Népújság, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-06 / 80. szám
Ma premier a Gárdonyi Gizi SÉMzlan H. Pinter: A gondnok A színen egy használt tárgyakat tartalmazó szemétkupac, két kimustrált vaságy, egy vödör, amely a mennyezetről lecsöpögő vizet fogja föl... egy limlomokkal teli zsúfolt londoni házban vagyunk. Itt játszódik Harold Pintérnek A gondnok című darabja, melyet mától Egerben, a Gárdonyi Géza Színházban láthat a közönség. Egyfajta ősbemutató lesz ez, hiszen eddig még csak főiskolások műsorán szerepelt. hazánkban e különös, izgalmas darab. A rendezőt. Illés Istvánt arról kérdeztük, hogyan esett épp erre a műre a választás? — Régóta aktuális már végre műsorra tűzni Haróld Pinter alkotásait, s köztük A gondnokot is. A jelen dráma- irodalmának egyik legjelentősebb egyénisége ő, mind mondanivalójával, mind eszközeiben vérbeli XX. századi szerző. Hozzánk szól, amikor a mai emberi kapcsolatokról beszél. A közeledés módjáról, a szándékok kisiklásáról, az együttélés lehetőségéről és lehetetlenségéről. Mindezt olyanfajta rendkívüli teljesítményt kívánó stílusban megírván, amely nem is játékot kíván a színésztől, hanem azt, hogy magát a zajló életet vigye a színpadra. Davies, a főhős például mindvégig zsargonban beszél... Itt Csapé János és Vitéz László nincs mód improvizálni, sem szövegben, sem játékban, tökéletesen tudni kell! Pinter drámáira általában a helyzetek, a jellemek és a motívumok kiismerhetetlen- sége nyomta rá bélyegét... A címszereplőt, Csapó Jánost arra kértük, mutassa be WŒTtrFTT Amikor az ember április 4én egy szál virágot letesz egy katonasírra, akkor a történelem egy pillanatát is idézi, a felszabadult ország igézetét, a tavasz varázsát és a három évtizeddel ezelőtt fellobbant reményt, amiből a nép szabadsága és egy boldog ország élete bomlott ki. A történelmet idézi ez a virág, azt, ami a sorsforduló előtt volt és azt, ami ezt követte. Ezekben a napokban a katonasírokon a tulipánok, vízmosásokban, domboldalakon, dűlőutak mentén nekik nyílnak a mandula- és barackfák hamvas virágai, akik elhozták nekünk ezt a szabadságot. De az évforduló alkalom arra, hogy a történelem a mindennapok okulásául szolgáljon és az emlékezés napjaiban a jelenből visszatekintsünk a távoli múltba. A Három utazás — Gyárfás Miklós rádiódrámája — erre az útra vitte a hallgatót. A vak író, aki 28 évvel ezelőtt elhagyta az országot és akinek könyveit magas áron adják és veszik az antikváriumokban, hazajön meghalni. Most 79 éves. Akkor kormánymegbizatással utazott Bécsbe, hogy centenáriumi ünnepségek során előadást tartson 1848. jelentőségéről és értelméről. Az ünnepségekre utazik az egyetem matematika professzora is. ö a két Bolyairól, az író Kossuthról, Kossuth meneküléséről kíván beszélni. A miniszterelnök véleménye szerint ők azok, akik, ha Petőfi kortársai, ott lettek volna a Pilvaxban. A profesz- szor szerint „a matematika nem független attól a kortól, amelyben művelői élnek. Bolyai Farkas a reformkor és a forradalmi idők szellemfrissítő hatása nélkül nem eszmélt volna fel János fia világraszóló felfedezésére, a nem euklideszi geometriára.” Kitartott hivatása gyakorlása mellett, fiatal matematikusokat nevelt, akik azóta tudományos intézetekben, gyárakban, számítóközpontokban, iskolákban dolgoznak. Az író megriadt a forradaQÆ&ÊM 1978. április 6., csütörtök lomtól, a jövő jelzéseit baljóslatúnknak tartotta, attól félt, hogy Magyarországon a forradalmat Marx—Engels tanításai szerint fejezik be. Azért maradt külföldön, hogy félelmeit elmondhassa. A két utazás, a kiküldetés és hazatérés közé illeszkedik a harmadik, Kossuth menekülése 1849. augusztusában, azután, hogy Görgey letette a fegyvert. Csakhogy Kossuth nem a forradalomtól félt, ő azért hagyta el az országot, hogy a forradalmak lázában égő Európában szövetségeseket és támogatást keressen a harc folytatásához. Kossuth az ország kormányzója volt, így a párhuzam a két menekülő között nem elég meggyőző. (Bennem az író elhatározása Eötvös futását idézte fel, aki Lambert meggyilkolása után hagyta el az országot, pedig akkor már megjelent két nagy regénye, A falu jegyzője és a Magyarország 1514-ben. Mindkettő figyelmeztetés, intelem, mindkettő a változás szükségességét hirdeti.) A dráma főszereplője a professzor, aki vállalja az „itt élned, halnod kell” tudatot, fiatalokat nevel az új Magyarország számára. Ez a rádiódráma nem azzal vált a jelenben történelmivé, mert 1848-at és Kossuthot idézte, hanem a nép és a haza aktív szolgálatával, a küzdelem értelmével, azzal, amit az itthon maradó mond ki: „Az igazságot megtalálni sohasem lehet, de megközelíteni igen. A pradoxon feloldhatatlan, de lehet-e ez ok arra, hogy lemondjunk a küzdelem gyönyörűségéről. Bolyai Jánost hasonló felismerés vezethette a XIX. század elején mint engem itthon, ö lángész volt, többet talált. Nekem meg kell elégednem az apa szerepével, akinek az volt a legnagyobb tette, hogy felismerte fia sejtéseiben a jövő valóságát”. Gyárfás Miklós hangjátéka szép órája volt az ünnepi műsoroknak és az emlékezésnek, annak az igazságnak, hogy a történelem mindig a jelen is, hogy a közeli és távoli múlt mindig magában rejti a jövőt is. Az utazások emlékképeit B a r 1 a y Gusztáv kitűnő rendezése tette hitelessé. __ Ebergényi Tibor n éhány szóval az általa megelevenített karaktert. — Ezúttal a szerző tökéletesen meghatározza, megfogalmazza a gondnok, Davies személyiségét. A színpadon olyan valaki áll, akire maximálisan ráillik a mondás: Adj a tótnak szállást... ! önző, dolgozni nem tudó, s nem is akaró ellenszenves, mocskos csavargó ez, aki minél többet kap, annál többet követek .. De ezért viszonzásként semmit sem hajlandó tenni. Vitéz László, Mlcket játsz- sza, azt aki egy darabig a gondnokot, s idegbeteg öccsét, Astont (Reviczky Gábor) is pátyolgatja, eltartja. — Mick olyan ember, akinek vannak álmai, de kevés az energiája megvalósítani őket, — mondja róla megformáló ja. — Végül is Davies lesz az, aki sunyiságával, becstelen furfangjalval a darab során mégis kissé kibillenti e holtpontról. Kiváló szerep ez, s — mint minden színész, ilyen esetben — én is nagyon jól érzem magam alakjában... A Bartos Tibor fordította színmű díszlet- és jelmeztervezője Illés István. (németi) Képernyő ELŐTT Szélesebb igényeket is... Kínos helyzetben van a tévékritikus. Szimonov, „Ment a katona” című, megrendítő hatású és a háborúról újszerűén szólni tudó dokumentumfilmje, vagy a Hunyadi László című Erkel-opera té- véváltqzata után, vagy amellett kénytelen leírni, hogy a kétnaposra alakult felszabadulási ünnepre igen szegény asztalt terített a televízió. Aki az ünnep két napjának estéit a képernyő előtt kívánta tölteni, nem sok derűt szerezhetett önmagának, a komor és „fenséges” esti műsorok vitán felüli értékeik ellenére sem szóltak a társadalom minden rétegéhez, vonatkozik ez különösen Erkel operájának tévéváltozatára. Aligha lenne helyes figyelmen kívül hagyni, hogy a televízió a magyar családok életének szerves részévé vált. Napjaikat, estéiket, de különösen a pihenőnapokat nem is kevesen aszerint szervezik, hogy mit igér, mit nyújt számukra a televízió programja. Ez olyan tény, amelynek örülni lehet csak, és amelynek figyelmen kívül hagyása nem egyszerűen csak műsorszerkesztési baki, de műsor- politikai bukfenc. Kiváló alkalom lehetett volna e két nehézveretű program mellett — nem helyett! — egy-két magyar film felújítására, vagy színházi közvetítésre például, egyszóval szélesebb igényeket kielégítő műsorszerkezet ősz- szeállítására. Ide kívánkozik az is —, s ez nem csak a televízió hibája, általános jelenség —, hogy mi ünnepelni, megemlékezni csak komoran tudunk. Ügy véljük, hogy — jelesen április 4_e alkalmából — a felszabadulás évfordulója emlékezi tén, nincs helye derűnek,' vidámságnak, mert az nem méltó a nagy naphoz. Bízvást mondhatom, hogy ezt soha senki hivatalosan ki nem je-1 lentette, senki így el sem hl-’ szí, de a gyakorlat — legyen az ünnepi megemlékezés a színházban, vagy a televízió« ban — mégis az, hogy fenségesen komor arccal méltatjuk inkább ünnepünket, mintsem meg is vigadnánk neves évfordulónkat. Mert — hisszük-e? — méltatlan a nevetés politikai ünnepünk méltóságához. A televízió mindenképpen így gondolkodott. Sajnos. Gynrkó Géza Zenés Tv-szfnház: Hunyadi László. Erkel Ferenc halhatat« lan operájának televíziós változata — kettős szereposztás« ban került a képernyőre. Mától egyetemi és főiskolai kulturális napok Egerben Mint már lapunkban hírül adtuk, az idén ismét meghirdette a KISZ KB, az oktatási és a Kulturális Minisztérium az egyetemi és főiskolai kulturális napokat. Az ének-zenei országos fesztivált Egerben rendezik meg. A ma megkezdődő háromnapos műsorsorozat 14 hazai és külföldi egyetem és főiskola énekkari, zenekari, ének- és hangszerszólistái, valamint kamaraegyüttesei mutatják be tudásukat egymásnak, s természetesen a közönségnek is. A fesztivál zsűrijének elnöke Maróti Gyula, a KÖTA főtitkára; tagjai pedig Ross- ner Melánia énekművész, Engi István és Tóth Mihály karnagy, valamint Molnár László zeneszerző. Ma délután fél 2-kor a Dobó téren térzenével kezdődik a program. Az egri helyőrség fúvószenekarét Tóth Béla százados vezényli. Ezt kövfc tőén kerül sor ugyanezen a helyszínen a részt vevő csapatok, csoportok látványos felvonulására, s közös ének. lésére. Az ünnepélyes megnyitó fél 3-kor a Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán lesz. A vendégeket dr. Szűcs László főigazgató köszönti, majd Köpf Lászióné, a KISZ megyei bizottságának első titkára nyitja meg a műsorsorozatot. Az együttesek és szólisták első alkalommal a Megyei Művelődési Központ nagytermében, illetve a főiskolán mutatkoznak be fél 4-től. Az előbbi helyszínen a Pécsi Tanárképző Főiskola kamarazenekarát, vegyes karát és női kórusát, a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola férfi és a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola női karát hallhatja meg a közönség. A szünet után a Kertészeti Egyetem vegyes, a Budapesti Tanítóképző Intézet női karának és a Banska-Bystricai Pedagógiai Főiskola vegyes kórusának műsora következik. A főiskolán ugyanebben az időben Faragó Barnabás (furulya), Balogh Tamás (gitár), Kremzitzky Gábor (zongora), a Lókötők együttes, Zsengellér Tibor (ének), a Pécsi Frottola együttes, a Pécsi Kollégium énekkvintettje, Paulik Béla (brácsa), és Kovács Erzsébet, valamint Miekmann Valéria (duett) lép föL Az első nap a kórusok szerenádjaival zárul. Színhely este 8 órától a Dobó tér, a Lenin tér, a DOMUS Áruház, a sétálóudvar, valamint a Klapka utca. A vendégek délután és este ellátogatnak műsorukkal Eger üzemeibe is. KOVÁCSOM RÈ 1. Amikor minden bevégeztetett, mint aki nem vár szólításra, Margit elindult az Isten elébe. Könnyű, gyorsléptű járással sietett, mint világéletében mindig, maga csodálkozott a legjobban ezen. Lábai, úgy tetszett, nem érik a földet, kinyújtott karjával, ha akarja, roegsimo- gathatta volna a felhőket, nyitottkék szemében mintha közel lenne, úgy megállt a messziség, mikor látott ő így, bizony rég, nagyon rég, messzi ifjúságában. A ruha is rajta, úgy tetszett a menyasszonyi ruhája, az a fehér organtüll, Váradon vették, korán elhalt, apja is vele alkudott rá, többé ilyen ruhája soha nem volt később. Hosszú parasztház tornácán épp falatozott az Isten. Szalonnát evett kenyérrel, csak úgy a körme közül, levett kalapja mellette a lócán, kerek feje tetején izzadság fénylett, kezében a halasbicskán fények cikáztak. Margit csodálkozott magában ; mindent olyan szépen lát, csak az arcát nem látja, hogyan tud akkor a szemébe nézni, ha mondani akar .valamit. És messzire volt még, amikor a járásban hirtelen elnehezültek, a lábai, megállni kényszerült, valami ülőalkalmatosságot keresett, akár egy kissámlit, mert azt világosan érezte, ho-gy a lócáig nem jut el, bármennyire szeretné is, de hát ki hallott olyat, hogy valaki csak úgy leüljön az Isten mellé. — Hát idetaláltál, Margit. Tudtam, hogy most már jönnöd kell. Vártalak. Ámbár, ami azt illeti, sose voltál templomjáró. Valahonnét ismerős öregember-hang szólt így hozzá, és meg is állott mindjárt a beszédben. — Hogyan járhattam volna templomba én, Uram? Mindig tele volt az én kezem munkával. Tízéves se voltam, amikor Anyámat temették, Apámnak ki főzött volna vasárnap, ki látta volna el? Mostam, vasaltam, pucoltam a sok csizmát, cipőt, Apámnak sok munkát odahordtak, alig győzte, három faluban olyan jó suszter nem akadt. Utóbb helyette jártam Szalontára, a bőröshöz is, ö meg csak ült a kisszéken összekucorodva, mindig így látom magam előtt, ül a kisszéken és köhög, sokszor már azt hittem, ott fullad meg a szemem láttára. Mindenét rám költötte, a stafirungom- ra. Szép ruháim voltak, ágynemű, minden, iparoslánynak nevelt, hát • otthagyhattam én? Menyasszony voltam, amikor haldoklóit, hamar elment szegény, azt sirattam a fejfájánál, hogy szomorúságot okoztam neki, parasztlegénnyel jártam jegyben, hiába mondogatta, akadna neked iparos, kislányom, nem egy ilyen földtúró senkifia. Mert az volt az én jegyesem, hiába volt módos paraszt a.z apja, az apja neki meg kiadta az útját, mért nem parasztlányt vesz el, iparoslány kezében nem áll sehogyse a kapa, finnyáskodik, játssza a nagyságát, közben a tengeriben kötésig ér a gaz. — Tanyára mentüník, földet fogott bérletbe, alighogy megesküdtünk. Valami után nézni kellett, odahaza nem lehetett maradása, meg aztán büszke is volt, erős, ha mellettem volt, úgy éreztem, engem bántódás nem érhet. Onnét, ahol ml laktunk, még a templom tornya se látszott Ketten voltunk a tizennégy holdra, hordáskor ő a szekeret rakta, én a kévét adogattam másállapotban, Istenem, szúrt az oldalam, majd kiszakadt, elnyúltam volna ott a tarlón. De ránéztem, láttam, ahogy az izzadság csurog a két arcán lefelé, és adogattam neki a kévéket tovább. Jött, hogy lovat kell venni, vegyünk hát, de ehhez el kellett adni a szép ágyneműt, el kellett adni a ruhákból a javát, jaj az én virágos krepdesin ruhám, jaj a huszonnégy, átkötött törülközőm, jaj a mintás szőnyegem! Megsirattam, ahány darab volt. Bolondja volt a lónak, később, öregségében is. Már szél érte akkor, a kórházból hazaengedték, mit kezdjenek vele. Ott maradtunk ketten, a gyerekek már rég szerteszét, üres istálló, csöndes porta. Mégis éjszaka, ha felriadt, azt kiabálta: a lovak! Adtatok a lovaknak? Hallod, hé! Lökjetek a lovaknak! (Folytatjuk)
