Népújság, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-07 / 56. szám
Fura szerzet vagyunk mi, kritikusok. Nekünk még a jó se igazán jó. Itt van például az elmúlt hét, pontosabban az elmúlt hét vége: minden napra jutott igazán odafigyelésre méltó. Sőt, volt olyan nap, amikor órákat csünghettünk a képernyőn, s nem volt módunk unalomra. így tehát panasz- ra még kevésbé. És mégis...! Ha én vagyok a szerkesztő, elteszek belőlük a szűk napokra, amikor az ember őszinte örömmel adózik a nagy találmánynak: a kikapcsoló gombnak. Az elmúlt héten pénteken láthattuk az igazán szinonim értelműre „magyarosított” Gorkij-novella tévéadaptációját, a Vámhatárt, Káló Flórián személyében új tévészerzőt avatott a közönség, láttunk egy végre minden mércével, még az e műfajban otthonos nyugati rendezők mércéjével is bátran mérhető televíziós show-t, aztán rendezőt avatott Dürrenmatt bűnügyi játéka, és ha alapvetően a színészi játékra, mintsem a kissé szentimentális történetre figyeltünk, jó amerikai filmet is nézhettünk vasárnap este. WEllETT Panaszra tehat nem lehet oka nak: melyiket szeressem? Mindegyiket! Vámhatár Telitalálat a cím. Csempészről szól Gorkij fiatalkori • műve — majdhogynem azt írtam: remekműve — a Csel- kas, aki a vámosokkal, a vámhatárokkal vívja megmegújuló harcát, hogy megőrizze függetlenségét, hogy élhesse vidám, veszélyes, szabad életét, és hogy állandóan szemben és perben is álljon a hatalommal. A vámon, a határon innen — a nyomor becsületessége, odaát, a másik oldalon a gazdagság t, megfoghatatlan káprázatának szépsége és a pusztulás veszélye. Átlépi-e, át tudja-e lépni ezt a határt, és lehet-e egyszerre a határon innen és túl is, két urat szolgálni? — ezekre a kérdésekre ad választ Gavrila, Cselkas véletlenül, egyszeri alkalomra hoz- j zácsapódó segítőtársa. Gorkij e novellájában egyetlen és határozott vonással rajzolja meg a század- forduló Oroszországa parasztjainak rettenetes életét, s egyben azt is, hogyan nyomorítja meg, teszi tönkre jellemben, becsületben is e kilátástalan nyomorúság a Gavrilokat és társaikat. Az embert. Sipos Tamás televíziós feldolgozásában Gavriláé a hangsúlyozottabb szerep, s helyesen, mert az ő sorsa, dolga érdekli jobban és mélyebben a ma nézőjét. Remek segítőtársakat kaa nézőnek, csak a kritikusrián színész-író tévéjátéka. És milyen remekül szórakoztunk mégis. Mi a titka, hogy egy voltaképpen semmitmondó, vagy alig valamit mondó tévéjáték, több mint egy órán keresztül lekötötte a nézőt? Természetesen semmi titok nincs itt: Káló Flórián jó színész. Ennyi az egész. És annyi még, hogy mint jó színész tudja, mi kell a jó színésznek: mondható, szellemes, kellemes szöveg, amely- lyel és amelyben jó lehet játszani. És Darvas Iván, Galambos Erzsi, Szemes Mari és Sztankay István vannak Késő őszi esti órán Fridrich Dürrenmatt bflnigyi játéka. így hirdette a nűsorelözetes. Helyesen. Bár még hozzáírhatta volna: tévé-remeklése. Még akkor is ha a történet nem színpadra, nem tévére íródott, még akkor is, mert annyira a tévére kívánkozott helyszínének, történetének, és kis számú szereplőinek egysége jóvoltából. Szabó Sándor a szerző szerepében brillírozott, Őze Lajos, pedig, mint a „látogató”, tette hitelessé a hihetetlent. Kern András rendezése egyértelmű volt: az arcokra, a párbeszédekre koncentrált, egy-két totál képet figyelmen kívül hagyva, akár díszletek és jelmezek nélkül is eljátszható lett volna e Dürrenmatt- játék. És ez a lényeg: nem tévéjátékot készített, nem a látványosságra, hanem a történet belső, a figurák jellemében lejátszódó cselekmény-kibontására figyelt. Enélkül egy csalafinta ötle- tű, de semmi többet nem jelentő átlagkrimivé szürkült volna Fridrich Dürrenmatt játéka. Végeredményben is, jobb azért a bőség zavarával küszködni, mint a .... szürkék közül válogatva felfigyelésre érdemesíteni az egyébként legfeljebb csak odanézésre alkalmast. Gyurkő Géza A Mutatványos, — Benedikty Ottó hangjátéka — különös világba vitte a hallgatót. A tóparti üdülőhellyé felnőtt kisközségben a búcsúra érkezett mutatványosok bontják sátraikat. Továbbállnak, mert a nyár a szezon, ilyenkor kell megkeresniük téli hónapokra a betevő falatot. Van hét vége, amikor ezer forintot is megkeresnek. Az egyik pódium előtt tanár áll, aki évről évre visszatér ehhez az attrakcióhoz. „Húsz forint nem sok pénz egy pofonért! Már csak egy este állok a nyájas publikum rendelkezésére!” — mondja a mutatványos. A tanár felháborodni jár a mutatványoshoz, mert lenyűgözi az emberi aljasság. Két gyermekét nem engedi a sátor közelébe, nem engedi azért, mert a látvány deformál, veszélyhelyzeteket teremt, példát az erőszaktételhez. Nem is érti, miért tűrik itt a gyerekeket, miért nem tesznek ki táblát, hogy csak 18 éven felülieknek. Mire a mutatványos: „Miért? Hagyjuk, hogy a gyerekek újságot olvassanak, rádiót hallgassanak, tevét nézzenek, egyáltalán, hogy kimenjenek az utcára? Amíg a földgömbre ki nem tűzzük a táblát, hogy csak 18 éven felülieknek, addig nyugodtan itt maradhatnak a stand mellett. Nincs itt semmi rendkívüli.” Aki megvásárolja a tarifát, megvásárolja az ütés jogát. A kuncsaftok között nincsenek gyerekek, kétkezi munkások, sem parasztok, nekik nincs szükségük erre. Szolgáltatás ez, olyan mint a cipőtalpalás. Nem anyagi, hanem lelki szükségletet elégít ki. A vevőkör kilencven százaléka nyamvadt félember, önjelölt, vagy kallódó művész, akik keserűségből, a langyos és tehetetlen tespedésből csapnak oda, bizonyítani akarván, hogy ők is tudnak ám ütni. A mutatványos, aki azelőtt bokszoló volt, megszokta az ütéseket, szelíd, magányos vándor. Soha nem üt vissza, mert tudja, hogy nem az a legény, aki adja, hanem az, aki állja. És bár a tanár egy fellobbanó vita során úgy gyomorszájon vágja, hogy elakad a lélegzete, a hallgató megnyugodva vesz búcsút a kissé morbid történettől, mert tudja, hogy mindez csak játék és bohóság, mert napjainkban már nem ebben lelik az emberek örömüket. A gyermekeket sem kell különösebben óvni a felnőttek eme volt szokásától. A vállalkozás a múlt egy keserű példázata, ami mint a felhő elvonul a falu felől, mint ahogy a búcsúsok is hazatérnek nyugodalmas otthonaikba. — A két szereplő — Sinko- vits Imre, Mádi Szabó Gábor — és a rendező, Barlay Gusztáv néhány perc alatt az augusztusi este bágyadt hangulatát hozta a télutó napjaiEgerben immár másodízben kerül sor irodalomból, nyelvhelyességből és történelemből, a szakmunkástanulók hagyományos országos tanulmányi versenyének megrendezésére. A helyszín március nyolcadikén és kilencedikén ezúttal is az egri 212-es Ipari Szakmunkásképző Intézet lesz, ahová mintegy kilencven „kereskedelmis!’, „ipa- ris”, és „mezőgazdaságis” diák érkezik majd e szellemi összecsapásra. Az első nap a megismerkedés jegyében telik el. A versenyzők zenés táncos kulturális programon vehetnek többek közt részt. ba, egyfajta metszetét a vá^ sári zűrzavarnak. Csak a ré«j szeg engedményes ütései zaá várták a feszültségekkel teli miniatűr dráma cselekmé-j nyét. Kár, hogy a harmadik műsorban, ezen a viszonylag szélcsendes helyen juthatott el a hallgatók kisebb részéhez. Meg is érné, hogy ai Zsebrádiószínház néhány darabja, amelyek példázatuk-; kai, színészi és rendezői teljesítményükkel túlnőnek a szokásos életképeken, ismét-i lésként átkerülne valamelyik főadó műsorába. Olykor ku sebb terjedelmű művek (idő-J tartamuk mindössze 20—23 perc) mélyebb hatást gyakorolnak az emberekre, mint a színpadra komponált drámák,1 nem is szóivá arról, hogy ezek a ki shang játékok kompri-j máltságuk, sűrítettségük miJ att rádiószerűbbek, mint aa egyébként tökéletes szerkeze^ tű több órás drámai művek. , A februárban lezajlott rne-i gyei döntők első helyezett-} jei kilencedikén, délelőtt tíz órakor állnak rajthoz. Heves megyét a történelmi és az irodalmi szaktárgyi versenyen a 212-es iskola két diákja; nyelvhelyességből pedig az egri egészségi ügyi szakközépiskola tanuló-} ja képviseli majd. A vetélkedők először írás-} ban mérik össze tudásukatj s az itteni első tíz helyezett! rugaszkodhat neki a második, a szóbeli fordulónak isj Közülük kerülnek majd ki ai győztesek, akiknek jutalma egy-egy külföldi út. Jelenet a Vámhatár című tévéfilmből Ebergényi Tibor ------------------------S Történelemből, irodalomból, nyelvhelyességből Szakmunkásképzős fiatalok országos vetélkedője Egerben pott Gaál István rendező, aki nemcsak nagyszerű ritmust és valódi gorkiji miliőt teremtett a (képernyőn, hanem olyan visszafogott és mégis kifejező játékstílust is, amely lényegesen hozzájárult Gorkij világának mai értelmezéséhez. Remek társakat kapott, mert Georges Wilson — kitűnő szinkronja Fekete Tibor — nem eljátszotta, újrateremtette Cselkas alakját. Feszes, fegyelmezett, a kezek „nyelvét” igen kifejező erővel használó művész Cselkas figurájában inkább az érző, a tiszta tettekre vágyó embert formálta, mint a romantikus csempész szemre talán hatásosabb, művészileg könnyebben megteremthető, ámde kevesebbet is mondó kikötői huligánját. Madaras József Gavrilája a színész sokáig emlékezetes alakítása. A gyáva, az effajta élethez nem szokott, ám a pénztől megvaduló, még gyilkolásra is kész, s aztán újból a tehetetlen reménytelenségbe hulló muzsikja, mintha Gorkij műveiből lépett volna elénk. Éjféli randevú Tegyük a szívünkre a kezünket: igencsak véznácska ötlet és a közhelynél alig több mondandó. Ez Káló Fló, 1978. március 7., kedd olyan jó színészek, hogy még a legnaivabb szituációt is — hallgatódzás a kőfal mögött — elhitessék velünk, s hogy miattuk fel se merüljön bennünk a kérdés miért kellett ennek a randevúnak éjfélkor lennie? Sürgős esetben a bokrok közé vonulni éppenséggel nappal is lehet. Igaz, kőfalak mögé bujkálni már legkevésbé. Seregi László rendezésének fő titka: engedte játszani a szó teljes értelmében is színészeit. Tudta, hogy bízhat bennük. És nem csalatkozott. Locomotiv GT-show Ugye, hogy nem igaz: mi nem tudunk tévé-revüt rendezni? Ugye, hogy nem igaz: nálunk nincs kivel, vagy kikkel tévé-revüt rendezni? Ugye, hogy igaz: ha van hozzá rendező, aki olyan komolyan vesz egy tévé-showt, mintha ötrészes Shakespeare- drámát rendezne, akkor nálunk is van és lehet tévé-revüt csinálni? Az utóbbi mondat végére nem kérdőjel, de felkiáltójel kínálkozik. Sándor Pál filmrendező bebizonyította azt, ami köztudott volt és mégis bizonyításra várt. A bizonyításban rendkívül fegyelmezetten, nagy kedvvel és művészi ihletettséggel működött közre a Locomotiv GT, Köllö Miklós és a Dominó együttes, nemkülönben Tarján Györgyi, Demjén Ferenc, és Szte- vanovity Zorán. 1. Néha egy-egy újsághír világok pusztúlásáról tudósit. A múltkor azt olvastam, hogy a Balaton gyakorlatilag szúnyogmentesnek tekinthető; a vegyirtás végzett ezekkel az alkonyati perceket zümmögésükkel megszépítő szárnyas teremtményekkel. Kész. Nincs többé szúnyog a Balatonon. Nincs többé dön- gicsélés, vérkölcsönzés (mert szerintem csak erről van szó, különben is minek egyeseknek annyi vér, mások meg dögöljenek éhen?) nem gyönyörködhetünk többé táncukban, mellyel a lemenő napot és az arra járó mezítelen lábakat, vállakat, karokat köszöntötték. Egyéb testrészekről nem is beszélve. Ebbe nem lehet belenyugodni. Fölkerestem tehát az illetékeseket, mit szólnak mindehhez? Van-e tervük, elképzelésük e természeti csapás megszüntetésére? Feldúltan igyekeztem az Idegenforgalmi Hivatal táj- és környezetvédelmi osztá" lyára, ahol a főosztályvezetőt, dr. Lovasszalóki Ábelt kerestem. — Pardon! Lovasszalókhy — javította ki a nevét, jegyzeteimbe pillantva. — Eltűnt a balatoni szúnyog. Micsoda felzúdulás lesz ebből! Azok a nyugati turisták, akik tavaly még jó erősen vakargatták a csípések helyeit, mit fognak az idén vakarni? Ebből botrány lesz, Abádszalókhy elvtárs! — fogtam drámaira hangomat. — Itt valamit tenni kell! — — Lovasszalókhy dr. — mosolygott ráin barátságosan az osztályvezető. — Nézze, Csönghey... — Bocsánat, Csöngei — voltam kénytelen félbeszakítani — Szóval, Csöngei elvtárs, megírhatja lapjában, hogy tudunk a problémáról. Az intézkedési tervet elkészítettük, amint látja, itt fekszik előttem. Egy vaskos aktatömegre mutatott, amelyet erős spárgával kötöttek össze. Lovasszalókhy egy mozdulattal megoldotta a zsineget, mire az aktacsomag szétesett... — Csöngei elvtárs! Magának elmondok mindent, azt is, amit nem volna szabad. De... ugyebár ... szimpátia is van a világon. Mondja, maga régen nem Csönghey- nek írta a nevét? , Szemérmesen lesütöttem a szemem. Ebből érthette, hogy igen. — Hivatalunkat nem érte derült égből villámcsapásként a szúnyogok eltűnésé- ,nek híre. Mi tudtuk előre, mi számítottunk rá. Véleményünk szerint is, a szúnyogdöngés és csípés szervesen hozzátartozik a Balaton-part miljőjéhez. Leírta? Miljő — igen — róttam szorgalmasan a sorokat, és a fülemben már szinte hallottam, mint keresi az elismerés és a hála szavait főszerkesztőm, amiért ilyen pompás interjút készítettem. — Először is, felmérve lehetőségeinket, a nagyobb nádasok mellé szúnyogdöngést utánzó készüléket helyezünk el. Bár nem kis anyagi áldozatot kíván ez hivatalunktól, nem kíméljük magunkat, hiszen mindent el kell követnünk, hogy az ide érkező turisták jól érezzék magukat. Jelenleg hivatalunk népes küldöttsége Japánban tartózkodik, hogy a legalkalmasabb készüléket vásárolja meg. — Azért ilyen kihaltak az irodák? — rebegtem tisztelettudóan. — Hát, igen... Sajnos, — tárta szét a karját — ez nem megy másként. Kell a tolmács, a gépírónő, a dönteni képes emberek testületé. Mert micsoda felelősség ez a vásárlás, el tudja képzelni? — Igyekszem... — nyugtattam meg a papírhalmon székelő osztályvezetőt... — És maga itthon maradt? Egyedül? Micsoda áldozat, lemondás! — En nemrég jöttem haza, én készítettem elő az utat —• vetette közbe szerényen. —J Nos, minden világos? Tud követni? — Hogyne, hogyne ... — A szúnyogdöngéssel téri hát megvolnánk. Esetleg kél sőbb nagyobb koncepcióban gondolkodunk. Fejlesztési terveink szerint a döngés több szólamú legyen. De ez még a jövő zenéje. — És mi lesz a csípéssel?) — néztem a szemébe szúrósan. Lovasszalókhy elvtárs megsimogatta az arcomat. — Látom, maga használja az eszét. Ne féljen, arról sem feledkeztünk el. A nádasok mellett, ahol majd a turistacsoportok megállnak, hogy meghallgassák a szúnyogzenét, szúnyognak öltözött fiúk és lányok csípde- sik meg — egy-egy dollárért — a fizetőképes vendégeket. — Nagyszerű — kiáltottam föl elképedve. — A szúnyogtrikót magyaros motívumokkal díszítjük, s ezáltal ízelítőt adunk hazánk népművészeti kincseiből is az idelátogatóknak. — De a szúnyogtánc! A légben örvénylő gyönyörű látvány. Remélem erről sem kell lemondanunk. — Na, persze. •Majdnem kimaradt... Először műrepülőket akartunk szerződtetni, de túl sokat kértek. Néhány sárkányrepülő szakosztállyal vettük fel a kapcsolatot, mondhatom, nagyon biztatóan alakulnak a dolgok. — Igazán megható, amit öntől hallottam. Sietek is, megviszem az örömhírt mindazoknak, akiknek drága a Balaton-part, a balatoni szúnyog. „ **: (Folytatjuk)
