Népújság, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-25 / 148. szám

A«. A** *^m». ^A^^Aiutu^AA^^AAAA^A,»*^^ iVïVnV^iVWnVLr. *ArA \AjVWWVVbVVWáVt.M.lVL 1. Hatvanöt éves a költő Születésnapi beszélgetés Weöres Sándorral — Sohasem készültem költőnek. Inkább technikus­nak, matematikusnak, ügy­védnek, vagy éppen fizikus­nak. A költői mesterséget gyerekkori, pólyáskori gü­gyögésekkel kezdtem, ami különben is minden gyerek­ben megtalálható. Három— négy éves koromban tanul­tam meg a nagybetűket. Rit- musos sorokat jegyezgettem, amelyeket én találtam ki. Mindez megmaradt később­re is. — Miként találkozott ak­kor az irodalommal? — Ügy, hogy a különbö­ző szándékaim cserbenhagy­tak. Még annnyit sem ér­hetem el, hogy egy kis vi­déki lapnál riporter legyek. Akármihez fogtam mindig, minden kútba esett. Hogy elkeseredtem volna? Mind­ezeket külsőséges dolgoknak tartottam. Az irodalmon kí­vül minden pályán kudar­cok értek, de valójábaó nem ráztak meg. S ha mégis elkedvetlenedtem valamiért, mindig hazatérhettem a szü­léimhez. Az irogatás így lett életem állandó szükség­letévé. Eleinte nem is tud­tam megélni belőle. írás- munkákkal 1948-ig pénzt nem is kerestem, vagy leg­alábbis ritkán. Tulajdon­képpen Rákosiéit idején, amikor a verseim nem je­lenhettek meg és kényszer­ből sok fordítást kaptam, akkor kezdtem pénzhez jut­ni. Bármily furcsán hang­zik, ezért lettem műfordító! Az irodalmi pályán is eb­ben az időszakban kezdő­dött el. Abban a csöndben és kirekesztettségben tud­tam megírni a hosszabb kompozícióimat: Mária mennybemenetelét, a Me- deát, az Orbis Pictust, Az elveszített napernyőt... So­hasem születtek volna meg ezek az ötszáz soros, vagy annál is hosszabb versek, ha ezek a körülmények nincse­nek. — ön rendkívül termé­keny író, ha úgy tetszik, fordító. — Nyilván alkati dolog könnyen vagy nehezen írni! Nem mindig dolgozom. Van­nak és voltak nehezebb dol­gaim, amelyeken évekig, sőt, évtizedekig vesződtem. Viszont akadtak olyanok, amelyek percek alatt ké­szültek el. — Ügy tűnik, kiegyensú­lyozott ember. — Mindig is az voltam. Vastagabb idegrendszerem van, mint a legtöbb költő­félének. Előnye: a kedély meglehetős 'stabilitása. Hát­ránya: az irodalmi alkotá­soknak előfeltételük az ér­zékenység. Hiányzik nálam az Arany János-i „túlérző fáj világ”. Ami van he­lyette az egészen más. Én nem vagyok költői alkat. Inkább matematikus, vagy éppen filozófus vagyok. Eg­zakt ember! A belső harmó­nia nagyon jó, csak éppen kérdéses, hogy hol, és mivel fizet meg érte az ember. — A hatodik évtizede után is változatlan munka­tempót diktál? — A korral feltétlenül együtt jár bizonyos kopás. Munkaeredményeim azért már korántsem olyanok, mint mondjuk tíz, vagy húsz évvel ezelőtt. — Ezt megcáfolom — szól közbe Károlyi Amy, a fele­ség. — Két esztendő alatt írta meg a „Három veréb hat szemmel”-t, ami hal­latlan nagy teljesítmény. Az irodalomtörténészek tanács­talanul állnak e vállalkozás nagysága előtt! — Igen, de ez másfajta munka — veszi vissza aszót Weöres Sándor. — Nem al­kotó munka. Inkább érté­kelő, gyűjtögető tevékeny­ség. Ha az ember saját ver­set ír, tetszése szerint fan­táziáidat. Egy-egy régi vers kiválasztásánál viszont ez nincs. Legfeljebb a válasz­tás szabadsága. Különben sem egyedül végeztem el ezt az óriási munkát. — Mennyire képes meg­őrizni a költő fiatalkori frissességét, rugalmasságát? — összetalálkozom olykor bizony nehezebb feladatok­kal is, amelyeket húsz, vagy harminc évvel ezelőtt sok­kal könnyebben oldottam volna meg. A tizenhat vagy tizennyolc éves koromban írt verseim frissességét alig­ha sikerül ma felidéznem Sőt, már jóval előbb, mond­juk huszonöt éves fejemmel sem sikerülhetett megjele­nítenem azt a régi fiatal he­vületet, rugalmasságot. Nem mindenkinél van ez így. Év­századok óta rejtély, hogy Platon dialógusait milyen sorrendben írta. Sokan tö­rik ezen még ma is a fejü­ket ... — Általában mivel tölti napjait a költő? — Majdnem mindig adó­dik valami elfoglaltság. Iro­dalomtörténész társaim jön­nek hozzám gyakran. For­dítók és nyelvészek is beko­pogtatnak A barátok és az ismerősök sűrűn látogatnak. Eléggé feldarabolódik a na­pom. Ezért inkább éjjel írok. Tömérdek feladat áll még előttem. Saját munkák és feldolgozások. A „Három veréb hat szemmel” sok olyan régi magyar költőt felszínre hozott, akiknek mű­veit rendezni és kiadni kell. Ilyenek Kalmár György Apafffyné fejedelemasszony, Kovái Ilona, Lázár János. Valamennyien kitűnő, és ma is olvasható, aktuális köl­tők. Meg kell menteni őket a feledéstől. Sok nagy érté­kű, kiadott, vagy azóta el­süllyesztett költői írás. S ott vannak még saját írásaim i$. Lehetőleg szép verseket akarok írni, amikor majd maguktól kikívánkoznak. Szémann Béla Vásári népballada Tiszabecsnél vagyon egy borkápolna, Plangár Csöpf volt annak a góréja, Plangár Csöpi ha föltűrte ingujját, három manus kipöködte a fogát. Asztalok közt jár a szép missz Ramóna, szölke álom a fején a paróka, szeme köré kék karika pingálva, abból pillog a sok részeg pofára. Fáró Lajos leült a plüss fotelbe, missz Ramónát csak igen nézegette. Mondta Csöpi: Ne tátsd a szád, te Lajos, ez a kastély úgyis ölég huzatos. Missz Ramónát illetőleg valahol majd erkölcsi segítséget is kapói, nem akarok neked sokat mesélni, mert te aztat úgyse szokod kibírni — .t Fáró Lajost elvitték a műtőbe, Wr három fehér magántanár varrta be, Fáró Lajost addig-addig műtötték, hogy a vágyát egészen lehűtötték. Viszik Csöpit Szentesre a táblára, missz Ramóna gondulkodik magába: Az egyiknek állkapcája odalett, a másikért nem adnék egy verebet. Eger története Nagy József kötetéről Még ma sem egyértelműen tisztázott történetírásunk« ban, hogy milyen hely illeti meg a kutatásban a település- történetet. Leginkább a társadalomtörténethez, mint törté­neti műfajhoz sorolható, s szempontrendszerét figyelembe véve az országos történetírás normáihoz kell igazodnia. S mindezeken túlmenően, egy jól megírt monográfiának tar­talmaznia kell azt is, a vizsgálandó város rendelkezik-e olyan karakterisztikus egyedi vonásokkal, melyek önarcú- ságát, más városéval össze nem keverhető szellemi habitu­sát is kitapinthatóan kirajzolják. Nagy József munkájának méltatásához, a monográfia erényeinek felvillantásához föl­tétlenül hozzátartozik a bevezető. A szerző mindenekelőtt arra törekszik, hogy a város történetét, gazdasági, társadalmi, kulturális, szellemi viszo­nyainak főbb összetevőit, figyelembe -véve az össztársadalmi viszonyokra és az egyes történeti periódusokra már kidolgo­zott országos eredményeket ezekre építve érzékletesen bemu­tassa. Ugyanakkor tartózkodik a kényszerű párhuzamba állítástól s a helyi viszonyokra sokszor nehezen alkalmaz­ható össztársadalmi periodizálás helyett olyan csomópon­tok kiugratását tekinti fontosnak, melyek a város életében, s annak további fejlődésében meghatározóbb szerepet ját­szottak. Ezek a nagy fordulópontok, mint például a- XVI. század közepe, vagy a XVIII. század második fele, noha össznemzeti keretek között nem tartoznak a legfőbb cso­mópontokhoz, a város belső fejlődése szempontjából mégis máig ható következménnyel jártak, a kötet egyik nagy erénye hogy a város belső eseményeinek, az úgynevezett köztörténeti viszonyoknak a leírása, jól szervesül a város jelentősebb történeti kihatásait is befolyásoló országos je­lentőségű események bemutatásával. A város legfontosabb funkcióját tekintve ugyan sajá­tos településnek fogható fel, a történész számára azonban mégis elsődlegesen társadalmat jelent, annak sokrétű és bonyolult gazdasági, társadalmi-politikai, szellemi vetüle- tével. Milyen ez a kép, melyet a monográfia Egerről be­mutat? A feudalizmusban egy város felemelkedésének szinte kizárólagos feltételét csak az biztosítja, ha sikerül magá­nak valamilyen privilégiumot szereznie. Eger története hosszú évszázadai során ezt az állapotot sohasem tudta el­érni s közjogi státuszát tekintve mindvégig megmaradt mezővárosi önkormányzattal rendelkező településnek. Hosz- szú küzdelmei a szabad királyi városi rangért hiábavaló­nak bizonyultak, a püspökföldesúri fennhatósággal vívott több évszázados harcait kevés siker koronázta. Messzeme­nően befolyásolta ez a város gazdaságát, társadalmi tago­zódását, s nem utolsósorban szellemi viszonyait. Fekvésé­ből és az ország három részre szakadásából adódóan pedig a városgazdaság tagozódására, a népélet sajátos formáinak alakulására keletkeztek lényeget érintő meghatározottsági tényezők. Nagy József monográfiáján mindvégig érződik, hogy a szerző forrásközeiben dolgozik. Tárgyát nemcsak érzelmi pátosszal és még megengedhetően elfogult érzelmi rezonan­ciával kezeli, hanem mindvégig igyekszik megtartani a hűvös objektivitást. A kötet, megítélésem szerint egyik legszínvonalasabb fejezetét a XVIII. századi barokkról írott rész adja. Talán elsődlegesen azért, mert a város igazán karakterisztikus arculatát itt lehet leginkább megragadni.' A város ekkor kirajzolódó szellemi habitusa, társadalom­szerkezetbeli jellemzői, a klerikális szellemmel átitatott kispolgári-patríciusi miliő, ez idő tájt kölcsönöz egyfajta — nyomaiban a ma is érezhető — önarcúságot a városnak. A századforduló és a huszadik század történetét tárgya-' ló fejezetek arról győzik meg az olvasót, hogy az a város, mely a feudalizmusban sem tudott privilégizált státust ki­vívni, részben e fejlődésbeli hátrányból adódóan, a mo­dern korban sem tud egykönnyen ráhangolódni a lendüle­tes polgári fejlődésre, noha ennek kétségtelenül a negatív történeti tradícióin túlmenően egyéb objektív feltételei is vannak. Végezetül, de nem lényegtelenül szimpatikussá teszi á vállalkozást a könyv igen olvasmányos és élvezetes stílusa és az, hogy az olvasót társul hívja egy Olyan történetírói töprengéshez, mely mindkét fél számára hasznos és tanul­ságos szellemi izgalmakat nyújthat. (Gondolat, 78.) A tárgyalás szünetében Ke­resztes Dezső a foglár mel­lett kuporgott a folyosó egyetlen padján és evett. Hatalmas marká­ban félszegen rejtegette a csirke­combot, másik keiét szinte a földig lógatta. A vedlett pad elég nagy alkalmatosság volt, most mégis így tűnt, mintha a férfi sámlin kuporogna. A bírónak ez volt a tizedik ügye, mióta kinevezték, mégsem érezte magát tapasztalatlannak, hisz min­denről megvolt a véleménye. Ezt a figurát most mégsem értette, ezért is jött ki utána a folyosóra, bár tudta, hogy nem szokás. — Magának mi a foglalkozása? — kérdezte. A foglár fölugrott, ve­le emelkedett a vádlott is. össze­bilincselt kezükkel édestestvérekké leltek. Keresztes a lendülettől le­ejtette a húst. — Benn van a papírokban — motyogta. Minden girbegurba raj­ta: a kétméteres, hajlott termete, konya bajsza, molyrágta szemöldö­ke — Tudom. Segédmunkás a té- eszben. — Pásztor vagyok. — Mondja el, mit csinált! — Minek? Szántó Péter: Halált okozó A foglár arca szinte fellángolt a szörnyülködéstől. Látszott: jól agvába véste ezt a választ. — Mert hallani akarom! — a bí­ró gyorsan kiigazította a tekinté­lyén ért sérelmet Keresztes megvakarta az orrát. — Ehetek tovább? — Jaj istenem — sóhajtott so­kadszor felesége, parányi, fony- nyadt almaarcú asszony. Ott to­pogott a férfi mellett, így állva is alig érte el annak fejét. — Jaj is­tenem. mire jutottunk?! — Mondja el a cselekményt! — Bementem a kocsmába. A Józs1 már ott ultizott. Kis bajunk volt összetörte a biciklimet, már akkor egy hónapja. Odaléptem, gú­nyolni kezdett. — Maga akkor kiment. Keresztes megmozgatta a baju­szát, mintha jót ivott volna. Hom­lokát ráncolva tépelődött. — Nem jpmkMfii mentem, az volt a baj. Csitítot­tám már nem emlékszem, mit mondtam neki. Megütött, csak ak­kor mentem ki. A bíró arra gondolt, hány kelle­mesebb helyen lehetne most, ebben a pillanatban, ha ez a csökönyös őrüli nem bosszantaná. — Azt ugye tudja, hogy a sértett nagyon ittas volt? A tanúk szerint vereke- ' dős, garázda ember, háromszor zárták el. 1/ eresztes megpróbálta jobb kezével a bal csuklóját dör­zsölni. — Aztán megöltem... a sértettet. A bíró nehezen lélegzett. Megta­nulta: nem szabad kiabálni. — Ide figyeljen, jóember! Nem ölte meg! — Jaj, istenem — sóhajtott az asszony. — A sértett maga után ment, azt kérdezte: gyáva vagy, te tró- ger?l Azonban maga nem vála­szolt. A foglár kíváncsian nézett. Kö­rülbelül most jutott el a tudatáig, milyen ügyben folyik a tárgyalás. — Nem —- mondta a vádlott. — Csak amikor megrúgott... — Az egyik tanú szerint bicskát húzott elő! Keresztes nevetett. Igaz, csak amolyan mosolyféle volt, elhúzta bajusza függönyét a szája előtt. — Nagy bicskás gyerek volt a Jóska, de nem tudott vele bánni... — Mondja tovább! Keresztes saját vállához nyomta arcát, mintha el akarna bújni az emlék elől. — Akkor megöltem. A bíró érezte, nem bírja már " sokáig, — Ember! Nem öl­te meg... A sértett hadonászott a késsel, meg akarta szúrni magát! — De nem tudott. És én akkor megöltem. — Jó — sóhajtott a bíró. — Ho­gyan ölte meg? — Agyoncsaptam. — Vádlott! Hat tanú szerint megütötte a sértettet, nem pedig „agyoncsapta”. A sértett megtán- torodott. elesett. Beverte a fejét a ház szögletébe, ez a halál közvet­len oka. — Jaj istenem! — az asszony a szája elé kapta a kezét. Keresztes elnézett a fejük fölött. — És ha nem ütöm meg? — kérdezte. — Akkor is meghal? — Itt magáról senki nem állít­ja, hogy ártatlan, maga miatt meg­halt egy ember. Mégsem mindegy, hogy halált okozó testi sértés, vagy emberölés vádja szerepel-e. Egyéb­ként — megtörölte a homlokát — úgyis az előbbi miatt ítéljük el. Keresztes másodszor nézett szembe a bíróval: — Mi kell az emberöléshez? — Úgyse érti meg. Szándék a cselekményhez, szándék az ered­ményhez. A vádlott unottan megvonta a vállát. — Akartam, hogy meghal­jon. Tudtam, hogy beüti a fejét. Akasszanak föl! — Maga teljesen bolond! — kiál­tott a bíró és hátat fordított. — Hallották?! — állt föl a fog­lár, mintha az előbbi kijelentés egyben ítélet is lenne. Azonnal végrehajtandó, fellebbezhetetlen Az asszony félve megsimította az urát. — De hát maga nem akar­ta... Nem is akarhatta!... — Meghalt A bíró már bánta az egészet ** Elindult a terem felé. Rög tön folytatódik a tárgyalás. y

Next

/
Thumbnails
Contents