Népújság, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-07 / 106. szám

AAAAA/»wVSAAAAAAAAAAAA>V\AAA^KAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA*W^VSAA/w'

Melyik szememnek higgyek?

Lehet, hogy tévedek. Azért használom e szót, hogy „lehet”, mert feltételezem ugyan, hogy Igazam van, mert ha nem tételezném fel, akkor hozzá se kezdenék e téma megírásához, ám e területen — amiről szó lesz — sok minden lehetséges. Még az is: lehet, hogy tévedek.

Magyarországon, és így szűkebb pátriánkban, a megyében és a megyeszékhelyen, sok a kiállítás. A képzőművészeti tárlat. Sok helyütt és sokszor jelentkeznek fiatal és már nem fiatal, kezdő és nem kezdő művészek, hogy találkozzanak a közönségükkel, vagy hogy egyáltalán közönségük legyen, amely megérti őket — nehéznek, vagy könnyűnek találva a bemutatkozókat. Minden hétre esik egy-két tárlatnyitó, néha egy napra több is, a kisebb jelentőségűtől a jelentősig, a témáját, műfaját, eszközeit tekintve a már eleve szűkebb érdeklődésre számot tartótól a széles körű figyelmet elváréig és felkeltőig bezárólag.

Visszalapozom az újságokat, s majd minden számban olvasok országos és vidéki tárlatokról hírt adó írásokat, értékelőt is bőven, hogy kritikus, újságíró legyen a talpán es a tollán, ha lépést tartani tudó akar lenni a kiállítások és tárlatok ez irányú szükségleteivel. Heves megyében évente mintegy 80—100 képzőművészeti tárlat nyílik, a Hatvani Galéria kiállításaitól kezdve az egri akvarell biennálén át, folytatva az üzemi, vagy iskolai tárlatokig eljutva. A megyeszékhelyen rendszeresen „foglalt”-at jelent c szempontból — természetesen — a Rudnay- terem, a művelődési ház egy, vagy éppen több terme, a megyei könyvtár aulája, a városi tanács bejárati csarnoka, a színház előcsarnoka és jó néhány iskola folyosója. Nem szólva most az üzemek, a szövetkezetek vendégváró kiállításairól és az olyan alkalmi tárlatokról, amelyeknek darabjai a város legváratlanabb pontjairól köszöthetnek rád. Akár egy presszó faláról is!

Miért lenne ez baj? Miért gond az újságíró számára az, hogy a látáskultúra igényei ily felfokozottak, hogy ennyi kiállításra van szükség miattuk? Miért baj az, hogy mind több és több a képzőművész, vagy legalábbis a képző- és iparművészettel sikerrel, vagy kevésbé sikerrel kacérkodó, önmagát alkotónak vélő és érző tagja társadalmunknak, az olyan ember, aki ;— teszem fel — a színek és a formák nyelvén akar szólni a máról a mához? És egyáltalán: miért lenne baj az a pezsgés, amely szerte az országban tapasztalható, s miért az, hogy ennek a pezsgésnek nem altatója, de dúsítója a megye, a megyeszékhely?

Mert például mikor volt azelőtt, hogy egy üzem legyen a képzőművész mecénása és elvállalja, hogy nemcsak anyagilag és természetesen élményanyagilag Is támogassa a festőt, de egyúttal tárlatlehetőséget is biztosítson a számára, mintegy szembesítésül? Hol volt valaha is Ilyen elementáris lehetősége alkotónak találkoznia alkotásai „tárgyaival”, hogy azok frissen, elevenen reagáljanak a művész művészetére? Akár még elítélendőn is. Olyan kérdő mondatok ezek. amelyek nyugodtan leírhatóak kijelentő, sőt felkiáltó mondat formájában is. Mindezek a kérdések egyúttal hatásos válaszai, vitán felüli sikerei, eredményei a kultúra hazai fejlődésének, az igények jó irányú formálódásának.

Az egyik szemem tehát nevet.

De kétszemű lény lévén — mennyivel könnyebb lám még a képzőművészet érintőleges területein is egy Kük- lopsznak — a másik szemem hangulati állapota is lényegesnek tűnhet. Az pedig, ha nem is sír, de gyakran közel áll hozzá. Járom a tárlatokat, néhány ember cselleng ott, ahol nekem már visszaköszönnek a többször és több helyütt is látott alkotások. És nemcsak nekem. Ünnepélyes megnyitó, mert nálunk mindent, de mindent ünnepélyesen. felkérten nyitnak meg, még egy plakátkiállítást is, aztán e kiállítások jó részét már kevesen nézik a nézők, alig van látogatójuk. Legalábbis annyi és olyan látogatójuk, mint ahogyan beharangozta azt az ünnepi megnyitó, sőt, uram egek, beharangozta a sajtó is. Hogy miért? Mert — vélem — áltatjuk magunkat, hogy ennyi kiállításhoz, vagy pontosabban ennyiféle kiállításra való nézőnk van; mert áltatjuk magunkat, hogy ennyi kiállításra való művészünk van: mert áltatjuk magunkat, hogy ennyifajta

kiállításra alkalmas művészetünk van. Mert azt hisszük, hogy a kiállításról kiállításra vándorhangyaként vonuló néhányszor tíz ismert arc és a nem vonuló, és a nem ismert, de nem több mint néhány száz többi tárlatlátogató már a szó szoros értelmében véve a tömeget jelentené. Az olyan tömeget, amellyel be lehetne venni és véglegesen meg lehetne szállni a képző- és iparművészeti kultúra csodálatos hegycsúcsait..

Közben — vélem — a kiállítások és kiállítók emiatt is devalválódnak. A rendezők, túlcsorduló jó szándékuk ellenére vagy éppen azért, jószerint mindenkinek és mindenkor megrendeznek egy kiállítást. Széles körűt természetesen. Még akkor is, ha elég lenne egy meghitt sarok is a kezdőnek, hogy megismerje tudását és értékelje majdan az esetleges és egy alkotói életszakaszról számot adó kiállítását. így aztán a gyanútlan és látáskultúrára nevelendő közönség elveszti az arányérzékét, értékesnek véli a középszernél is gyengébb, csak azért, mert kiállították és gyengének minősíti az igazi értéket, mert már belefáradt nézni és csak megint nézni és semmit meg nem emészteni. Az időhiány és a tárlatok bősége miatt. Miért is várnánk, hogy ők válogassák ki a búzát az ocsúból, amikor a rendezők nem teszik ezt. Mert. valljuk be őszintén, sok olyan mű kapott nagyhangú kiállítási lehetőséget, amely legfeljebb csak műtárgy volt és sok olyan művészember kapott tárlatra alkalmat, aki ember volt tisztességgel, de mindenféle „mű” nélkül.

Messzire vezetne a dolog, így hát nem akarok belebocsátkozni abba. hogy szűkkörű, „intim” kamarakiállítások kellenének inkább a nagy nyilvánosság helyett, kis víz, a még úszni nem jól tudóknak, a most tanulóknak. — de nem az én dolgom mindez, az enyém, mint szorgalmas tárlatoyalopló — 6, nem látogató! — hogy leírjam mindéit azért, mert úgy hiszem, igazam van. Bár lehet, hogy tévedek, hiszen a képzőművészet még ily érintőleges területein is minden lehetséges. Az is, hogy tévedek. De az is, hogy

igazam van

0 népesedés — azaz; mennyi gyerek születik, milyen az egyes korosztályok aránya, s végül is hogyan alakul a lélekszám, hogy csak néhány ide tartozó kérdést említsünk a sok közül — általában figyelmet kelt. És mostanában rendszeresen olvasunk, hallunk is ezekről, különösen az 1973. évi határozat óta, amely a magyar népesedéspolitika céljait hosz- szú távra megszabta. Ezúttal is azért kerestük fel dr. Sza- bady Egont, a demográfiai tudományok doktorát, a KSH elnökhelyettesét, hogy segítsen áttekinteni népesedési helyzetünket az újabb adatok tükrében. Beszélgetésünkben figyelemmel voltunk egy viszonylag ritkábban érintett körülényre, hogy tudniilik milyen helyet foglal el a magyar népesedés a világban, főként Európában és a szocialista országok körében. Bevezetőül tehát a világ népesedésének mai helyzete, jellemzői felől érdeklődünk.

— Ehhez mindenekelőtt azt kell figyelembe venni, hogy a fejlődés hasonló szakaszában levő országokban a népesedés kérdései is többnyire hasonlóak, bár megvannak, hatnak a nemzeti, kulturális és földrajzi sajátosságok is. Ilyen értelemben a népesedésről szólván is beszélhetünk a fejlődő országok csoportjáról, a gazdaságilag fejlett kapitalista országokról és a gazdaságilag fejlett európai szocialista országokról.

A fejlődő országok csoportja, amelyben a világ népességének több mint kétharmada él, alapvetően befolyásolja földünk népesedését, annál is inkább, mert ezek a népek már huzamosan az úgynevezett második: demográfiai robbanás idejét élik. Más szóval, rohamosan csökkent a halandóságuk, hagyományos életmódjuk azonban alig változik, ami magas szintű termékenységgel és ugrásszerű népesség- növekedéssel. számos országban viszonylagos túlnépesedéssel jár együtt. Az első demográfiai hullám egyébként az iparilag fejlett országokban zajlott le, a múlt században, amikor is a halandóság nem csökkent ilyen gyors ütemben, az erős iparosodás, városiasodás és a tengerentúli területek gazdasági vonzása pedig felszívta a munkaerőt és csökkentette a ter. mékenységet. ami fokozatosan demográfiai egyensúlyhelyzetet teremtett.

Nem szabad megfeleled- keznünk a kormegoszlásról

sem. A fejlődő országoban a népességnek mintegy 40 százaléka 14 évesnél fiatalabb, szemben a fejlett világgal, ahol — akárcsak nálunk — ez csupán 20 százalék körül mozog. Az előbbi maga után vonja a magas termékenységet., emez, éppen ellenkezőleg, úgynevezett demográfia! tehetetlenséggel jár együtt.

— Mi a helyset tehát, a gazdaságilag fejlett országokban?

— Hozzávetőleg tízéves eltérés mutatkozik a tőkés és szocialista országok népesedési jelenségeiben. Amikor nálunk a legalacsonyabb volt a termékenység — az 1960-as évek elején —. ott születési hullám mutatkozott, most nálunk fokozódott a termékenység. ott viszont erős a visszaesés. Ami az egyes országokat illeti, talán Franciaország érdemel elsősorban figyelmet, hiszen köztudomásúan az elsők között foglalkoztatta erősen a népesedés kérdése. És noha magas a családi pótlék, valamint adó. és egyéb kedvezmények is vannak, közeledik ab hoz a mélyponthoz, ahol mér kétségessé válik az egyszerű reprodukció, azaz az adott néoességszám megőrzése. A Német Szövetségi Köztársaságban ugyancsak igen alaNépesedésünk

világban

, csony a születési arány,. Eu- j rópában először, évekkel ezelőtt, éppen a két Németország került abba a helyzetbe, hogy a halálozások száma nagyobb az újszülöttekénél, holott az NSZK-ban a vendégmunkások is befő-, lyásolják ezt az arányt. Ked- vezetőlenné vált a kormegoszlás is, az elöregedés ugyanis meghaladja az európai átlagot. Megjegyzem,

' hogy több európai országban okoz aggodalmat a nagyon alacsony termékenység és a bizonytalanság, vajon a népesség mai száma huzamo- . sabb ideig fenntartható-e.

\ Más a helyzet Dél-Európá- ! ban, ahol a termékenység, mondhatni, hagyományosan jóval magasabb, és ilyen természetű gondok nem merül- * nek fel. Végül is, olyan természetű népesedéspolitikai rendszer, amilyen más-más módon a szocialista országokban érvényesül, nyugaton nincs. Vannak természetesen úgynevezett natalista, azaz gyermekszülést ösztönző intézkedések, de ezek nem képeznek egységes, összefüggő gyakorlati népességpoli- 1 tikát.

— Ml jellemzi az európai szocialista országok népesedéspolitikáját?

— Ennek megválaszolásához a társadalompolitikáról kell először szólni. Ez ugyanis nemcsak az egyének és családok gazdasági és társadalmi helyzetének javítására, valamint az egyéni szabadság intézményes biztosítására törekszik — ami Euróoa. szerte kihat a népesedési helyzetre és hozzájárul a termékenység csökkenéséhez —, hanem messzemenően bevonta a nőket a gazdasági életbe és lehetővé tette egyenlő jogaik gyakorlati érvényesítését. Az általánossá lett női munkavállalás, a falun élők és a mezőgazdaságban dolgozók számának rohamos csökkenése, a navv mértékű városiasodás ped'g a termékenység - csökkenését vonta maga után. Az ígv kialakult helyzet különböző jellegű népesedésoolitikai intézkedéseket tett, szükségessé. Ezek célia egyes országokban az. hogy különböző juttatásokkal és más előnvök nyújtásával javítsák a t.öbb- pvermekes családok helyzetét. Emellett a legtöbb szn. c'alista országban naev figyelmet fordítanak arra is, hopv mindenki számára biztosítsák a családtervezést, a szobád döntést elősegítő szol- ráitatásokat és a születéssza. bálvoráshoz szükséges gvógv. szerek. grvóeváczati eszirüzök boz7áfé-bető'.’4gét. A pér,ece. démniitlka éo p társadalom- politilrn céllal ilvpn módon szorosan összefüggnek fm. mással, egvrészt a gvarmet-. po-voiAí; torbojneis részbeni átvállalásával. márróczj g

r!ö»"*t.0cí 40«.

f*1Æ n kívánt színvonalú n^oosedést.

A R70Cialista nvsr^gvVkhan O titán 1OP»fl ^4 körött ént* él a nránva n mavimumot. Azután a lft$«n. maid r^yors O^ftl-k^nés VÖTrotVo/Äff, A IrtnlAcrî ftdft+nVnf ire# 41**^

T<éng^folo^7rtqrhí5n. TMmánj*- han Ojehsrlotrákiában in érr*lákn*T n**vobb »z élv®- születettek aránya. Ez a viszonylag magasabb arány

más-más okokra vezethető vissza: a falusi lakosság magasabb száma, adminisztratív intézkedések és erőteljes állami támogatás egyaránt fellelhetők közöttük. A szovjet és a jugoszláv arányszám 18 ezrelék körül mozog, ez után következik a miénk — miután az 1975. évi

18.4 ezrelékről 18 ezrelék alá esett —, majd a bolgároké

16.5 ezrelékkel és messze ez után az NDK-é, 11,6 ezrelékkel.

Ezzel párhuzamosan a termékenységi arányszámnak — tehát a 15 és 49 év közötti nőkre jutó élveszületések számának — vizsgálata ahhoz az általános következtetéshez vezetett, hogy ha a népesség nagyságát és kor- összetételét kedvezően kívánjuk befolyásolni, akkor a születésszám bizonyos növekedése és a jelenleginél valamivel nagyobb termékenységi szint mindenképpen kívánatos. A demográfiai helyzet különbözősége következtében azonban a népesedési politika a szocialista országokban is más-más módon valósul meg. Közös jellemzője a család védelme. Tartós vonatkozása továbbá a családtervezés. Ezen nem csupán a születésszabályozási értjük, hanem akt, hogy a gyermekek a házaspárok tudatos magatartása révén szülessenek meg. és akkor, amikor azt, a szülők a legalkalmasabbnak találják. A cél a népesség lassú, természetes szaporodása, a reprodukció — tehát az egyes nemzedékek utánpótlásának — hosszú távú biztosítása és a kiegyenlítettebb korösszetétel kialakítása.

—1 A gazdasági fejlettség nyilvánvalóan hat a népesedésre. Milyen mértékű ez az összefüggés és hogyan érvényesül a különböző társadalmi rendszerű országokban?

— Kétségtelenül van ösz- szefüggés a gazdasági fejlettség és a népesedés jelenségei között. Az egy főre jutó évi ezer dollárnál kisebb nemzeti jövedelmű országokban például általában masas, akár 35—40 ezreléket, is eléri a születési arány, magasabb nemzeti jövedelem mellett pedig lényegesen alacsonyabb, mindössze 10 és 20 ezrelék között változik. Természetesen akadnak kivételek és ez nemcsak a gazdaságig elmaradott országok esetében igaz. Az évi négyötezer dolláros egy lakosra jutó nemzeti jövedelmű országokban ugyanis nem törvényszerűen kisebb a t.ermé- kenvség, mint ot+, ahol csak két-háromezer dollár a fejenkénti évi nemzeti jövedelem. Azonos néoesndési vonások fedezhetők fel a hasonló biotógiai hátfér — tehát ott, phol megközelítően ezonns a nők aránya — a rokon i*lle<v,S tepbrükni és C'IZ- daségi feilön-S- kÖ”e*kp-7téhen is. és ez a tőkés, illetve szocialista országok összehasonlítására is áll. A szncínlista' országokban érvénvesfjiő có1_ tudafos nénesedésnoiitika p-onher^ űgv véTíük. ké-,ap n többéi* — egyéni, családi és tárqariqlrni — ZrHekef ns-T hangba homi. Tlveo, p távlati gazdaság- és társadalom, póllti'-ával harmonikus népesedéspolitikai intézkedésekre azonban a tőkés országokban kevesebb a lehetőség.

— Milyen tehát a hazai népesedési intézkedések hatása? Es milyenek a további kilátások?

— A csúcsot, mint említettem, 1975-ben értük el, Hl ezer élveszületéssel. 1977-ben ez már csak 178 ezer volt. Mindenesetre, 1974 óta 20—40 ezerrel magasabb a születések száma, mint korábban. Számításaink szerint e többletnek mintegy a nagyobbik fele tudható be a népesedés- politikai intézkedéseknek, másik fele pedig annak, hogy ezekben az években léptek a korábbi demográfiai hullám leányai szülőképes korba. Ez pedig átmeneti hatás, aminek éppen az ellenkezőjével kell számolnunk a továbbiakban. Mert ez után lépnek sz.ülőképes korban az 1958— 1973 közötti évek csekély létszámú nemzedékének leányai.

A legfontosabb tellát az, hogy a visszaesést, amennyire lehetséges, mérsékeljük és ezzel enyhítsük a húszévenként ismétlődő túl erős demográfiai hullámzást. Annál is inkább, mert ennek következményei, a kórházi szülészeti ágyaktól kezdve az iskolázáson és munkába álláson át egészen a nyugdíjazásig, állandóan változó, hullámzó követelményeket és igényeket hívnak életre, amiket nem könnyű kielégíteni. Mindazonáltal népesedéspolitikánk céljai, mint ismeretes, szerények. De hadd tegyem hozzá, nem csupán az elmúlt néhány évre szóltak, hanem hosszú távra, a következő „szűk esztendőkre” is. Ideálunk'továbbra is a két- három gyermekes család. Figyelmet kíván, hogy meglehetősen elterjedt az „egyke”. Hogy a házasságok öt-hat százalékában nincs gyerek, az orvosilag elfogadható arány. Az már kevésbé, hogy a házasságok 28 százalékában csak egy gyermek érkezik, és ez elsősorban â növekvő városi lakosságra jellemző. Holott a második. Vagy azon túl a harmadik gyerek azokban a családokban is kívánatos lenne, amelyeknek anyagi és egyéb körülményei a megfelelő neveltetést egyébként lehetővé teszik.

— Számításaink szerint egy 18 éven aluli gyermek neveltetése ma 2100 forintba kerül havonta, amiből ezret (400-at készpénzben, 600-at különböző juttatások formájában) az állam vállal magára. A születő gyerekek 90 százalékát különben ma is a kereső anyák hozzák világra.

— A kormegoszlás is nagyobb figyelmet érdemel. Nevezetesen az, hogy 19 százalékra nő a hatvan éven felüliek aránya, a 18 évesnél fiatalabbaké pedig 20 százalék alá süllyed. A születésszám majd a 90-es években emelkedik újból, amikor anyává lesznek az elmúlt termékenyebb években született leányok. És miután a 40—60 éves férfiak halandósága romlott, s általában is folytatódik az „elöregedés”, az ezer lakosra jutó halálozási arány emelkedésére is számítanunk kell. Mindezek következeiében lesznek évek, amikor a halálozások száma meg fogja haladni az újszülöttekét. Mindent összefoglalva: a most kialakuló tendenciák szerint az ezredfordulón mintegy 11 milliós népességgel számolhatunk, ami a jelenlegihez képest 3 százalékos növekedés.

— Végül vessünk még egy pillantást XT. egész emberiség népesedésének jövőjére.

— Lényeges,változás a már említett irányzatokban nem várható. Tehát, ha lesznek is a családtervezésnek bizonyos világsikerei, a korösszetétel miatt jelentős születésiarány- csökkenésre az emberiség az elkövetkező néhány évtizedben nem számíthat.

Balog János