Népújság, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-18 / 142. szám
ÄAA^AAAAAAAAAA^/ w Évfordulók tanulságai Előre félek az évfordulóktól. Különösen, ha igen jelentősek és ha nagyon kerekek. Ilyenkor ugyanis nekilódul a megemlékezések vegyes értékű, se vége se hossza áradata. A jubileumi eseménynek az utókor számára fontos részei ijesztően keverednek a mellékes meg unalmas szőrszálhasogatásokkal, melyek csak a szakembereknek érdekesek. Nem mindig szerencsés sokszínűségben így tárulnak a bizony felületességre hajlamos és feledékeny közvélemény elé a ma is izgalmas hajdani törekvések, meg a helyiérdekű avitt buzgólkodások, piszlicsár apróságok. Fellángolnak a gerjesztett viták is az agyonünnepelt, egyébként valóban emlékezetre méltó históriai események, vagy személyek körül. De bármennyire gyanakvóvá tesznek a mindent-bele ünnepléssorozatok ránk zúduló szó- és betűhalmazai, semmiképpen se mondanám haszontalannak őket, ha valamiképpen mégis megidézik a haladó hagyomány élő szellemét. Mert még az üresjáratokból is származhat nekünk szóló. A tartalmasból meg különösen. Kibontakozhatnak a múlt embereinek máig érvényes eszményei. Értelmet kaphat a mostani életünket is befolyásoló tradíció. Meg- elevenülhetnek a nem avuló tettek, az időtállóan időszerű gondolatok taníthatatlan tanulságai. Mindaz, ami a felhajtáson, a nosztalgiákon túl a lényegben közös: az évfordulók és divatok esetlegességétől független, nem évülő forradalmi példák vonzása; természettudományos hasonlattal ezeknek mozgató energiája, társadalmi-politikai értelemben — a mozgósító ereje. Nemcsak arra jók a napvilágra kerülő műv$k és dokumentumok — köztük az ünnepelt emlékírásai —, hogy az eddigieknél tárgyilagosabban állítják elénk a nemzeti hőst, akit az utókor nagy és szövevényes legendakörrel övezett, nemcsak az a fontos Rákóczi politikai életművének — a kuruc szabadságharcnak — mostani felidézésében, hogy az eddiginél világosabban követhetjük útját, amit meg kellett tennie. Hogy — mint az osztrák birodalom egyik magyarul sem tökéletesen beszélő hercege — a zárkózottságra, magányosságra is hajlamos ifjú arisztokrata pár év múlva eljusson a nagy találkozásig a forrongó, keseredett paraszok képviselőivel, akiknek végül — alig harmincévesen — a vezérévé szegődött s félretéve személyes töprengéseit, habozás nélkül követte valóban történelmi hívásukat. Az a legfontosabb, ahogyan e hívás a hivatásává lett; belső parancsként sürgette közösségi érdekű döntéseit, majd egy évtizedig ösztönözte forradalmi haditetteire. Mindez, és ennél százszor-ezerszer több tény és körülmény természetesen hozzá tartozik idővel halványuló ismereteinkhez. A belőlük levonható általánosabb következtetéseket azonban csak két fenntartással tudjuk igazán elfogadni ahhoz, hogy életünkben is tájékozódni segítsenek E két fenntartás az oka, hogy nem történész, hanem irodalmár létemre kértem szót. Lehet, hogy olvasmányos történelmi munkák, népszerűsítő regények darabok filmek formájában, azaz amúgy meseszerűen, képzeletbeli kalandként sem utolsó múlatság a történelem. De nemcsak romantikus kíváncsiságunkat és — velünk született — tudásvágyunkat érdemes vele táplálnunk. Nem az a legizgalmasabb benne, hogy ha nyakig beleássuk magunkat, akkor bízvást elmerenghetünk rajta: hogyan is volt, ami elmúlott. Érdekesebb, ha megértjük, milyenné lett; ha utánajárunk, mitől van az, hogy ilyen. Ebben a megértésben nyilván az is bennerejük hogyan értékelik ma azok, akik hivatásból jól ismerik az aktuális régiségeket. Miként tűnődnek rajtuk helyettünk — szerencsésebb esetben velünk együtt — és tanulságot keresve, hogy értelmezik az évszázados történelmi bonyodalmakat a huszadik század negyedik negyedében, Magyarországon. Az sem hiányozhat mai, szocialista történelemképünkből, hogy mennyire élnek a különféle úton-módon köz- gondolkodásunk részévé lett magyar és világtörténelmi hagyományok. Okos múltidézésünkhöz tartozik, ha saját haladó és forradalmi hagyományainkat sem az évjárások esetlegessége szerint rántjuk elő a sutból, hanem egységükben értelmezve tartósan a magunkénak vállaljuk belső lényegüket. Így őrizzük, nem egymástól elszigetelten, de megtalálva már említett közös vonásaikat, tevékeny emlékezetünkben. Amely mind a tanult, mind a megélt taasztalato- kat a javunkra válthatja, amikor kamatozik megalapozott véleményalkotásunkban, s érvényesül átgondolt cselekvéseinkben. Rákóczi tömegekre támaszkodó, osztrákellenes nemesi-függetlenségi harcát például éppúgy nehéz volna elválasztani Dózsa György népi fölkelésének előzményétől, mint ahogy lehetetlen reálisan értékelni a — Petőfi és Kossuth nevével egybeforrt — negyvennyolcas forradalmi hagyományt 1919. a Magyar Tanácsköztársaság és 1945, a felszabadulás tavasza nélkül és anélkül, ami országunkban az ezt követő harminc év alatt történt. S mert az elmúlt pár esztendőben, (ami még egy fiatal ember számára sem távoli idő) e nagy fordulatokról .és főszereplőikről újból és újból rendeztünk színes és gazdag — néhol cifra és tarka — évfordulókat, kaphattunk róluk — olykor a szó szoros értelmében — kimerítő áttekintést, hadd írjam le; előre ugyan továbbra is félek az ünnepek túlzásaitól és sallangjaitól, de utólag biztos hasznosabbnak érzem majd — az egyszerre élő nemzedékeknek szóló — tanulságait. Hiszen egyrészt hozzájárulnak, hogy történészeink, gondolkodóink, politikusaink a jubileum révén is gazdagítsák az értékes hagyományokkal világszemléletünket. Másrészt érdeklődést keltenek a történeti gondolkodás iránt. Nem egy, csak a pillanatoknak élő fiatalt és napi ügyeibe szorult idősebbet éppen a sorozatos visszaemlékezések figyelmeztetnek arra, hogv az elmélyülten és közös tapasztalattá feldolgozott múltból is kaphat útmutatást, ha eligazodni szeretne azok közt a jelenségek közt, amelyekkel nap mint nap találkozik, akár közvetlenül, személyesen, akár közvetve, a saját mindennapi gyakorlatában. Nem körülcsodálkozni és sematikusan megemlíteni való, nem méltóságteljes szoborcsoport, megfagyott emlékmű a történelem. Ki kell azonban választanunk belőle a nekünk szóló, az útkereső közösség számára mellőzhetetlen üzeneteit és összefüggéseit. Iszlai Zoltán ét kép. Egy sebes, vibráló és egy szinte mozdulatlan. Az egyik elkapott pillanat az, amint a színészekért, a munkatársakért, . az egész színházi produkcióért izgulva átrohan az előcsarnokon, el a nézőtér felé, úgy igyekezvén, nehogy egy szót is veszítsen idegenben bizonyító övéi előadásából. A másik pillanat; akár hosszú órák sűrítménye. Töprengőn ül szobája földjén, szavakat keresgél, igeneket és nemeket, lassan, megfontoltan, nem is annyira a vele szemben ülő kérdéseire, mint inkább az önmagában föltolulókra vála- szolgatva.., ★ Schwajda Györggyel, a szolnoki Szigligeti Színház igazgatójával abból az alkalomból beszélgetünk, hogy Segítség című új darabját a napokban mutatták be az egri Gárdonyi Géza Színházban. ősbemutató ez, méghozzá azok közül való, amelyek kérdések sorát indítják el. Már megszületésének körülményei is érdekesek. Az írás szenvedélye ugyanis a legtöbb művészt eleinte poémák, novellák, kisprózák megalkotására ösztönzi, s csak hosszú út után a drámákra. Így izgalmas a kérdés, hogyan jutott el a darab írója « roppant igényes műfajig. — Amióta csak befordultam a felnőttlétbe, kora kamaszkorom óta írogatok. De valahogyan soha nem vonzott sem a líra, sem az epika. Az első pillanattól kezdve azonnal dialógusokban próbáltam megfogalmazni gondolataimat, a drámai szituációk, a kiélezett helyzetek, az ilyen percekben megmutatkozó jellemek foglalkoztattak. Jó ideig természetesen csak töredékekig jutottam. Annál is inkább, mert úgy alakult a sorsom, hogy tizennégy éves koromtól dolgoznom kellett, s majd harmincéves koromig a legváltozatosabb munkahelyeken végeztem fizikai munkát. Végül is nagy iskola volt ez, hiszen a munkások minden rétegének életével közvetlen közelről, és főleg belülről megismerkedhettem. Akkoriban jelentett csak nagy megterhelést, amikor 1970-ben elkezdtem a Színművészeti Főiskola drámaíró-dramaturg szakát estin végezni. Volt, hogy kettőkor keltem, hogy négyre beérjek a postára, hatra végeztem az újságkihordással, hétre mentem a gyárba, délután pedig a főiskolára. Előfordult, ' hogy lekókadt a fejem... — Ekkoriban azonban már túl volt az első sikeren, hiszen Bohóc című drámáját 1967-ben a veszprémi Petőfi Színház bemutatta. Négyszemközt Schwajda Györggyel Műhelybeszélgetés — Sikeren, sikertelenségen. .. Huszonegy éves voltam, amikor ezt az első, feltűnést keltő darabot megírtam. 1966-ban egy drámapályázaton díjat nyert. Ez siker. És aztán a premier után hatalmas szakmai felháborodás. Azt hiszem, szokatlan volt az egésznek a hangneme, ahogy nyíltan a közönség szemébe mondja, hogy kit minek tart... Én a harcos kritikák ellenére kellemesen emlékszem vissza rá. A fiatalok szerették... — És ezután mégis egy hosszabb szünet következett. — Valóban, hetventől kezdtem ismét írogatni, a kötelező egyfelvonásosokat. Aztán diplomamunkaként egy egész estét betöltő darabot, a Mesebeli Jánost. Ezt 73-ban a békéscsabai színház mutatta be. — Ennek már korántsem volt olyan rossz visszhangja. A főhős figurája ismét és ismét előbukkan a színházról szóló írásokban.-r Van egy jobban szeretett művem, amelynek azonban mostohább a sorsa. A Mari, egy munkáslányról szól, meg arról, hogy egy macska lelök egy Lenin- szobrot. Aztán vannak, akik a macskát kergetik, vannak, akik a szobrot rakják ösz- sze. . . Sajnos, bár már két színház is műsorra tűzte, mind ez ideig nem került bemutatásra. A Marival 74- ben készültem el, s azon hat koot volt, amelyet elfogadtak a felszabadulás harmincadik évfordulója alkalmából meghirdetett drámapályázatra. És mégsem vitték színre. A körülötte levő hercehurcák erősen megviseltek, úgy, hogy ismét egy hosszabb szünet következett. Ezalatt bangjátékokon, tévéjátékokon, gyerekdarabokon dolgoztam, ekkor írtam át a Láthatatlan embert, az Őzt, a sajátomként pedig az Egércirkusz, és a Ludas Matyi következett. — Ez a „szünet” szakadt aztán meg a Segítséggel. — Tavaly, a miskolci—egri színház fölkérésére kezdtem dolgozni rajta. Ez a második olyan darab, amelyben az álszocialista humanizmus izgat. Konkrétan az, hogy gyakran a mindenáron való segíteni akarással többet ártunk, mint használunk. — Ismét egy munkásokról szóló írás. Mi volt a darab alapélménye?— Igen, azt hiszem, ezt a témát nehéz megkerülnöm, hiszen hosszú éveket töltöttem köztük, velük éltem, lélegeztem. Édesanyám egyébként házfelügyelő volt elég sokáig egy nagyjából ugyanolyan házban, mint amilyenről szó van. Maguk a figurák így a főhőssel együtt mind személyes emlékekből táplálkoznak. ,Mint ahogy azok a magatartásformák is, amelyeket ábrázolnak., Nem szeretek a darabjaimról beszélni, ha valaki kíváncsi rá, nézze meg. — Lezártnak érzi, vagy folytatandónak ezt a problémakört? — Azt hiszem, az ilyesmi mindig attól függ, hogy találkozik — hasonló jelenségekkel az ember, vagy sem. Ha valami ismét fölháborít, nyilván meg fogom írni, megpróbálod ismét megfogalmazni. Azt hiszem, minden drámaírónak alapvető feladata, hogy rámutasson a maga körül tapasztalt negatívumokra. — önnek nemcsak mint írónak kell figyelemmel kísérnie a kortárs alkotókat, de mint színházigazgatónak is. Hiszen pár hónapja vezeti a szolnoki Szigligeti Színházat. Erről a posztról hogyan ítéli meg a mai magyar dráma helyzetét. Milyen szinten teljesülnek az imént vázolt feladatok? — Attól tartok, a magyar színházak szinte válogatás nélkül mindent bemutatnak, csak „mai magyar” legyen. Érthető is ez a törekvés valamennyire, hiszen elég hagy az ínség. Ennek a szemléletnek azonban az a következménye, hogy egészen alacsony színvonalú művek kerülnek színre, méghozzá esetenként akár nagyon jó, nagyon neves íróktól is. Felkészültségük ellenére vázlatokat, félkész munkákat kínálnak fel, s a színház kapva kap rajta, mert fél, hogy másutt hamarébb bemutatják. Azt hiszem, itt alapvetően az írók szemléletén kellene valamiféleképpen változtatni. Hiszen egy Shakes- peare-előadás után nem lehet akármit a közönség elé tálalni. (Fotó: Szabó Sándor) — A kivételek? — Minden esetben azok a kivételek, akik saját maguk számára magasra állítják a mércét. Ha ezt az előbbit végiggondolják. Örkény sikereinek titka például szerintem abban van, hogy az adott pillanatban fölismeri hibáit, tévedéseit, és azonnal javít, újít, és tovább lép. Minden pillanatban megkérdőjelezi önmagát, megpróbál állandóan jobb lenni. A Kulcskeresőket tudtommal hétszer írta át... Igen, ő mindenképpen a kivételek közé számít... Meggyőződésem, egyébként, hogy ez nemcsak az írókra, de rendezőkre, színészekre ugyanígy érvényes. Ugyanez a titka valószínűleg Székelynek, Zsámbékínek, Ashemek, Rusztnak. Székely például a premierek után rendszeresen tovább próbálta nálunk a darabot, igazított rajta, ha szükségesnek érezte. Asher rendezésében a Sybille nagyon elismerő kri- - tikákat kapott. Utána azonban még két hétig dolgoztak rajta... — Színházról beszélgetvén manapság elkerülhetetetlen a nemrég lezajlott nagy változások érintése, — mini például most is.., A szolnoki színháznak t* érzékeny veszteségei vannak, képes lesz-e kiheverni, általában meg tud-e újulni a vidék? — Vidék? Szerintem ilyen nincs. Vidéken is ugyanazt kell csinálni, mint másutt. Az embernek mindenütt ugyanazt kell csinálnia. Szokták persze mondani, hogy Pest az más. Ott van arra lehetőség hogy egy-egy színház szakosodjék, és így magasabb szinten elégítse ki a különféle igényeket. Nos, nekem az a véleményem, hogy ugyanezt minden további nélkül meg lehetne csinálni vidéken is, ha pár egymáshoz közel fekvő színház összefogna. Nem igaz az, hogy a vidéki közönség igénytelenebb, mint a fővárosi, vagy az, hogy alkalmatlan a jó színház befogadására. Ha az alkotók följebb emelik a mércét, megvétózik a közönség is. Én például nagyon büszke vagyok arra, hogy az elmúlt évadban egy csapnivaló operett vendég előadást a szolnokiak csapatostul hagytak ott, míg Gorkij telt házzal ment. Nos, a megújúlásről pedig... Tény, hogy például bennünket is elég nagy érvágás ért, méghozzá egy elég szerencsétlen pillanatban. De el kell azt is ismerni, hogy a mai magyar színházat, amelyet nemzetközi piacon sehol sem jegyeznek, végül is csak ott lehet továbblépésre ösztökélni, ahol jobbak a feltételek. Anyagiakban, fölkészültségben és a közönség számában is... Ezzel együtt, a vidéknek nem lesz könnyű dolga. Bár, igaz, mi is tizenhat új színésszel gyarapodtunk, és van három remek rendezőnk... — Sok gond szakait a nyakába. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni az írással? — Attól tartok, sehogy. Egy időre elbúcsúzom a tolitól, mert rendkívül lekötnek a színházi gondok. Talán Böszörményi Géza kedves barátomnak sikerül még egy forgatókönyvet összehoznom, de a többi kö- télezttségemnek nem leszek képes eleget tenni. — Egy darabig akkor a közönségnek — úgy tűnik be kell érnie a Segítséggel — Premier előtt néztem meg a miskolci—egri színház előadását, és elégedett volAm a feldolgozásával. Remélem, a nézők egyetértenek. Németi Zsuzsa *
