Népújság, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-25 / 173. szám

Évente 52-t? EGY ÉVBEN van 52 hét. Minden héten van egy tévé- dráma. Sőt: néha kettő is, három is. Készültek a televí­zióban, vagy a MA FILM műtermeiben, magyar szer­ző művéből, vagy fordítás nyomán, hazai adaptációval. S a közönség meg a kritika — az igényt helytelen lenne vitatni — úgy fogadja mind­egyikét ezeknek az alkotá­soknak, hogy a mércét ve­lük szemben, a műfajtól szín. te függetlenül, meglehetősen magasra teszi. S ez utóbbi ismét nem lenne baj, ha ... Ha reális lenne. Önkritikusan be kell val­lania e sorok írójának, hogy volt, nem is egyszer volt, amikor kritikai megjegyzé­seit élesebbre fente, mint azt a bemutatott dráma — víg­játék, komédia, vagy éppen tragédia — szükségelte vol­na. Mert miről is van szó? Olyan irreális igények kielé­gítéséről, amelyet a világ leggazdagabb és legjobb te­levíziója — .ha van ilyen utóbbi — sem vállalhatná, olyan magas művészi, alko­tói, sőt, témabeli mérce ..megugrásáról” állandóan, kivétel nélkül minden be­mutatónál, ami egyrészt ön­magában is elképzelhetetlen, másrészt, amire valójában szükség sincsen. Gondoljuk el: ötven-hat- van tévédráma egy évben. Sem a befogadó, a néző nem képes megemészteni, sem a televízió megfelelő művészi szinten, gondolati mélység­gel, alkotói felelősséggel és szükséges ötletekkel nem ké­pes ennyit elkészíteni. S még ekkor a vidám show-mű- sorokat, jeleneteket, rövi- debb, nem soroltuk ide. A mindig csak „nagy”-ot aka­rás, a túlzottan felfokozott alkotói és vele szemben nem kevésbé élesen megje­lenő kritikai tűz sok fias­kónak az alapja mindkét ol­dalon. Jó és helyeslendő mű­vészi törekvések elutasítása a kritika részéről egyfelől, másfelől a nézők és a kriti­ka véleményének figyelmen kívül hagyása, holmi „mű- vész”-tévéfilmek abszoluti­zálása a televízió oldaláról. AZ ÍROTT, magyar sajtó­nak — sajnálatosan — régi és ma már csak kevésbé és főleg kevesek által művelt — írhattam volna: mívelt — r------------------------------------------­* i. Sokáig csókolóztak. Ahogy i lány hajfürtjei az arcába hullottak, a fiút valami isme­retlen, végtelenül kellemes illat hódította el. A lány hirtelen vadul el­lökte magától Tirkast. — Megöl az apám — mondta, miközben zilált ha­ját igazgatta. Szemében azonban nem volt félelem, s a fiú megértette, hogy Dilor nem fél az apjától. Pár lépésre tőlük, a fűre terített nemezdarabon aludt az öreg. Feje alá tarka pár­nát rakott, arcát nem lehe­tett kivenni a sötétben. Va­lamivel odább fekete szamár ropogtatta a körtefáról le­hullott leveleket. A hegycsúcs mögül előbújt a hold kerek tányérja. Dilor, ügyesen, mint a macska, fel­ugrott a szekérre, s a lábait lóbálta. Ahogy ott ült büsz­kén magasra emelt fejjel, úgy tűnt, a világon minden­ről megfeledkezett. Tirkas — szinte maga se tudta, mit csinál — eléje térdelt és erősen átölelte a lábait. — Dilor, ne menj el... Fejét a lábaihoz szorította. Azt várta, hogy a lány meg­simogatja a haját, de Dilor újból eltaszította. — Eredj már, aludni aka­rok! Tirkas rápillantott szigo­rúra vont szemöldökére, ma­kacsul összezárt ajkára, s hangjában ingerültség rez- gett: »ttzbég író. műfaja volt a tárca. Apró kis színes történetek, csat- tanós novellácskák, amelyek mintegy hű kísérői voltak a napok történetének.* és törté­nelmének. Néhány gépelt ol­dal, egy-két ötlet, néhány felvázolt figura, s ezeknek a tárcáknak egynémelyike — Móricz, Kosztolányi a meg­mondhatói — nem nélkülöz­te a valós irodalmi értéket is. A lényeg: röviden, fris­sen, a felszín villódzásából következtetni a mélyre, így írni: ez a sajtótárca. Soha, senkinek nem jutott eszébe és nem jut ma sem, hogy, olyan igénnyel vegye kezébe és olvassa, mint valami re­gényt, nagyobb lélegzetű el­beszélést. És mégis a tárca, a maga műfaján belül szinte kézen fogva vezeti az olva­sót a nemesebb, az érdeke­sebb, a tanulságosabb felé. A képernyőn senki serr. akar „tárcát írni”. Mindenki csak i-egényt. De legalábbis egy terjedelmes, nagyigényű és ívű elbeszélést. A tárcának nincs becsülete a televízió­ban, sőt, ki merem jelente­ni, azért nincs, mert gyakor­latilag nem is ismerik ott. Nem fedezték fel önmaguk számára, a televízió, a kép eme műfaj lehetőségeit, — természetesen e vizualitás kereteinek megfelelően. Egy érdekes, jó csattanójú húsz. perces tévétárca is lehet esti Vasárnap zsúfolt nézőtér előtt játszódott le a szegedi szabadtéri játékok idei má­sodik bemutató előadása. A játékok történetében először került színre a Dóm téren Katona József Bánk bán című drámája, Illyés Gyula átigazításában. Az előadást Lengyel György rendezte. A díszletek Fehér Miklós, a jelmezek Mialkovszki Erzsé­bet tervei alapján készültek, A címszerepet Bessenyei Fe­főműsor akár, ha nem akar sem az író, sem a dramaturg, sem a rendező a húszpercnyi lehetőségből órányi műsort kiizzadni, csak azért, mert úgy véli: a halhatatlanság és a művészet rőffel, valamint stopperórával mérhető. KÉPTELENSÉG félszáznál is több, valóban művészi ér­tékű drámai alkotást létre­hozni egyetlen év alatt. Né­ha még többet is. Képtelen- sék a kritikus részéről, ha mégis van több, mint félszáz és mégsincs negyede sem az igazán értéket képviselő, képtelenség ezt az egészet a televízió nyakába varrnia. Mert önmaga is — önmagam is(?) — nem hajlandó más mércével mérni, mint a klasszikusokéval, s minden televíziós percen a halhatat­lanságot és az örök művészit hajlandó csak számon kérni. Legyen igénytelenebb a televízió? Isten őrizz! Azt ne! A világért se! Csak is­merje fel jobban erejét, le­hetőségét, s ahhoz mérje a produkciók számát. A világ­nak 'nincsen arra szüksége, hogy naponta megváltsák egy elementáris erejű fevé- drámával. A világnak arra van szüksége, hogy odafi­gyeljenek rá. S erre szeré­nyebb műfajok is jól megfe­lelnek. A szerénység ugyanis még nem szegénység. 1 Gyurkó Géza renc alakította. A további szerepekben — többek között — ifj. Üjlaky László, Almás- sy Éva. Szegvári Menyhért, Molnár Piroska. Kállay Fe­renc, Tordy Géza lépett szín­padra. Az előadás alkalmából a játékok igazgatóságának ne­vében megkoszorúzták Kato­na Józsefnek a Dóm téri panteonban levő szobrát. A Bánk bán július 28-án és 30-án szerepel még a já­tékok programján. Utkur Kasimov: Szerelem — Virradatkor visszajö­vök. Aztán nekiiramodott a holdfényben úszó útnak, nagy igyekezetében folyton az árnyékára lépett. A falu­ban ugattak a kutyák, a he­gyipatakban zúgott a víz. Tirkas megállt az emelke­désen: lent, az út mentén a jól ismert körtefa sötétlett. A hegy lábánál váratlanul fények villantak fel: teher­autók haladtak, gyapottal megrakottan. A legény zavartan topo­gott, lelkében végtelen üres­séget érzett. — Nem! — suttogta. — Nem megyek el innét. Seho­vá. Soha Barnára sült testéről le­dobta az inget, leült a szá­raz. megsárgult fűre. — Mi történt velem? Hon­nan került ide ez a lány? Talán képes lennék akár miatta is elhagyni ezt a föl­det? A faluban megszólaltak a kakasok. „Kaszim apó már biztosan megjött a szérűről. Az udvarban szendereg, en­gem vár” — gondolta Tirkas. s tisztán látta maga előtt Kaszim apó arcát, jóságos, okos szemét, ősz szemöldö­két, ékhez hasonló hegyes kis szakállát. Felállt, valami hazafelé húzta. A hold már magasan járt, az égen kövér felhők úsztak, s mindent betöltött a nedves föld szaga. II. Mióta csak emlékezni tud, itt élt — ezen a vidéken. Hol született, ki az anyja, apja — fogalma sincs. Cigá­nyok nevelték. Asszonyok, akik éjfélig szoktak szóra­kozni a tábortűz mellett, s mikor táncoltak, tarka szok­nyájuk suhogásával telt meg a levegő; asszonyok, akik semmiért sem cserélték vol­na el ezt az életet. Ök viselték gondját. Meg a tüzet méltó­sággal körülülő férfiak. Napnyugtakor, ahol éppen voltak, ott ütöttek tábort a mezőn. Tirkas hancúrozott a fűben, odafülelt a csörgődo­bok hangjára és a vidám ne­vetésre, figyelte a tűz körül sürgölődő árnyékokat, aztán álomba merült. Reggelenként beszélgetés­re és szamárordításra ébredt. Végigsimította harmattól nedves haját, megdörzsölte elgémberedett kezét... Az­tán megint a megszokott végtelen országút. Sehogyan sem értette, miért van a vi­lágon olyan sok út, a kara­ván pedig csak ment-mende- gélt, s a cigányok közül bi­zony senki sem tudta, vajon hova is tart. Egy tavaszi éjszakán a Tentakszaj kavicsos partján talepedtek le. Sisteregve zú­dult le a hegyről a sebes sodrású patak, habzott, por­zott a víz. Tirkas hétéves lehetett akkor. Aznap nagyon elfá­radt, hamar elnyomta az álom. Még meg sem virradt, mikor arra ébredt, hogy hömDölveö -hullámok sodor­Kafona József Bánk bánja Szegeden CíMmsm IÂÎS. jftnm SS., kedd 1 »rriTm Két rendhagyó óra, két, csak iátszólag különne­mű kérdéscsoport és válasz erővonalai tartottak össze Keresztury Dezső és Szakonyi Károly időben is elkülönülő vallomásában. A hagyományok korszerűsé­géről és nemzedéki közérzet­ről, feladatokról beszélni a lírában és szépprózában mindennapi téma. Nem képzelhető el modern magyar költészet a hagyomá­nyok tisztelete, átélése nél­kül (Keresztury Dezső), de nem képzelhető el modern széppróza sem az elfalazott történelem kibontása nélkül. (Szakonyi Károly). A vallo­mások a kérdések sokaságát vonták maguk után. Mit je­lent ma a íorradalmiság és hagyományőrzés? Van-e eu­rópai rangja a mai magyar lírának? Milyen hatást vált ki egy vers vagy regény a mai olvasóban? Van-e társa­dalmi szerepe a versnek és novellának? „A forradalom kiinduló­pontja, vulkáni kitörése a történelemnek. Nagy korsza­ka lehet a társadalmi fejlő­désnek, amelyben meg kell valósítani a kivívott új ren­det, amelyben az ember mindennapi apró munkája a legfontosabb feladat. így van ez a művészetben.” A ma­gyar líra ma is szerves al­kotóeleme a világlírának, legalább annyira, mint volt Janus Pannonius, Zrínyi vagy Ady korában. Az euró­pai humanizmus, barokk és szimbolizmus elválaszthatat­. A F^zemysli Vajdasági /Múzeum gyűjteményéből harminchat ikon látható egy hónapon át az Egri Képtár három termében. Nekünk ez â kiállítás közelebbről enged bepillantást egy tőlünk tér­ségben nem is olyan távoli világba, egy lengyel vajdaság népének történetébe, lelkivi­lágába. abba a pravoszláv ják magukkal. Segítségért j kiáltozott, de maga sem hal­lotta 6aját hangját. Hatal­mas mennydörgések resz- kettették meg a világot, az ég­bolton fekete felhők gyüle­keztek. A kisfiú kétségbe­esett igyekezettel próbált a felszínen maradni, de aztán utoljára látta a sötét eget és elmerült... Idegen házban ocsúdott fel, ágyánál ismeretlen férfi állt. Deres bajuszán, szakál- lán vízeseppek csillogtak. Tirkas megértette, hogy ez a férfi mentette ki a vízből. — Eressz — kiáltotta —, elmegyek. — Fel akart ülni, de nem tudott. Az ismeret­len gyengéden betakarta. — A karavánod elment. Biztosan azt hitték, hogy el­pusztuljál. — Mélyet sóhaj­tott. .— Nagyon erős ár zú­dult le a hegyekből. Ilyen ez a Tentakszaj. Minden ta­vasszal a bolondját járja. Mindez régen történt, na­gyon régen. S ha a faluban meg nem jelenik az ekhós szekér, és Tirkas nem látja meg Dilort, aligha jutott volna eszébe a múlt. A nap kikukkantott a lá­tóhatár mögül. A poros úton rozoga szekér döcögött, pál­cavékony lábú fekete sza­már húzta. A bakon szen- dergett az öreg. Reggel óta egy szót sem szólt Tirkas- hoz, ha nagyritkán hátra­fordult, figyelmesen fürkész­te a fiút kivörösödött sze­mével. Tirkas Dilor mellett balla­gott a szekér után. A lány fűzfavesszővel csapkodta az út menti füvet. Elégedetten mosolygott: büszke volt széo- ségére, meg arra, hogy ma­gával vonzotta ezt a legényt. Ir-f*«** (Folytatjuk) i lan a magyar költészettől. Az más kérdés, hogy mai köl­tészetünk hogyan, milyen át­tételeken, közvetítő rendsze­reken át kapcsolódik Euró­pához. Nem hiszem azonban, hogy az avantgárdon keresz­tül. Hazánkban ma nincse­nek meg azok a társadalmi viszonyok, amelyekre fel­épülhetne bármilyen színeze­tű avantgardköltészet. De mások a viszonyok Európá­ban is mint ötven évvel eze­lőtt. Domokos Mátyás kérdé­se, az 1976-ban megjelent Szakonyi-novelláskötet címe, „Tudatom, jól vagyok” fele­let volt egy közérzetre, „a magyar próza jól van, mert mindenki szabadon írhat. Stílusirányok élnek békésen egymás mellett”. Eddig rend­ben is van a dolog de „a magyar próza nem mondhat­ja hetykén, hogy jól van, no­ha évente születnek jó mű­vek. Általában rosszkedvű, mert nem leli kedvét az eredményekben. Húsz éve az emberek vártak valamit az írói alkotásoktól és talán meg is kapták. Csurka, Sán­ta, Kamondi, Szabó István olyan művekkel jelentkeztek, amelyek izgalomba hozták az olvasót. Ma ugyanezt nem lehet elmondani. Ma is van olvasója a magyar prózának, de egyre kevesebb a kedé­lyeket felborzoló mű. Kevés szó esik az élet lényeges kér­déseiről”. Csoóri Sándor idé­zett verse, a „Hó emléke” az utolsó földi ítélkezésről, a vakolatát hullató katedrái!s; ról, az értelmetlenül állongó társakról borongó vers, de Szabó István példázata a „Levél” ennek épp az ellen« kezőjé* fejezi ki. A fiatalok is csak azt fe­jezhetik ki, amit átéltek. És hogy ebből az élményből hiányzik a háború, az sze­rencséjük. Ez a nemzedéki nem hurcol magával annyi bénító, társadalmi eredőjé­ben sok esetben ma is meg­fejthetetlen terhet, mint a korszak szemtanúi, természe­tes tehát, hogy más optikán át nézi az életet. De a fel­adat nem változott. „Minden generáció más-más, sajátos élményt hozott, szerzett a világról. Erről kell tudósíta- niok, hogyan látják az életet, életünket. Ezt mondják el kertelés nélkül.” (Szakonyi Károly) A rádió szinte korlátlan lehetőségei ezúttal is közel hoztak a hallgatóhoz időben, társadalmi tudatban egy­mástól távol élő alkotókat, akik nem kisebb szenvedél­lyel szólnak és írnak, mint elődeik, akiknek vallomásai­ból a felelősség, a hivatás, a régi és új összefüggéseinek tisztelete bomlik ki. Pécs vagy Leányfalu ma is jelent olyan szellemi közösséget, mint korábban , Róma és Pécs, Pest vagy Párizs még akkor is, ha az alkotóknak évtizedek vagy évszázadok bozótján kell átlábalniok. Ebergényl Tibor Halicsi ikonok Egerben Képünkön XVI. században előtt a látogatók egyházi lelkiségbe, amely eddig — a történeti és egyéb okokat nem is .szükséges most felsorolnunk! — rejtve maradt előttünk. Nekünk, itt Égerben, van Rác-templo­munk és ikonjait, mesteri mívű ikonosztázionját az idegenforgalom vendégei is csak ritkán keresik fel. Ta­lán, mert a latinizmusban idegen a pravoszláv liturgia? Az ikonfestészetnek nemcsak jól megfizetett, központokban alkotó mesterei voltak, a népből származó mesterek is vállalkoztak arra, hogy a „nagyokat” utánozva, a for­marendszert átalakítva ad­ják a népi ízt, a népi jám­borság és lelkűiét sajátos je­gyeit az ikonokban. Igv vál­nak ezek a táblaképek jelzé­sekké az időből, a XV., XVI., XVII. és a következő száza­dokból, továbbadva az idő­ben a halicsi ikonokban a táj népének, az orosz, ukrán és keleti lengyeleknek a lel­kivilágát. Ha a vizsgálódó vendég végigtekint a három terem­ben kiállított műtárgyakon, észre kell vennie azt az óri­ási különbséget, amely a XV. századi táblák hangulata — például egy XV. századból származó Keresztre .feszítés —, vagy a XIX. századból megmaradt Szentháromság ábrázolat között jelentkezik. Az elsőn a középkori szenve­készült Szent Miklós ikonja (Fotó: Szabó Sándor) désfelfogás a „siralom völ­gyének” a levegőjét terjeszti ránk is; az arc, a meggyötört, test aránytalanságával is hangsúlyozottan azt adva elő, ami a lélekben az égre te­kintés parancsát is harsog ia: nincs nyugovásunk a világ­ban, a szenvedés iskoláját kell kijárnunk, míg a földön, bűneink között botorkálunk. Az ikonokon a nép köz­kedvelt szentjei, Miklós és a sárkányölő Szent György szerepelnek elsősorban ; a végtelenbe, az örökkévaló­ságba tekintő szemmel is­mertetnek egy életfelfogást, a régenvolt vallási meggyő­ződésnek és áhítatnak egy állapotát, amely ezt a mű­vészetet szülte. A kiállítás rendezéséért, a tartalmas, a jól eligazító ka­talógusért Bronislawa Kiwa- lát illeti dicséret, aki tájé­koztatójában felhívja a fi­gyelmet azokra a „riboticsei munkák”-ra, tehát néDi ikonfestőkre, amelyek itt szerepelnek, művészi érték­ben és rangban, színességben és kifejezőkészségben ver­senyre kelve az egykori pro­fikkal, akik művészetükkel szereztek maguknak pénzt és esetleg méltóságot. Minél több ilven hasznos kiállításcserét közeli és t.á_ vol' H7 -“-M-mqç mélyebb és igazabb megis­merése érdekében! Farkas András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents