Népújság, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-04 / 130. szám
lYinrftA*A***A*AAAA*AA*AAAAA*A*AAAAAAAAAAAAAAAAA*AAAAAAAAAAA*** Az önképzés hivatása Napjainkban már közhelyszámba megy a megállapítás: a tudásanyag jelentős része, amelyet birtoklunk, néhány év alatt elavul, hasonlíthatatlanul gyorsabb a „feleződési ideje", mint például a fizikából jól ismert rádiumnak. A kor viszont állandóan új, egyben maga. sabb követelményeket dilit elénk — ezeknek megfelelni pedig állandó értékcsökkenéssel küzdő tudásanyaggal rendelkezve aligha lehetséges. Korparancs tehát az úgynevezett permanens továbbképzés igénye és szükségessége, ami elől nem térhetünk ki következmények nélkül. Ha mégis megtesszük, kettős hátrányt hozunk létre. Hiszen tagadhatatlanul lépéshátrányba kerül az a munkahely, az a közösség, ahol a dolgozók többsége nem rendelkezik az állandó megújulás készségével és igényével — ám hendikep-helyzetbe sodródik a képzését elhanyagoló egyén is ambíciózusabb társaival szemben, hiszen élete beszűkül, tudásanyaga elsorvad, devalválódik, így ő maga egyre inkább kép. télén lesz a bonyolultabb feladatok megoldására, ki. vész belőle a kezdeményezés és megcsappan a képzelő, ereje. Vessük mindjárt közbe: nagyon sokan fölismerik napjainkban a képzésben-továbbképzésben rejlő hatal. más energiatartalékokat, és élnek az adott lehetőségekkel. Tanulnak, képzik magukat, mulasztásokat pótolnak be, új ismereteket szereznek a külöböző iskolai tagozatokon, tanfolyamokon, kurzusokon, tehát a szervezett oktatás különböző fórumain. Ám az is tény, hogy a hangsúly — még a tömegkommunikációs fórumokon is — az iskolaszerű oktatásra, tanulásra esik, és nagyon keveset beszélünk az önképzés fontosságáról, egyben azokról, akiket e problémakör érint. Hiszen nyilvánvaló, hogy az önképzés az ismeretszerzésnek olyan foka, amelyre a közép- és felsőfokú szellemi vagy mesterségbeli képzettség grádicsain át lehet eljutni. Lehetőségeivel tehát elsősorban azoknak kell élniük, akik rendelkeznek a szilárd tudásalapokkal, akik önállóan, pedagógusi segítség nélkül is el tudnak igazodni a birtokolni kívánt új ismeretanyag útvesztőiben. S ha közelebbről vizsgáljuk e jelenségkört, már a konkrét tapasztalatszerzés első fázisaiban elgondolkodtató tanulságokra bukkanhatunk. Például arra, hogy a véltnél is nagyobb néha egyes emberekben az önelégültség, a kényelmesség, a rutin tisztelete és kedvelt- sége, az újtól való húzódozás. Mert vajon nem az önképzés hiányával függ össze sok vonatkozásban, hogy egyes idősebb pedagógusoknál a Nyugat első generációjánál fejeződik be a magyar költészet? Vagy Móricz munkásságával a hazai próza- irodalom? Vajon ha ezek a különben képzett és nagyon tiszteletreméltó emberek annak idején többet törődtek volna önművelésükkel, ha fejlesztették volna magukban az állandó érdeklődés, a folyamatos odafigyelés ambícióját — akkor is itt tartanának ízlésben, metodikában, tudásanyagban? Aligha: jóval előbbre, tehát jóval közelebb a realitáshoz, a mai igényekhez és követelményekhez. S ennek ők éppúgy nagy hasznát vennék, mint az iskolai oktatás folyamata. De vehetünk más területről is példát: néha riasztó ellentmondás tapasztalható egyes műszaki szakemberek konkrét szakmai fölkészültsége és az általuk alkalmazott munkaszervezési módszerek között. Előbbi esetleg európai színvonalú, utóbbi pedig egy harminc-negyven év előtti kóceráj követelményeinek is aligha felelne meg. Aztán: akadnak agrárértelmiségiek, akik elzárkóznak az általános műveltség kínálta tanulási- befogadási-formálódási lehetőségek elől. Szakmai munkájukba temetkeznek, hobbijaik, kedvteléseik is messze esnek olykor a kulturálódási igényektől. Szándékosan idéztünk egymás mellé szélsőséges emberi magatartásmodelleket. Azt szerettük volna érzékeltetni segítségükkel, hogy az önképzés nem csupán sürgető igény és követelmény egy igen széles, és tevékenysége, a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helye szerint, igen fontos réteg számára, hanem több irányú és szempontú cselekvési lehetőség is az egyén számára. Nem szűkíthető tehát le — bár sokan akaratlanul is erre tesznek a maguk gyakorlatában kísérletet — a szakmai önképzés folyamatára, mert ennél többről van szó: a politikai továbbképzés szükségességéről csakúgy, mint az általános műveltség állandó bővítéséről, megújításáról. Kétségkívül fontos, hogy valaki jól, sőt minél jobban értsen hivatásához. Ám az élet olykor riasztó példákat produkál arra vonatkozóan is, hová vezethet a politikai ismeretanyag beszűkülése, elavulása — hatására mint bizonytalanodnak el egyébként kiválóan képzett és felkészült emberek, egyszerűen azért, meri elhanyagolják politikai önképzésüket. így képtelenek felmérni döntéseik, intézkedéseik emberi, társadalmi hatásait, összefüggésmechanizmusát. Aminthogy sajnálatos olykor azt is tapasztalni, miként lesznek „szakbarbárrá” hasznos, tevékeny, a szakmájukért élő-haló emberek, pusztán annak következtében, mert érdeklődésük, ismeretszerzésük egyoldalúvá válik, horizontjuk beszűkül, életük elszegényedik a kulturális-művészeti inspirációk hiányában. Ráadásul kapcsolataik is szimplifikálódnak, lévén, hogy szakmai bezárkózottságukban aligha tudnak olyanokkal szót érteni, akik náluk egyetemesebb érdeklődésűek és fölkészültségűek. Az önképzés nemcsak társadalmi igény — belső tartás, igényesség ügye-dolga is Az egyénnek olyanná kell formálnia önmagát, hogy állandóan készen álljon új ismeretek befogadására, hogy csak állandó önképzéssel tudja elképzelni mindennapjait. Hiszen itt — formális értelemben — nincs vizsga. Itt nem egy bizottság, hanem önmagunk — és természetesen az élet követelményei — előtt vizsgázunk nap mint nap. Szocia. lista emberré formálódásunknak ez is egyik — fontom — alkotóeleme. PAPP ZOLTÁN B. Kun Tibor riportja: Útvesztők a szeretethet gyerek tanul valahol és akad olyan is, aki főiskolát végez. i- ★ I Levelek 1 I I Kedves Pista bácsi! Járok sportolni, jól megy a tanulás, csak az a kár, hogy a fiútestvérem megszökött.' Sári itt jobban viselkedik, de azért lehetne jobb is. Gizi Az Egri Gyermekvárosban vagyunk. — Melyek az intézet legfontosabb jellemzői? — kérdezzük Antal István igazgatót. — Mindenekelőtt tudni kell, hogy nem zárt jellegű intézet, de nem is önként választott, hanem kijelölt iskolája, nevelőotthona a gyerekeknek. Jelenleg 120 kiskorúnak tudunk otthont adni, köztük 8Ó óvodásnak. — Milyen okai lehetnek annak, hogy egy-egy gyerek útja ide vezet? — Az okok többfélék. Ezek között leggyakoribb a szülőknek a nevelésre való alkalmatlansága, és az ezzel legtöbb esetben párosuló rossz környezeti hatás, végül pedig a gyerek magatartása. — Hogyan lehet egy szülő „alkalmatlan”? — Többek között azzá teheti az iszákosság, az erkölcstelen életmód, vagy éppenséggel betegség, elhalálozás. Volt egyszer egy kislány és volt anyukája... — Mit kell értenünk azon, hogy „a gyermek magatartása”? — Azt, hogy nem minden esetben a szülő, illetve a környezet a hibás. Előfordul, hogy a gyerek magatartása lesz súlyosan problematikus, hogy rossz vágányra téved: lop, csavarog, iskolát kerül stb. — Ezek után van-e közös tulajdonságuk a gyermekváros lakóinak? — Igen: úgy kell felfognunk, hogy kisebb-nagyobb mértékben mindegyikük lelki sérült. ★ — Karcsi, légy szíves, mutasd be az intézetet a vendégeknek ! — Szívesen. Hol kezdjük? Az igazgató egy nagyon értelmes fiúra bíz bennünket: szeme villogóan fekete, sötét haját divatosan fésüli, ajka felett kis bajusz — Nagy Károly kész fiatalember. — örülsz, hogy kikerülsz innen? — Nem, de itt tovább már nem maradhatunk, ez a szabály. De szerencsére elég jól megy a tanulás, úgyhogy szakmát fogok tanulni Hatvanban, a József Attila intézetben. Beszélgetés közben Karcsi és az „igazgató bácsi” megmutatja a háló- a tanulószobákat, a fürdőket. Általános rend. A berendezés azonban mintha kissé kopott volna. — Sajnos, igen. És még csak azt sem mondhatom, hogy kevés pénzzel gazdálkodunk. A fűtés- és vízvezeték-rendszerünk, azt hiszem, eleve hibás konstrukció. Rengeteget költünk rá, felemészti a sok pénzt, de még most sem jó. Nagyon sok gondunk van vele. Ha azt az összeget, amit eddig ebbe beleöltünk, mind a berendezésre fordíthatnánk, sokkal otthonosabb lenne itt... ★ Gy. Imre vékony alkatú, sápadt arcú fiú. Egyike azoknak, akikkel „nem lehet bírni”. — Hány éves vagy? — Júniusban töltöm a 16- ot. — Mikor kerültél a gyermekvárosba? — Októberben. — Miért? — Iskola miatt. Csavarogtam. Nem szerettem tanulni, csak csavarogtam a haverokkal. — Ügy hallottuk, megszöktél már néhányszor. — Igen, tizenötször. — Hová tudsz szökni? Imre hallgat, nem tud mit mondani. Mert valójában, nincs igazi otthona, egy-egy szökés után gyakran az utcán kóborolva tölti az éjszakát, és bár önmagának sem akarja elismerni, tulajdonképpen megváltás számára, ha a rendőrök, vagy éppen a szülei — akik nevelésre alkalmatlanok — visszahozzak. ★ — Ott hagytuk abba, hogy az itt lakó gyerekek közös | tulajdonsága a lelki sérült- ség. Hogyan lehet nevelni őket? — kérdeztük Antal Istvánt. — Ez nagyon nehéz kérdés. Röviden úgy fogalmazhatnám meg, hogy előtérbe kerül az érzelmi szempont. Talán frázisként hangzik, de nekünk arra kell törekedni, hogy otthonuknak érezzék a gyerekek ezt az intézetet. Ennek pedig az érzelmi kötődés a lényege, ez a módszer és a cél. Azt akarjuk, hogy minden gyerek kötődjék egykét felnőtthöz az iskolában is, a nevelőotthonban is. Azt is fontosnak tartjuk, hogy ne csak a pedagógusokkal kerüljenek közeli kapcsolatba, hanem a technikai dolgozóinkkal is, valamint a patro- nálóikkal, akiket gyakran meglátogathatnak otthonukban, és szinte családtagnak érezhetik magukat... A beszélgetés itt néhány percre félbeszakadt: a rendőrség érdeklődik valamiről (valakiről?) az igazgatótól. Nem lepődünk meg, korábban már elmondta ugyanis Antal István, hogy közvetlen és szoros kapcsolatot tartanak a gyermek- és ifjúság- védelmi intézettel, a megyei tanács művelődési osztályával és a rendőrséggel. Kölcsönösen sokat segítenek egymásnak. — A nevelési célok — fordulunk a visszaérkező igazgatóhoz, — hogyan valósíthatók meg? Itt a gyerekközösség meglehetősen heterogén összetételű. Vannak, akik egészen kis korban kerülnek ide, mások viszont már a felnőtté válás küszöbén. Bizonyára az is különös tapintatot igényel, hogy sok a cigány származású. — Pontosan így van. Ez különösen érzékennyé teszi őket. .. Egyébként — mint az otthoni környezetben is előfordul, nálunk is inkább a nagyobbakkal van baj, azokkal, akik 13—14 éves korban kerülnek ide. Az ilyen korú (elsősorban cigány-) lányoknak, akik megszokták a szabad életet — értve ezen a szexuális életet is! — rendkívül nehéz a rendszeres iskolába járás, a délutáni foglalkozás, a kilencórai lefekvés, az, hogy nem mehetnek ki a városba, hogy fiúkapcsolatukat nem folytathatják —, hiszen korábban gyakorlatilag sokan törvénytelen házasságban éltek. Náluk a szeretetre nevelés többnyire reménytelen. — Szerencsére a többségre nem ’ez jellemző. Hivatalosan is elismert tény, hogy a gyermekvárosban eredményes oktató-nevelő munka folyik. — Igen, de nálunk nagyon nehéz lenne pontos felmérést végezni, hiszen a heterogén összetétel miatt nem alakulhat ki egységes értékítélet.. Most vegyük azt — egyik legutóbbi esetünk —, hogy behoznak ide egy ötödik osztályt végzett gyereket, aki nem tud írni. És olvasni! De bizonyítványa van. És mi nem vehetjük tőle vissza, nálunk a hatodikba jár már, és itt kell megtanítani, legalább a betűk ismeretére. — Mégis, mivel mérhető az eredmény? — Nekünk az iskola után, hivatalos kapcsolatunk nincs a gyerekkel. De sokuk sorsáról tudunk, visszajárnak, írnak. Ezekből láthatjuk, hogy a gyerekeink — akik egyébként testileg-szellemileg egészségesek (sokan nem így tudják) — milyen mértékben tudták behozni az olykor óriási lemaradásukat. Számunkra öröm, hogy minden évfolyamban van olyan, aki középiskolába kerül. Ami pedig a legfontosabb: minden Kedves Pista bácsi! Levelem a legjobb egészségbe találja, mint én vagyok. Legyen szíves elintézni, hogy visszakerüljek Egerbe, mert itt én nem tudok tanulni és nem szeretnék megrekedni. Nem értem, akárhogy figyelek. Nagyon hiányzik mindenki és sokat sírok, és ébresztő hatkor van, és nagyon álmos vagyok mindig.., Ica „Itt a gyermekvárosban ugyanazok a programok vannak, mint ott. Mégis nagyon sokszor gondolok vissza az otthoni helyre. És a könny, még most is folytogat, mint legtöbbször... ” Gizi * I — Sokan vágynak vissza a más intézménybe helyezettek közül. Mit lehet tenni? — Van, akiért elmegyek és magammal hozom. — A néger kislány közéjük tartozna? — Bea? Igen. ★ — Mondd csak, hogy hívj nak téged? — Berki Beának. — Hány éves vagy? — Hétéves, és elsőbe já. rok. — Testvéred van? — Igen, Kati, ő ide jár ötödikbe, aztán Mari, Pétiké, Giziké és Franden Leon Olivér. .. — Szeretsz tanulni? — Igen. t— És mesét tudsz-e már? — Igen. Azt, hogy Piroska és a farkas, azt el is tudom mondani. Hétfőn, amikor nincs tévé, mindig engem választanak, hogy én mondjam el, meg a Két kicsi kecskét. és társai... (Fotó: Tóth Gizella) — Akkor téged itt szeretj nek, ugye? Te kit szeretsz? — Én? Marika nénit és á császármorzsát. És aki nem falánk az azt mondja, Marika néni tessék eltenni, és ő elteszi, és ha megéhezünk, ideadja. És az nagyon jój mert akkor megint van császármorzsa. .. És most elmeséljem nektek a Piroska és a farkast? Vagy inkább mondjam el az én mesémet, hogy volt egyszer egy kislám és annak volt anyukája és mlf egy édesapja is... 2 L Burai Erika
