Népújság, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-23 / 119. szám

Kolozsvári Grandpierre Emil milyen érdekes és gazdag éle­tet élt és él most is, nyolc­vanéves korá­ban. Rézműves műhely Nagyvázsonyban, a néprajzi múzeumban látható Pintér Pu doit egykori rézműves eredeti formában helyreállított rézműves műhelye, egy kiveszőben levő iparág értékes emléke. (MTI fotó — Rózsás Sándor felv.) Beszélgetés Dargay Attilával Gusztávtól Tóm Sawyerig Szeretem ez* az érdekes alapállású írót. Elfogultsá­gom és rokonszenvem nem­csak onnan adódik, hogy ná­la a humor, a szellemesség, a gondolatok olykor meglepő akrobatikáját mindig felvil­lanyoz, mintha vele hasonló hullámhosszon tartanék én is az élet kisebb és nagyobb dolgaiban, hanem főleg és elsősorban azért, mert- írásai, esszéregényei, megalapozott, vagy megalapozottnak vélt' dohogásai nyelv- és társa­dalom-ügyben mindig javíta­nak rajtam és igyekeznek bölcsebbé tenni engem. Most is meggyőzött vala­miről, aminek bizonyságait ma is, lépten-nyomon felfe­dezhetem : a beteg valóság­érzék tipikusan értelmiségi nyavalya és ezt nem most termelte ki ez a viszonyla­gosan művelt társadalmi alakzat, hanem a történelem folyamán alakult ki nála, vált meghatározó jellegű magatartássá benne. Nem kivétel nélkül mindenik egyedében, de nagy általá­nosságban jellemző rá. El­mondja az író a saját csa­ládjáról, hogy Kolozsvárt öt házzal arrébb lakva azt sem1 tudták, hogy a család legin­kább lenézett és egyáltalán nem is ismert tagja — lenézni is nehezen tudhatták ezért — Csak az óra számlapját vi­lágította meg a szűk nyalábú fénysugár. A hívólámpa zöl­des derengése sejthetővé tet­te egy-egy tárgy felbukkanó élét. Horváth leöblítette a kópiát, újabb csipesszel nyúlt a papírhoz, s áttette a halványítóba. Meggyújtotta villanyt. A fénykép lebegve alámerült a sűrű, vörös folyadékba, s lassan, alig észrevehetően, ahogy a fedőréteg kezdett le- hámlani, kibomlottak a szí­nek. Egy vastag tölgyfapad óaranya villant meg, a park lombjai között átsurranó tavaszi puha, lágy hajlatokat rajzolt, Ilmarinen merészen fedetlenül hagyott nyakára, hajtincseinek árnyékából. Egy kósza, visszaverődő fényfolt betelepedett arcgöd­rébe, ahogy nevet... Mit is, mit is mondott? — töpreng el Horváth — Min nevethetett? Amíg a rég el­röppent mondat után kutat emlékezetében, szeme végig- siklik a nő könnyű blúzán, visszavándorol a nevetéstől ragyogó foga és a halványító folyadék sűrű vöröse alatt egyre tisztábbá váló szempár fáradt szürkéje, amely mint­ha valamibe kapaszkodni szeretne, de ez a valami már kívül esik az objektív látószögén. A pad lába mellett életre kel egy virágszirom türkize, s most már azt is látni, hogy finom, leheletszerű lepel­ként borítja a lecsapódott pára, melyen elgörögnek a fény szilánkjai. Ilmarinen karcsú ujjai mintha bizonytalanul a pad felé mutatnának, mintha a jéggel leheled w-^nná Hogy az író is gazdag életet élt és ma is te­le van élet­erővel, derűvel és humorral, azt nem kell kérdezni sem tőle. hiszen az egész arc, a friss szellem, a szemek kópés járása, a nézőt meggyőzik er­ről. Élményem azonban szür­kébb, laposabb várakozásom­nál. Némileg bosszankodtam is, hogy egy ilyen kitűnő és könnyed stílus, a vidámság­nak és a természetes komoly­ságnak ez a jellemi ötvözete miért is nem tesz rám olyan hatást, amely örömöt okoz. Miért nincs egy-egy gesztus, egy-egy fordulat, miért nincs a beszélgetés hevében kipat­tanó szikra, amely magától értetődően és meglepetést — Az egészségügyi ellátás és a gyógyszergyártás vér­szükségletét ma csaknem 90 százalékban a térítésmentes véradók segítségével elégítik ki — mondotta dr. Gyűszű Miklós, a Magyar Vöröske­reszt főtitkárhelyettese, az MTI munkatársának adott nyilatkozatában. Egyenletes fejlődés jellemezte az elmúlt években a térítésmentes vér­adást, s ez reális alapot nyúj­tott ahhoz, hogy a Vöröske­reszt ősszel megtartott V. kongresszusán meghirdethet­te: teljes egészében ily mó­don elégítsük ki az egészség­ügy igényét. — Ez gyakorlatilag azt je­lenti, hogy viszonylag rövid időn belül megszűnik a térí­megsimítani az érdekes tölgyfalapon, s mintha az uj­jak finom ívében valami csalódottság rejtőzne. Igen, talán azt mondhatta, hogy még van idő, leülhet­nénk a padra, de ez már egyáltalán nem biztos. Hi­szen olyan rég volt, olyan távol van már az a pillanat, amikor Ilmarinen még visz- szafordult a repülőgép olda­lához támasztott lépcsőn és tétován intett a terasz felé, nem tudva, hogy vajon Hor­váth látja-e még, vagy az in­tés céltalanul elszáll a sem­mibe a repülőtér betonja fe­lett. Horváth azzal a laza, kis­sé meggörnyedt testtartással hajolt gépe fölé, amit any- nyian utánoztak a fiatal fo­tóriporterek közül, talán ön­kéntelenül abban bízva, hogy így belőlük is olyan egyéni­sége válik a szakmának mint amilyen Horváth, akinek ki­állításain mindig felbukkan­tak grafikusok, festők, réz- karcolók, és sokáig álldogál­tak töprengve egy-egy szí­nes fotója előtt. Horváth a teleobjektív jó- volából egészen közelről lát­ta, ahogy Ilmarinen tétován megfordul az utolsó lépcső­fokon. kezét felemeli, a ru­ha ujja lesiklik karjáról, s bőrének sápadtsága felvilág- lik a gép nyitott ajtajának sötét keretében. Kiemelte a képeket a hal­ványítóból és kisimította az-IT\/Tncfn alá Vn i-rtí} q okozva gyújtana fel 82 előre megrendezettnél, eltervezett­nél szebb, csinosabb és oko­sabb képleteket? Amiktől a néző frissebbnek érzi magát, és amiket mint sajátos ész­revételeket másnap, harmad­nap, esetleg később is meg lehet tárgyalni, el lehet róla beszélgetni? Az az érzésem, hogy ebben az esetben a hiba nem az én készülékemben, tehát nézői fogékonyságomban, nem is az író, Kolozsvári Grandpier- re Emilben keresendő. Bár igaz az, hogy a néző sem mindig a legszilárdabb jó­akarattal és kellő felhangolt- sággal ül a készülék elé. Ez alkalommal a tévét kell az élmény elmaradásáért hibáz­tatnom. Az író beszélgető­partnere, az irodalomtörté­nész, értelmesen, az érteke­zési stílus fordulatait jól használva fogja meg témáit és teríti olvasói elé. De ami jó egv szakfolyóiratban az irodalomtörténésztől, épp oly nehézkes egy beszélgetésben, ahol hosszú körmondatokban teszi fél a riporteri kérdést a fiatal és ezért pontosságára nagyon ügyelő szakember. S a kérdésre az író egy szóval válaszol, mert neki a kérdés többet nem ért. (Nem is ért sokszor !) Nem jó házasítás ez! Az irodalomtörténész jöjjön máskor, itt riporteri szem és logika kell, baráti gesztus és szó. Es ha már itt tartunk: miért kellett ilyen látószöget választaniuk az operatőrök­nek, miért kellett szinte hív­nunk az író arcát közelebb- re, hogy ráncosán okos és rokonszenves tekintetéből a dacos és hiú hugenottát is ki­olvashassuk? téses — pénzért történő — véradás, szeretném azonban hangsúlyozni, hogy ember­társaikon segítenek és humá­nusan cselekednek azok a véradók is, akik térítés elle­nében adják vérüket. Segít­ségük ma még nem is nél­külözhető: az egészségügy például egyes vércsoportok­ban teljes biztonsággal ma még ily módon szerezheti be a vért. Mégis, a tapasztala­tok azt bizonyítják, hogy szükség esetén nagyobb mér­tékben, elsősorban az önkén­tes, a térítésmentes véradók­ra lehet és kell is számítani. — Az V. kongresszust kö­vetően előtérbe került egy másik fontos feladat, az in­tézeti vagy másképpen a be­magas fejtámlájú széket, le­ült az asztal elé, s újból megpróbálta maga elé idézni azt a pillanatot, amely előtte hevert az idő síkjából ki­metszett négyzeten, a színes kópián. Magát csak az idő és szí­nek érdeklik, mondta egy­szer Ilmarinen, amikor egye­dül maradtak egy kiál­lítás megnyitása után a nagy teremben, ahol lám­pák fénycsóváinak ölel­kezése vont finom szövét- neket a nő karcsú alakja kö­ré. Horváth emlékezetében, felderengett az az idő, ami­kor még egy újságnál dol­goztak, hosszú sétákat tettek a parkokban, s a lány sza­vaiból áradt az ifjúság me­rész lendülete. Horváth az asztalon szana­szét heverő narancs, bíbor, kék, zöld színű szűrőket né­zegette, s emlékezetében a lány mondatai is ezeken a filtereken érkeztek hozzá, amikor telefonál, amikor fel­néz az írógépe mögül, sze­méből varázslatos szürkeség villan fel és azt kérdezi; gondolja, hogy jó lesz, aztán egyszerre a szomorú fátyo­los hangot hallja; persze, magát nemhiába nevezik fotós filozófusnak, semmi ér­zéke az élethez. Igen, talán túlságosan sok pasztellszín selyme fogta kö­rül, talán túlságosan meg­babonázta az idő kipreparált kópiává váló pillanata, tá­ján vane elé laccnn Az első, vagy talán az utolsó kérdésem valószínű­leg az lett volna, milyen em­ber is a jó rajzfilmes. Né­hány pillanattal azonban az­után, hogy Dargay Attilával elkezdtünk beszélgetni abból járásos véradók számának a növelése is. Az eddiginél több olyan véradóra számítunk, aki nem csupán a munkahelyén, a meghirdetett akciók alkal­mával kész a segítségnyúj­tásra, hanem kérésre, a meg­adott időpontban is fölkeresi a véradóállomást. — Joggal bízunk abban, hogy a kitűzött célok déré­ben számíthatunk a segíteni kész emberekre. Számos jó példa támasztja ezt alá. Sok helyütt például a véradók szerződésben vállalták, hogy a hívó szóra, a megadott idő­ben jelennek meg a véradó­állomáson — mondotta befe­jezésül a főtitkárhelyettes. (MTI) épült az objektív lencséje, amely nem ismer jelen időt, csak elmúlást, mert minden emlékké, múlttá kopírozódik abban a pillanatban, ahogy szemének bíborán megrajzo­lódik a jelenség. Horváth mozdulatlanul ült a magas fejtámlájú székben, nézte a csend rámájába fo­gott képeket, még mindig azon az egy mondaton töp­rengett. amely ott halt el a képen látható finom ereze­tű levelek, a háttérben tö­mény zölddé záródó lombok között, s ekkor eszébe jutott, hogy a lány csak a nevét mondta, semmi mást. Aztán már szótlanok vol­tak, amikor kézfogással bú­csúztak a repülőtér jegyke­zelője előtt, Horváthnak az az érzése támadt, hogy kívül­ről látja önmagukat, aho­gyan egymással szemben áll­nak, kintről behallatszik a feldübörgő hajtóművek zaja, az utasok a kép hátterében bőröndjeikkel vannak elfog­lalva, igen, mindez olyan, mitha filmen lenne, egy meg­fakult, halvány, csíkos, ka- ristos kópián, amelyen mint­ha állandóan esne az eső. Horváth felkelt, az abla­kon felhúzta a fekete sötétítő redőnyt. Odakint esett. Olomszínű csillogással áztak a parkban a fák. A vastag tölgyfapad lehámló kérge piszkosan barnálott a kiko­pott gyepen. A szomszéd la­kásból áthallatszott egy rá­dió vagy lemezjátszó, mint Ackerbilk fátyolos klarinétja még kegyetlenebb valósággá húzta a véget nem érő dél­után ívét. Szigethv András ‘ az alkalomból, hogy Ludas Matyi című alkotását immár másfél millióan tekintették meg, már feleletet is kaptam. Kirobbanó, mindig tréfára kész jó kedély, közvetlenség, barátságosság és... — Rendíthetetlen optimiz­mus — fejezi be a rendező, és folytatja is azonnal az in­doklással. — Másfél millió néző Valóban nagy szám ez, az elmúlt évben csak a Fe­kete gyémántoknak volt ek­kora sikere. Ez azonban nem jelent valamiféle csúcstelje­sítményt. Sokkal inkább azt jelzi, hogy a sokáig mostoha- gyermekként kezelt animá­ciós filmesek megérdemelten kaptak a János vitézzel és a " Lúdas Matyival is lehetősé­get a bizonyításra. .. — Dargay Attiláról köztu­dott, hogy „hőskortól” kez­dődően az animációs filmek­hez kötődött, így pályájának ívével megrajzolható a rajz- filmezés történetének ive is. — Annak idején, 51-ben, Macskássy Gyuláék tanítvá­nyaként valóban közvetlenül a stúdiók államosítása után kezdtem a szakmát. Nagy szükség volt akkoriban az előbb említett rendíthetetlen optimizmusra, hiszen alig azután, hogy megkezdődött a munka, 54-ben megszün­tették a szakosztályt, s beol­vasztották a Pannónia Stú­dióba. Ekkor kezdődött az a több éven át tartó küzdelem, amelynek az volt a célja, hogy bebizonyítsuk, a rajz- nlmek gazdasági és művészi téren is állják a versenyt a ‘többi műfajjal. — Az eredmény régóta nem kétséges, hiszen a Pan­nónia Stúdióban készült al­kotások évek óta egyre-más- ra aratják a nagy nemzetkö­zi sikereket. — Kezdődött ez a sorozat a Telhetetlen méhecskével, aztán folytatódott a Párbaj­jal, a Ceruza és radírral, a Piros pöttyös labdával, — hogy a jelentősebbeket em­lítsem. — S aztán egy óriási ugrás következett: a televí­zió megrendelésére elkészült a Gusztáv-sorozat. A hazai közönség — bár korábban is tapsoltak egy- egy nagyfilm előtt vetített animációs filmnek, — lénye­gében ekkor figyelt föl ránk. — A folytatás, a Mézga. család, majd a Bubó dok­tor. .. — Tulajdonképpen ezek­nek a visszhangja teremtette meg a lehetőséget arra, hogy elkészítsük — amerikai megrendelésre a Hugó, a ví­ziló című produkciót. Majd a két egész estét betöltő ha­zai játékfilmre, a János vi­tézre és a Lúdas Matyira kaptunk megbízást. Nagy je­lentőségűnek tartom mind­kettőnek a létrejöttét, mert talán előkészítik a talajt ar­ra, hogy az eddigieknél han­gosabban megszólalhassunk. Ügy vélem, éppen a gyere­kek vizuális kultúrájának fejlesztéséért hallatlanul so­kat tehet ez a műfaj. Sőt, talán még sok is ez a fejlesz­tés szó, nyugodtan lehet akár megteremtéséről is beszél­ni. .. Hiszen ezen a terüle­ten mind ez idáig hiányzik az, amit a zenében Kodály- módszérnek nevezünk... — Az animációs filmek történeteben ‘fontos állomás a Lúdas Matyi. De mit jelen­tett az ön pályáján? — Talán azzal kezdeném, hogy szakmailag rengeteget tanultam belőle, hiszen en­nek elkészítése korántsem csak annyiból áll, hogy jele­netfüzéreket illesztettünk egymás mellé. Egészen más módszereket, szerkesztést, rendezést kívánt, mint a meg­szokott rövidfilmek. Sokat tanultam a Lúdas Matvibó., mint ember is, mert a vetíté­sek kapcsán rengeteg néző­vel — elsősorban gyerekek­kel találkoztam. Az ő vilá­gukba való bepillantás lega­lább akkora élményt jelen­tett, mint amikor Lúdas Ma­tyi figurája először meg­mozdult a stúdióban. — Mi elevenedik meg leg­közelebb a rajzasztalán? — Jelenleg négy forgató­könyvünk van teljesen kész állapotban. A Fehér ló fia, a Toldi, a Csongor és Tün­de. .. számomra most azt hiszem a legkedvesebb... Ügy terveztem, hogy Mirigy, az égy igazi lápi boszorkány, csupa köd, és pára, árnyék, aztán az ördögfiókák lán­gocskák, tűzgolyócskák. Tün­de, teljesen az ellentétük, ő a lehető legtündérebb, Csongort viszont egy tipikus teenagernek álmodtam meg... Na, és a negyedik forgató- könyv, a Tom Sawyer, ame­lyet meggyőződésem, hogy Mark Twain rajzfilmre út meg..., és semmi másra..} i — Reméljük, mïhama találkozhatunk velük a moJ a ztba.nl . _ J ». Németi Zsuzsa J s Színes fotó Farkas András A térítésmentes véradásért

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents