Népújság, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-03 / 129. szám

fr Tappancsok, mancsok, állkapcsok Amerikai film n Csendes Don és írója — 50 évvel ezelőtt jelent meg a regény első kötete — (Fotó: APN—KS) Mintha a végnapjait élő Hollywood még egyszer utoljára végigpörgetné fény­korának legszebb pillanata­it... önkéntelenül is ez ötlik az ember eszébe akkor, amikor immár a harmadik múltat idéző amerikai filmet néz­heti rövid időn belül végig. > A Hollywood, Hollywood és a Bombasiker című produk­ció után most ugyanis egy hasonló jellegű alkotás, a Tappancsok, mancsok, áll­Kicsinek bizonyult a Vö­rösmarty Művelődési Köz­pont terme a Hatvani Kama­razenekar legújabb koncert­jén, amelyet a barokk mu­zsika jegyében rendeztek. Mind az intézmény által fenntartott együttes, mind a szólisták rászolgáltak a bi­zalomra. Maradandóan szép zenei estével ajándékozták meg a műpártolók seregét. Már az indulás forró hangu­latot teremtett, hiszen Vi­valdi reneszánsza változat­lan érvényű. Ezúttal az „Ősz” olykor borongós, más­kor szüreti vidámságtól túl­csorduló muzsikája szólalt meg a Négy éuszak-ból, Lu­kács Péter közreműködésé­vel. A szólista kitűnő hege­dűs. Néhány intonációs, ki­fejezésbeli bizonytalansága inkább a ritka koncertezés számlájára írható, s nem za­varta az összességében ma­gas színvonalú produkciót, a zenekar túlfűtött játékát. Albinoni B-dúr oboaver­senye hozta a hangverseny szenzációját, s a fő érdem a fiatal Hadady Lászlóé, aki a ritkán hallható szólóhang­szert fölényes stílusérzékkel, biztos ritmikával fújta. A mű harmadik tételében virtuózi- tása is fölcsillogott, bár nem öncélúan, inkább engedve a zenekart, hogy hangulatában könnyed, pontos játékkal zárkózzék melléje. Kis kor­szakváltást hozott ezután Grieg Peer Cynt-szvitje, de a törésért senkit nem ma­rasztalhatunk el. Az „Öze anyó halála” című tétel meg- rendítően komor, átélt elő­adásával a legutóbbi hang­verseny óta váratlanul el­hunyt egyik szólamvezetője, Bauer Attila emlékének ál­dozott az együttes. Befejező számként Bach f-moll zongoraversenyét mu­tatta be a Hatvani Kamara- zenekar. s örömmel nyugtáz­tuk, hogy az esten Mányoky Lívia személyében hatvani művésztanár is szerephez ju­tott a debreceni, budapesti szólisták mellett. A mű nagy feladatot ró az előadókra, de becsületükre szolgáljon, hogy kevéssel maradtak adósok. Mányoky Lívia különösen a második tételben remekelt, mély átérzéssel formálva meg annak férfias líráját. Apróbb ritmikai pontatlan­ságok a harmadik tételben Qmm* 1978. június 3., szombat kapcsok című összeállítás került a mozik vetítővászná­ra, mindazoknak az örömé­re, akik valaha egy-egy egész estén át élvezhették Rin Tin Tin, az életmentő kutya, Trigger, a versenyparipa, vagy éppen Flipper, az okos delfin izgalmas kalandjait. Legalábbis az kétségte­lennek tűnik, hogy az egy­kori rajongók meghatottan örülnek, ha a múlt előbb említett sztárjai, vagy olya­nok mint Greta Garbo, Fred törték meg néhányszor a ze­nekar lendületét, nem feled­tetve azonban az egész mű előadására jellemző optimis­ta légkört, s különösképp az első tétel áradóan szép elő­adását. örültünk Friss Gábornak, a televízió zenei műsorszer­kesztőjének is! Minden kör- mönfontság nélkül, szabato­san, közvetlen hangulatot te­remtve vezette be a műsor­darabokat, szólt az alkotók munkásságáról, művészetük szakmai, társadalmi eredői­ről. Végül a dirigens Világi István munkáját jellemezve mondjuk el: ismét sokolda­lúan bizonyított. A művek szellemükhöz híven szóltak. Meggyőző volt a fegyelem. S a viszonylag kevés próbale­hetőség ellenére szervezett, átélt együttmuzsikálásnak lehettek fültanúi a terembe fért szerencsések. 10. — Es mondanom sem kell, víz sincs a házban! Kétszáz méterről kell hozni, kanná­ban! Tibort ez sem ijesztette meg. — Majd hozunk. Vagyis hozok én. — Te egyedül? Képzeld el, ha mondjuk, egyetlen kanna van és azzal kell járni, jár­kálni a kútra. Oda-vissza, oda-vissza. De igazad van, nagyon romantikus. Tibor ugyan nem az isme­retlen csónakház budiból, szabad tűzhelyből és vízhor­dásból összeállt romantikája miatt helyeselt. Egyszerűen csak szeretett volna már túl lenni az összes formaságo­kon, fegyáltalán mindenen, amin túl kellett egyszer len­ni. így fogta fel az eljegyzést, ha már fel kellet fognia: el­ső formaság. Elhatározta, hogy fegyelmezetten végig­csinálja. — Es említetted már a szüleidnek? — kockáztatta meg Kati — megpedzetted? — Még éppen nem, de ... Kati alig bírta magát tür­tőztetni. Ez a Tibor nem ké­Aster, Judy Garland ismét feltűnnek a moziban. Ha másért nem, márcsak azért is, mert eszükbe jut az a bű­bájos szőke kislány, akinek éppen akkoriban a kezét szo­rongatták ... A kérdés tehát inkább az, mit adnak ezek a rep- rizfélék az új generációnak, akik — mint e sorok írója is —, legföljebb sóhajos visz- szaemlékezésekből ismerik e hősöket. Nos, a Tappancsok, man­csok, állkapcsok összeállítói­nak — író: Alan Myerson, zene: Artie Butler — nem volt nehéz dolguk újabb hí­veket szerezni. Hiszen az teljesen elképzelhetetlen, hogy egy pipázó majmocska, egy cseles kis kutyus, vagy egy nagyobbacska, de a gazdá­jáért meghatóan mindenre kész eb, egy olyan beszélő szamár, mint Francis, ne lopná be magát pillanatok alatt a kacagó ifjoncok szí­vébe. Gondot legföljebb a bőség okozhatott, mert az alkotóknak csaknem ezer játékfilm és majdnem fél­ezer rövid- és híradófilm állt a rendelkezésükre. Nos, a válogatás nem si­került rosszul. Általában kerek egész sztorikat vágtak ki, így senkit sem zavarha­tott a félbehagyottság érzése. Szerencsésen váltogatták egy­mást a fergetegesen kacag­tató, és a — ma már szintén mosolygásra ingerlő — meg­hatóan bárgyú, lírai történe­tek. És elismerésre méltó az is, hogy bár az alapanyag kínálta annak a lehetősé­gét, hogy egy blokkba kerül­jenek a lovak, a macskafé­lék, vagy a kutyák, mégis a vágók csak mértékkel éltek ezzel a lehetőséggel. Több­nyire keveredve következtek egymás után a patások, a kisebb és oroszlán méretű cicák, illetve az ugató négy­lábúak. A siker tehát nem marad­hatott, és nem is maradt el. Igaz, a mai fiatalok számá­ra már sohasem jelenthetik azt e bűbájos állatsztárok, mint az idősebb generáció­nak, de az sem kevés, ha fölsorakoztatásukkal- egy kel­lemes este telik el. Még egy megjegyzés azoní- ban ide kívánkozik . Holly­wood — úgy tűnik, mint egy afféle igazi nagyszakállú nagyapó — képtelen pontot tenni végeláthatatlan törté­neteire. Így aztán, dacára a jó indításnak, a pergő, remek ritmusnak végül mégis kicsit „na végre” hangulatban áll­nak föl a moziban a nézők. pes igen-nel, vagy nem-mel felelni. Mit jelenthet ez vajon, hogy mégéppennemde? A még, az éppen és a nem még valamennyire érthetők, de vajon hogyan tudná folytat­ni, ha mindéképpen folytat­ni kéne ezt a de-vei kezdett mondatot? De már gondol­tam rá —, vagy mi akar ez lenni? Akar? Semmi sem akar! — Most már azért megem­líthetnéd, szívem... — mondta gyöngéden. Csak később gondolt arra, hogy most már ő is, illetve Anyu vagyis ők ketten... szóval éppen ők is megpedz- hetnék már Apunak, hogy tudja meg végre, hogy az ő haladó gondolkodású redői- ben megbúvó ósdiság-ele- mek milyen vállalkozásra készülnek. Eljegyzés. E1- jegyzés ? Bizony, Apu, nincs kegyelem. — Osszuk meg a feladato­kat, kislányom! En beszélek Apuval, a kedves édesapád­dal meg beszélj te, jó? — Ez nem egyenlő! En már beszéltem Tiborral. Tu­dod te, hogy milyen nehéz vele? Tudom, kislányom. En Mottó : Nyugaton útra meg új­ra azt híresztelik, hogy a Csendes Dont nem Solohov írta. Az indoklások: először — hogy a szerző túl fiatal volt, amikor a regény első része megjelent; másodszor —. hogy nem ismerhette olyan részletek­be menően a doni kozákság életét. Az APN szemteirója, Gavriil petroszjan ezekre az „érvekre” válaszol. Az orosz olvasók 50 évvel ezelőtt találkoztak Grigorij Melehov doni kozákkal. Ez alatt a fél évszázad alatt megismerték az angolok és a németek, a lengyelek és a ro­mánok, az amerikaiak és a franciák, az ausztrálok és a japánok és sok más, az ősi orosz folyó partjaitól igen­csak távol élő népek. A XX. század egyik remekművének szerzőjét, Mihail Solohovot a legmagasabb kitüntetésekkel jutalmazták, köztük az iro­dalmi Nobel-díjjal. Ez volt az első Nobel-díj, amelyet szocialista-realista alkotásért ítéltek oda, mégpedig „azért az erőért és művészi lelkiis­meretességért, amellyel a szerző a Don-vidékről szóló eposzában az orosz nép életé­nek egyik történelmi fázisát leírta.” Solohov a Csendes Don el­ső kötetét 1928-ban, 23 éves korában jelentette meg. Ez' meglepő, ugyanakkor törvényszerű tény. Meglepő, hogy egy fiatal ember az ol­vasó elé tudta tárni az élet és az alakok ilyen grandiózus panorámáját, érzékeltetve a kor, az új ember születésé­nek légkörét. Törvényszerű, mert hasonló példákat szinte minden irodalomban, s nem­csak az irodalomban talá­lunk. megbeszéltem veled. Veled! Az se volt sokkal könnyebb. Amíg megértetted, amit meg kellett értened. Énrám nem sok panaszod lehet. Amilyen értelmes va­gyok. — Nagyon értelmes kislány vagy, persze. Éppen ezért gondolom, hogy apád szelle­mi igényeinek tökéletesen meg fogsz felelni. Rögtön el is helyezhetsz a fülében vala­mi bogarat, hogy, mondjuk, attól tartasz, hogy a Tibor szülei az eljegyzésen akarják majd bejelenteni a hozo­mányt, de te nem tudod, ho­gyan mondd ezt meg nekem, meg Apunak. Esetleg kérj tő­le tanácsot! — Ez valóban egyszerű fel­adat! Nem is tudom, miért gondolod, hogy valami érte­lem is kell hozzá. — Nem mondom, hogy könnyű! Csak azt állítom, hogy te képes vagy rá. Vedd tudomásul, nincs nagyobb megtisztelés egy húszéves lány számára, mint ha az anyja ennyire megbízik ben­ne. — Kölcsönös, Anyu, köl­csönös! En is nagyon megbí­zom bennedl Schiller 22 évesen írta meg a Haramiákat, Lermontov 26 éves fejjel adta közre a Ko­runk hősét, és Dickens ugyanannyi idős volt, amikor megírta a Twist Olivért. Raffaello 17 évesen festette egyik híres Madonnáját, és 26 éves volt, amikor megal­kotta az Athéni iskola című kompozícióit... Honnan vette Solohov re­gényének anyagát? Hol és miként ismerkedett meg a doni kozákok életével? Hi­szen a regény cselekménye döbbenetesen pontosan kö­veti a történelem menetét. A szovjet, irodalomtörténészek meglehetősen pontosan ele­mezték ezt. De valamennyi- üknél jobban és egyszerűb­ben felelt ezekre a kérdé­sekre maga a szerző. „Nem hagyhatjuk figyel­men kívül, hogy a polgárhá­ború közepette formálódott jellemem és telt el ifjúsá­gom. A téma előttem volt — elbeszélések, tárcák témájá­nak voltam szemtanúja... így született meg a doni el­beszélések című kötetem. Eb­ből nőtt ki a Csendes Don. Az ember ifjúkori tekinte­te a legmélyrehatóbb. Köny- nyű dolgom volt, ami a tényanyagot illeti. A nehéz­ségek azután jelentkeztek, amikor a polgárháború törté­netét kellett megírnom. Eh­hez sok időt kellett eltölte- nem levéltárakban, tanul­mányozni az emlékiratokat. Nemcsak a mieinket, hanem az emigránsok memoárjait is. Azután meg kellett ismer­nem a polgárháborúban részt vett kozákok élettörténetét. Mielőtt író lettem, voltam « — Ugyanúgy meg vagyok hatva, mint te, kislányom. így társalogtak. Anya és lánya. Kati is tudott ugyan, ha kellett, még az anyjával szemben is megfelelően ri­posztozni, de azt is tudta, hogy ha megérlelődött benne egy ilyen elhatározás, akkor már nemigen lehet eltéríteni. Biztosan van rá oka, hogy miért akarja rám bízni, gon­dolta, s valójában tudata mé­lyén már készült is rá, hogy az apja előkészítése az ő fel­adata. Azt azonban mindenkép­pen ki akarta várni, hogy előbb Anyu beszéljen Apu­val. Hogyne, majd én elkez­dem. aztán meg benne ma­radok, mert Apuval közbe­jön valami, Anyunak még­sem sikerül olyan könnyen zöldágra vergődnie — gon­dolta. A férfiak kiszámítha­tatlanok. Meg a nők. A kapcsolatok melegen tartása végett azonban fel­hívta az apját. ★ Természetesen Klári vette fel a telefont. — Hallóóó... — Ezt olyan hangsúllyal tudta mondani, amiben már benne volt az elutasítás is; vagy legalábbis az érdektelenség, a közöny egy bizonyos neme. Nemhiá­ba volt egy vezérigazgató tit­kárnője. — Csókolom, Klári néni, Kati vagyok. Ennél többet sohase tudott mondani; volt néha olyan gondolata, hogy néhány szót Megérdemelt siker- \ a Hatvani KamarazenekarA barokkhangversenyén (m. gy.) Németi Zsuzsa K/IOLNÄR ZOLTÁN •* tanító, statisztikus, begyűjté­si dolgozó, rengeteg ember* rel hozott össze a sorsom. A regény váza a harcok résztvevőinek elbeszéléseiből, visszaemlékezéseiből alakult ki. Az élet körülményeit la megfigyeltem, hiszen magam is falvakban éltem. Semmibe sem került, hogy a második vonalbeli szereplőket eredeti nevükön szerepeltessem.” Tegyük hozzá most már mi magunk, hogy azokban az időkben az emberek nem évekkel, hanem napokkal, sőt percekkel váltak egyee érettebbé. Solohov nemcsak statisztikával foglalkozott, s azzal, hogy figyelje az ese­ményeket, hanem maga is részt vett a harcokban, nem­egyszer kockáztatva az éle­tét. Solohov irodalmi munkás* sága 1924-ben indult. A Csendes Don első három kö­tetét 1928—33-ban, a negyedi­ket pedig 1940-ben közölte az Október című moszkvai iro­dalmi folyóirat. A szerkesztő. Alekszanjlr Szeraömovics. az ismert író, maga is Don men­ti kozák család sarja — szí­vélyesen fogadta földijét. Bár az írásmódjuk és irodal­mi ízlésük nagyon eltérő volt, Szerafimovics elfogadta a fiatal pályatárs könyvét és volt bátorsága hozzá, hogy megjelentesse. Annak az időszaknak az irodalmi életében rendkívül erősek voltak a „balos” írók, az extremista irodalom és a trockizmus irodalmi állásai ök a szocializmussal és a proletár szellemmel szemben álló ellenséges műnek kiál-r lították ki a Csendes Don-t, s majdnem olyan kifejezé­sekkel illették, mint azt ma a konzervatív „szovjej^ló- gusok” teszik. A balosság — mint az köztudomású — gyakran egybecseng a jobb- oldalisággal. S ez nemcsak aa irodalomban van így. A Csendes Don diadalmas-' kodott. Milliók és tízmilliók olvassák a regényt. Az olva­sók hangja elnyomja a szov­jet irodalom „balos” vagy jobboldali bírálóinak átko- zódásait. A regény folytatja diadalútját. Mihail Solohov vele is kellene váltani, már csak a forma kedvéért is; de Klári erre nem igen adott al­kalmat. — Szervusz, Katicám, csó­kollak, hívom apádat. Néha azt is hallani lehe­tett a telefonba, hogy ugyan­ezen a titkárnői hangján szó­lítja a férjét: — Guuuszti,... a kislányod• Ez a kislányod az idők fo­lyamán kapott. bizonyos hangsúly- és hangszin-mó- dosulásokat. Másképpen hangzott, amikor Kati még csakugyan kislány volt, más­képpen, ahogy nőtt, és most, amikor már felnőttszámba megy, most határozottan van válami ellenségesen gúnyos mellékíze. Ilyenkor Kati is megjegy- zett valamit, legalább gondo­latban. Pukkadj meg. Klári­kám. .. — valami ilyesmit. Még akkor ráadásul az ap­ja hangszínében is fel kelle t fedeznie valami Kláriból- vettett, va^ Klári által szug- geráltat. ő is valahogy így mondta: — Szeeervusz, Katikám, szeeervusz, kislányom. Még jó, hogy nem Katicát mondott; ez a Klári privilé­giuma volt. — Csak megkérdem, hogy vagy, régen hallottam a han­god! Ebben természetesen volt némi szándékos szemrehá­nyás is. Végtére is egy ma — még egy különvált apa s — felhívhatná néha mar s a lányát; nem kellene n g- vámia mindig, amíg ő je­lentkezik. (Folytatjuk) * fr*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents