Népújság, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-21 / 118. szám

/WVS/W

. ^Vw'VvV'vVVVVWVVvvWVWWNAAAAAA^WS/VWWwVv . « v v'W’

Magatartás, munkastílus

Bölcselkedésre hajlomos pártmunkás barátom, a minap azzal a kijelentéssel lepett meg, hogy náluk, az intézményben tökéletes harmónia jellemzi a különféle tisztségek viselőinek munkásságát, emberi kapcsolatait: egymás erényeit nem veszik számításba, egymás hibáiról, emberi gyarlóságairól pedig nem beszélnek, az erények miatt. Nem véletlen hogy a szóban forgó intézményben lábra kapott az önelégültség, egyre-másra jelentkeznek a torz vonások a vezető káderek jellemében, munkájában, magatartásában A harmónia csak látszatra tökéletes, valójában súlyos intrikák, személyi ellentétek zajlanak le a kulisszák mögött, nem a bizalom, hanem a kölcsönös bizalmatlanság uralkodik az embereken.

Az ilyen eset ma már ritkaság gazdasági és társadalmi életünkben. Vezető kádereink egymás közti viszonyát többnyire az őszinteség és a nyíltság jellemzi. Ezt tükrözik a tagkönyvcserével összefüggő beszélgetések, véleménycserék.

Nálunk egy időben divat volt csupán a külsőségeken mérni a párttag, a vezető ember puritánságát, avagy fenn- héjázását. Szó sincs róla, mintha ma nem tulajdonítanánk jelentőséget bizonyos külsőségeknek is. A különféle tisztségviselők kötelező társadalmi normáival szemben álló magatartásbeli, életmódbeli hibák ugyanis rendszerint már a bajt vagy annak kezdetét jelzik. Mi több, önmagukban is egyengetik az utat az eltávolodáshoz, az elszakadáshoz, a gondjaikra bízott emberek mindennapi problémáitól és végső soron attól az érzelmi, gondokodásbeli közösségtől kerülnek mind távolabb, amelynek elszakíthatatlan láncként kell összekapcsolnia vezetőt és bosztottat. Két- s ségtelen, hogy az, aki nagy elfoglaltságára hivatkozva elsősorban a régi osztálytársaival, egykori kenyerpspajtá- saival való kapcsolatait építi le, aki nem szakít időt arra, hogy felkeresse beosztottjait a munkahelyeiken, az köny- nyen elfelejti a másfél-két ezer forintnyi keresetű családok gondjait. De ennél is fontosabb, hogy mindenekelőtt arra figyelmeztessük a vezető posztokat betöltő embereket: maradjanak meg egész életükben olyannak, amilyennek ismerték akkor, amikor felelős tisztségbe helyezték őket. A bizalmat annak idején tudásukon, rátermettségükön kívül éppen azzal vívták ki, hogy olyannak ismerték őket, akik bármilyen magas vezető helyre kerülnek is, a kollektív érdekeket fogják szolgálni. S hogy helyesen szolgálják, ehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy ne csak tudásukkal, hanem feddhetetlen életmódjukkal is őrizzék, ápolják és erősítsék a bizalmat.

Aligha vitathatja bárki is, hogy ma általában ez a helyes emberi magatartás, munkastílus jellemzi a vezetőket. Ám kiskirályok, sikereiktől megrészegült, önző és harácsoló tisztségviselők még mindig szép számmal akadnak. Köztük olyanok is, akik a nép soraiból származnak, akiket valamikor a szerénység, az áldozatkészség példaképeinek is tekinthettünk. Kádermunkánknak egyik fogyatékossága éppen abban rejlik, hogy egyes üzemekben, intézményekben és hivatalokban csak ezeket a régi érdemeket sorakoztatják fel, amikor jellembeli torzulásokról, esetleg súlyos bűnökről kell elszámoltatni valakit. j

Vizsgálat indult például az egyik középüzem igazgatója ellen, akiről még néhány éve így vélekedtek a munkások: „Már régen kiemelték közülünk, vezetővé tették, de ő megmaradt olyannak, amilyen azelőtt volt!". Történetünk szereplője annak idején cselekvő részese volt az újjáépítésnek, a munkáshatalom kivívásának, az ellenforradalmárok elleni harcnak, igazgató lett és a lázas munka mellett egyetemet is végzett. Az utóbbi időben azonban talpnyalókkal, karrieristákkal, egy szóval olyan emberekkel vette körül magát, akiktől korábban ő maga óvta munkatársait. Nemrég nagyon is kétes eredménynyel kecsegtető újítási célokra jelentős összegeket juttatott „udvartartásának” — s amint ez lenni szokott — a pénzt meg is osztotta cimboráival. Ez az ember valamikor hivatásból többet áldozott a társadalomnak, mint bárki más az üzemben, ma viszont csak az egyéni luxusigények kielégítését hajszolja, mind tisztességtelenebb eszközökkel, Jellemében természetesen nem egyik napról a másikra következett be a 180 fokos fordulat, hanem lassan, mindazok szeme láttára, akik ma foggal-körömmel -védik őt, mert ki szeretnének bújni az ellenőrzéssel járó felelősségük, vétkes mulasztásaik alól.

Sajnos, az ellenkezőjére, történetesen arra is akad nem egy példa, hogy egyes vezető emberek esetében más vezető emberek o szépiákét is felnagyítják. Tárgyilagos értékítélet szerint nem feltétlenül részeges az, akit valahol, valamikor italos állapotban láttak. A mondandóm elején szóba hozott intézmény párttitkára másfél évvel ezelőtt, egy házi mulatságon többet ivott a kelleténél, bár semmi botrányt nem csinált, ma is a szemére vetik a történteket, elsősorban azok a vezetők, akiknek egyedül ő nem hajbókol, akik egymás hibáiról nem beszélnek, éppen az erények „védglme” miatt.

Ismerek egy vállalati főmérnököt, húsz esztendeje ugyanebben a beosztásban dolgozik. Néhány hete egy jelyitéktelen üzemszervezési ügy elbírálásánál hibázott, elfogadta a szertelen munkatársa megalapozatlan álláspontját. A döntés balul sült el. Főmérnökünk számított is rá, hogy a melléfogás nem marad szó nélkül, de egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy sok éves munkásságát adandó alkalommal az egyetlen, félresikerült döntéssel kérdőjelezik meg.

Vezető tisztségviselőink pontosabb, hitelesebb jellemzése nem tűri az ilyen szubjektivizmust. Ahol rendszeresen figyelemmel kísérik az emberek életútját, ahol szükség szerint dicsérnek és elmarasztalnak, ott sohasem mutat torz képet a tükör, amelyet a közvélemény mindig látni akar. A vezető tisztségviselők őszinte jellemzése azonban nemcsak ezért bír megkülönböztetett fontossággal, hanem azért is. hogy az érdekeltek kezében mindennapi eszközzé váljék beosztottjaik jellemének, magatartásának formálásában, alakításában

KŐSZEGI FRIGYES

N

yitva a kapu. Közte és a konyha között úgy jár-kel nagyapám, mint az óra ingája. Megáll a ház előtt, kezét összefonía háta mögött. Figyel. Elnéz a központ felé,- ahonnan hozzá hallatszik a ringlis- piles recsegő zenéje és — bár nagypapa szeme egyre rosz- szabb — a távolból azért kibogozza a szédítően forgó körhinta vonalait. Gondolkodik. '

— Kővári sógor sem jött el, pedig itt volt mindig. Feri unokám is elmaradt, miért? Búcsú ez? Affenét. Üres a házam. Nem ér így ez fabatkát sem. A templom üres, egy.két vénasszony gubbaszt benne, akik máskor is szoktak. A fiatalság elment célba lőni, vagy ül a presszóban és sörözik...

Nagyapa kék kötényt kötött maga elé, papucsba bújtatott lábára fehér gyapjúzoknit húzott, s fekete bársonynadrágjáról időnként lever valamit.

Nagyanyám kijött utána. Ügy tipeg ez az öregasz- szony, hogy a lányok is irigyelhetnék érte, könnyed, egyenes járásáért, büszke nézéséért, büszke tartásáért.

De múlik már ez is. Az este leleplezi nagyanyámat, mert mikor nagyapa elmegy éjjeliőrködni, ő csak ül a konyha sötét szegletében, s gubbaszt, szótlanul, mint egy fekete árnyék.

Most is, ahogy bő szoknyájában. fejkendővel a .fején megáll az öregember mögött — nem szól. Mindketten "érzik egymást, lassan gondolatuk sem lehet, hogy a másik ne tudná, vagy ne sejtené legalább.

Állnak és néznek.

A konyhában sustorog a tűz, a lábasban kakas fő.

Zsibong, kavarog a nép. Valahonnan Somogyból egy óraárus jött, bőröndben hozta .összes holmiját, a mozgó üzletet. Elbaktat a két t öreg előtt.

— Jó napot — köszön. Többet nem szól, tudja, hogy portékája másoknak való. Nagyapa szól hozzá:

— Tudom én az időt — mosolyog az öreg —, csak felnézek az égre, aztán » «sm

Varga S. József

Búcsú

ha delelőn jár, megebédelek, ha meg tűnik, akkor hazaballagok ...

Az óraárus mosolyog.

— Nem is magának akarom eladni...

— Talán vennék — mondja nagyapa —, ha ez a mostani már nem bírná tovább, de túlél ez. Túlél.

Kiss keresztapám jön a járdán, vigyorog.

— Ez a Gyuri, ez a Gyuri.

Ivott.

Nagyapám tudja, csak ránéz, s mindent lát.

— Jössz, Gyuri? Gyere! — szól elé nagyapa és kijjebb lép a járdán.

— Jön a malacbanda.

Ezzel lép oda Gyuri sógor nagyapám elé, s csak azután kezelnek le.

— De sürgős — neveti nagyapám.

— De az ám. Tudja, milyen

vagyok.

— Tudom, Gyuri.

Az utca másik oldaláról cigányok közelednek.

— Na, ezek hamar itt vannak — jegyzi meg Gyuri sógor. ,

A cigányok hegedűt fognak

egyik kezükben, a másikban meg ütött-kopott szatyrot, abba -teszik az egyet-mást, amit kapnak.

— Gyertek ide, morék! — kiált feléjük Kiss keresztapám.

Jönnek. Be a tornácra.

Nagyanyám két széket hoz ki a férfiaknak, a tornác párkányára bort tesz, meg süteményt.

— Egyetek. Igyál, Gyuri — mondja. — Búcsú van. Kiss keresztapáin muzsikáltat:

— Kezdjed, hogy: Magasan repül a daru, szépen szól...

Énekelnek. Nagyapám az üveget fogja. Tölt. A cigányoknak is.

— Netek — mondja, —

igyatok.

Kiss sógornak hamar megárt. Nem bír magával, leveti a kiskabátját, ingujjra gyűr- kőzik. Kiáll a tornác elé, két karját kitárja és dalol.

van

—Gyuri, Gyuri. Vigyázz, megárt.

Nagyanyám mondta ezt, miközben félreállt a tornácról, röstelkedve, hogy az ut- cán menők ne láthassák meg.

— Nem való ez délelőtt — motyogja.

Nagyapám azt mondja, hogy a lakodalom, a búcsú meg a keresztelő fabatkát sem ér bor nélkül. Tölt. Iszik. Int a cigánynak.

— Hát azt tudod-e? Lent a

délibábos...

— Tudom. Már hogyne tudnám? — mosolyog a cigány, s már játszik is. Barna képiéből fogak villognak ki.

Nagyapám pirosodik. Énekel. Nyakán kidagadnak az erek.

— Még csak délelőtt van — mondja később —, mi lesz

itt estig ...

Hirtelen bizakodni kezd.

— Jönnek az unokáim, a lányom, a fiam. Vagy tízen. Mind itt lesznek. Búcsú van.

— Menjetek, menjetek — mondja nagyanyám a cigányoknak. Egy tízest ad nekik.

— Ne annyit, Ilona. Ne annyit. Kevesebb is elég.

A cigányok gyorsan elmennek.

Az ebéd nem ízlik. Inkább a bor.

— Hát még mindig nem jönnek — sóhajt maga elé nagyapám. Arca komor, hóm" lokán mély ránc.

Nagyanyám vigasztalja.

— Jönnek. Majd jönnek.

— A félegyes is elment. Vagy tán a kettessel?

— Biztos.

Telik az idő. Csattognak a légpuskák a templom előtti téren, amit egyik oldalról rozzant sátrak határolnak. Köztük nyüzsög, tolong a nép. Apró gyerekek vattacukrot esznek, süldő lányok céllövöldéi papírbabákkal kezükben sétálnak, lopva fiúkat nézve, összekuncognak.

A sátor mélyén piszkos kötényből pénzt szed elő a bazáros.

— Nem megy a bolt — dohog maga elé —, tavaly jobb volt.

Gyűri a pénzt a pult fiókjába.

Kiabál a körhintás és csenget hozzá:

— Indulás.

Forog a hinta.

Jön, lopakodik a délután.

Anyák lányaikat mutatják végig a falu főutcáján. A férfiak hátramaradnak, sört hörpintenek be a ponyvák alatt, s fagylaltot vesznek az apróbbakn-ik.' A pre* sz- felé visz az út. Mindenki befelé nyomakodik. Hely sehol. Hangok keverednek, izzadságszag, zaj, kiáltások... A presszós egész családja a pult mögött. Teljes kapacitás.

A pap a presszóval szemben lakik. Kis ideig nézi a forgatagot, aztán komoly arccal bemegy, később a szoba ablakára belülről lepedőt akaszt.

Autók állnak az úton. Motorokon fiúk ülnek, úgy beszélnek a lányokkal.

Nagyapám hallgat. Ül a tornácon Gyuri sógorával. Előttük bor meg kalács. Nagyanyám mosogat, elhúzódott az ebéd.

— Nem jönnek. Sógor, ezek nem jönnek — sóhajt nagyapám és messzire néz.

— Pedig jó búcsú. Nagyon jo.

De nem jött hozzánk senki.

Nagyanyám hallgatózik, kezében mozdulatlan a tányér.

— Ilona — szól be nagyapa

az öregasszonyhoz —, nyitva a kapu? Nehogy jöjjenek, aztán ne legyen nyitva. Mit szólnának.

— Nyitva hát — szól ld nagyanyám —, persze hogy

nyitva.

Nagyapa feláll, elmegy a kapu felé. Sarkig tárja. — Csak jönnének — gondolja közben és megáll a ház előtt.

Fogy, ritkul a nép. Buszok

poroznak. az úton.

— Már elmennek a népek — gondolja nagyapa. — Máskor bezzeg... — legyint.

Visszamegy. Iszik.

Nagyanya süteményeket

hord be a kamrába.

— Majd lasssacskán megesszük — mondja.

— Igyál, Gyuri sógor gyál, Búcsú van.

Isznak. A kapu sarkig táb! ya, néha a szél mozgatja 4

Vasas Károly kisplasztikája