Népújság, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-30 / 101. szám
Három évtized Három évtizede létesült az egri tanárképző főiskola. A rangos jubileum alkalmából megszólaltatjuk lapunkban az alapítókat, az első tanárokat és hallgatókat, s ízelítőt adunk az elmúlt evek eredményeiből is. Egv iskola bölcsőiénél... ' Ma itt; a gyerekek mindent megkapnak ahhoz, hogy eligazodjanak az ismeretek birodalmában, s megbirkózzanak az egyes tantárgyak nehézségeivel. Aki — akár szülőként akár vendégként — belép az egri főiskola II. számú Gyakorló Általános Iskolájába, s bekukkant a szaktantermekbe, a szertárakba, s megtekinti a legkorszerűbb szemléltetőeszközük regimentjét, méltán ámuldozhat. Különösképp, ha a zártláncú tévé gyakorlati alkalmazásából is ízelítőt kaphat. A diákoknak ez természetes. ebben a környezetben nevelkednek, megszokták. Nem így vélekednek azok, akik ott voltak a huszonkilenc esztendővel korábbi zászlóbontásnál, amikor a sok hiányosságot csak a bizakodás, a hivatásszeretet és a vérbeli pedagógusokra jellemző ötletesség pótolhatta. Erről az időszakról beszélgetünk Szabó Endre igazgatóval, aki akkoriban tanítóként érkezett ide. — A fiatalság és a tetterő összefüggő fogalmak. Ilyenkor az embert alkotókedvvel társult kísérletező vágy sarkallja. Kollégáimhoz hasonlóan, így voltam én is. A várható gondokkal-bajokkal — egy oktatási intézmény alapítása nem egyszerű dolog — számoltunk, de valamennyien hittük: úrrá leszünk rajtuk. A nagy múltú Líceum épületében — a földszinten — kaptunk helyet. Ez szépen hangzik, ám az áldatlan állapotok minket is megdöbbentettek A tanáriban hiába kerestük az asztalokat, meg kellett elégednünk a székekkel. Berendezést csak három teremben találtunk, ezért gondoskodnunk illett. Ez persze nem ment könnyen, s így sokáig szoronghattak tanítványaink. Megfelelő számú tankönyvét sem adhattunk, emiatt egyet ketten használtak. Az órák sikere kizárlóag az élő szó hatékonyságán múlott, mert semmi mással nem színesíthettük az új anyag közlését. Én 1949. decemberében kezdtem, a többiek azonban már szeptemberben katedrára álltak, s így nekik még inkább kijutott a megpróbáltatásokból. Felelősségteljes megbízatást vállaltak. Nemcsak a fiúkat-lányokat óhajtották kalauzolni a Tudás útvesztőiben, hanem a tanárjelölteket is fel akarták készíteni leendő szakmájukra. Méghozzá úgy, hogy beléjük plántálják a megtorpanást elutasító hitet. Olyan területre portyáztak, amelyen sosem jártak, hiszen általános iskolai gyakorlók korábban nem léteztek, s emiatt bevált ötletek, hasznosítható tapasztalatok átvétele nélkül kellett helytállniuk. Szerencsére nem maradtak magukra, a főiskola oktatói ott segítettek, ahol kellett, s természetesen sürgették a mostoha viszonyok mielőbbi felszámolását is. — 1950. nyarán végre átvehettük a mai épületet, a polgári -egykori otthonát, örülhettünk a jól felszerelt szertáraknak, a kedvező tárgyi feltételeknek. Azt azonban sajnáltuk, hogy a rendkívül értékes könyvtár tele0978. április 30., vasárnap mes részét — túl merev szemléletből fakadóan — selejtezték, így aligha pótolható művek vesztek el. A tizenöt tagú testület lassan össze- kovácsolódott, s rendeződtek a lappangó viszolygások, ellentétek. Mindannyian tudtuk: rendkívül sok múlik rajtuk, s ezért elsősorban a célt láttuk. A zömében falusi hallgatók felnéztek ránk. s hálása« voltak minden jövőben hasznosítható módszertani javaslatért, szorgalmuk, igyekezetük maradandó emlék számomra. Érezték : nem lazsálhatnak, nem hanyagolhatják a felkészülést, hiszen tőlük függ, hogy milyenné formálódik a következő nemzedék. Én oroszt tanítottam, nemcsak a szakosoknak adtam útbaigazítást, hanem a többieknek is oktattam ezt a tárgyat heti két órában, s így megismerhettem az egész gárdát. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a pedagógus sem mondhatott le tájékozottsága gyarapításáról. Az egykori tanító előbb orosz— magyar, majd orosz—német szakos főiskolai, illetve egyetemi oklevelet szerzett. Mindezt azért tette, hogy minél többet, s minél színvonalasabbat nyújtson leendő kartársainak... Az a régi lelkesedés nem volt hiába: az utóbbi huszonkilenc esztendő eredményeiről tanulmányok sorát lehetne írni. Az úttörőkre hallgattak a később jövők is, s hozzájuk hasonlóan minőségi munkára törekedtek. Nem azt méricskélték: mi a kötelező, mennyit kell dolgozni a nem túl nagy fizetésért, csak azt kutatták : mit tehetnek a még gyor. sabb ütemű fejlődésért. Minderről beszédes adatok tanúskodnak, olyanok, amelyekre méltán büszke az egész testület. — A tantárgypedagógiai búvárkodások a hatvanas években indultak. Ekkor döntöttünk úgy, hogy a hagyományos óravezetésen kívül a holnapok stílusából is ízelítőt kell adnunk a máj dani nevelőknek, hiszen, ha nem ébresztjük fel bennük az új iránti érdeklődést, at. kor hamar elszürkülnek, s konzervatívvá válnak. Ezért ismertettük meg őket az ak kor még kuriózumnak számító feladatlapok, programok készítésének fortélyaival is. Ehhez persze nekünk is új útra kellett lepnünk, A többletclfoglaltságtól senki sem húzódozott, s a kísérletek egymást követték. Rangos, és az országos szakmai berkekben is figye lemre méltó rendezvényekkel jelentkeztek.'- Mindjárti fantáziát láttak a komplex’ (Fotó: Szántó György matematikatanításban, s ennek két változatát is a gyakorlatba plántálták. Egyre gyümölcsözőbb kapcsolat formálódott az Iskolatelevízióval, amelynek egyik bázisintézményévé nőtt az intézmény. Gondoltak a mindenütt kamatoztatható újításokra, s e téren mind Ötletesebb javaslatokkal rukkoltak ki. Az elismerés nem váratott magára. Ez az alkotó közösség azonban ennél is jobban örült annak, ‘hogy fáradozás sának igazi nyertese a-gyereksereg lett. — Bármilyen versenyei indultak, mindig előkelő helyezést szereztek, s nemcsak a jobbak álltak helyt, hanem azok is dolgos emberekké nőttek, akikkel elég sok gondunk akadt. Az egyik például ma a paksi atomerőmű építésvezetője Ez a szép ebben a hivatásban. Ebben bíztunk, amikor a hajdani gyakorló születésénél bábáskodtunk. Megérte... Pécsi István Munkásábrázolás a mai képzőművészetben . A téma és a probléma iránt ma nagyobb a közönség érdeklődése, mint az ötvenes évek eleje óta bármikor, de mások az indítékok, az okok. Az ötvenes évek elején új lehetőséget nyitott az az elementáris erővel feltörő igény, hogy új hősként ábrázolják a társadalmat meghatározó, megváltoztató munkásnak és a mezőgazdasági munkásnak az alakját, és megteremtsék a változásokat sűrítő, új típust. A művész világosan láthatta vállalt feladatát. a közönség reagálása pedig többnyire viszonylag gyorsan igazolta szándékát és eredményét. Az azóta eltelt negyedszázad folyamán változott a típus. az eszmény, mint ahogyan más lett a'munkás, a mezőgazdasági munkás élete és társadalmi tartalma is. És ami a képzőművészeti alkotás szempontjából különösen fontos: változott az üzemi, a mezőgazdasági munka környezete és maga a munkafolyamat. Az ötvenes évek elején a martinász-hős. a ' kaszás paraszt egyértelmű társadalmi-történelmi jelentés hordozója lehetett; a szerszám-attribútum, a munkamozdulat világosan utalt a társadalmi osztály, réteg szerinti hovatartozásra. A nagyipari, nagyüzemi termelés legáltalánosabb és tipikusnak mondható, mai viszonyai között azonban, a művész sem tájékozódhat, alakíthat a i‘égi módón. A korábbi attribútumok a társadalmi hely- . zetre, sőt osztályra utaló mozdulatok többsége érvényét vesztette, sokszor félrevezető. A kalapács vagy a fogó, a kasza vagy a sarló, az azzal történt mozdulat, a régebbi munkás, paraszt ismérve— a mai dolgozónak mások a munkakörülményei, más az életformája': a művésznek egyszeri- képben kell melfragádniaV ál talánósftania áíökat' a folytonosan Változó jellemzőket, amelyek nyomán mai embert ábrázol. A munkásábrázolás iránti, mai érdeklődés, amely néha MÁR-MÁR SZÁMONKÉRÉSKÉNT hat és hangzik el, természetesnek tartható, habár figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a társadalmi-történeti változás és annak művészi visszatükrözése nincs egymással szükségképpen időbeli szinkronban. A hajdani martinász ideál egy kialakulóban levő munkásha- talóm visszfénye és előrejelzése volt. Akkor még társadalmilag is, külső vonásaikban is különböztek egymástól a munkások, parasztok, értelmiségiek. Mára már eltűntek a külső ismérvek (öltözködés, mozgás), a munkahelyi jellemzők sem vonnak éles határt például a munkás és a mérnök alakja közé. A korábban szimbolikus töltetű építőmunkás alakja sem lehet ma már realitás, rgert a tégla, a vakolókanál helyét elfoglalta a nem attribútum jellegű házgyár és előregyártott elem. A képzőművész viszont vizuális-érzéki közléssel szolgál, nem pedig fogalmakkal. Hosszú tapasztalat alakíthatja csak ki a megváltozott munkásfogalomnak és osztályfogalomnak új és érvényes képi megfelelőjét. A mai munkásábrázolás variánsait talán két fontosabb tartalmi-tematikai törekvéssel jellemzehetjük leginkább: egy „össznépi” típus keresése és kialakítása, továbbá az ember és az általa formált anyag, világ új viszonyának megfogalmazása. Az alábbiakban néhány jellemző példájukat említjük. Vigh Tamás debreceni Magvetőjének kődombormű- vén, az Üvegfúvó vagy a Tudomány allegóriájának bronzalakjaiban formailag rokon módon és hangulatilag is hasonlóan általánosul új eszménnyé a munkásnak, a mezőgazdasági munkásnak, az értelmiségnek az alakja. Elbeszélő elemeinél fogva, talán még szembeszökőbb ez a tematikai változás Szurcsik János Földosztás című, 1972- es nyíregyházi faliszőnyegén, ahol a cölöpöt verő munkás és a vörös zászlót tartó paraszt-asszony típusa között, tulajdonképpen már nincs osztály szerinti megkülönböztetés. Igaz, ez esetben már maga a téma, a földosztás, történelmi téma, a parasztság életének-sorsának állomásait a szőnyeg szegélyének jelenetei vonultatják fel és a földosztás mozzanatát monumentálisán megragadó képmező már a mai ember történelmi tudatát és ítéletét tartalmazza. A. MICSURIN — AZMEKEJ* Nyíríamagok Hát újra itt vagyok a szülőfalumban. Sok idő telt cl azóta, hogy elhagytam. Igaz, később is el-eljöttem ide: nyáron is, ősszel is. Akkoriban még élt apám és anyám. Aztán anyám egyedül maradt. Elérkezett a nap, amikor őt is utolsó útjára kísértem. Akkor jöttünk össze, három testvér, a szülőházunkban. Testvéreim szintén más-más helyen laktak, és egyszerre hárman csak kán találkoztunk, a közös bánat azonban most összehozott bennünket. Ezúttal tökéletesen elnéptelenedett házba léptem. Árván bámult az utcára ablakszemeivel, melyek mögött már nem volt senki. Jól emlékszem: rézsűt szemben a házunkkal, az utca túloldalán valaha régi fedetlen kalyiba állt. A szél telehordta nyírfamagokkal. És a félreeső csöndes kis zugban egymás után bújtak elő a földből a nyfrfacseme- ték. Hárman voltak. Anyám gyakran mondogatta: — Az első nyírfa Szergely bátyád születésének évében bújt ki. A másik két évvel később, Jivan születése után. Az a szélső pedig csak öt évvel utánuk, veled egyidőben kezdett cseperedni. Nagyon lassan növekedett, már-már azt gondoltam, nem él meg. *l*J6ÇUs.‘ r w ■fi.? a :<uj V > rit! wass; * ■ «Av .TrV íMh % *■ & dgg Most meg, nézd csak, milyen szép! öröm nézni! Aztán, mikor a régi kalyiba teljesen elrothadt és ösz- szedőlt, apám elhordta az összes limlomot és a deszkákból kerítést eszkábált, hogy a fiatal íácskákat le ne tördelje a jószág. Mikor anyám halála után a faluba érkeztünk, a nyírfácskák szívélyes lombsuso- gással köszöntöttek. Aztán őket is szerencsétlenség érte. Néhány esztendővel ezelőtt a legmagasabb és legfürtösebb kiszáradt. Valaki kitörte a kerítést, mert nyírfanedvet inni szottyant kedve, és elpusztította. A középsőt meg nemsokára a szél csavarta ki. A harmadik szilárdan állt, ám annak a koronáját is letörte a szél. A fa azonban túlélte, noha elvesztette előbbi díszének nagy részét. Száradni kezdtek az ágai, s látszott, hogy ő sem marad meg sokáig. Azt gondoltam, hogy most már minden puszta lesz a házunk körül. De amikor eltakarítottuk a kiszáradt nagy nyírfát, a helyén három fácska dugta ki fejét a földből. Középső bátyám kettőt kiásott és átültette az udvarunkba: egyiket apánk, a másikat anyánk emlékére. És mind a kettő erőre kapott, nőni kezdett. És én hiszek abban, hogy a harmadik nyírfa is a földben hagyja magvait. Élni fogunk. Fordította: Zahemszky László £ Mari irq ' __} Ú gy látszik, a mezőgazdasági munkás életét közvetlenebbül ismerő művészeket foglalkoztatja leginkább a múlt és jelen egymásra utaltsága. Ez ragadja meg a nézőt többek között Szalu v Ferenc tsz-tárgyú képein, így a Történelem című. több önálló képből összeállított kompozíción, ahol egymást értelmezik a Tsz-közgvíí’ című nagyobb kompozíció és a különféle mozzanatokat, típusokat felvonultató. kis képek sora. Arra viszonylag ritkán van lehetőség, hogy Állandó nyilvánosságnak szánt, tartalmában monumentális faldíszítő, munka szülessék; több az igény az építészeti dekorációra, díszítőművészeti alkotásokra. Az utóbbi évtized ritka ellenpéldái közül való Kádár György hatalmas méretű, Olajbányászok című, szegedi pannója (1971), ahol a triptichon jellegű kompozíció fogja ösz- sze a munkáshősöket és a táji, környezeti elemeket és expresszionisztikus erő hatja át nemcsak az alakokat, hanem a színnel-formával-tér- rel teremtett dinamikát. Korábban a művész sok mindent kifejezhetett a tárgyi környezet jelzésével. Egy hídfeljáró, egy vaskályha, egy nadrágszíjparcellákkal borított dűlő, egy üres tányér, egy szelet kenyér elég volt ahhoz, hogy emberi sorsról, osztályról szóljon. Új élményként hagyott nyomot az ötvenes évek közepétől az ipari táj, á megváltozott mezőgazdasági táj, de a hatvanas években a művészeket már leginkább a valóság megismerésének, birtokba vételének korszakol? súlyú és általánossági kérdései foglalkoztatták;.: »(Promé* theúszok, Ikaruszok feszegették a nagy kérdésekét, amit a világ megismerésének megnőtt lehetősége és felelőssége jelent; Segesdi György, Rasz- ler Károly, Kiss István, Varga Imre stb. munkáiból áradt az erőnek, örömnek vagy a szorongásnak a tudata. Az utóbbi években inkább látszik új kutatási terepnek, és ez itt-ott már közvetlenül hat a munkásábrázolásra. Akár úgy, mint Rózsa Péter papírgyári munkásokat ábrázoló, kétfigurás lá- batlani kompozícióján (1972), ahol az absztrahált alakok szinte összeforrnak az ájta- luk formált anyaggal és mintegy abból teremtődnek. Akár úgy, mint Gyurcsek Ferenc szobor-munkajelenetein (1975 —1977), ahol az állványzat vagy a nehézáram porcelánja új, értelmező funkciójú posztamens szerepét tölti be, szakítva a százados gyakorlattal, hogy a szobor talapzata tartalmilag semleges formaelem. A DOLGOZÓ EMBER ÁBRÁZOLÁSA a napi élet problémáit sem kerüli meg. Bálványos Huba Állásidő című grafikája, több festő vissza-visszatérő témája a magukra maradó, öreg parasztokról reális gondolatokat feszegetnek. Ez is hozzá tartozik a típusok és helyzetek differenciáltabb feltárásával jellemezhető összképhez. A nagy távlatú művészi kutatómunkát azonban inkább az az alkotói gond hatja át, hogyan lehet valóban hitelesen és mai érvénnyel megfogalmazni azt a munkást, aki külsőleg-belső- leg különbözik elődjétől, mint ahogyan megváltozott magának a munkásosztálynak a fogalma is, és állandóan változik a környezet — munkahely és otthon —, amit a munkás megteremi ás amelyben él. * 1 _______Aradi Nóra
