Népújság, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-21 / 118. szám

¥ OtlM/iAMMA^AMAWWA/VVWVW/VAA/WVWWWVWVAA^AA/WWWWWW^^M^WW^^^W ^VVVVNAAA/WWVWVWvVVVWVAAAAAA/VWVWVW» Magyar szobrászati kiállítás nyílt a napokban Budapesten, a Műcsarnokban. Képeinken az ott látható alkotásokból mu­tatunk be kettőt. Fent: Borbás Tibor műve, Simon István. Balra: Varga Miklós Áttört forma című alkotása. t^AAA^VVWWWWWVVWWWVWWV\AAAAAA/\AA/WNAAAAAAAAAAAAi\AAAAAAA/WVWAVW/VW/yAAAAAAM/>AAiViAAAAAAWAAAWAAAAA^AÄAAAAAAAAA Á vers születése MEZE Y KATALIN: Elemeinkből egy asszony aki pendelyiinket látta kis gyermekek ki voltunk gyermekek követ tétet rá ami nem virágzik s konzervdobozban hordja a vizet a városban már nem futkos a lába a Hévíz utca üvege mögött nárcisz csokorral temetői sárban fekszik a juhar karmai között / Minden műalkotás — vers — szerves egész (látszatát kell, hogy keltse). De való­ban az is, akármiféle dara­bokról forrasztja is eggyé megalkotója. Különben nem létezik. Anatómiájának ter­mészetéről árulkodhat a rit­mus, a rím — tehát a formai­nak mondott elemek —, de életet nem ezek adnak ne|íi. A vers mindenkor a képze­letben születik meg — akkor is, amikor megírják és akkor is, mikor elolvassák, vagy meghallgatják. Az embernek arra a már természetesnek ható tuláidonságára számít, hogy jelekből fel tudja idéz­ni a valóságot, tehát a be­szédet, a nyelvet tekinti — jogos, vagy oktalan magabiz­tonsággal — anyagának. A legegyszerűbb dal, rigmus, klapancia .ugyanazt a képes­séget feltételezi, amit a leg­bonyolultabb, legelvontabb költemény: nevezetesen, hogy közönsége előtt az elvont je­lek hallatán megelevenedik a hús-vér valóság. De nézzük meg, hogyan születik egy vers — hátha az első megvalósulás követése megvilágítja azokat a gondo­kat, amiket az olvasóinak okoz. Szánt szándékkal vá­lasztottam olyan verset, ami­nek a megírása hosszú időt vett igénybe, elképzelhetetle­nül hosszút ehhez a nyolc sortez képest. Csaknem négy esztendőt. Ez persze nem azt jjfenti, hogy szakadatlan négyszer háromszázhatvan­öt napon át firkáltam ezt a mindössze nyolc sort. De azt kell gondolnom, hogy ha nem alkalomszerűen, hanem na­ponta foglalkoztam volna is ezzel a verssel, akkor sem készült volna el sokkal ha­marabb. Valamikor 1973 nyarán anyám házának kapujában utamat állta egy feketeruhás, feketekendős, áttetsző^ fe­hérarcú öregasszony. Már ahogy közeledtem felé, s lát­tam, hogy engem vár a vad­gesztenyefák friss sárgás­zöld lombjára rajzolva, mintha a fák fekete ága vol­na — azoké a fáké, amelyek alatt két-három éves gyere­kekként a lehullott. apró, tüskös gesztenye-bogy ócská­kat a házfalra reszeltük, ami rozsdabarna nyomot hagyott, és amiért ez az asszony ránk pirított — már akkor ki- mondtam magamban a vers első két sorát. Ügy, ahogy ma is áll. Közben egyszer anyám ki­vitt a temetőbe apám sírjá­hoz. Tavasz volt, anyám te­vékenyen nyeste apám sír­hantján a sűrűhajú füvet, ví­zért küldött a temetői beton­gyűrűs csaphoz. Leültem egy közeli, fehérkövű márvány­sírra, és megint olyasmit éreztem, mint a gesztenyék alatt Megint írtam egy hosz- szú — érzelmes és sok helyt banális — verset, aminek a másikhoz látszólag csak any- nyi köze volt, hogy ugyanar­ra a muzsikára járt. Ebből a versből való az első strófa harmadik és negyedik sora. Megint máskor, évekkel később, valahogy eszembe jutottak — talán mert vala­miért ott jártam, erre pon­tosan nem emlékszem — if­jabb korom Esztergomban töltött napjai. Ebből a szo­morú vonzódásból — és nem­csak azért szomorúból, mert már nem járok arra, hanem, mert kevéssel Pestre jöttöm után, motorbalesetben meg­halt ottani legkedvesebb ba­rátom, Kiss Erzsi — szüle­tett a második versszak első két sora. Szintén egy hosz- szabb vers részeként, amit az előző kettőhöz a ritmusán túl látszólag semmi se fű­zött. Vagyis még valami. Hogy ezt sem tudtam sehogy befe­jezni. Egy alkalommal, mi­kor verseimet lapozgattam, sorban bosszankodtam a há­rom sikerületlen fölött. Hiá­ba próbáltam, nem akarták megemberelni magukat. Pe­dig sokáig dédelgettem ma­gamban a gondolatot, hogy ciklus lesz belőlük, hisz egy­forma zenére járnak. Kellett hozzá idő, hogy be­lássam, nem ciklus, egyetlen vers részei ezek. Nehezen mondtam le saját hátterük­ről, és ötvöztem őket látszó­lag egyetlen történet részévé. Igen. Meghamisítottam az eredeti motívumokat, leg­alábbis először így éreztem, és valamennyit apám halálá­nak motívum-világába ol­vasztottam. Eleinte szégyen­keztem emiatt, később vi­szont rájöttem, miért volt törvényszerű, hogy összeke­rüljenek. Mindhárom részt az elmúlás fölötti fájdalom for­málta Mindezt azzal zárom: ha sokszor a költőnek is ilyen nehéz rájönnie arra, hogy mi, miért egy vers, nem szabad elmarasztalni az olvasót sem. Legfeljebb ösztönözni, hogy ö is próbálkozzék újra és új­ra föltörni a diót. Régi orosz széppróza Egy nép szellemi szintjének fontos mércéje, hogy meny» nyíre képes a világirodalom értékeit befogadni, az iroda­lomtörténeti, elméleti fejlődésbe és az írói praxisba be­építeni : világnyelveken tájékozódva tájékoztatni. Ennek a folyamatnak jelentős állomása az Iglói Endre és Misley Pál szerkesztésében megjelent bilingvis — orosz és magyar nyelvű — szép kivitelű könyv: a Régi orosz széppróza. A gazdag anyagból csak néhány kiemelkedően érté­kes, magyar vonatkozásban is fontos mozzanatra szorít­kozhatunk ismertetésünkben. A fordítók a magyarral pár­huzamosan mai orosz nyelven tolmácsolják az egyházi szláv és óorosz szövegemlékeket. Segítségükre volt a munkában Misley Lídia, mint belső munkatárs. Képes Gézónak az időtállóan szép fordítását, az Ének Igor halálárólt megőriz­ték, Avvakum protapópa önéletírását pedig Juhász József színvonalas átültetésében közlik. A gyűjtemény történeti fontosságát, eredetiségértékét az adja, hogy a régi orosz szépprózai emlékek zöme először szólal meg magyar fordí­tásban. Az Öskrónikákból nemcsak a szlávok közös múltba ve­sző eredetét ismerhetjük meg, hanem a magyarok ván­dorlásainak egyik állomását is. A honfoglalást megelőző, Kijev alatti vonulásukról tudósít a krónika. Kölcsönhatások, kapcsolatok, korban, eszmeáramlatok­ban rejlő egyezések, hasonlóságok révén további tipológiai,1 összehasonlító kutatásra késztető anyagot is bőven találunk az antológiában. Az Ének Oroszföld pusztulásáról, az orosz széppróza gyöngyszeme. Feltehetően egy ismeretlen eposz nyitánya, amely az orosz nép sorsfordulójáról beszélve, a magyarról is szól. A magyarországi tatár inváziót meg­előzően élte át és sokáig szenvedte az orosz nép a tatárok szörnyűségeit. Lírai telítettségű, zsoltáros szépségű a nyi­tány: „Ö, fényességes fényű, ékességes ékű Oroszföld!”. A XIII. század harmincas éveinek végén keletkező Ének Ro- gerius mester Carmen miserabiléjéhez, hasonlóan az áldo­zatok elsiratását tűzte ki célul. Rogeriuséhoz hasonló a tö­redék alapgondolata, művészi ellenpontozó megoldása. Ä fénykort, Vlagyimir Monomax uralkodását írja le, amikor a virágzó birodalom nyugati határa a magyarok és cse­hek földjéig terjedt. Rogerius azt is kutatja, hogyan tör­ténhetett, hogy az erős magyar királyság a tatárok oly könnyű prédájává vált? Hitelesen, de lesújtóan festi az úri torzsalkodást, viszályt, amely a pusztításnak utat nyitott. A tatár iga előtti orosz állapotok tükröződnek a Vla­gyimir Szerapion prédikációiban. A beszélt nyelv szemlé­letes fordulatait a magyar értekező széppróza atyjáhozi Pázmány Péterhez hasonlóan használja fel. A tatárokat büntető vesszőnek tartja, -amely az engedetlenség, viszály miatt sújtja a népet.rAz orosz és a magyar történeti sors­tudat közös elmeit tükrözi több elbeszélés. A Rjazányt el­pusztító Batu sem tudta megtörni azonban a népért élők hitét. Az elbeszéléseknek az alapgondolata tanulságos: az iszonyú pusztítás romjain, a földig rombolt, porig ége­tett falvak helyén a jövő hitét megőrizve kell az erőket összefogni. Nemcsak a népek, uralkodócsaládok ellentéteiről, ha­nem a korjellemző belső osztályharcokról is tudatnak a ré­gi orosz széppróza emlékei. Közülük művészi értékével, általánosító erejével emelkedik ki a Rab Zsuzsa kitűnő átköl- tésében magyarul olvasható História a Keserű Balsors­ról. A Karp Szutulov történeté ben már a szatirikus orosz népmesék eredményeit kamatoztatva beszéli el a szerző egy átmeneti korszak átmeneti hőseinek életét. A hős és felesége a születő burzsoázia korai képviselői, akik minden­ből anyagi hasznot húznak. Ekkor a burzsoázia képviseli még a fejlődést a nemesi kiváltságos osztállyal szemben, hogy a messzi távolban majd átadja helyét a népi érde­keket megtestesítő újabb történelmi erőknek. A nemzeti történelmi tudatot erősíti más népek szel­lemi értékeinek a befogadása. Különösen akkor, ha egy szomszédos nép irodalmi értékeiről van szó — nemzeti létünk során gyakran kötött össze bennünket sorsközös­ség —, amelyeket nemcsak esztétikai élményt nyújtó ol­vasmányként, hanem becses történelmi forrásként is for­gathatunk. (Tankönyvkiadó, 1978.) CS. VARGA ISTVÁN A háború úgy múlt el rólunk, ^ mini egy agyhártyagyulla­dás. és úgy hullott ránk, úgy ölelt körül a béke. mint egy lázas-lük­tetést enyhítő, hűvös vízbe már­tott törülköző. Körülbelül ilyesmit mondtam a lánynak, aki piszkos tornacipőben, röhögnivalóan hosszú szoknyában ballagott mellettem, kezében csa- 1os-hevederes szürke vászontáskát lóbál va — nem is olyan régen a birodalmi hadsereg birtokában volt ez a felszerelési tárgy —, és szem­mel láthatóan sokkal kevésbé fennkölt dolgokon töprengett. Az­nap reggel arról volt szó, hogy a kooperatív módon vásárolt liszt­ből előző este sütött pogácsát ki- vigyük-e a piactérre eladni vagy csináljunk egy privát ünnepet, és nem törődve az üzleti haszonnal, felfaljuk az egész, hihetetlenül csábító ételmennyiséget. A kérdés már eldőlt, de a lány arca elége­detlen volt. Ö, nem a holnapra nem gondoló pazarlás miatt, nem a másnapi diákmenza kukoricája vagy borsófőzeléke miatt, amihez akár darálót is mellékelhetnének. Meglóbálta a táskát, és rám nézett. — Megesszíik a pogácsát, ez rendben van. Utána mit rakunk a zsákba? — Süt a nap! Táskát üresen lóbálni, az ma­napság luxus, uram! — Fussunk! Futottunk. At a vágányokon, ke­resztül a réten, aminek túlsó szé­Kemény Dezső: lén patak vize csillogott. De nem jutottunk odáig, mert a lány fel- sikoltott, megbotlott, elesett, de úgy, mintha közben védeni akar­na valamit, ami a fűben lapul. Két marka lecsapott egy cicafark - kóró tövébe, és felkiáltott. — Zsákbavaló! Egy fürj volt. Legalábbis mi annak néztük a kétöklömnyi, bar­náspettyes, pihegő madarat. — Hús — mondtam, de a lány legyintett. — Ez fürj. És ha nem fürj, ak­kor is madár. Valami madár. Sok­kal többet ér, ha e helyett a ne­gyedkiló hús helyett szemléltető eszköznek tekintjük. Nálatok nincs ilyesmi a, természetrajzi szertár­ban? : ' — Van, de ahhoz ki kell tömni, és aztán valami vegyszerrel..-. — Kgv kibombázott drogériából szereztem nafta!int. Az egész csa­lád évekre el van látva naftáim­nál. — Gondolod, hogy elég, ha be- naftalinozzuk? — És timsó is van. Adhatok. Azt hittem mosószóda, de aztán kide­rült, hogy timsó. — Felnézett. — 'W^'^^^VVWVVAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAiWWWWV Május Na, azt hiszem, te nem túl gyak­ran borotválkozol. A fürj csipogott. Verdesett a “ szárnyával. A lány szemén felhő suhant át, levegőbe dobta a madarat. — Repülj, hajóm, rajtad a Hol­nap Hőse!... — a madár persze nem repült. Földre érve elfutott a majd térdig érő fűcsomók között. A lány lehúzta tornacipőjét, be­legázolt a patakba. — Mit gondolsz, egy pár kiló naftáimért meg egy táskára való timsóért lehetne valahol cipőt cse­rélni? A patakon túl futballpálya la­pult árván, hálótlan, tört kapuk­kal. — Volt a pincében egy néni — mondtam —, aki felháborodottan követelte, hogy ne itt, a városban harcoljanak, hanem menjenek a harctérre. Aztán, mikor egy ak­na bevágott az udvarra és akkorái szólt, mint egy... mint egy akna. síri hangon megszólalt: „Akna”. Akna. ha tudna — mondtam neki, erre megátkozott. A lány körülnézett. felszedett egy deszkadarabot, beleszorította a kapufélfa repedésébe és rám­szólt : — Van nálad ceruza? Volt. És a lány imbolygó, de ol­vasható nagybetűkkel ráírta a deszkára: HARCTÉR! MÁSHOL HAR­COLNI SZIGORÚAN TILOS! ' p s akkor egymás kezét meg- fogva rettenetes esküt fo­gadtunk, amelynek lényege az volt, hogy ha bárki át merészeli hágni tilalmunkat, az bilincsbe verve borsón és kukoricán fog tengődni a legsötétebb légópince legmélyén, mindhalálig. A patak vize hűs volt. — Fürödjünk — mondtam. — Hát a fürdőruha? — Hát a finnek, meg a svédek? — Ahhoz volna eszed, mi? Tehát a fürdés helyett kerestünk egy árnyékos helyet, és nyakára hágtunk mind a harminc pogá­csának. Nálam volt egy csatos- üvegnyi príma csapviz, a felét megittuk rá. Akkor már csurogtak a csapok majdnem az egész vá­rosban. — Megettük a holnapot — mond­ta a lány, és nagyot sóhajtott. —- A tegnapot ettük meg — iga­zítottam helyre. — Hálistennek, ■ hogy megettük. — Mintha egy hosszú, piszkos, sötét alagút lett volna, de most már kijöttünk belőle, ugye? Csend volt, csak a nap sütött szinte hallhatóan. A lány arrébb csúszott. hátát nekivetette egy fának, a lehetetlen szoknyát ölébe húzta, hogy térdét -combját süsse az áldott nap, sze­mét behunyta, fejét egy kicsit fél- rehajto.'la, és ettől a mozdulattól egyszerre sírhatnékom támadt. Két kezzel magamhoz rántottam, mint fuldokló a mentőövet, arcomat az ölébe fúrtam és zokogtam, mint egy taknyos kölyök. — Ne sírj — mondta. — Ne sírj, drágám. Hallod? Ne bőgj már, szi­vem, ne ordíts, még azt hiszik a mókuso'k, hogy légiriadó van, nem érted? Jaj te kölyök, összebőgöd az estélyi ruhámat, hogy fogok ki­nézni az angol misszió koktélpar­tiján? Ne bőgj fiam, kisfiam, süt a nap... De akkor már ő is bőgött, ő is két kézzel kapaszkodott belém, ar­cát tarkómra fektetve sírt, össze­vissza könnyezve az ingemet. Aztán később, amikor már ő is csak szipogott, férfias mozdulat­tal zsebkendőt kínáltam neki. El­fogadta. És ezt az apróságot a bi­zalom olyan magas fokának érez­tem, hogy boldogan hanyatt vetet­tem magam a fűben, és ránevet­tem egy pitypangon turistáskodó katicabogárra. — Mondd, nálajok is volt a pin­cében ruhatetű? — kérdezte hirte­len. — Volt. De fejtető nem. — Nálunk az is volt. Anyám az utolsó deci petróleumot öntötte a fejemre a lámpából, aztán bekö­tötte a hajam egy kendövei. Még a ruszkik is rajtam röhögtek, olyan voltam, mint egy turbános török. De azóta már pont tizennégyszer mostam hajat. Nézd! C ölém hajolt, haja úgy hűl- * lőtt arcomra, mint egy sá­tor. A szeme nevetett. A csillogó sötét szeme, ami olyan óriási volt, és olyan mély, hogy egy egész or­szág minden elmúlt keserűsége és minden eljövendő boldogsága el­fért benne. VWVVVVvWWWWvVV /^VVWVAAAAAMA(VWVVVVWv*»VVV^V*S'VV*'*sr*‘» «

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents