Népújság, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-25 / 148. szám
F En, a Magyar Népköztársaság A történelemből ismert az a francia királyi, lajosi mondás, hogy: az állam én vagyok. Egy király persze mondhatott ilyet, sőt különbet is, a királytól még a meghökkentő is királyi volt, az ostobaság is főhajtóan tiszteletet, reverenciát követelő. Ráadásul a Napkirály, a Lajosok között a tizennegyedik, még igazat Is mondott, — királyi értelemben igazat. Ám, hogy valaki a század utolsó negyedének elején, egy szocialista ország állampolgáraként azt írja le önmagáról, hogy: én, a Magyar Népköz- társaság — ami végtére aligha különbözik sokban a királyi megfogalmazástól — az sok mindennek betudható, még a hirtelen jött melegnek is, de a józanság kritériumának aligha. Vélhetik sokan, látszólag okkal és joggal is. Mert hogy jön az ki: én, Kiss János, esztergályos, a Magyar Népköztársaság vagyok; Nagy Gábor állatgondozó, vagy Kovács István anyagkönyvelő: „én, a Magyar ■ Népköztársaság ..” Nevetséges. Pedig dehogyis az. Es nem is a szocialista államiság lényegi és elvi alapjait értve, miszerint minden hatalom a dolgozó népé, így tehát közvetve az államhatalom is, hanem egészen köznapi értelemben véve sem az. Ennek miértjéről ejtsünk szót a dolgok nagyon is aktuális volta miatt. Magyar delegáció Afrikában. Ázsiában, a KGST-nél, az UNESCO-nál, gyárak, vállalatok, minisztériumok, iparágak küldenek — mert fogadtak is — kisebb-nagyobb delegációkat a szomszédos országoktól a világ legtávolabbi pontjaiig. Világos, érthető és aligha vitatható, hogy ezek a küldöttségek valamilyen formában és valamilyen megbízatás alapján hazánkat, a Magyar Népköztársaságot képviselik. Az ország politikai, gazdasági, vagy éppen kulturális érdekeinek és értékeinek szószólói, szolgálói. Mindez világos lehet minden olvasó előtt mindenfajta különösebb magyarázat nélkül is. De, hogy az egyszerű magyar állampolgár-turista miért „a” Magyar Népköz- társaság mondjuk Velencében, a Rialtó hídján, Japánban a Ginzán, Damaszkuszban az Omajat-mecsetnél, Moszkvában a Kreml falánál, vagy Párizsban a Louvre-ban például, — ez már érdekesebb kérdés. A statisztikák szerint az utóbbi években átlagosan hárommillió magyar állampolgár utazott külföldre — évente. Közeire és távolba vitte a vonat, autó, repülőgép a magyar turistát, olyannyira és olyannyiszor, hogy aligha számít ma már különösebb meglepetésnek a magyar szó a világ nagyobb városaiban, lett légyenek azok Keleten, vagy Nyugaton: egyremegy. Hárommillió ember. A szocialista haza lakóinak majd egyharmada, az utazni képes korúak majd fele évről évre kiözönlik a nagyvilágba, világot látni és önnön magán keresztül akaratlanul is láttatni az otthon hagyott hazát. Hárommillió magyar állampolgár együtt és külön-külön is a magyar diplomácia „szürke eminenciása”, tudván-tudatlanul is az, ha a diplomáciát egyben az adott országról való helyes és szükséges kép kialakítása egyik eszközeként ismerjük el. Márpedig annak kell elismernünk. Három éve tán, hogy a jugoszláviai Makarszkán, Splittől talán ötven kilométerre délre, az Adria partján nemzetközi újságírótalálkozón vehettem részt. A nyugati delegáció tagjai között, mint később kiderült, hazánktól nem elszakadt, hanem megszökött francia „új- ságkiadó”-szerkesztő is fellelhető volt, aki őszinte érdeklődéssel — már ami az érdeklődést illeti — vallatott a hazai viszonyokról és őszinte nyegleséggel mondotta el többek között, hogy ő el nem mondaná kint, ha csak nem kérdik a nemzetiségét, mely nációhoz is tartozik... — Nem szeretném, ha Monsieur Szaláminak titulálnának — tette hozzá szellemeskedve és azt értetni akarván, hogy a Nyugaton, Közelebbről Franciaországban megforduló magyar turisták arról ismerszenek, hogy hónuk alatt szalámival loholnak Párizs-hosszat a jó üzlet reményében. A legbosszantóbb az volt, hogy bár tudtam és tudtuk, ez a megállapítás ma már így és ily jellemzően egyszerűen nem igaz, hogy a magyarságát eltagadó egykori hazánkfia inkább szemtelenségnek, mintsem szellemességnek szánta megjegyzését, — legbelül mégis el kellett ismernünk, hogy azért van a dologban valami. Hogyha nem szalámi, akkor más. Hogy sajnálatosan sokan akadnak olyanok, akiknek magatartásából hiányzik az az elvárható emberi és hazafiúi büszkeség, méltóság, a pökhendiséggel és nagyképűséggel össze nem téveszthető öntudat, amelynek illő módon kellene járulnia az útlevél címere méllé. Az ember az emberből ítél. Megtanul elveket, összefüggéseket, megért igazságokat és felismer megváltoztathatatlan törvényszerűségeket. Ám mindezeknek próbája — nem is biztos, hogy csak az egyik — az ember. Akiről a külhon, polgár semmi egyebet nem tud, mint azt, hogy példánk esetében: magyar. Mint ahogyan mi sem tudunk mást a hozzánk látogató, hazánk tájait felkereső, életünkkel, történelmünkkel, szokásainkkal ismerkedő külföldi > turistáról, hogy amerikai, bolgár, német, szovjet, cseh, £ vagy éppen japán. Számunkra nincs neve,, nincs egyéni sorsa — általában persze —, mint ahogyan a magyar ember is csupán magyarként vált ki elismerést, vagy hűvös elzárkózást, szeretetet, vagy közömbösséget, érdektelenséget, s nem anyakönyvi bizonyítványa, otthoni példás, vagy példátlan viselkedése,, jó társadalmi munkája, vagy annak elégtelensége miatt. Általában írva, illetve mondva természetszerűleg ezt is. De azt nem általában kell érteni, hanem szó szerint: minden magyar ember, aki határainkat átlépi, más országok népei előtt egymaga képviseli az egész szocialista Magyarországot. Írhattam volna úgy: egymaga is. De az „is” ebben az esetben csak a felelősség enyhítését szolgálná. S ilyfajta szolgálatra még egy kétbetűs szócskától sincs szükségünk. Mert nem lehet vita tárgya, bogy „En, a Magyar Népköztársaság. . ” És az „én” helyére mindenki az adandó alkalommal gondol :a oda önmaga nevét. Igaz, nem lesz tőle Napkirály, csak hazáját tisztelettel és méltósággal szolgáló állampolgár. Ám ez a „csak” felér egy napkirályi országlással. 7\AAAAAAAAA^ÓAááá\WWVWWWS/WWWWV\AAíVWWW(/WV\\VW'AiV NAA/V\AA/VV\A/VWWWVVNAAAAAAAAA/VNAAAA/V*w%<V\AAAAAAA<NAAAAAA* WVNAAAAA/NAAAA/V'AAAAA/*» VVVVVWVWWWWVVAAAéV\A/WVS/VAAAA/VVVVV^AAAAAAAA fc Stanislaw Wyspianski: Krakkói fasor hajnalban Mit ér az ember, fea ércbányász? Őshazája Recsk, ahol a Lahóca hegylánchoz tartozó Fehérkő. Hegyestető és Vörösvár hegyekben az ércbányászat még a múlt század 30-as éveiben kezdődött. Mezei Istvánnak hívják, 44 éves, kerek negyedszázada fejti az ércet, haja megőszült, s éppolyan, mint a zúzmarás fa. Férfi rokonai mind ércbányászok voltak, s a bányánál kereste a kenyerét az apja is. Hosszú időn át az aranykoszorús „Osztapenko" szocialista brigád vezetőjeként dolgozott. Ez év elején átkerült az új mélyművelésű bányába, ahol 40 ember tartozik a „keze alá”. — Itt születtem, ebben az öreg faluban, amit szép hegyek és dombok kerítenek. Közeli rokonságomból minden unokabátyám ércbányász volt. Sok-sok évi cse- lédeskedés után a bányánál kötött ki az édesapám is, aki 1942-től 1959-ig mint külszíni munkás dolgozott. Elrendelt sorsom szerint én sem választottam más mesterséget. hiszen nem is volt egyéb lehetőség: csak a bánya. Ám édesapám ellenében nem a napszintet:, hanem a föld mélyét választottam. Igaz, ahogyan most visszaemlékezem, volt elég példa, hogy visszarettentsen ettől a választástól. Mint többi surjános, kamasz barátom, cimborám, én is sokat barangoltam a mátrai erdőségben: a faluban pedig kedvenc játékhelyünk a temető volt. Itt a temetőben fedeztem fel egyszer eg}' sírkövet, amire ugvahaz a név volt vésve, mint az enyém: Mezei István. Egyik nagybátyám fia feküdt a hantok alatt, aki éppen azi évben halt meg, amikor én születtem, 1937- ben. Furcsa érzés volt látni az enyémmel azonos nevet a sírkereszten. Sok kérdezés- ködés után tudtam meg, hogy ismeretlen unokabátyám a bányában egv 25 méteres feltörésben dolgozott. ahol olyan szakadás történt, hogy a lezúduló kőtömb. kőgörgeteg maga alá temette és agvonzúzta, agvonnyomta. Hallottam persze más tragédiákról is, de ezek kedvemet el nem vehették attól, hogy én is a föld alatt dolgozzam.., ★ — Nem akarok sokat rágódni életem fordulatain. Az eltelt huszonöt év bővelkedik rosszban és jóban is. Sokakkal ellentétben és inkább a jó dolgokat őrizem emlékezetemben. Elsőként is az „Osztanenko” szocialista brigádot. Kilenc fővel alakultunk. A lahócai öreg bányában dolgoztunk. Sokat gyötrődtünk, szenvedtünk, de a közös munka, a közös felelősség összekovácsolt bennünket. 1974-ben volt a legsikeresebb évünk. Ekkor elnyerte csaoatunk az aranykoszorús jelvényt, s én, a brigadéros, megkaptam a Kiváló bányász kitüntetést. Ez az 1974-es esztendő boldog év volt mindnyájunknak. .. ★ ... Jóval a sikta után vagyunk. Sörök és fröccsök mellett beszélgetünk a Fazekas-féle — hangulatos, szolid-szelíd ivóból modernizált — presszóban. A parányi asztalkáknál, a hűtött sörök és pincehideg fröccsök mellett, ércbányászok beszélgetnek. ..-k — Azt mondja, hogy a munkahelyen szeretett volna felkeresni engem. Ez egyelőre nehéz dolog. Az új bánya függőaknája 1280 méter mélységű. Én a csapatommal a tengerszinthez képest 700 méter, a föld- és a napszinthez viszonyítva pedig 900 méter mélységben dolgozom. Az átlagos hőmérséklet odalent 28 fok pluszban. A bányatörvény szerint a mélyben tartózkodható létszám 49 fő. Ugyanis csak ennyi embert lehet biztonsággal kimenteni, ha baj történik, mivel a teljes szellőzés még nem megoldott. — Jelenleg több szintben, több emeletben dolgoztunk. Alattunk van például 200 méter mélyen egy alapvágat. Mi most az érctelérek feltárását végezzük. Olyan svéd gyártmányú mélyfúró gépeink vannak, melyek le- vagy föl, 200 métert képesek fúrni. Igen drága gépeK ezek, hiszen az áruk közelíti a 7 millió forintot. — Nagyon fontos a munkánk, hiszen ebben az évben 15 000 métert kell fúrnunk. Amikor azt kérdezték, átme- gyek-e az új bányába, gondolkodás nélkül mondtam igent. Azt mondtam: ha bekötik a szememet, még akkor is megtanulom a gépek kezelését. Nem dicsekszem: megtanultam ! És mindjárt túlteljesítettük a szakmányt. Jó géppel, okosan megszerkesztett géppel dolgozunk. Mondtam is már nemegyszer a műszaki vezetőknek, hogy mi, bányászok, vájárok, az ő fejükkel is gondolkozunk, dolgozunk. Aki valaha is volt bányász, megérti ezt, hogy mit jelenti _________ — Hat óra hosszat dolgozunk. És dolgozunk! Keményen és felelősséggel dolgozunk! Az átlagkereset 5000— 6000 forint között mozog. Aki irigyli ezt a pénzt, ami a nehéz, veszélyes munka után nem is olyan rangos fizetés, jöjjön velünk, nem kell csinálnia semmit, csak töltse el odalent azt a hat órát. — Az a 15 000 méteres mélyfúrás, ami a csoportunk terve, az az új bánya egész évi feladatának 80 százalékát jelenti. A mi munkánk eredményeiből állapítják meg a geológusok, hogy milyen összetételű a kőzettömeg; milyen művelési technológiát teremthetnek majd meg a bányában a legnagyobb biztonság mellett ★ — Persze, most az is érdekes: mi a véleményünk, mi a véleményem a közművelődésről? Egyet mondok: nálunk nem pontozzák, hogy mennyit ér egy könyv elolvasása; mennyit a szakszervezeti, a pártszervezeti tanfolyamok látogatása. Azt sem ponttal mérik: mennyit ér egy színházbérlet? Mennyit a múzeumi jegy? — Mi, szocialista brigádtagok, elköteleztük magunkat a tanulásra, a művelődésre. Hogy miből mennyit tölte- kezünk, ezt nem lehet súlyra, mincérrel mérni! A brigádnaplóban is kevés nyoma található ennek. Hiszen van köztünk horgász. vadász, természetjáró is. Ez együtt jár azzal, hogy ismernünk kell környezetünket, amiben mozgunk, amiben élünk. Ismerni kell a füveket, a fákat, a halakat, a vadakat. ezek tulajdonságait, szokásait. A közművelődés robotosai gyakran eljönnek hozzánk, megkérdezik: mit kívánunk, mit szeretnénk, mik az igényeink? És szívesen megyünk a bányászok művelődési házába, mert azt kapjuk, amit várunk! ★ — Sajnos, az a tapasztalásom, hogy a „felsőbbségek”, a közművelődés szakemberei, szakmai irányítói a munkások művelődéséről annak ismerete nélkül ítélkeznek. Szavakban igen sokat parádéznak, de valóságban azt sem. tudják, hogyan és miként óhajt a munkás tanulni, művelődni, s e tevékenységnek milyen eredményei mutatkoznak. Gyalázatos dolognak tartom például, amit szomszédunkban, Mátraderecskén műveltetnek az emberekkel! Mert mi szükségünk van nekünk a dolláron vett lakodalmakra?! Idejönnek ki tudja honnan és kí tudja milyen emberek, aztán nyakra-főre fotózzák- filmezik a bukfencező, háztetőkön mászkáló gyermeksereget, a kurjongató, köny- nyen lerészegedő „palócokat”. Kinek jó ez? Kinek kell ez? — És itt van a televízió is! Csináltak egy műsort a pécsi uránbányászokról. Az utcán, kamera előtt szólaltattak meg fiatal nőket: „Elmennél-e bányászhoz feleségnek?” Azt mondták mind: „Nem mennék, mert azok durvák !” És ezt a blőd- séget, minden kommentár nélkül vetítették. Pedig hazugság az egész! A bányászok nagyon jólelkű emberek. Felelős emberek. Felelősséget éreznek egymásért a (Fotó: Perl Márton) föld alatt, és a napszinten isj Felelősséget éreznek egvmáa sorsáért, egymás életéért! , ■*— Mennyit ér az ember, ha ércbányász? Az értéket a műveltség, az ismeretek tudása adja! Tartok olyan értékesnek egy szakmai vetélkedőt, mint egy iskolai irodalmi műsort! Sajnos, ebben a tekintetben az újság is részrehajló! Többre tartanak egy népieskedő bohóckodást — és ezt még fényképekkel is megspékelik! — mint egy munkavédelmi ki- mit-tud-ot. A keserű szájízünket azonban hamar feledjük. Feledjük, hiszen mind többen vagyunk, akik nem a presszóért és nemcsak a kugliért járunk a művelődési otthonba, hanem a könyvtár miatt is. Megisz- szuk a sörünket, a fröccsün- ket, kuglizunk is, kártyázunk is. De a végén hazaviszünk egy rakás könyvet — és olvasunk. .. ! i Patak* l)e*sô J v
