Népújság, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-02 / 154. szám
t: Régi magyar drámai szövegeink sorsa néha olyan kalandos. hogy múltjuk felderítése szinte detektívmunkát igényel. így van ez a Constantinus és Victoria igaz szerelméről írott színjáték történeténél is. Biztosan csak annyit tudunk róla, hogy a drámát tartalmazó kéziratot 1648. június 10-én, tehát 330 évvel ezelőtt fejezte be az író. vagy másoló. 1662-ben a drámát Zrínyi Miklósnak küldték ajándékba barátai, tisztelői. Két évvel ezután meghalt Zrínyi, s a kézirat sorsáról egészen 1880-ig nem tudunk semmit, amikor a Horvát Történelmi Társaság azt a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta. Ezután újabb évszázad telt el, míg a szöveg nyomtatásban is megjelent és további 18 év, míg az Agria Játékszín műsorába iktatta. Ősbemutatót írtam, holott nincs kizárva, hogy a színdarabot egyszer régen már bemutatták, talán főúri lakodalom alkalmából. Gondolom azt is, hogy olyan esküvő lehetett ez, ahol a menyasszony előkelőbb, vagyonosabb is volt, mint a vőlegény, tehát a színdarab cselekménye mintegy az igazi események igazolását is szolgálta. Mindezek azonban csak feltevések. Biztosan csak azt mondhatjuk, hogy ez — Balassi pásztorjátéka után — a második ismert magyar nyelvű szerelmi drámánk. Míg Balassi egy verses pásztorjáték szituációjában fejezi ki mondanivalóját, a Constantinus és Victoria ismeretlen szerzője prózai darabot írt. Illik megindokolni azt is, miért nevezem a színjátékot késő-reneszánsz darabnak, holott az 1648-as dátum inkább barokk korra utal már. Nemcsak a darab felépítése. nyelve nevezhető inkább késő-reneszánsz, mint barokk stílusnak, hanem a reneszánszhoz köti a szerző A szerző, az Eötvös Eoránd Tudományegyetem folklór tanszékének munkatársa, mint szaktanácsadó működött közre az ősbemutató előkészítésén. életfilozófiája is, és főleg Petrarca iránti vonzódása. Cím szerint is emlegeti a darabban Petrarca „könyvecskéjét”, vagyis, az II can- zoniere-t, s ennek néhány énekét szó szerinti prózai fordításban a szereplők szájába is adja. A szerelmesek Petrarca szavával fejezik ki a szerelem ellentmondásos érzelemvilágát, érzelmi árnyaltságát. A cselekmény maga klasz- szikusan egyvonalű, s már ez is megkülönbözteti a barokk színjátékoktól, amelyek általában a nagyon boayolult színpadi akciót képviselik. A darab színhelye egy fiktív thesszáliai udvar. Itt teljesít szolgálatot Constantinus, az etrúriai nemes úrfi, aki szerelmes a thesszáliai herceg fiatal leányába, Victoriába. Constantinus alig remélheti, hogy érzelme viszonzásra talál, hiszen az imádott leány nemcsak magasabb rangú nála, hanem még szüzességi fogadalmat is tett. Venus és Cupido azonban közbelépnek és Victoria is szerelmes lesz Constantinusba. A szülők előtt viszont eltitkolják érzelmeiket. Ekkor két kérő jelenik meg a színen. Az egyik az ostoba Aiax, komikus figura, akinek nősülési szándéka el sem jut Victoria szüleihez, mert ugri füles szolgája sikerrel az orránál fogva vezeti gazdáját. A másik kérő azonban (aki nem is lép színre) nem efféle lovag, hanem előkelő külföldi herceg, aki követeit küldi leánykérőbe, így hangzik el a darabban az első szó szerint is ismert magyar Xeánykérő mondóka. Victória szülei ezt a leánykérést szívesen fogadják. A Százhuszonöt évvel ezelőtt, 1853-ban született Csontvá- ry Kosztka Tivadar, a magyar képzőművészet egyik kimagasló képviselője. Festményei közül képünkön a Hid Mosztárban című lát. ható. Agria Játékszín Constantinus és Victoria KÉSŐ-RENESZÁNSZ DRÁMA ŐSBEMUTATÓJA EGERBEN kétségbeesett Constantinus semmi kiutat nem lát a helyzetből, de Victoria nem nyugszik bele az elválásba. A szokott szituáció áll elő, amelyet a valódi magyar történelemből is jól ismerünk: a két fiatal szerelmes megszökik. Egy puszta szigeten éheznek és nyomorognak, hollétükről senki sem tud. így értesülnek Victoria szülei is az eddig titkolt szerelemről, s bár Victória anyja, Hecuba, berzenkedik a rangon aluli házasság ellen, a jó apa a fiatalok oldalára áll. Kaland kalandot követ, s végül a tiszta szerelem, a hűség s a tisztesség elnyeri jutalmát. Humoros szereplők is vannak a darabban, Aiax mellett az elmaradhatatlan szolgák, akik úgy igyekeznek fordítani a dolgon, hogy az ő erszényükbe is jusson valami, és akik ironikusan szemlélik az urak érzelmeinek bőséges áradását. Józan, röghöz kötött bölcsességük nevetségesnek találja az urak rangkórságát, a szüzességi fogadalmakat, s még a petrarcai fennkölt szerelem-eszményt is. A darab 3 felvonásra oszlik, szerzője komédiának nevezi, hiszen a kor dramaturgiája szerint minden szerencsésen végződő darab komédia. Mi inkább középfajú drámának neveznénk. Az írót a pszichológiai folyamatok ábrázolása vonzotta leginkább. A darab igazi hőse Victoria, aki szemünk előtt válik félénk kislányból szerelméért harcolni tudó asz- szonnyá. A kor irodalmi divatja által megkövetelt mitológiai apparátust Venus és Cupido többszörös megjelenése képviseli. Ha elakad a cselekmény, ők mindig közbelépnek. Mintha az író azt mondaná: így tör a szerelem életünkbe. ellenállhatatlan isteni erőként. Így a magyar Rómeó és Júlia története jól végződik, a hiú anya is belenyugszik a rangon aluli házasságba, s a lírai ihletésű monológ után „muzsikáknak kedves és gyönyörködtető zengése, trombitáknak, doboknak hangja hallatik” és megkezdődik a lakodalom. Izgató kérdés az, hogy a szerző milyen tudatosan törekedett színpadi hatást elérni művével. Az érzelmes párbeszédek a mai néző számára túl hosszúak, de ne felejtsük el, a magyar szerel, mi dráma bölcsőjénél állunk, s ami azóta elkoptatott közhely, akkor még újdonság volt Viszont ügyesen keveri az érzelmes és komikus jeleneteket. Victoria szüleinek párbeszéde tipikus családi perpatvar. Victoria anyja ócsárolja a leányrablót, igyekszik megóvni a külszínt. A néző pedig megmosolyogja ezt a családi tanácskozást, tudván, hogy nem leányrab- lásról van szó, hiszen a szökésben nem a legény, hanem a leány volt a kezdeményező fél. Ha igaz az a feltevés, hogy a dráma egy valódi házasság körülményeire utal, az egykori nézők még jobban szórakozhattak a jeleneten. A mai nézőt pedig elandalítja a szerelmi párbeszédek édes zenéje, amely az évszázadok során mitsem veszített aktualitásából. Ilyen módon az ismeretlen szerzőről a következőket tudtuk meg: ismerte a latin vigjátékhagyományt, tudott olaszul, látott hivatásos színészek által előadott színpadi előadásokat, s a nemesi körökhöz közel állott, vagy maga is ahhoz tartozott, de a rangnál többre becsülte a humanista eszményeket: az emberséget, tisztességet, tudást, vitézséget. Dömötör Tekla  Ludovikától Sopronkőhidáig Kádár Gyula memoárkötetéről Amikor az ember kezébe vesz egy memoárkötetet, két dolognak enged, vagy felhívták rá a figyelmét, vagy magának a szerzőnek a neve olyan, hogy föltétlenül engedni kell a csábításnak. Jelen esetben velem inkább az előbbi történt, noha a korábbi magyarországbeli előközlésből már sejteni lehetett, valami igazán izgalmas dologgal állunk szemben. S hogy Kádár Gyula kötete valóban a könyvhét slágere lett, azt mi sem bizonyítja jobban, szinte percek alatt elfogyott, s rövid két bét leforgása alatt már két központi lap is recenzálta a kötetet. A szerző végigkatonáskodta a két világháború közötti időszakot. Még az első világháború alatt avatták tisztté, végigjárta a csapatszolgálat szinte valamennyi útját, volt kiképző tiszt, a Ludovika tisztképző akadémiának tanul- mán.yügyi irányítója, legmagasabb rendfokozatát tekintve pedig ezredes, s ami ennél is lényegesebb, olyan posztokon dolgozott, főleg a második világháború alatt, hogy alkalma nyílt rálátni a magyar katonai hadvezetés minden lényeges összetevőjére. Kádár Gyula kötetét az teszi igazán izgalmassá, az eseményeket, a korszak katonapolitikai koncepcióinak lényeges mozzanatait úgy tudja az olvasó elé tárni, hogy azok mindvégig o korszak egyegy lényeges mozzanatait tükrözik. S azt is nagyon jól tudja a szerző, az emlékirat, műfaji keretei miatt is, alkalmas terepet kínál a szubjektív megítélésre, mégis a történelmi eseményeket csak úgy lehet — és szabad — közvetíteni, ha azok megfelelnek az objektív igazság tényeinek. Ebből a szempontból Kádár Gyula kötetét úgy lehet olvasni, mint egy történelem- könyvet. Ismerős mondás, a katonai dolgok akkor kezdődnek.’ amikor a politika befejeződik. Igaz, ennek némiképpen ellentmond a következő, Clemenceau-nak tulajdonított megállapítás, miszerint a háború komolyabb dolog, semhogy azt a katonákra bízzák. Ez a két, valójában sok részigazságot tartalmazó megállapítás mintha sajátosan érvényes lenne a két világháború közötti magyar történelemre. Már- csak azért is, mert az ellenforradalmi időszak alatt politika és katonai kérdések olyan bonyolult összekuszálódásával állunk szemben, hogy volt amikor katona, vagy katonák irányították a politikát, hogy csak Horthyra hivatkozzunk, s volt amikor politikusok, sokszor igaz önkényesen, irányították a katonai kérdéseket, csak Bárdossyra gondoljunk. Kádár Gyula kötete igen érzékletes és tényanyagában is megfelelő ábrázolását adja ennek az ellenforradalmi korszaknak. Világosan látja, az ellenforradalmi Magyarország megszületésénél bábáskodó „nemzeti hadsereg”-ben semmi olyan nincs, ami nemzeti, valójában egy szűk társadalmi csoport politikai uralmának kiszolgáló közege. Az. erősen propagált nemzeti forradalom nimbusza pedig nem más, mint egy szélsőségesen nacionalista jelszavakkal sokkolt, irredenta elveket hangoztató országvesztő politika. A szerző nagyon is illetékes arra. hogy a két háború közötti hadsereg belső viszonyairól, felkészültségéről, harci értékéről, moráljáról megbízható képet adjon. Sok adattal, személyes tapasztalattal írja le, hogy milyen felkészületlen volt ez a hadsereg arra, hogy egy komolyabb harci akciót véghez-; vigyen. S hogy a hadsereg tábornoki kara maga is menyil nyire tájékozatlan volt e tekintetben. A könyv tanulságos részeit alkotják azok a lapok, ahol a szerző portrét rajzol a korszak katonai vezető figuráiról, s néhány politikusáról. Nem felelősségüket kívánja bemur tatni, noha erre is történik kísérlet, hanem inkább olyan karakterbeli tulajdonságok felvillantására törekszik, melyekből a személyiség politikusi jegyeit lehet megismerni. Igen újszerűnek hat a Horthy fiúkról adott jellemzés. Í942_re a szerző már vezérkari ezredes, előbb a VKE 6. osztályának, majd 1943 augusztusától 44. március 19-ig a VKF 2. kémelhárító osztályának a vezetője. Ezekről az eseményekről írottak adják a könyv legizgalmasabb fejezeteit. A szerző szerint is ez már a végkifejlet, s egyben rádöb- benés arra, egyetlen alternatíva kívánkozna, a háborúból való kiugrás. Ezt, ugyan nem látja kockázatmentesnek, sőt néha reménytelennek is. de ő maga. meglehetősen behatárolt lehetőségével igyekszik a nyugatiakkal való kapcsolat- teremtést organizálni. Az élvezetes stílusban megírt könyv valóban olvan, hogy azt nem lehet letenni. A szerző nemcsak jól ír, igen nagy érzéke van ahhoz is, hogy atmoszférát teremtsen. Helyzeteit poentírozottan csattantja el, az egyes személyiségekről adott jellemzései a szerzőt mély emberismerőnek mutatják. (Magvető, 78) SZŐKE DOMONKOS U ogy kik voltak gyermekkori n játszótársaim, már nem emlékszem pontosan. A faluban, ahol éltem, velünk szemben lakott két fiú. Ha jól emlékszem, testvérek. Az egyik Pale — valójában Pascal —, da az is lehet, hogy az éppen a bátyja neve volt. De ez a Pale — nyurga, lóarcú gyerek — meg is szökött otthonról és néhány napig haza sem ment, mer' az aoia jól elnáspágolta. Amikor pedig újra hazatévedt, annyira kikapott az apjától, hogy a bőre cafatokban lógott Akkor újra elszökött és esténként az anyja jajveszékelve kiabált neki házuk ablakából Más asszonyok is kiabálva hívták a fiaikat, de ez a jajveszékelés mindenkit megborzongatott, aki hallotta. Pale után kiabált. Olykor mi magunk is bosszantottuk őt ezzel a névvel, de ez látszólag tetszett is neki. Ezzel a Páléval egy nyári délután emlékezetes kalandom volt... A közelünkben levő hegy csu- Dnvoco** pasz oldalára másztunk fel. vcrauic rurcac. miután átgázoltunk a patakon és a nádason. Nagyon izgatottak voltunk, mert már korábban elhatároztuk, hogy viperát fogunk a hegyoldalon. Amíg gázoltunk a hasig érő vízben, csupasz hátunkat pörkölte a nap. megzavart békák ugráltak fel előttünk a partról a vízbe. A lábamat összevertem a kövekkel, Pale szája szélén összerágott gyom zöld leve csurgótt. A falu felől olykor már fel-felhallatszott egy-egy kiáltás. Erősen füleltem, nem engem hívnak-e, de nem tudtam kivenni. Felkapaszkodtunk a hegyoldalra, lihegve és bátorságot színlelve, én még az oroszlánokról kezdtem beszélni, majd füttyengetni kezdtem. Pale rám szólt: — Hagyd a fenébe! A viperát nem így szólingatják! Két ágas botot vágtunk male.:.! És ekkor a társam dühösen a földhöz csapta a botját: — Az őrült! Ha most a vipera meghallja a nevemet, meg fog ismerni ,.. — Gyere... — súgtam — menjünk innen! |> e az anyja kiáltása ismét felhangzott, hátborzongatóan és én magam elé képzeltem, amint kisebb gyermekével a karján, ott áll az. ablakban és kiabálja a fia nevét.. Ekkor Pale hirtelen karon ragadott és elordította magát,: — Jön! Es rohanni kezdtünk, miközben rémülten ordítoztunk: — A vipera...! Jön a vipera! Megállás nélkül futottunk le a hegyoldalon, és csak a patak híd- .iánál álltunk meg. Ott ért bennünket az alkonyat A híd korlátján ültünk. Pale hallgatott és a vízbe köpködött. Az az idő volt, amikor a falusi asszonyok összekiabálták a gyermekeiket, de ebben a percben csodálatos béke és csend volt, néhány tücsök hangja hallatszott csak. „Ensem még nem keresnek . . ” I vipera gunknak, hogy ezzel csípjük el a kígyót. En felhúztam a szandálomat, de Pale mezítláb volt, úgy talpalt a köveken és a szúrós gazban, látszólag mitsem törődve velük. Egyszer csak hirtelen megállt egy tövisbokor előtt és egész előre hajolva, fejét ide-oda ingatva egész halkan sziszegni kezdett. — Jobb lenne, ha rácsapnánk — mondtam csendben. Barátom nem válaszolt, újra sziszegett, de vipera nem jelentkezett. Ekkor azonban hirtelen egy távoli kiáltás rezzentett össze bennünket, mint valami ütés. Tisztán lehetett érteni a sikoltásszerű kiáltást: Pale.. ! Pale.. .1 Én arra gondoltam, hogy haza kellene menni, de Pale csak grimaszolt egyet, amikor ismét felhangzott a kiáltás: Pálé...! Pa------------------------------^wwv/wwvwvwvw*vwwwv\evvwvw Vvwwvvvvwvwvwvwvwvwwvwwwwvvwvvwi — gondoltam, és Páléhoz fordultam : — Miért nem válaszolsz, vagy nem mész, ha hívnak? — kérdeztem. — Majd kapsz megint... Megvonta vállát és elhúzta a száját. Egy kis idő múltán ismét én kérdeztem : — Igazán megismeri a vipera azt, akinek a nevét hallotta? Pale most sem válaszolt. Ügy tudott hallgatni, mint egy felnőtt, — De akkor a nevedet most már minden vipera ismeri a hegyen? —kérdeztem tovább. — A tiedet, is... — grimaszolt Pale. — És nehogy azt hidd, hogy a vipera törődik azzal, hogy te jó gyerek vagy... A vipera meg akarja ölni azt, akinek a nevét hallja... Ebben a pillanatban ismét fel- *■ hangzott egy kiáltás. Az asz- szony megint kiállt az ablakba és Pálét hívta. Egy kordé kerekei nyikorogtak valahol. Hallatszott, amint a közelben egy vödör a vízbe puffan. Elindultam hazafelé. Pale nem mozdult. Nem jött velem. Ott maradt a hídon ... 'Antalfv István továítnsa) r M I k
