Népújság, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-21 / 118. szám

Névjegy a ládán NEMRÉGIBEN egy dunántúli község falumúzeumában Jártam, A dicséretes buzgalommal és lelkesedéssel össze­gyűjtött kiállítási tárgyak közt megakadt a szemem egy tulipános ládán Nem az eredetisége vagy a kiemelkedő szépsége fogott meg Hasonlót elég gyakran látni a külön­böző helytörténeti múzeumokban. Az gondolkodtatott el, hogy a ládán, a tulajdonos neve mellett, ott állt az asztalos neve is. A több mint száz esztendeje készült láda túlélte a mestert. Nem érdeklődtem, de nem is valószínű, hogy meg tudták volna mondani, milyen ember volt a néhai K. J. mester. Azt azonban, hogy milyen szakember volt, az általa készített láda még száz esztendő múltán is hirdeti. A pontos illesztések, a türelemmel faragott minták a szakma szeretetéről, ismeretéről beszélnek. S arról, hogy a mester tisztában volt képességeivel, ismerte munkája érté­két, ezért merte rávésni ládájára q nevét. Vagyis, ahogyan ma mondjuk, vállalta érte a garanciát. Vajon hányán va­gyunk, akik az általunk készített „tulipános ládára” rá mernénk írni a nevünket. Nem azért., hogy ötven vagy száz év múlva, hanem egy hónap, egy év, vagy éppen a garan­ciális idő lejárta után is tudják, kinek a keze munkáiét tisz­teljék. vagy ne tiszteljék az öltönyben, a házban, a bútor­ban, a tévékészülékben, s napjaink többi tulipános ládájá­ban. Mert vajon oda memé-e tenni a névjegyét az, aki immel-ámma! dolgozza le a nyolc órát. s tudja, mert tudnia kell. hogy amit csinált fabatkát sem ér, s egy nap vagy egv hét múlva jöhet egy másik társa, hogy helyrehozza az ő hibáját. Az a régi mester ismerte képességeit, s becsülte a mun­kát. A mai mesterek nagy része is ismeri képességeit, 'be­csüli, tiszteli választott szakmáját. De sokan vannak — mert a rosszból a kevés is sok —, akik a hanyag, nemtörődöm munkával egész szakmák hírnevére vetnek rossz fényt. Emlékszem, gyermekkoromban mindig apám gyalupad- Ja körül sündörögtem, s a hulladékból hajókat, s más, könnyen elkészíthető „műremekeket” farigcsáltam. Hiába nevetett ki apám az ormótlan jószágok miatt, én mégis büszke voltam rájuk, s mindet szépnek, tökéletesnek lát­tam. Ma már sejtem, miért: mert egész tudásomat testesí­tette meg egv-egy darab kifaragott fa. Mert mindent bele adtam, mert a képességeimmel mérve maximálisát alkottam. S ma hányán vannak, akik megfelelő tudás, ismeret- anyag birtokában, képességeik maximumát adják naponta? Tudom, a munka nem játék, de nem volt az K. J. mester számára sem. Pedig ő nem várhatott külön anyagi vagy er­kölcsi elismerésre, prémiumra, Kiváló Dolgozó kitüntetésre. Neki az egyetlen elismerés, kitüntetés a becsülettel elvégzett munka volt, az. ha a harmadik faluban is azt mondták: ez igen, ezen látszik, hogy hozzáértő ember csinálta. Tudom, elismerem, hogy napjainkban nehezebb, nem elég egy vagy két tulipános ládát készíteni. A közeli határ­idő, a hiányos anyagellátás, a szervezetlenség miatt kapko­dó, szalag fölé görnyedő munkás nem mindig gondol arra, hogy a névjegyéhez méltó munkát végezzen. Az első szem­pont, hogy időben elkészüljön, a másik pedig, hogy átvegyék, t Mert sürget a főnök, mert sürget á mellettem dolgozó, mert... lehet az okokat, magyarázatokat sorolni. S MÉGIS AZT MONDOM, jó lenne, ha naponta elkészí­tenénk a magunk tulipános ládáját a műhelyekben, az író­asztalok mellett, s a többi munkahelyen. Naponta adnánk ki olyan munkadarabot a kezünkből, amelyre nyugodt lel­kiismerettel írnánk rá a nevünket, mint tette azt a néhai K. J. mester. D. KISS CSABA Állami-díjas vezérigazgató (Fotó: Tóth Gizella) |_jnrmine esztendővel ez- * * előtt, egy tavaszi dél­előtt a lakásán kerestek egy fiatal egri borászt. Szokat­lan volt a látogatás, mert a vendégek az akkori Föld­művelésügyi Minisztérium­ból érkeztek és megbízóleve­let adtak át Dancz Pálnak. Neve már akkor ismerős volt édesapja révén, akit or­szágosan is neves szakem­berként tartottak számon, Dancz Pál tehát szinte be­leszületett a szőlész-borász szakmába, mellyel egy élet­re eljegyezte magát. A há­ború utáni megbízatás azon­ban váratlanul érte, hiszen különleges feladatot kapott, hogy szervezze meg Egerben az állami borgazdaságot. Ez volt az a tulajdonkép­peni indíték, amely egy élet­re szólt, megvalósulása pe­dig egy olyan nagy munka beteljesülését is jelentette, melynek eredményét nemrég Állami-díjjal ismerték el. Az Eger—Mátra vidéki Borgaz­dasági Kombinát vezérigaz­gatója szinte a semmiből kezdte, s kimagasló szervező munkával jutott el a csú­csig. Irodájában az egyik szekrényt régi papírok, meg­sárgult iratok töltik meg. Harminc év múltját rögzí­tik a sorok, va­lamennyi a vállalat életé­ről, fejlődésé­ről szól. Ezek­ből vesz elő a vezérigazgató, miközben há­rom évtized emlékeiről be­szélgetünk. — Valóban nehéz körül­mények kö­zött kezdtük — idézi a háború utáni helyze­tet. — Egerben és a Mátra- alján leromlott, kiöregedett szőlőkultúra volt, elhagyott uradalmi pincék, elhasznált fahordókkal, hiányos, rop­pant szegényes felszerelések­kel. Csupán az évszázados híre maradt meg mindkét történelmi borvidéknek. Amikor 1949-ben, néhány emberre! végigmentem az Arnyékszalában, ahol mindig híre volt a kiváló borérlelő pincéknek, siralmas kép fo­gadott. A háború után Eper legszegényebb, legelhanyagol­tabb része volt Térdig jár­tunk a sárban László Mi­hállyal. Nagy Sándorral, ké­sőbbi kiváló munkatársaim­mal. Amikor arról beszél­tem, hogy itt kell megte­remtenünk a gépesített sző­lőfeldolgozást és az egri sző- lőkultúyára épülő modern borgazdaságot, bizony meg­mosolyogtak, hogy mit aka­rok én, csupán álom, amire gondolok. — Megszállottja voltam annak a gondolatnak, hogy az évszázados egri szőlő- és borkultúrát a régiből feltá­masztva új, korszerű ala­pokra helyezzük. Ebben ak­kor sokan kételkedtek, ami nem is volt csoda, hiszen az egyoldalú iparosítási szem­lélet háttérbe szorította a mezőgazdaságot, különös­képpen pedig a szőlő- és bortermelést. Bátorság és olyan, munkatársak kellet­tek, akik lelkesek voltak, vállalták a kockázatot és élt bennük a szőlészet, a borá­szat iránti szeretet. Egerben, de a Mátraalján is majd minden ember valamilyen szállal kötődött a szőlőhöz, hiszen jelentős megélhetési forrás volt. Első munkatár­saim ezek közül az egyszerű, szorgalmas, kétkezi paraszt­emberekből kerültek ki. — Amikor országosan el­fordultak a szőlőtől — sorol­ja a vezérigazgató —, mi hozzáláttunk az Eger kör­nyéki dombokon a rekonst­rukcióhoz. melynek legna- . gyobb sikere az volt, hogy az itt élő emberek megértették jelentőségét. 1953-ban első­ként az országban Egerszó- láton. az egri borvidék egyik nagvmúltú részén, kísérlet­képpen telepítettünk széles­soros szőlőket. Ez volt az alania , a későbbi korszerű magasművelés megvalósítá­sának a megyében és az or­szágban is. Ebhez az idő­szakhoz kapcsolódik egy má­sik nagv jelentőségű mun­kánk. az Egerrel szemben le­vő Eged-hegyi rekonstruk­ció? Ez a hegy adottságai alakján évszázadok óta a bikavértermelés legjobb he­lye volt, és egyben a borvi­dék szimbóluma is. Az 1890- es filoxéravész azonban ki- pusztította a szőlőket. Ez a nagy hírű terület, több mint 60 esztendeig parlagon ma­radt. Amikor 1953-ban meg­kezdtük az Eged-hegyen a munkát, megint csak sokan megmosolyogtak. Nem hitték, hogy ismét virágzó szőlőkul­túrát teremtünk ott. azon a bozótos, köves, erdős, elha­gyott területen. Óriási mun­ka volt, hiszen mázsás köve­ket kellett megmozgatni, bo­zótot irtani, földet forgatni. De, amikor megtudták az CIGÁNYOK 5. És erős a mi akarásunk... — Mi éppen olyanok va. gyünk — mondja Maruzs János, a recski tanácselnök, mint a többi község, erre a j Tama mentén. Van cigá- j> iiyunk, van. Viszonylag nem i' sók, de mégis sok. A tanács­tagi körzeteket nézve két ci­gány tanácstagi körzettel rendelkezünk és így két ci­gány tanácstagunk is ' van. Hogy jó-e ez nekik..." Per­sze, biztosan... bár nem gondolnám, hogy ez elegen­dő lenne a felemelkedésük- ! hoz... Várjon csak, mon­dom az adatokat: négyezer lakos... megvan?... 235 ci­gány. A telepen lakik 146, te­lepen kívül 89 A telepen van víz, két közkifolyóval, A ci­gányügyi albizottság most kérte, hogy legyen egy har­madik is. Meglesz, de úgy, hogy vállalták, hogy a föld­munkát a kifolyóhoz társa­dalmi munkában elvégzik. Ezt csak azért említem, mert nem lesz könnyű, tudja, ar- I rafelé a talaj, mi úgy mond- ; juk, hafokás... köves, kavi­1 esős, nehéz benne gödröt ás­ni. — Merre van a cigányte­lep? — Merre lenne — túl az öreg malmon. öreg malom. Ügy illeszkedik be a he­gyek ölelte tájba, hogy min­den sok repedések, törött ab­laküvegek ellenére, láttára ! pompás harmóniát érez az ember. Mármint, hogy az idegen. Akik itt laknak, azok aligha. Fiatal, mokány, bajuszos fiatalembert érünk utói és a társát, aki tíz-tizenöt évvel lehet nála idősebb, s az ar­cán munkáló árkok mutat­ják, hogy bár nem öreg még, de alaposan megöregítette az élet. Ellentétben sokféle régi hiedelemmel, hogy cigányok közé menni veszélyes, ők szí­vélyesen állnak szóba ve­lünk, még kapóra is jön, hogy hazai pályán faggat­hatják a tanácselnököt. A téma: el innen! A fiatal mokányt Nagy Gábornak hívják, első szóra, első látásra kellemes benyo­mást tesz. Öröm, bizakodás van a hangjában, úgy mond­ja. — Mi már nem sokáig ma­radunk. Ketten vagyunk, ci­gányok a Mátra vidéki Kő­bányánál, akik építünk. Az OTP ad 140 ezret, a vállalat negyvenet és hozzá 75 tonna követ... Nekem két gyere­kem van, és háromezer kö­rül keresek, tudom nem sok, de beosztással kell élni. ÉS mi az, ami másoknak nem megy, Gábor? — Hogy mi? — hát innnen elkerülni. Itt az egész fiatalságnak az lenne a célja, az álma min­denkinek az, hogy elkerülni innen. Ballagunk lassan, végig a soron, és egyre többen le­szünk. Mindenki vár vala­mi biztatót, egy szót, amiből következtethet, hogy jobb lesz: telekhez jutnak vagy lakás­hoz. vagy kölcsönhöz, vagv szerényen csak annyit, hogv valóban meglesz az a har­madik vízkifolyó. Aki Nagy Gáborral jött. a 43 esztendős Puporka Ele­mér azt magyarázza, hogy már régen le van százalé- kolva, de hiszen, nem is volt egy irigylésre méltó ifjúko­ra: kemény volt a munka, kemény a nélkülözés. — Azért most már bizto­san jobb... (Ahogy kimon­dom, már meg is bánom, leg­szívesebben a számra ütnék, hiszen érdekel a sorsuk, se­gíteni is szeretnék, ha lehet­séges ez egyáltalán, és erre ostoba, az értetlenségemet eláruló megjegyzéseket te­szek !) — Hogy jobb-e... ? Hát tessék, jöjjön, nézze meg, éppen itt vagyunk, mi ná­lunk. Tudja, hányán lakunk ebben az udvarban: huszon­négyen! Nem éhezünk, az igaz, de nézze csak meg, huszonnégy ember egy ek­kora helyen... ! Röhögni kell, mert férfi létemre nem sírhatok: huszonnégyen eb­ben a rossz fészekben... ! És kinyújtja a kezét, és mutatja, és csúnya, rossz mosolyra rándul az arcán az izom, hogy valósággal vicso­rít, csak mért így rokkantán, leszázalékoltán is férfi, és egy férfi ne sírjon, ne jaj­gasson. Arra valók az asz- szonyok. De ők gyanakvób­bak, lesütött tekintettel te­relgetik el a kíváncsiskodó gyerekeket, s közben nem tudják, nem is akarják el­fedni a kívülről jöttek láttán érzett ellenszenvüket. A tenyérnyi udvarra néző ajtók közül egy mégis kinyí­lik előttünk, Szapíó Irma férje, Puporka István az, aki kitárja. Mint néhány kilométerre innen, Zsuzsa asszonyék la­kása a siroki vár alatt, tisz­ta, rendes itt is a szoba, s hasonlóképpen szívélyes a szó is, amivel helyet kínál­nak. Köszönjük, sietünk, csak néhány szóra... ara­nyos a kislány, hány hóna­pos? — Tizenhárom... Jöjje­Szeretnénk innen elkerülni... nek, nézzék, most vettük a bútort... részletre, persze. Igyekszünk, amennyire le­het. .. — és kinyitja az ajtót, valóban szép, új szekrény­sor. — Nekem nincs ilyen — mondja a tanácselnök. — Ugyan, ne tessék ezt m ondani. — Nincs, ha mondom. Udvarias vita. Aztán, újra kint a konyhá­ban — hihetetlen, de elég tá­gasnak tűnik! —, Puporka István kinyitja az alacsony hűtőszekrényt, üveget vesz elő. Félig van sűrű sárga itallal. — Egy kis likőr, ha meg­tisztelnének ... Köszönjük, nem kérünk.. 1 nem azért, ne sértődjön meg, de kocsi, vezetés — nem le­het. — Akkor... köszönjük, hogy meglátogattak bennün­ket. .. — Ez a lakás, ez a magu­ké — sikerül végre megszó­lalnom, mielőtt elköszön­nénk —, a többihez képest egészen jó. Van-e szándé­kukban elmenni innen? Felfénylik István diófeke­te szeme és Irmáé is, ahogy ott áll a férje erős válla mö­gött. Aztán az asszony vála­szol. — Pista jól keres, négyez­ret mindig, de van úgy. hogy hatot is. .. és erős a mi akarásunk — szeretnénk in­nen elkerülni... Lehetnének talán még emberek. hisz megvan bennük is, csak szendereg az emberséghez méltó értelem. Mondjátok hát, hogy nem reménytelen. (Radnóti Miklós: Majális! R Kun Tilioi ,fége emberek, nemcsak a megyéd ben, hanem országszerte be­széltek róla és kezdeménye­zésünk vonzó példának bizo­nyult. — 1953-ban az Arnyék- szalában létrehoztuk az első modern szőlőfeldolgozót — idézi Dancz Pál. — Számos éjszakai műszakot is szervez­tünk, hogy az építkezést a szüretig befejezzük. Az em­berek nagy lelkesedéssel dol­goztak, és milyen öröm volt látni azt, hogy az akkoriban legkorszerűbbnek tartott hid­raulikus présekkel megin­dult a munka. Arra töreked­tünk. hogy a szőlőtermelés modernizálása mellett, a kor­szerű borászat alapjait is megteremtsük. Az Árnyék- szalában egymás után meg­vásároltuk az elhagyott pin­céket és azok ágait egymás­ba nyitottuk, tgy alakult ki ott Európa egyik legjelleg­zetesebb ..pincevárosa", ahol a több kilométer hosszú ágakban ezerszámra sorakoz­nak a hordók, ennek a táj­nak leghíresebb boraival megtöltve. ' Húsz esztendeje már annak, hogy a kezdeti sikerek után először vidéken, Egerben, megkezdődött a borpalacko- zás is. — Egy pinceágat alakítot­tunk ki az Arnyékszalában, ott helyeztük el a palackozó­gépsort, amely 1958-ban Francia rországból érkezett. Nagy dolog volt akkor az igényt elfogadtatni, hát meg megvalósítani. Micsoda öröm volt, amikor megjelent az első palackba töltött bika­vér, pincegazdaságunk saját címkéjével ellátva. Azóta pedig töretlen a fej­lődés. A szőlőfeldolgozásban, a bortárolásban, érlelésben, a palackozásban világszínvo­nalat értek el, és automata gépsorok segítik a munkát. Minőségi boraikat, közöttük az egri bikavért, a leánykát, az egerszóláti olaszrizlinget. a médocot, a debrői hársle­velűt Japántól az Egyesült. Államokig ismerik és kere­sik. Az utóbbi tíz esztendő­ben a vállalatnál kialakul­tak azok az anyagi, műsza­ki és személyi feltételek, me­lyek képesek arra, hogy együttes erővel biztosítsák a további előrelépést. Ennek bizonyítéka, hogy az elmúlt három évben 182 százalékkal növelték az exportot. A magas színvonalú ter­melés eredményeként tavaly kombináttá szervezték az öt megye — Heves, Borsod- Abaúj-Zemplén, Hajdú-Bi- har, Nógrád és Szabolcs- Szatmár megye területén te­vékenykedő pincegazdaságo­kat. Ez újabb lehetőségeket jelentett a fejlesztéshez, az egri, a mátraalji és a fiatal bükkaljai borvidéken. — Az egri bikavér iránt különösen nagy az érdeklő­dés a tőkés országokban — emlegeti Dancz Pál —, ami az export fokozására ösztö­nöz. Ehhez azonban még több minőségi vörösbort szolgáltató szőlőfajtákra van szükség. Ezt szolgálja az Újabb nagyszabású program, amely 1200 hektáron a bika­vért adó szőlőfajták telepí­tésére irányul. A termelő­gazdaságok megértették tö­rekvésünket, így hosszú tá­von, a kölcsönös előnyökön alapuló együttműködést ala­kítottunk ki, mert csak így valósulhat meg a termelés, a feldolgozás és az értékesítés egysége. Eszembe jut a har­minc évvel ezelőtti kezdet. Az a terv, amelyben akkor sokan kételkedtek, lépésről lépésre, következetes munká­val megvalósult. Persze ez ma sem lezárt folyamat, ha­nem komoly alap a tovább­fejlődéshez. Az Állami-díj,’ melyben részesültem, na­gyon magas elismerés. A legnagyobb elismerést vi­szont akkor érzi az ember, ha látja munkájának, tevé­kenységének értékeit és hasz­nosságát. Ezt érzem én az el­telt három évtized eredmé­nyeiben. Mpnl't«? Karnlv Mmm® 1978. május 21., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents