Népújság, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-07 / 106. szám
Fejkendősek Utaznak. Vonaton, autóbuszon. Hátukon szatyor, csomagjaikban ajándékok, féltő gonddal beállított befőttesüveg, egy képeskönyv az unokának. Utaztok drága fejkendőseim. Arcotok bőre megszíkkadt pergamenpapír; televéste az idő. Szemetek megfáradt tüze, útjaitok tükre, kanyargó vonala hozzánk vezet. Megpihentek, elnézitek az unokát, csendes beszédetek, okos szavatok ott marad vendégségben, bölcs mosolyotok villanásnyi idő alatt elrendez álmatlan éjszakákat, kavargó gondokat. Létezésetek, lényetek tudata bíztot ad; mesés, mindennél többet érő biztonságot: hogy nektek még mi is gyerekek vagyunk, akik értetlenül rohannak, sietnek, kapkodnak, egyszóval játsszák a felnőttet. Mutatóujjatok filozofikus intése elkísér az utcán, eszméletünkbe villan egy fontos elhatározásnál. Mamókának hívunk benneteket, nagyinak, njmmának, ómamának, becézve, zavartan, tisztelettel és félve, hogy mi lesz ha már nem utaztok hozzánk drága, aranyos szentté fényesült fejkendőseink. Szigethy András Modern madonna (Baira) „Játszótársak” (Középen) Együtt könnyebb (Jobbra fent) Tisztelet a.. sikert, Ági! Egyetlen embert sem ismerhetek igazán, amíg nem tudom róla. hogy szereti-e az édesanyját és a szülőföldjét. önmagamat is csak ezen mérhetem le, őszinte belső számvetéssel. Azért írom mindezt, mert ha valaki megkérdezné, hogyan ismerem a Babiczki testvérpárt, az iker Józsefet és Lászlót, szívből azt válaszolhatnám : nagyon jól ismerem! Szeretik az édesanyjukat, szülőföldjüket, falujukat, Gyöngyössoly- most. — Édesapát is szeretjük — mondja szermérmesen László és József bólogat rá. — Olyan érzés ez, amit szavakban nem lehet magyarázni. Az ikrek szobájában ülünk, a gyöngyössolymosi Fő út 109. számú házának kedves-kellemes szobájában. A falon újságokból kivágott színes képek. Sztárfotók, futballisták, ■á fő helyen, gyorstüzelő fegyverével a jugoszláv „nagy indián” Gojko Mitic. Az édesanya, fekete, szép kontyba fonott hajkoronávai, szerényen félrehúzódik. A két fiú azonban addig ügyeskedik, amíg közre nem foghatják. S amikor anyjuk szótlanul furcsálkodik, József megszólal : — No de édesanya, így szoktunk mi ülni, ha beszélgetünk ... Beszélgetünk most is. Életükről, sorsukról, hétköznapjaikról kíváncsiskodom. Először az ikrekről kérdezek. — Ha az egyik pákosztos, és kikap, mi történik? — Soha nem kapnak ki. Igen jó gyerek mind a kettő. Még azt sem tudjuk, mi a leckéjük, van-e leckéjük. Figyelmeztetés nélkül végzik a dolgaikat. Eszesek, jól tanulnak. Tudják, hiszen erre neveltük őket, amióta csak élnek, hogy csakis az eszük után boldogulhatnak. A jellemük is azonos. Ha József elpirul, ugyanúgy megszínesedik László arca. Ha egyikük búslakodik, szomorú és lehangolt a másik is. Szőke hajuk van, mint az érett zab kévéje, a szemük pedig kék. Egyforma magasak, egyformán öltözködnek. Mind- kettejüknek legerősebb vonása a logikus gondolkodás, a jó matematikai érzék. — Volt már iker ebben a családban? — Ameddig az emberemlékezet visszamehet, ikrekről nincs tudomásunk — mondja az édesanya. Az apa családjában sem volt iker soha. — Nagyon kicsi súllyal születtek. Ketten tettek ki annyit, mint most egy egyedül világra érkező leány. Sokat gyötrődtem miattuk. Hajnali hat órától éjjel tizenegyig talpon voltam. Ugye, mindent duplán kellett csinálni. Kétszeresen szoptatni, pelenkát mosni. Szerencsére csak egyszer voltak életükben nagybetegek. Azontúl soha. Nagyon erősek és egészségesek. Segítenek a takarításban, elmosogatják az edényeket is. — Mit szeretnek? többiekénél és a haja feketébb ... — A nevelőnőm, Bendö Éva néni szerint túl érzékeny vagyok. Lehet... Mert, igaz, otthon is sokszor rám kiabálták, hogy cigány, de Halmajugrán, ahol akkoriban laktunk, nem éreztem annyira a megkülönböztetést. Az iskolában is jó tanuló voltam, mindig a jeles körül, meg aztán rengeteg rokonom. barátom volt. Mikor idekerültem elsőbe, hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Ezt a borzasztó élményt próbáltam a novellában is leírni. Hogy milyen sikerrel, az április vége felé derült ki, amikor is majd háromszáz beküldött pályamunka közül sorolták az övét a legjobbak közé ... Emellé a tény mellé azonban okvetlen föl kell idézni azt a magyarórát, amikor a biztatás elhangzott, de azt a késő estét is, amikor egv nappal a határidő letelte előtt kérte meg Ági nevelőnőjét a dolgozat legépelésé- re... — Tudom, hogy sok a gond velem — bólogat bűnbánóan a kislány. Gyakran rendetlen, hanyag és feledékeny vagyok és romlott a tanulmányi eredményem is. De most már talán könnyebb lesz megváltozni ...! Ez a „most má’-” sok mindent akar. Míg Ági elkalauzol a hálóba, lassan oldódó, felgyorsuló szavaiból megtudom, milyen jól esik neki, hogy édesanyja a munkahelyén. a Gagarin Hőerőműben talán már mindenkinek elmondta, micsoda kislány is az ő negyedik gyereke. Az- fnn azt is, hogy a gimiben — Nem válogatósak... De nem is nagyon rugdalózha- tunk Férjem mestersége a szabóság, de már hosszú évek óta rokkantnyugdíjas. Magam gyors- és gépíró vagyok a gyöngyösoroszi ércbánya műszaki osztályán. Hajnali ötkor kelek mindennap, mert hat óra tíz perckor indul az autóbusz. Késő délutánra jár az idő, amikor hazakerülhetek. Jövedelmünk az ötezer forintot, közelítgeti, ebből kell megélni négyünknek. Mégis azt mondhatom, hogy boldogan és elégedetten élünk. Az igényeket össze kell egyeztetnünk a lehetőségekkel — ez a mi életünk receptje. — Családjában mennyi volt a gyerek? — Gyöngyösi lány vagyok én. Tizenegyen voltunk testvérek. Sorrendben én p. tizedik gyereknek születtem. Sok ínséget éltünk, s ezért tudom annyira megbecsülni a mai jó sorsunkat. Édesanyám alakja lebeg folyton előttem. Tőle tanultam meg együtt látni gondban is, örömben is önmagamat, családomat. Pedig erről így talán nem is beszélt soha. És ez így a szép, így az igaz! Hiszen a madár se szavakkal tanítja repülni a fiait... A madár szóra felkapja fejét a két fiú. Mondják is mindjárt, hogy mi jutott az eszükbe. — Van a mi iskolánkban egy természetvédelmi őrs. Úgy nevezik: „Kékcinege,” most már kilencen vannak jóbarátok, sőt, van egy bizalmasa” is, és hogy szeretnek discózni, meg hogy a kedvenc tantárgya a töri, meg hogy éppen most színésznő akar lenni... — Nagyon szeretek olvasni is, meg az irodalmi színpadban szavalni, játszani — magyarázza s aztán elgondolkodik. Persze az is lehet, hogy végül tanárnő leszek és magyart fogok tanítani. Tudom, ehhez jobb eredményeket kell elérnem, de remélem, menni fog. mert mindenképpen szeretnék tovább tanulni. Nos, ehhez kívánunk sok sikert, Ági! Németi Zsuzsa Sokat kijárunk a mátrafüre- di madárvédelmi erdőbe. Kitisztogatjuk az odúkat tavasszal, ősszel pedig rendbe tesszük a madáretetőket. Téli időben még idehaza is etetőt állítunk és gondoskodunk a madarainkról. Megismerjük ám, hogy melyik a mi madarunk. Vannak, akik évről évre visszajárnak hozzánk. És itt is fészkelnek a fáinkon. Bárcsak lenne nagyobb kertünk, de jó lenne... — Most vagytok nyolcadikosok. Minek készültök, mit terveztek? József a szóvivő, ő válaszol. — Tanár szeretnénk lenni mind a ketten. Matematika tanárok. Ha ez nem sikerül, akkor is műszaki pályán szeretnénk elhelyezkedni. A gyöngyösi gimnáziumba jelentkeztünk. Érettségi után eldől minden, az pedig még messze van. Az édesanya, Babiczki Jó- zsefné, csendes szelídséggel mosolyog. A felelősség ébredése süt át a fia szavain. Az új nemzedék áll majd arra a helyre, amelyen szülőik becsülettel megtették a magukét. Boldog elegedéi tséget látok az édesanya tekintetében. Elégedettséget és hűséget. Nem, nem a hivalkodó hűséget, hanem a felelő" ember szép, egyszerű köté-At Tisztelet ndas"'"’ 1 vériek ... Fataky Dezső Mnyák Mama, Anyu, Édesanya ..'.A magyar szókincs legszebb szavai. Dallamuk simogató, meleg szeretetet árasztó. Születésünk első eszmélésétöl ismerjük, mondjuk — suttogjuk, kiáltjuk, ha öröm vagy bánat ér. Május 8-án köszöntjük az anyákat, ebből az alkalomból készült képriportunk. (Hauer Lajos felvétele — KS) Sok A fekete hajú, nyíló nagy sötét szemű Agit annak idején egy szavalóversenyen ismertem meg. Adyt mondott, korántsem tökéletesen, de valami rendkívüli hittel, belső átéléssel. Akkor nem sikerült a legjobbak közé törnie. A napokban viszont arról érkezett hír, hogy a KISZ és a rádió ifjúsági osztályának Ilyenek vagyunk című novellapályázatán az előkelő harmadik helyezést érte el. Tulajdonképpen nem is nekem jutott eszembe, hogy indulni kellene — meséli Farkas Ágnes, akivel az egri Ady kollégium társalgójában ülünk le beszélgetni. — A Dobó gimnázium második osztályába járok... a magyar tanárnőm, Mois Klára biztatott, hogy próbáljam meg én is ... gondolom azért, mert elég jók a fogalmazásaim, meg mert talán úgy vélte, lesz is miről írnom ... — folytatja az elfogódottságtól kissé szaggatottan. A dolgozatnak, amelyet a kezemben tartok, s amelyet Ági időnként végigsimít a pillantásával, az a címe: Befogadtak? Ha valaki a faluból a városba kerül, ha általánosból gimnáziumba, ha szűk családi körből kollégiumba, ha a régi barátok közül új társak mellé, nagyon is érzi, mit jelent ez a kérdés. Ágiban sokszorosan visszhangzott a szó, mert bőre barnább a fft.NWÜSM 1978. május 7., vasárnap /
