Népújság, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-07 / 106. szám
A Petőfi Irodalmi Múzeumban középkori cseh könyvemlékekből nyílt kiállítás. Képeinken bálra egy XIII. századi szótár illusztrációját láthatják, fönt pedig a prágai Óváros jogi kézikönyvét. A vers születése Pákolitz István: Diófa Szép ha ki idejében ültet diófát árnyékába ülhet betakaríthatja gyümölcsét és remélheti hogy az a bizonyos hat szál deszka is kikerül belőle De még szebb ha ki már biztos benne hogy nem ülhet, árnyékába a diót sem törheti föl s az is mindegy milyen fából tákolják össze a végső ágynak valót és mégis ültet diófát Életemben két alkalommal ültettem diófát. Először 1952-ben feleségem családi házának kertjében tettem földbe egy csemetét; ám nagyon kezdetlegesen ültethettem el: három hónap múltán teljesen elsorvadt. Az is lehet, hogy a természet, bosszúja volt a csemete gyors kipusztulása; ui. én nem azért ültettem akkor diófát, hogy fölcseperedvén, teremjen, hanem csak úgy, a szim_ bólum kedvéért, meg hát hely is volt a kertben. A diófa jelképében természetesen a legősibb motívum is benne foglaltatott: a -hosszú élet; mert amilyen sok idő kell ahhoz, hogy kiterebélye_ sedjék, olyan hosszú a fa élettartama is; és persze, sokáig él, aki ültette... Ehhez a gondolathoz kapcsolódott a népi mondóka is, ami csakis jókívánság lehetett: „Adjon Isten minden jót. Diófából koporsót.” Vers azonban nem született a fenti ültetésből. Másodjára 1975-ben fohászkodtam neki az ületetés. nek, balatoni nyári házunk udvarán. Tíz éven át halogattuk az ültetést; minden tavaszon-őszön rebesgettük, hogy kéne már ültetni, nem szabadna így parlagon-bozó- tosan hagyni a telket, hiszen úgy fest, mintha nem lenne gazdája. Addig-addig csipkedtük magunkat, míg végre nekiláttunk, s a cseresznye, szilva, alma mellé egy diócsemete is a földbe került. Már ültetés közben megfordult a fejemben, vajon eredményes, lesz-e ez a második ültetés? Aztán: nincs-e későn? Mert ha valaki mondjuk harmincévesen ültet diófát, vígan megérheti a termést. De túl az öt vénén? Hol leszek én már, amikor ez a diófa, ha megmarad egyáltalán, teremni fog? A prak_ tikum készen kínálta az önző gondolatot : ilyen korban már nem érdemes veszkölőd- ni diófaültetéssel, mert még az árnyékába se ülhetek, nemhogy a diót feltörjem. Az önző motívumhoz más eszmefuttatások is járultak, pozitívabbak, s már íölderengett a versgondolat kettőssége: a fa tényleges elültetése, és mindjárt az is, hogy a dió_ fát akkor is el kell ültetni, ha mások élvezik az árnyékát és gyümölcsét; más szférába áttéve a motívumot: az emberi tevékenységet olyan folyamatossággal kell végezni, hogy a magam hasznán túl másnak is hasznára legyen. Aztán a szóval ki sem mondott legfontosabb tétel következik, : nemcsak magunknak-magunkért élünk; hasznos-szép munkánkkal biztosítjuk az emberi alkotás örök folyamatát. Az egyes ember végességtudata csak úgy bírható ki, ha az arasznyi létünkben elvégzett munkánkra utódaink azt mondhatják: érdemes volt élnünk. A vers gondolata minden külső cifraság nélkül kíván hatni az értelemre, érzelgős nosztalgia nélkül. Ezért olyan puritán a megfogalmazása. Egyetlen, többszörösen összetett mondatból áll; az előkészítő ténymegállapítást ugyanennek a ténynek fokozása követi; majd a záróakkord magasba emeli az egyedül lehetséges és értelmes emberi cselekvést; De még szebb ha ki már biztos benne hogy nem ülhet árnyékába Monumentális könyvsorozat Ez a nemrég megjelent, borítólapján ..Indiai, kínai, vietnami cs japán klasszikus költészet” címet viselő vaskos kötet fontos esemény volt a Szovjetunió irodalmi és kulturális életében. Mégpedig a következő ok miatt: ezzel befejeződött az egyedülálló, kétszáz kötetes Világ- irodalmi Könyvtár kiadása, amely az egész világ irodalmi termésének remekműve, it tartalmazza. 110 kötetben a külföldi klasszikus és modern irodalom jelentős alkotásai szerepelnek. 60 kötetben pedig az orosz klasszikus és a mo. dem szovjet irodalom legkiválóbb művei. Mindegyik könyv pcldányszáma: 300 ezer. A „Világirodalmi Könyvtár,, kiadása tíz évvel ezelőtt kezdődött, e sorozat ötlete azonban már jóval korábban megszületett, a szovjethatalom első esztendeiben, amikor Makszim Gorkij, Le. nin támogatásával, „Világ- irodalmi Könyvkiadó” alapi, tását javasolta, amely meg. ismerteti a széles néptömegeket a világkultúra kincsei, vei. A mai kiadvány mind elgondolása, mind pedig méretei tekintetében joggal nevezhető példátlan vállalkozásnak. A sorozatban 3235 szerző 25 800 müve szerepel. Csapán a bevezető cikkek összterjedelme több mint 270, a jegyzeteké pedig több mint 450 nyomdai iv. és mégis ültet diófát. „folsztnj inasaként” Az újkori irodalom legnagyobb urának. Lev Nyikolaje- vics Tolsztoljnak a „társaságában” éveket töltött a műfordító és esszéíró Németh László. Ö írta Tolsztoj magyar recepciójának legszebb fejezetét: méltán nevezte „legkedvesebb írójának”. Az Anna Karéninán tanult, majd tanított másokat is oroszra. Az Életrajzi trilógiát gyerekeivel, később a vásárhelyi lélektani órákon tanítványaival tankönyvként forgatta. A Kreutzer-szonátán és a Shakespeare-tanulmányon ő is vitatkozott. Az életmű többi részét Debrecenben olvasta el a Gutenberg-kiadásban. A sorsszerű találkozásról az Ember és szerep lapjain számol be. Sirokon nyaralt, a nyitott erdőben Tolsztojt olvasott. A falu szociális helyzete, a nyomorúságos barlanglakások. gyermekének betegsége és Tolsztoj a reménytelenség rohamát az Ady-vers vérbe ivódott szavaival zúdították rá: Mert semmit sem tehettek. Öh, semmit sem tehettek. Az egyéni és társadalmi létkérdések forrását találta meg Tolsztojban. A Nyugatban írja 1929-ben: „a Dosztojevszkij- és Tolsztoj-kultusz az országok lelki vizsgája marad. Magyar- országnak különösképp kívánjuk ezt a kultuszt”. „Líránk a kévéseké, prózának konokul természetrajzi: az élet alaktanát adja, az embercsoportokat mint faunákat írja le. Talán épp az orosz hatás vonhatná a magyar irodalom fölé az örök problémának azt a kék egét, amely nélkül a nemzeti irodalom csak egy néptörzs irodalma lehet”. A köztudat két képet őriz Tolsztojról: a fiatal férfiét és a szakállas, muzsikruhás aggastyánét. Köztük teljes az ellentét. A fiatalkorihoz a művészt csodálva, az agghoz mint prófétához szegődött oda a rajongás. A Tolsztoj- életművön és Németh interpretációján is végighúzódik a két, ellentétes kép szembesítése. A nagy orosz életét és életművét felmérve titkon, a magáét is méri. Ezért is olyan ön jellemzően vallomásos Németh László Tolsztoj-képe. Tolsztoj nem szenvedett túlzó keresztényi alázatban,' amikor a Háború és béke elkészülte után önértékelésében, kimondta: „Minden álszerénység nélkül — ez olyasvalami.' . mint az Iliász”. Valóban kora Homérosza volt. Regényei a modern eposzi teljesség mintapéldái. Az eposzi teljesség, a homéroszi jelleg kulcsa a szín* padszerűen megemelt és szűkített élet egyetemessé tágításában, a jelen történelmi érvényű látásában, a távlatba helyezés képességében keresendő. Ennek alapján állapítja meg Németh László: „Társadalmi regények kiválóságának biztos jele, hogy idők múltával történelmi regényekké válnak”. Kiegészítésünk: nem idővel, hanem születésük pillanatában válnak a kiváló társadalmi regények történelmiekké — legalábbis potenciálisan. Tolsztoj egyeztetni tudja az érzéki gazdagságot és gondolati telítettséget. Kevés élménytömbből „epikai élettömörí- féssel” teremt művészileg teljes világot. A homéroszi jelleg meghatározó a Háború és békében. Az Anna Kareniná- ban már az eposzok levegője fölött a sorstragédiák égboltja feszül. Mindkettőben a kor valóságának modern teljessége a lenyűgöző. Tolsztoj nagysága nem asszociációs bravúr. Hiányzik belőle Dosztojevszkij gondolkodásának drámai sokszólamú- sága. Kis számú, de elementárisán erős központi gondolata van. Németh Tolsztojt „igazságkereső és tanító elmé”-nek nevezi. Az individualisztikus önalakítás eszméje — legszebb novellájának, a Szergij atyának témája — fiatal korától kíséri. A nevelő gondolat kifelé fordul, hatni akar. Vallomásra, önigazoló számvetésre készteti: ezért lesz író. Számára az írás — mint Némethnek is — öntisztító katarzis lehetősége. Irodalmian rögzíti és ünnepli sorsát, népe múltját, álmodja jövőjét. A jelen és utókor figyelmét igényli, igazságtevő értékelését várja, mint az Ember és szerep, a Magam helyett írója. Nagy moralistaként szembesíti öregkori, erkölcsi felelősséggel kialakított önarcképét a fiatalkorival. Dosztojevszkij pszichológizmusából bújtak ki a század lélektani iskolái, mint szerinte az orosz írók Gogol Köpönyegéből. Tolsztoj az emberi test nagy látnoka. Epikáját hatalmas érzékiség, a testi élet iránti olthatatlan kíváncsiság jellemzi. Németh ezért tartja őt az orvos-alkattani iskolák irányjelölő ősének. Az Iszony írója Tolsztojnak is köszönheti az oryos-alkattani szemlélet inspiráló példáit. A „Tolsztoj inasaként” szerzője a Mester nyomdokain haladva nem maradt inas: örökséget megújító, öntörvényű Mester lett a magyar prózában, drámában és esszéírásban egyaránt. CS. VARGA ISTVÁN E rről a katonáról reggel óta csodálatos történeteket meséltek. Mindenütt akadtak, akik tulajdon szemükkel látták hőstetteit. Némelyek azt látták, ahogy a lóhátas katona a városi színháznál odarúgtat egy tüzelőálláshoz, és egyetlen gránáttal elnémította az ellenséges tüzelőállást; mások azt, hogy foglyul ejtett egy csapat németet, ismét mások, ahogy a géppisztoly agyával főbe kólintotta a fasisztákat... De hogy miért harcol a katona lóháton — micsoda képtelenség! —, senki se tudta megmagyarázni. Én ezt a katonát délben az opera környékén láttam. Szőrén ülte meg tüzes lovát — úgy lóbálta a lábát, mint egy falusi süvölvény, aki itatóra igyekszik —, és felemelt kezében .géppisztolyt tartva nyargalt valahová. De közelebbről csak néhány órával később, a Duna-csatorna körzetében sikerült látnom. A németek egy útkereszteződésnél kilőtték alóla a lovat, úgyhogy a katona négykézláb a legközelebbi kapualj felé mászott. Georgij Holopov: Egy romantikus—lóháton Egy cipőboltból, ahol a kerületben súlyos harcokat vívó lövészszázad harcálláspontja volt, kilépett egy nagy bajúszú kapitány, és odakiáltott a katonának: — Gyere csak ide, pajtás! Szaporán! .............. A katona megállt, - majd tétován az üzlet felé fordult. — Gyere csak »ide, gyere! — ismételte meg fenyegetően a kapitány. A katona négykézláb bemászott a boltba. — Most fel is állhatsz! — mondta a kapitány, ahogy bement utána. — Itt nem fenyeget veszély. De a katona csak feltérdelni tudott. Ekkor a lábára fordította a figyelmét mindenki, aki a helyiségben tartózkodott. A katona lábán nem volt csizma, mind a kettő sötét gyapjúkapcával körülbugyolál- va, amely alól hófehér kötésék kandikáltak ki árulkodóan. Ekkor ébredtek rá valamennyien, hogy miért harcolt a katona lóháton .............................................. ‘........ — Mikor és hol sebesülté] meg? — kérdezte részvevőén a kapitány. Gyorsan a katona hóna ala nyúlt, és egy székre ültette. A katona restelkedve iehajtot** ta fejét... — Egy hete, kapitány elvtárs, Wiener Neudorfnál... Akna robbant alattam, leszakította a lábam fejének egy részét... — Egy szót sem érték! — mondta á kapitány. — Hát akkor hogy kerültél Bécsbe? A katona még lejjebb hajtotta fejét.. Majd a föld alá süllyedt szégyenletében. Fiatal legény volt. Széles járomcsontú arcát sűrű szeplő borította. — .Megszöktem a kórházból, kapitány elvtárs, Badenból... — Micsoda hős! Ez igen!... — A nagy baj uszú kapitány megint szigorú lett. — Hát hogy mertél megszökni? — Nem tudom, kapitány elvtárs ... Éjszaka négykézláb kimásztam a kórteremből az udvarra, belopa- kódtáhi áz istállóba, felkapaszkod- tám egy ládara. a ládáról a lóra, és elindultam Bécsbe. Útközben a katonák egy zsákmányolt géppisztolyt ajándékoztak nekem, adtak gránátokat és egy zacskó töltényt... — Csudabogár! — kacagott fel váratlanul a kapitány. — Hisz úgy ledurr;anthattak volna azzal a bolond lovaddal együtt, mint a pinty! .... Hát ki háborúzik lóháton a technika századában? Ráadásul utcai harcokban !... — Persze lelőhettek volna, kapitány elvtárs — ismerte el a katona. — De ez valahogy meg se fordult a fejemben. — Ügy látom, romantikus vagy, pajtás... Nem akartál te gyermekkorodban Indiába szökni? — kérdezte váratlanul megint felkacagva a szigorú kapitány. — De akartam! — felelte a fejét felemelve, kacagását széles mosoiy- lyal viszonozva a katona. — Csak nem Indiába, hanem Üzbegisztán- ba, kapitány elvtárs. Harcolni a bászmacsok ellen! Igaz ugyan, hogy akkorra már mind elfogták és le- puffantották őket, így hát a határ helyett egy gyermekotthonba kerültem ... — Bármennyire hős vagy is — mondta a kapitány, és megveregette a katona vállát —, kénytelen vagyok itt fogni téged, aztán visz- szaküldeni Badenba. A legjobb esetben tíz napot sóznak a nyakadba... A romantikus katonát nemso** kára a kapitány autójába ültették, és Badenba szállították. De Becs nem felejtette el. Híre-neve nőttön-nőtt, úgyhogy estére már fantasztikus történeteket meséltek róla, bár katonáink közt hősökben nem volt hiány az osztrák fővárosban. Az élő valóság így változott át szemem láttára legendává — a lóhátas romantikusról. (Makai Imre fordítása)
