Népújság, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-23 / 172. szám

^MMAAAAMAMA^^M^MAAA^A^^MA^^A^^^AVA^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAÀAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAlf,VlA^MlVAVuV^AAllV ­* ^Ai»A^/SAAA^^AAAAAA^AAAAAAAAAAAA/SAAAAAAAAAA-AA*>AM Új minőség a kreol kultúra- 5i, : m wF fi 1 1IV Ili 4 A CAPITOLIUM ROBERTO DIAZ MUNOZ: SANTIAGO Utalók, akik idegen városban ébrednek soványka kincsükkel: csodaként őrzött elfúló nyögések, a szerelem csatazaja s az ujjakból kicsapó kékes lángok, valójában a tájból kiszökött madarak, melyek csak tiszta helyet kerestek, hogy énekelhessenek a földről, így. magunkat virágfüzérrel díszítő katonák, harci indulókat kezdünk dúdolni halkan, hogy férfiak maradjunk a csaták elmúltával is. Gyönyörű volt, hogy végig kibírtuk becsukott szemmel, az utazás ősi mód rá, hogy egyedül maradjunk, a szerelem szomorú mankójára támaszkodva. A szerelem: álom, mely a valósággal való áruló szakításra késztet, s arra, hogy hősként meghemperegjünk * a gyönyör szurkában. E város a tengerbe szórja házait, mit sem törődik veled és énvelem, s az emlékekkel sem törődik, a földdel, mely készületlen volt, hogy elviseljen minket. Azt, talán mondanom sem kell, bogy megpróbáltunk mindent újra kezdeni, hónunk alatt az álmok kötegével, és felkészültünk a legjobbra és a legrosszabbra, mint akik elhagyták földjüket és szétszóródtak az éjszakában. OTTO FERNANDEZ: Á megosztott idő Ami volt: a tökéletes homály, a halál rettegett szakadéka. a röhej roncsolt cipősarkai; a vizsla éhség a rémült emberszemekben. Most az életünk fénylő, fenséges paripa, mely habzón, vadul vágtat a virradatba: Veríték fröccsen a kőre, puska dobban a kőre. szerelem omlik a kőre, . kalászok a gyermekeknek, tiszta útjukra étek. Rs majdan eljön az ember; virág a hajnal szemérmes arcán, érinthetetlen csodája az utaknak, ki az idők magva felett ül vigyázva, és óvó. örök pásztora immár a Földön a mosolynak és a szeretetnek, (Csuday Csaba fordításai) A znap reggel bezárták a szo­bájába. A házból minden . .irányból, lárma szűrődött be, és az étel, amit bevittek hozzá, hétköz­napi ebédnek túlságosan gazdag volt. Hat süteményt hozattak az Alameda utcai cukrásztól — pedig a vasárnapi mise után is csak ket­tőt ehetett meg. Egy útikönyv raj­zait nézegette, azután az ajtó alatt beszűrődő, egyre növekvő zsongás arra késztette, hogy kikukucskál­jon a zsalugáterek között. Feketé­be öltözött emberek érkeztek, bronzfogantyús ládát hoztak ma­gukkal. Sírhatnékja támadt, ám e percben megjelent. Melchor, a pa­rádéskocsis, csillogó, ropogo csiz­májában. Sakkozni kezdtek. Mel­chor volt a ló. Ő a király. A koc­kás kövezet volt a sakktábla, ő egyenként haladhatott előre, Mel- chornak pedig ugornia kellett : egyet előre és kettőt oldalt, vagy fordítva. A játék a szürkületbe nyúlt, amikor elvonult a ház előtt a kereskedőegyesület tűzoltózene- kara. Felkeléskor kezet csókolt a be­tegágyban fekvő apjának. Most jobban érezte magát a márki, és a szokásos példabeszédekkel szólt fiához. — Igen, apám. Nem, apám — mondogatta ő, beszúrva feleleteit a kérdések rózsafüzérébe, mint mi- nistráns a szentmisén. Marcial tisztelte a márkit, de hogy miért, azt senki sem találta volna el. Tisz­telte, mert magas termetű volt, és báli estéken kitüntetésektől csillo­gó mellel ment el otthonról; mert irigyelte tőle a kardját, és a sújtá- sokat a polgárőrség tiszti egyen­ruháján; mert húsvétkor fogadás­ból megevett egy egész, mandulá­val és mazsolával töltött pulykát; mert egy alkalommal megragadott egyet, a körépületben sönrögető félvér lányok közül, kétségtelenül azzal a szándékkal, hogy megkor­bácsol ja. s ölbe kapva a szobájá­ba vitte, Marcial egy függöny mögé bújt, és onnan látta, hogy a lány nem sokkal később sírva, zi­lált ruhával jön ki, s örült a bün­tetésnek. mert ez volt az, aki min­dig kiürítette a faliszekrénybe fél­retett kompótostálakat. fllejo Carpentier: A dolgok kezdete R ettenetes és nagylelkű lény volt az apja; mindjárt Isten után kellett szeretni őt. Marcial szá­mára Istennél is valódibb Isten volt, mert hatalma mindennapi volt, kéz­zelfogható. Mégis jobb szerette az égben lakó Istent, mert az kevésbé volt a terhére. Amikor még egy kicsivel tovább növekedtek a bútorok, és Marcial mindenkinél jobban tudta, hogy mi van az ágyak, szekrények, tála­lók, fiókos szekrények alatt, nagy titka volt a világ előtt: Melchoron, a parádéskocsison kívül nincs az életnek semmi varázsa. Sem Isten, sem az apja, sem az úrnapi kör­menet aranyozott öltözékű püspöke nem volt olyan fontos, mint Mel­chor. Nagyon messziről jött Melchor. Legyőzött fejedelmek unokája volt. Birodalmában elefántok, vízi­lovak, tigrisek és zsiráfok éltek. Ott nem sötét, aktahalmazokkal telt szobákban dolgoztak a férfiak, mint don Abundio. Csak az marad­hatott életben, aki ravaszabb volt a vadállatoknál. Egyikük úgv fog­ta ki a kék tóból a nagy krokodi- lust, hogv tizenkét, sült kacsába rejtette el lándzsáját, mellyel át­döfte. Olyan dalokat tudott Mel­chor, amiket könnyű volt megta­nulni, mert sűrűn ismétlőül sza­vaik nem jelentettek semmit. Tor­tát lopott a konyhából ; éjszaka szökött be, a lovászok bejáratán; és néha megdobálta kővel a lovas csendőröket, hogv azután belevesz- szem az Amargura utca homályába. Esős napokon a konyhai tűzhely elé rakta száradni a csizmáját. Marcial szerette volna, ha akkora lába van, hogy betölt egy ilyen nár csizmát. A jobb lábra valónak Calambin volt a neve. A balra va­lónak Calambán. Ez az ember, aki a betöretlen lovat is megfékezte. (RÉSZLET) ha csak két ujjúval benyúlt a po­fájába; ez a bársonymundéros, sarkantyút viselő úr, a magas kür­tőkalapjával, azt is tudta, hogy milyen hűvös nyáron a márvány, és a nagy szalonba szánt tálcákról elemeit gyümölcsöt, süteményeket rejtett el a bútorok alatt. Volt ne­ki Marciallal egy titkos mandula- és aprósütemény-raktára, melyet, cinkos nevetéssel „Úri, úri, urá”- nak neveztek el. Mindketten fel­kutatták a házat a pincétől a pad­lásig. s csakis ők tudták, hogy az istállók alatt van egy kis pince- helyiség, tele holland palackokkal, és hogy a használaton kívül helye­zett padlástérben, a cselédlányok szobái fölött, tizenkét porlepte lep­ke hullatja szárnyainak utolsó ma­radványait a doboz töredezett üveglapja alatt. Amikor Marcial rászokott, hogy eltörje a tárgyakat, elfelejtette Melchort, s a kutyákkal barátko­zott. Rengeteg kutya volt a házban. A nagy csíkos bundájú; az emlőit a porban vonszoló vizsla; a játékra már túl öreg agár; a gyapjas, ame­lyiket bizonyos időszakokban üldö­zött a többi, és ilyenkor be kellett hogy zárják a szobalányok. arcial a Sárgát szerette a legjobban, mert az kihord- ta a szobákból a cipőket, és kiásta a kert rózsabokrait. Hol szénportól volt fekete, hol vörös föld léptééi, felfalta a többi kutya eledelét, ok nélkül vinnyogott, és a szökőkútba rejtette az ellopott csontokat. Néha, a tyúkot a pofája egyetlen erélves ütésével a levegőbe röpítve, egy- egy frissen lerakott tojást is ello­pott. A Sárgába mindenki belerúgott. De Marcial belebetegedett, amikor elvitték. A kutya, melyet pedig a Jótékonyság Házán is túl hagy­tak magára, diadalmasan, farkcsó­válva tért vissza, s újra elnyerte helyét, s ilyen helyet a többi, va­dászerényeivel és házőrző virrasz­tásaival sem tudott soha kivívni magának. A Sárga és Marcial együtt vi­M zeit. Néha a perzsaszőnyeget sze­melték ki e célra, a szalonban, s lassan szétterjedő barna felhőfor­mákat rajzoltak rá. Büntetésből szíjjal elverték. A szíj csapásai azonban nem fájtak anyira, ahogy a nagyok hitték. Viszont csodála­tos lehetőséget nyújtottak a nagy bőgéskoncertekre, amikkel kipro­vokálta a szomszédok szánakozá­sát. Amikor a padlásszobában lakó kancsal asszony „vadállat”-nak ti­tulálta az apját, Marcial nevető szemmel nézett a Sárgára. Sírtak még egy kicsit, kicsikartak egy darab kekszet, azután az egész ügy a feledés homályába merült. Mind­ketten földet ettek,, hemperegtek a napon, a halasmedence vizét it­ták, s a bazsalikomok tövében ke­resték az árnyékot és az illatot. A forróság óráiban benépesedtek a hűvös kőlapok. Megjelent a szürke liba, a görbe lábai közé csüngő tömött begyével; a tollas fenekű öreg kakas; a gekkógyík, aki azt mondta: „úri, urá”, s közben ró­zsaszín nyakkendőt lökött ki a tor­kán; a városban született, nőstény nélkül élő szomorú sikló; a pat­kány, aki carey-rnaggal tömte el a lyukat, ahol lakott. Egy nap meg­mutatták a kutyát Marcialnaik. — Vauuu, vauuu! — mondta ő. A saját nyelvén beszélt. Elnyer­te a végső szabadságot. Most már olyan tárgyaik után nyújtotta ke­zét, amelyeket nem érhetett el. Éhség, szomjúság, meleg, fájda­lom, hideg. Mihelyt Marcial elju­tott odáig, hogy ezeknek az alap­vető valóságtényezőknek a felfogá. sára egyszerűsítse le érzésvilágát, lemondott az immár járulékossá vált fényről. Nem tudta a nevét. Amikor megvonták tőle a kereszt- ség csípős sóját, nem igényelte többé a szaglást, a hallást, de még a látást sem Kellemes formákat simított a két keze. Minden ízében érző és tapintó lénnyé vált. Min­den egyes pórusán a világegyetem hatolt belé. Ekkor behunyta a szemét, mely csak ködös óriásokat veitt ki már, és behatolt egy me­leg, nedves test sötét ölébe; hal­doklóit akkor ez a test. Midőn azonban megérezte, hogy körül­fogta őt a maga szubsztanciájá­val, az életbe siklott. E kkor már gyorsabban múlt az idő, s megrövidítette az utolsó óráit. Múltak a percek, pat­togva, mint kártyalapok a játékos keze alatt. A madarak hulló tollfergeteg- ben repültek vissza a tojásba. A halak betöltötték ikráikat, s hó- hént hullott utánuk a pikkely a medence fenekére. A pálmafák összezárták húsos leveleiket, s csukott legyezőként tűntek el a földben. A növények szárai fel­szívták leveleiket, s a föld elnyelt mindent, ami a földé volt. Menny­dörgés görgött végig a folyosókon. Az antilopkesztyűkön szőr nőtt. A gyapjútakarók szövése szétbont - lőtt, s hajdanvolt juhok gyapját szaporította. A szekrények, a tála­lók, az ágyak, a feszületek, az asz­talok, a zsalugáterek kirepültek az éjszakába, s a vadon tövében megkeresték egykori gyökereiket Minden, amit szög tartott össze, szétesett. Egy nem tudni hol hor­gonyzó kétárbócos sietve Itália felé indult a padló és a szökőkút márványával. A fegyverek a fal­ról, a vasalások, a kulcsok, a réz­üstök, a zablák az istállóból meg­olvadtak, s fémfolyóvá duzzadtak mely a fedetlen folyosók csatorná­in át tartott a föld mélye felé. Min­den átalakult, s megtért eredeti állapotához. Sárrá lett, ami sárból vétetett, s pusztaság maradt a há? helyén. : n dőn reggel megérkeztek s kőművesek, hogy folytas­sák a bontási munkát, már nem voll mit teniük. Valaki elvitte a Ce rest, melyet előző nap eladtak eg* régiségkereskedőnek. Az emberei panaszt tettek a szakszervezetné majd letelepedtek egy padra ; városi parkban. Egyikük ekkor ke dös történetet mesélt egy bizonyé Capellanías márkinéról, aki eg' májusi délutánon a vízbe vésze4 az Almendares folyó malangabok rai között. De senki sem figyelt r elbeszélésre, mert a nap folytait útját keletről nyugatra, és ők tue ták, hogy semmittevéssel kell hős? szabbá tenniük az óraszámlape folyó időt, hiszen éppen ezek a órák visznek a legbiztosabban halál felé. (Lengyel Péter /ordítása' M J Amikor Fidel Castro es kis ; csapata huszonöt éve. 1953. I július 26'án megtámadta a i Santiago de Cuba-beli Mon- cada laktanyát, talán senki sem hitte volna, hogy e tra­gikus kimenetelű esemény nemcsak az „Antillák Gyön­gyének” nevezett szigetor- • szág sorsára, hanem az egész : latin-amerikai kontinens tár- ; sadalmi és kulturális fejlő­désére ilyen óriási hatással lesz. Ennek a hősi tettnek a nyomán bontakozott ki az a forradalmi . harc, melynek eredményekénp 1958-ban a győztes gerillahadseree szét­zúzta Batista dir.Lator irrme- rialistabarát rendszerét. Ku­ba népe pedig — az ameri­kai földrészen elsőként — hozzákezdheti a szocialista társadalom alaoiainak lera­kásához. A kubai nén végre megkaota a történelmi lehe­tőséget. how szabad ország­ban szabadon bontakoztas­sa ki legjobb kénességeit. Hogy e képességek miiven sokrétűen gazdagok, arra bő­séges bÍZOnví‘ÓVl-il ..rZ rr.'i u az ország kultúrája, már a gyarmati időktől fogva. E kultúra legszembeötlőbb sa- 1 játossága talán éno a sokar- " cúság. amely az indián ős- 1 lakosság, az euróoai, lénve- 1 gében snanvnl gyarmatosítók i és az Afrikából behurcolt i négerek civilizációs, kultúra- 1 lis örökségének egybeolva- 1 dásából adoaik. A létrejött < ötvözetet, úi minőséget ne- 1 vezik a kubaiak criollo, < vagyis kreol- kultúrának. i E kultúrtörténet első lan- 1 ján mindjárt egy nagvléleg- < zefű enikus művet találunk, t Silvestre Balboa alkotá0-5*. i A türelem tükrét, íl fioai. Té- ; máia a kalóztámadásoknak 1 kitett sziget viszontagságos * élete. A rákövetkező, mint- 1 cm kétszáz év nem sok em­lítésre méltó eredménvt ho- f zott, A rabszolgák Tsefolení- ^ tése nvomán fellendülő cu- T kor- és dohánvterroe'ztés ug- s rásszen' gazdasági feiiődé't . eredményezett, és lassen megteremtette a kulturális * élet feltételeit is. A XVIII. i század elején megalapítják ; havannai egyetemeket, 1790 ben pedig megindul az els újság is. A gyarmati függé ellen szegülő nemzeti gondo lat a század végén má megizmosodott, de egyeteme érvénnyel csak a XIX. szá zad 70-es. 80-as éveiben fe jeződött ki a talán mindmá ig legnagyobb kubai költő José Marti műveiben. Marti, az Apostol — ahog; a nép még ma is nevezi — politikusnak, költőnek egya ránt zseniálisabb volt. ( alapította 1892-ben a Kuba Forradalmi Pártot, ameh egyesítette a függetlensége követelő erőket. Ez a pár adott parancsot a spanyolol elleni felkelésre 1895-ben, : irányítása alatt a Felszaba­dító Hadsereg egymás utár aratta győzelmeit az óriás túlerőben levő spanyol had­sereg felett A függetlensé­get végül is csak az Egye­sült Államok csapatainak be­avatkozásával sikerült ki­vívni 1898-ban. 1930-ban robbant ki a köz­társaságot felváltó Machado- diktatúra elleni forradalmi mozgalom. Ugyanebben az évben jelentkezett az iroda­lomban az úgynevezett neg- rismo, vagyis a néger néotö- megek problematikáját," kul­turális értékeit az irodalom­ba beemelő irányzat. Ni colás Guillén volt a mozgalom legkiemelkedőbb költője, de a modern kubai irodalom másik óriását, Alejo Carpen- tiert is soraiban találjuk. A csoport legnagyobb tette az úsvnevezett afrokubai kultu­rális örökség feltárása volt; amelyre az ősi afrikai mito­lógia és a keresztény vallási elemek saiátos keveredése a legjellemzőbb. Ugyancsak ebben az idő­szakban, a 30-as, 40-es évek­ben jelentkezik először a munkásosztály helyzetének, sorskérdéseinek témája az. irodalomban. Nicolas Guil- lén. Manuel Navarro Uuna és mások műveiben. E kérdé­sekről azonban a társadalom- tudományok, s az értekező I próza művelői mondtak el ; talán a legtöbbet. Közöttük olyan, később kiemelkedő ál- ■ lamférfiakat találunk, mint ; Raul Roa vagy Carlos Rafael Rodriguez. A forradalmi hagyomá­nyok, a győztes gerillaháború kiteljesítő hatása a kultúrá­ban a 60-as években mutat­kozott meg igazán. Az alko­tók és műveik felsorolása nagyon hosszú lenne. A forradalom győzelme - utáni kulturális élet meg- : szervezői célul tűzték ki : egész Latin-Amerika haladó ! törekvéseinek a felkarolását. ! E cél elérésére született meg ! a Casa de las Americas ki- < adó és az azonos nevű iro- < dalmi-politi^ai folyóirat, í amely a kiváló költő és iro- < dalomtudós, Roberto Fernan- < dez Retamar szerkesztésében < a földrész egyik legjelentő- i sebb szellemi fóruma lett. i Keveset szóltunk eddig a í társművészetekről. Elsőként s a Kubai Nemzeti Balettet s kell említeni, hiszen a ku- > bai táncosoknál talán csak a i moszkvai Balsoj együttese s jobb ma a világon. Prímádon- s nájuknak, Alicia Alonsónak S és vezetőjüknek, Fernando | Alonsónak a nevét mindenki < ismeri. Színházi élet a for- i radalom előtt alig volt Ku- < bábán. Szinte a semmiből jött < tek létre azok a merészen < kísérletező, a közösségi iá- 2 tékmód érvényes formáit ke- \ reső társulatok, amelyek az- í óta nemzetközi rangot vív- < tak ki maguknak. Ugyanitt a < szocialista filmművészet is < káprázatos gyorsasáegal ju- < tott el a megszületéstől a í nemzetközi sikerekig, első- < sorban Julio Garcia Espino- < za, Tomaso Gutierrez Aléa < és Humberto Solas nagysze- < rű filmjei révén. ? A fiatalok magukévá tették a < forradalom eszményeit, ma- i gukba szívták az előző nem- £ zedékek eredményeit. S Csuday Csaba > \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents