Népújság, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-18 / 142. szám

NmAAMA^WMM>AAAAAA^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA<^AAAAAAAMAAAAAAAA^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAZAAAAAAAAAAAAAA#WMSAA*

Mezőtúr fazekassága

Fazekaskiállitassal köszönti a Néprajzi Muzeum Mezőtúrt, a 600 évvel ezelőtt városi rangra emelt települést. A régi túri kerámia legszebb emlékeit a Néprajzi Múzeum őrzi. Mezőtúr az Alföld második legnagyobb fazekasközpontja, a korsosmunka terén országosan első. A képek a kiállításon készültek.

iwsaawaaa/wvaaaawaaaaaaaaaaaaa/wvwwwaaa/vaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa

aki futó futhat előbb a kanyarban laza terpeszállás meg a mozdulatlan futás míg váltótársa föltűnik tiz lépés kilenc nyolc hét hat

a várakozásban mindjárt robban a tüdő öt négy három kettő egy a beérkező futó ásót fog gödröt készít beléveti a stafétabotot rászórja a földet elegyengeti keményre

tapossa

kész lemegy a pályáról váltás irány a gödör tiz köröm kapar a

homokban mig idehallik a belső körből a közeledő távolodó lábak könnyed dobbanása tíz év kilenc nyolc hét hat már látni a botot öt négy három kettő egy aki.futó futhat

Staféta című versem azok közé a ritka írásaim közé tartozik, amelyeknél megállapítható a keletkezés pillanata, körülményei. Emlékszem rá, atlétikai verseny közvetítését néztem a televízióban, s amikor a 4x400 méteres váltóra került a sor, az

A vers születése

NYERGES ANDRÁS:

Staféta

első váltás után hirtelen felálltam, otthagytam a közvetítést, és izgatottan felírtam egy papírra: „staféta”. Azt hittem, rögzítettem a lényeget, és visszaülhetek tévét nézni, de az első kép, amit megláttam, tudniillik, hogy az egyik futó elejti a botot, megadta az utolsó lökést ahhoz, hogy csak az esetleg megírható verssel foglalkozzam.

De, mi is történt abban a néhány pillanatban, a tévében látható váltófutás megpillantásakor? Létrejött egy képzettársítás, amely — úgy éreztem — a maga valóságos mivoltában pontosan kifejezi gondolataimat, s talán olyasmit is közöl, amire nem csupán én gondolok: amit más is, bárki, bármely területen átélhet. A váltás számomra a nemzedékek együttélését és egymást váltó, illetve folytató tevékenységét jelentette.

cselekvés, az alkotó munka lelassul, megáll, hiszen a váltásnak előbb „irány a gödör”, tíz körmével kell a földből kikaparnia a botot.

Csakhogy — s erre vonatkoznak a következő sorok — akadnak emberek, akiknek minden könnyen sikerül, akik különböző előnyök révén érdemtelenül is megelőzik azt, aki még a stafétabot kiásásával kínlódik. Ez utóbbi rossz közérzetét növeli, hogy „idehallik a belső körből” a szerencsések futásának

„könnyed dobbanása”. És a „belső” kör kifejezés megint nem véletlen ; korántsem csak a pályabeosztást jelzi, hanem a bennfentességet is. A vers lezárása, amikoris a visszafelé számolás már évekkel és nem lépésekkel történik, azt hiszem, világosan kifejezi, hogy miféle stafétát éltünk át.

Ami a tévében látott futóverseny képeinek egyszerű leírásánál, átértelmezett rögzítésénél talán már több: az a vers közepén bekövetkező, furcsa fordulat. Innentől, az önmaguknál többet is jelentő kifejezésekkel próbáltam meg érzékeltetni, hogy már korántsem a valóságos stafétáról van szó. hanem egy társadalmi problémáról. „A beérkező futó” lehetne bárki: beérkezett író épp úgy, mint beérkezett orvos, esztergályos, agronómus, színész, sportoló — a hangsúly a beérkezettségen van. Viselkedése különös, szokatlan : emberünk elássa a stafétabotot, sőt, a földet „elegyengeti, keményre tapossa”. Talán nem merész a feltételezés, hogy ilyen magatartással a hétköznapi élet akár- mely területén találkozhatunk — sajnos. A futás, vagyis az élet folyamata, a

S ami számomra a legfontosabb volt a verset kiváltó gondolatból, az utolsó sorban rejlik. „Aki futó, futhat”. Talán érződik a keserűség ebben a fogalmazásban; annak keserűsége, hogy fölösleges késleltetés, fölösleges erőfeszítések után nyílik rá lehetőségünk, hogy „fussunk”, ha még akkor is futók vagyunk.

Hagyenyedi fügevirág

Sütő András esszékötete

A legkorszerűbb eszme elkötelezettjeként vállal irodalmon túli feladatokat, is a romániai magyar irodalom élő

klasszikusa: Sütő András. Tamási Áron mellett, a legnagyobb erdélyi magyar író, aki nagy elődjének örökét, az őrszerepet is vállalta. Regényben, drámában európai rangú müveket alkotott. Művészetének bűvölően csodálatos szépsége, hegyeket mozgató ereje a tényekből, a mélységes vá- lóságismeretből sugárzik. Gyűjteményes esszékötete a bizonyíték: páratlanul egységes, egész és organikus Sütő életműve. eddigi írói termése. A dráma, regény, novella és esszé csupán műfajbeli tagolása annak a monumentális párbeszédnek, amelyet, valóságfaggató szemlélettel másokkal és önmagával folytat.

Kötetnyitó esszéjében Tamásiról vall. akinek műveiben föld és nép ősidők óta együtt él és lélegzik, aki megújította őseinek két ‘fegyverét: a népballadét és a népmesét. „A pisztráng természete élt benne; ár ellen úszva kereste a mindennapok tiszta vizeit, s mindig a forrás közelében.” Abel kacagása és szomorúsága vezette Tamási otthonteremtő vágyát. Nem az irracionalitás, hanem a havasok fenséges, tiszta világa vonzotta, az Otthon felé vezető utakat kereste egész életében. Művei „Az otthonteremtés cselekvő érzésével a szülőföld forrásai felé”, a valóságba fordítják a fürkésző tekintetet. Végakarata is megerősíti az. eszmei helytállást, a szülőföld iránti hűséget, elkötelezettséget: Farkaslakán temettette el magát, a két cserefa lombsátra alá.

Sütő szülőfaluja Pusztakamarás. Végső menedéke a dosztojevszki ji mélységekbe látó Kemény Zsigmondnak, aki vészterhes időkben ..maga volt a nemzeti lelkiismeret", egy darab eszmélkedö. a világban eligazodni próbáló magyar múlt. Elődje az erdélyi diákvárosban, a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban. Hegynagyságúvá a nemzeti érvényű önbíráló önvizsgálatban nőtt. Az önkényuralom idején példaadóan fogékony volt az emberi próbák heroizmusára és katartikus szépségére. Ügyekben gondolkodó eszmeember, akinek síremléke fektében is hirdeti az igazságot: „A fáklya másnak szolgál, magát emészti meg”. Pompás, érzékletesen objektív nyelven ír esszét Zsögödi Nagy Imréről. Tárgyi asan leíró, gondolatokban gazdag esszében szól Nagy Imre égő csipkebokrairól., A nagy festő színorgonáinak hangjait szólaltatja meg. Emberkutató, valóságtisztelő tehetségének „Halhatatlan színeit a Nap küldte, de maga is fényforrás volt. A természet ritka jelensége.”

Kötetcímadó esszéjében értékőrző hitvallással szól a felejthetetlen enyedi évekről, az emberré nevelő, emberséget növelő alma materről: „ha ott töltött négy esztendőm nem hasonlítana a fügéhez, amelyről tudós emberek mondják, hogy virágját sohasem hullatja el, hanem — mint a reménység magzatát — körülnövi azt a gyümölcsével. Bizonyára ilyenek vagyunk, akik akármily csekély értéknek a megőrzésére vállalkoztunk. Ha majd az évek az utolsó falat húst is lerágják rólunk: föltűnik majd színehagyatlán ifjúságunk fügevirágja is....”

Sütő a mezőségi asszonyok módján mindenütt magával hordja a „hazai fonnivalót”. Jelképben őrzi a gondokat, fürkészi a létlehetőségeket, fogalmazza a megmaradás etikáját és esztétikáját, elkötelezett, pártos íróként. Ady igazát vallja: a magyarság érték és szükség az emberség s az emberiség csillagokig vezető útján. A nemzetiségi kérdéseket vállalva tudja a közös emberibe emelni, a nemzetit az emberiben mérni. Hőse teremtő hatalom, célját a kollektív érdek felől szemlélve jelöli ki. Az ember önteremtésének lehetőségévé emeli az egyéni léthelyzetet. A világot szociális, szellemi értelemben közös emberi ügynek tartja. Tudja, hogy a nemzeti lét megtartó ereje az anyanyelv: „nyelvéből kiesve létének céljából is kiesik az ember”.

Gondolatai összecsengenek a fiatalabb nemzedék vallomásaival. A költőtárs, Magyari Lajos küldetéstudattal, plebejus indulattal így fogalmazza az • értelmiségi lét célját a Csorna Sándor naplójában: „Akit feldob magából a nép, /.az nevében akarjon nagyot. / Kit érdekelne különben Bokharában, / hogy székely magyar vagyok”. Illúziótlanul, tartalmas eszményeket keresve, a kiüresedett frázisokat rombolva írja Farkas Árpád tájat, sorsot, történelmet egyetlen képbe egyesítve „véraláfutásos ég alatt”, szemernyit sem őrizve a romantikus nemzetszemléletből: „Orra bukva az avaron, / és menni tovább mégis. / ébreszteni a na^ra nőtt, / de alvó jegenyét is, / nem hagyni, hogy a fenyvesek / zöld tűikkel beférceljék / mindazt, mi mítosztalan már, / de lelkiismeret még.”

Cs. Varga István

Uarmadik hete dolgoztak. A lány három hét után szemébe nézett a fiúnak, tekintetével azt mondta: „Gyűlöllek!” Lecibálta kezéről a bűzlő gumikesztyűt, berohant egy fülkébe és sírni kezdett. A fiú meg kiállt a peronra, öklendezésbe fogott, később hányt.

— Dolgozott már valahol? — kérdezte Emíliától a csoportvezető.

Emília mosolygott, csipesszel feltűzte a haját.

— Nem baj — mondta neki a csoportvezető —, belejön hamar. Nyaranta nem ön az egyetlen főiskolás nálunk. Péter különben is ismeri a terepet, segít majd magának.

Igen. Péter jól ismerte a „terepet”. Kerek huszonnégy hónapja irányították a vállalathoz. Arca beesett volt és sápadt. Haját kisfiúsra

nyíták; úgy nézett ki„ mint valami hosszú nyakú strucc. Csak ő és a csoportvezető tudta : a börtönből

szabadultak viselnek ilyen lehetetlen rövid frizurát.

Egy év múlva ő volt a vállalatnál 5 a legjobb kocsitakarító, fiv végén 5 jutalmat kapott; az órabérét pedig

1

12-ről 15-re emelték. Többet keresett. mint a főnöke. Amikor letelt az év, felmondott. Kérték, maradjon; brigádot akartak neki adni, de nem vállalta. Vidékre utazott.

Szeptember táján már ott ólálkodott az egyetem körül. A történelem, a közgazdaságtan és a politika érdekelte. Felvételizni nem mert: a

— Anyukám és Apukám gyűlölnek! — mondta Emília Péternek a tanév befejezése után. — Azt írták, válasszak: vagy veled maradok, és akkor megvonnak mindenféle támogatást, vagy hazamegyek.

Béter nem felelt erre. Emília ~ éjjel, az ágyban kijelentette: nem megy haza. Nyáron dolgozni fognak, amit összekeresnek, sokáig elég lesz albérletre. Étkezni pedig a menzára járnak majd.

— Dolgozni fogok végig — modta erre Péter. — Sokat fogok keresni! Annyit, mint egy professzor!

A legszükségesebb holmijaikat magukkal hozták és Pesten, Péter régi munkahelyén két hónapra munkába álltak.

— Nem csinálom tovább! — jelentette ki a negyedik héten Emília, Relevágta a felmosórongyot a W C.-kagylóba. Gyűlölködő pillantást vetett Péterre, aztán futó lépésben végigszaladt a szerelvényen. Az utolsó kocsiban a fiú utolérte. Pofozni kezdte. Emília sírt, a szája vérzett. Péter tántorogva leszállt a vonatról, hányt az idegességtől.

Másnap reggel egyedül ébredt. Az ágyon Emília helye üres volt.

Cél tízkor begördült a vonat * Partvissal, vödörrel , gumikesztyűvel felszerelve egyedül szállt fel az utasok nélkül maradt szerelvényre. Emília parányi gumikesztyűjéről lemosta a tegnapi szennyet, végül elrakta a szatyorba, ahol aznapra már csak egy személyre szólt az ennivaló.

VWAAAAAAAAAAA/WVSAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/WWWWWWNA/' /

s

Osztojkán Béla:

V onattaJrarí tók

rovott múltú ember bűntudatával lépte át az egyetem kapuját. Engedélyt sem kért; orvhallgatóként ült végig minden elérhető előadást.

Emíliával december közepén, egy óraközi szünetben ismerkedett össze. Előtte napokig érezte magán a lány tekintetét: már-már zavarták ezek az átható, megsemmisítő pillantások. Attól félt, hogy Emília mindent tud róla, talán be is árulja.

— Éhes vagyok! — állt elé Emília a szünetben. — Légy szíves, szerezz nekem valami ennivalót. Nagyon

éhes Vagyok.

Kikerekedett szemekkel állt a fiú előtt. Gyanú helyett inkább csodálat és rajongás volt a tekintetében, s ezzel pillanatok alatt eloszlatott Péterből minden aggodalmat. Odanyújtotta a kezét, később lementek a büfébe. Tejet, kenyeret, felvágottat és disznósajtot vettek. Egy üres tanteremben Emília rámutatott a disznósajtra:

— Mi ez?

Amikor Péter megmondta, Emília így felelt:

— Nagyon szeretem. Én mindent szeretek, amit még nem ettem.

Mint aki napok óta falatot sem evett, habzsolni kezdte az ismeretlen, kocsonyás eledelt. Legvégül tejet ivott.

Nem köszönte meg. órájára nézett és csak félszavakkal közölte Péterrel, hogy a szökőkútnál várják, Vállára kapta a kabátját, aztán elillant. Este a könyvtárnál odament Péterhez. Zavartan megállt a fiú előtt és megfogta a kezét

— Miért koszosak a körmeid? — kérdezte. — Miért olyan ápolatlan?

— Tényleg! — állapította meg a fiú is. — Észre sem vettem.

— Tudod mit — kezdte Emília újra —, szeretném levágni és kitisztítani. A táskámban van olló és ami kell.

— Nem lehet — felelte Péter. —

Fél óra múlva elutazom. Csak a jőve héten jövök vissza. Ha akkor is lesz hozzá kedved, levághatod.

Emília mosolygott, mozdulatlanul nézett a fiú után.

Tavaly még alig érezte a fáj- * dalmakat, csak néha, a kávétól és az alkoholtól. Egy évvel később már minden ok nélkül górcsőit a gyomra, végül elkezdett hányni. Tudta, hogy gyomorfeké- lyes, sejtette legalábbis, de orvoshoz nem ment.

Leereszkedett a vonat lépcsőjére, a W. C.-ből kiáramló sósav-gáz a hányás után már nem ingerelte annyira a gyomrát. Erősen 'sütött a nap. A folyosóról idehallotta Emília tocsogó lépéseit: egyedül mosta a fülkék ablakait. Hazafelé bocsánatot kért Pétertől. Belékarolt és hallgatásba merülve bandukoltak hazáig. Lefekvés előtt kiszámolták, monnyii kerestek aznap — mellé az üvegpénzt is. Elégedettek voltak.

Egy héttel később Péter visszaérkezett az egyetemre. Emília sárgarépát és narancsot tett az asztalra. Azt mondta a fiúnak, hogy most küldte csomagban az anyukája. Mindkettő nagyon finom és „létfontosságú vitaminokat tartalmaznak”. Ezután előszedte a körömollókat, levagdosta Péter körmeit, utána sokáig beszélgettek. Három héttel később Péter albérletébe költöztek. Emília ekkor tizenkilenc, Péter huszonöt éves volt.