet forgatási jelenete, illetve a színészek és a falusiak bohócko(Z. Szerkesztő megy az utcán, hazafelé. Kezében kis aktatáska. Sötét van, este. Az ablakok világítanak. Megáll egy régi bérház kapujánál. Zsebéből előveszi a kapukulcsot, kinyitja a kaput. A kapualjban, kis kulccsal kinyitja a postaládát, üres, becsukja. Elindul ismét. Megnyomja a lépcsőházi világítás gombját, lépked fel a második emeletre, zörög a kezében tartott kulcscsomó. Kinyitja a lakása előszobájának ajtaját, bemegy, az ajtót belülről bezárja, bereteszeli. A háta mögött egy ajtókeretből fény szűrődik ki. Z. Szerkesztő: Szervusz. Z. Szerkesztő felesége (nem fordul meg, csak a fejét fordítja kicsit oldalra.) Szervusz. Z. Szerkesztő (egy konyhaszékre leteszi az aktatáskát.) Mit csinálsz? Z. Szerkesztő felesége: Vacsorát csinálok, miért? Z. Szerkesztő (kigombolja nyakkendős ingét.) Semmi. Jó, éhes vagyok... Mi lesz vacsorára? Z. Szerkesztő felesége (dolgozik, mozog a háta.) Volt itthon sajt, vaj, zöldpaprika, és vettem tíz deka párizsit. ( Csend.) Z. Szerkesztő (mozdulatlan.) Párizsi nem kell. Z. Szerkesztő felesége (kicsit megfordul.) Friss. Eddig mindig megetted. Mi bajod vele? Z. Szerkesztő (még mindig mozdulatlanul, elgondolkozva.) Semmi. (Csend.) Semmi, de ma nem kell Z. Szerkesztő felesége (hirtelen): Nem bírom már! (Csend. Halkan.) Mindig van valami bajod velem. (Tekintete elhomályosul, sír.) _. V é e e — dása, nyüzsgése. Annyit, hogy a filmezés miatt a község élete teljességgel megváltozott, lehet érzékelni. Azt azonban, hogy milyen az ezt megelőző mindennapokhoz képest, és hogy mennyire, azt már nem. így végül is ezek a környezetjellemzések teljesen elszakadnak a cselekménytől, és semmiképpen sem segítik a mondanivaló kibontakoztatását. A tanácselnök, a múzeumigazgató és a filmbeli rendező közötti konfliktus is teljesen a levegőben lóg. Mindennek az a szomorú következménye, hogy a néző úgy érzi, semmi köze az egészhez. Kívülről figyeli a főszereplők hadakozását, elfelejt olyan jól megcsinált jeleneteken is derülni, mint például amikor a múzeumigazgató egy ház tetejéről dirigálja a falu népét, vagy hogy a múzeumi bábút, Petőfi viaszszobrát odébb kell hurcolni, mert „belenéz” a kamerába, és ezzel zavarja a forgatást, vagy hogy a műsoros estet plakát helyett egy körmönfont módon megszerezhető úttörődobbal (kétfenekűvel?) kívánják hirdetni... Pedig a .színészek mindent megtesznek az ügy érdekében. Elsősorban a Czakó Dénes igazgatót alakító csehszlovák vendégművész Rudolf Hrusinsky, vagy a tanácstitkárt megelevenítő Koltai Róbert. De minden igyekezetük ellenére sem képesek az elhibázott produkciót sikerre vinni. Hiába brillirozik kamerájával egy- egy arc, egy-egy jelenet erejéig az operatőr, Ragály Elemér is. A néző számára pedig nem marad más hátra, mint sóhajtani: kár ezért az érdekesnek, fontosnak Ígérkezett filmért. Németi Zsuzsa A felnőttoktatási stúdió szervezésében A Megyei Művelődési Központban ez év januárjától működik a felnőttoktatási stúdió, amely azért létesült, hogy — a korszerű szemléltetőeszközök alkalmazásával — megkönnyítse a munkaidő utáni tudásgyarapítást. Az érdeklődők délutánonként megismerkedhetnek a különböző berendezések kezelésével, ötleteket kaphattak a felkészüléshez, a tananyag elsajátításához. Szeptembertől bővíteni óhajtják az eddigi tevékenységet. Szeptember 27—28—29-én — az MMK-ban — továbbképzést szerveznek az üzemi, a vállalati, közművelődési előadók részére, akik a három nap alatt — többek között — az egyes műsorok forgatókönyveinek elkészítéséhez remélhetnek jó tippeket, s a játékvezetés alapszabályait is megtanulhatják.
