Népújság, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-04 / 54. szám

Film Madárijesztő főTbukkanó házigazda az, aki talán nincs is; David Niven mint detektív, James Coco, mint detektív, Peter Sellers, mint még egy detektív, Elsa Lanchester mint egy újabb detektív és Peter Falk a lehe­A néző tudomásul veszi, hogy a film pereg, és két ma­gányos ember — súlyos előz­ményekkel a nyakában, sor­sában és lelkiismeretében — elindul valahová, valamerre, az irdatlan nagy térségben, a cél irányába, ami megha­tóan együgyűnek és elérhető­nek látszik. Az egyik a ter­veit — ez Max —, a hozzá­való pénzt és elszántságát dugdosva rongyai között és lelkében; a másik, Lion — a fiatalabbik, a kedvesebb, a madárijesztőbb — az ajándé­kot, a piros dísz és a fehér doboz kíséretében. Nyomaszt minden, ami a két férfi körül történik, s valahonnan elő is türemke- dik bennünk a kínos felis­merés: a két antihős maga­tartásának, ennek az életfor­mának, ennek a két ki nem épült jellemnek jóval mé­lyebbek a gyökerei, semmint azt első pillanatra gondol- nók. Ez a két férfi a lélek kőkorszaki állapotában leled­zik. Honnan veszem én ezt? És mi az, hogy manapság a lé­lek és az ember, a fejlett és modern társadalomban lehet egyáltalán kőkorszaki álla­potban? Ezt nem én mon­dom, a képsorokkal bizonyít­ja a film alkotója. Max megtervezi, hogy Pittsburghban elhelyezett pénzéből üzleti vállalkozásba kezd. Pittsburgh messze van. Le kell nyomniuk a sok ezer kilométert, hogy a cél küszöbéig eljussanak. A tér­ben és időben kitűnően tá­jékozódnak, stopposként utaznak, nyitott tehervago­nokban fagyoskodnak, mert íüti-hajtja őket az a csillo­gás, ami a lélekből kirakódik a tervek köré. ősi öröm, ál­lapot, de igazi. A bankban vár a pénz, de addig emberek között vezet az út, az emberekkel való találkozásból pedig mindig veszély származik. Nem is annyira a többiek, a nagy többség számára, mint in­kább nekik, akik úton van­nak és akiknek a lehető leg­fontosabb lenne, hogy galiba nélkül jussanak el az elért álmok pillanatáig. De az ezer kilométereket könnyebb meg­tenni, mint azokon a métere­ken és centimétereken belül viselkedni, amik az embert az emberrel összekötik, vagy amik éppen az embereket egymástól távol tartják. Max nagyerejü ember. Nem azért verekedik mégsem, mert erejét, ökleit akarja mutogatni, ö azért van a vi­lágon, hogy eredeti vadságá­ban és csiszolatlanságában mindazt megélje és érvénye­sítse, ami benne van. Érzi is félig-meddig, hogy ő kilóg a sorból, de mert bizonyos mér­tékű szesz elfogyasztása után nincsenek gátlásai, úgy tesz, ahogyan zabolátlan ter­mészete, az ösztönei diktál­ják. Eközben maga is tudja, hogy pojácává válik, de nem törődik vele. mert a világban nem az a fontos, ki mit gon­dol rólunk, hanem sokkal in­kább az, mit tartunk mi lé­nyegesnek önmagunkban. Max vezeti Liont. A nagy ivásokba, a nagy zabákba is. A rongyok, a piszok és az iz­zadtság úgy hozzátartozik eh­hez a vándorláshoz, mintha azok a lét főszereplői lenné­nek. És mégis az önzés és az erkölcs valamilyen foglalata tartja egybe ezt a két jelle­met. Az a nehezen körvona­lazható jóság, ahogyan egy­máshoz és primitiv, de na­gyon erős érzéseikhez ra­gaszkodnak. A megszállott­ság hevületével tesznek meg mindent egymásért, miköz­ben gyors lábakkal futnak a tragédia elébe. És a targédia nem azért következik be, mert a világ olyan, amilyen, hanem azért, mert ők is olya­nok, mint amilyen az őket körülvevő világ. Fertőzöttek! A különbség mégis az, hogy ők fölöttük állóknak érzik magukat mindazoknak, akik őket körülveszik, de be nem fogadják. Nincs különbség egyetlen mulatóban, egyetlen bordélyban sem köztük és a közösségben élők között. Er­kölcsi és szellemi azo­nosság is az, mégis ők a tragikus tét az életben, mert kívül állnak, őszintén vallva minden tettükkel, hogy nem akarnak „úgy” tartozni a többséghez. Pedig Max — a nagy magányos nagy kifaka- dásaképoen — az utazás egyik vagonbeli éjszakáján, a sötéten pistlogó égbolt alatt ráordit a világra, hogy ők is vannak, ők is élnek és nekik is joguk van megmutatni magukat a világnak. De mi­lyen szinten, milyen formák­ban és mekkora tartalmat adva a szónak és a cseleke­detnek? — ez itt a nem is akármilyen kérdés. És ezt a vázlatosan megírt jellemrajzot egy kitűnő szí­nész — Gene Hackmann — annyi természetességgel tár­ja elénk, hogy szinte attól rémülünk meg: ez a kórkép az egyénről és a társadalom­ról, a mai Amerikában talán nem is túlzás. Vagy a mo­dern technika és a kor ter­meli ilyenné ezeket az embe­reket, hogy minden formát megúnva. csak a legősibb ösztönök szintjén igyekez­nek megkeresni azt, amit el­vesztettek: a gyerekkort, az Édent? Mert e film újabb megte­kintése után tapasztaltabbak­nak érezzük magunkat egy kérdéssel. Farkas AndrAs Meghívás egy gyilkos vacsorára Angol bűnügyi vígjáték Krimiről és vígjátékról vagy jót, vagy semmit... Ha ugyanis most botor módon azt írnám: nem tetszett a Meghívás egy gyilkos va­csorára című új angol bűn­ügyi filmvígjáték, akkor ezen véleményemet okvetlenül in­dokolni kellene. Ám ameny- nyiben részletezem, hogy mi­lyen gyenge ötlet volt egy pár facipővel megfojtani a vas­torkú főhőst, vagy parókájá­nál fogva fölakasztani a ko­pasz detektívet esetleg, hogy irtózom a kiömlő kékvértől; azonnal én válók az első szá­mú bűnözővé, a poén gyilko­sává. Természetesen mindez fokozottan igaz akkor, ha a humort sugárzó ötletekkel teszem... Ellenkező esetben persze minden más. Ha tetszett a QJÜMkM 1978. március 4., szombat film, — krimi, és vígjáték esetében — senki sem érdek­lődik különösebbképpen arról, hogy miért, hanem megy és megnézi. Nos, nincs mit tenni, in­kább elismerem, hogy a Ro­bert Moore rendezte és a David M. Walsh fotografálta film egész jó „mozi” volt, Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Neil Simon forgatókönyvét szemmel lát­hatóan Agatha Christie Tíz kicsi indián című története ihlette... Ezek szerint tehát bemutatott egy egészen isten háta mpgöttj angol kastélyt, amelyről később kiderült, hogy csak a cselekmény ide­jére bérelték a személyzettel együtt. Föltűntek az összes hozzátartozó kellékek; halál- sikollyal, dűlő vízköpőkkel, felhőszakadással, rejtekaj- tókkal, titkos nyílásokkal, egérrel, skorpióval, kutyával, macskával együtt. S persze a világ legkülönbözőbb tájéká­ról meghívott vacsoravendé­gek is fölvonultak, életraj­zukban egy csomó olyan tit­kos szállal egyetemben, amely még titokzatosabb há­zigazdájukhoz fűzte vala- mennyiüket. Nos, az effajta rokonságot természetesen nem lehet föl­róni abban az esetben, ha az eredeti ötlet valami újjal, va­lami plusszal is bővül. Az újat, a mást, úgy tűnik a hu­mor volt jelen esetben hiva­tott képviselni... S ezúttal csak dicséret illetheti a meg­fő legdetektívebb, — egy-egy hangsúlytalan mozdulatával, fintorával is mulattatott. Sikeresen lendítve így át a cselekmény feszültségének ama hullámvölgyein, amelye­ket elsősorban a logikátlansá­gok okoztak. így utólag visz- szatekintve a nemrég e lap hasábjain bírált A néma dosszié című film alkotóinak nincs miért szégyenkezniük. A logikátlanságokat egyéb­ként nem szabad egyértelmű­valósítást. A poénokat, a gé­gékét ugyanis oly tapintato­san adagolták a film készítői, hogy csak minden második csalt ki igazán hangosan ne­vetést, így az össze-vissza ha- hotázás szerencsére nem gá­tolta a közbülső viccek meg­értését. .. A kitűnő szereplők ugyan mindent megtettek az ellen­kezője érdekében! Truman Capote, mint hol eltűnő, hol en elítélni. Ha ugyanis fölte­szem, hogy ez a vígjáték, amely egészen jó kis „mozi” volt, nekem talán mégsem tetszett annyira, akkor talán azt sem vehetem zokon, hogy a film során véletlenül egy személy két szereplőre oszol­va jelenik meg... Hiszen lehet, hogy ez épp­oly tréfa, mint a föntebhi- ek... (németi) Takaros szoba. Ablaka nincs. De ha a konyha felé nyitva hagyom az ajtót, a konyha­ablakon bejön az a jó dombi levegő." — „És amikor ven­dégség van? Akkor nem tud­ja kinyitni a konyhaajtót, Zsófikám?" — „Akkor nem. De legkésőbb kettőkor mind­egyik vendég elmegy.” — „Az én fiamhoz nem járnak ven­dégek." — „Hogy-hogy nem járnak?" — „Mert a fiam ti­zennégy hónapot ült, és ak­kor otthagyták a barátok. Nem is otthagyták. Gyuszi mondta, hogy nem barát az olyan, aki a bajban elfordul az emberfiától." — „Es mért ült a fia, Rózám? Csak nem követett el valami nagy bűnt?" — „Az én Gyuszim nem olyan. Aki hússal dol­gozik, annak mindig a kör­mére lehet koppintani. És az én Gyuszimnak sok ellensége volt mindig. Irigyelték a Bimbó úti szép lakást. Alig várták, hogy belekössenek. Megvádolták, leültették. De kiderült, hogy ártatlan. Az én Gyuszim ártatlan, mint a bá­rány. Ki is jött a börtönből, s akkor hívott fel Károlyrét- röl. Ne tengődjek ott egyedül, mondta, eladjuk a házat, s ő a pénz ellenében életem vé­géig eltart.” Másnap már délután négy előtt ott ült Róza néni a pá­don, fülelte a harangszót, hátha meghallaná, s várta barátnőjét. Zsófi néni, aki azért viselt magas fűzős ci­pőt, mert nagyon dagad a lába, fél ötkor érkezett felül­ről, a Bogár utcából. Leült Róza néni mellé, s folytat­ták az előző nap abbaha­gyott beszélgetést. Róza néni kibontotta fejkendőjét, és Zsófi néni még közelebb ha­jolt, hogy új barátnőjével jól tudjon diskurálni. — „Hoz­tam egy kis leveles tésztát, Róza lelkem." — „Jézusom! Épp arra vágytam. Már hó­napok óta arra vágyok. Ká- rolyréten, míg szegény Ábri- som élt, én is mindig sütöt­tem tésztát. Gyuszim is na­gyon szerette, míg kisfiú volt. De Teri, a menyem nem tud se sütni, se főzni, s nem szereti, ha a konyhában lá- batlankodom.” — „Ezt én sü­töttem. Ez is volt tegnap a vendégeknek. Ma is jönnek vendégek. De csak egy házas­pár. A vöm főnöke. Nagyon ki kell tennünk magunkért. Nem maradhatok sokáig, mert Marikám ragaszkodik hozzá, hogy én is kiöltözzem, s ott legyek a vendégekkel." — „Jó magának, Zsófi, lel­kem.” — „Igen, azt hiszem, nekem jó. Mért, magának nem jó, Rózám?” — „Nekem is jó, mert szeret a fiam, a menyem, a két unokám. Csak nem tudok velük beszélgetni, úgy mint magával, Zsófi. Ez az én szívem, nagy bánata, semmi más.” — És Róza néni pityeregni kezdett. Mire Zsófi is rákezdte a sírást. Ültek sokáig, szipogva — két gubbasztó fekete madár. Az­tán lassan megnyugodtak, s már csak csöndben mereng­tek. — „Megkondult a ha­rang” — szólalt meg végre Zsófi néni. —' „Igen. hallom. Már egy órája hallom. — „Pedig csak most szólalt meg, elhiheti. Rózám.” — „Én mindig hallom, amikor csak akarom." — „Akkor be­lül hallja, Róza, lelkem, ugye?" — „Igen, belül hal­lom. És amikor csak aka­rom.” — Akkor mégis csak jó magának is." — „Igen, azt hiszem, nekem is jó. Ha sü­ket vagyok is, de akkor hall-. Több mint ?/ kórházi ágy - egy év alatt 1642 új gyógyintézeti ágyat adtak át tavaly a kórházak­ban, a fekvőbeteg-ellátó in­tézetekben — ez derül ki ab­ból az összegezésből, amely a napokban készült el az Egészségügyi Minisztérium­ban. 1977-ben általában tovább javultak a betegellátás tár­gyi feltételéi, a kórházi ágyak száma azonban mégsem nö­vekedett 1642-vel. Több el­avult pavilont, kórházi rész­leget ugyanis meg kellett szüntetni vagy más célra kel­lett igénybe venni, ily módon a tényleges szaporulás 1095 ágy. A fejlődésben jelentős része volt annak, hogy elké­szült — a többi között — Ba­ján a 186 ágyas traumatoló­giai pavilon, Kecskeméten egy 92 ágyas pavilont adtak át és 120-szal több beteget fogaahat a harkányi szana­tórium is. Bővült a szakorvosi háló­zat is. Új rendelőintézettel gazdagodott Debrecen, Nagy­atád, Magyaróvár és Tatabá­nya. Jelenleg naponta mint­egy 46000 órában gyógyítják az orvosok a rendelőintéze­tekben a betegeket, ez 700 órával több az egy évvel ez-} előttinél. A tanácsok eredetileg 33 új orvosi körzet kialakítását) tervezték és ebből az év vé­géig 36-ban megkezdődött a rendelés. A tervezettnél na­gyobb arányban nőtt viszont a gyermekorvosi körzetek száma: a 36-tal szemben 55 új gyermekkörzet létesült. Ezzel együtt ma az országban 987 szervezett körzetben lát­ják el a gyermekeket. Válto­zatlanul gond e téren is aa orvoshiány, a betöltetlen kör­zetek száma nem, vagy alig csökkent. Ma az országban 235 körzetbe várnak általá} nos és 66 körzetbe gyermek} orvost. A tervezettnél jobban si} került a bölcsődei fejlesztés is, és így ma a tavalyinál mintegy 3400-zal több, ösz- szesen 55000 kisgyermeket látnak el a bölcsődékben. Évről évre népszerűbbek az öregek napközi otthonai,! és számuk is egyenletesen nő. Tavaly 48 új otthon kezd­te meg működését, s ma aa ország 756 napközi otthoná­ban 21000 magányos idős em} bér tölti el kulturált körül} mények között napjait. (MTI)’ Tompa László estiéről Az egri főiskola VI. előadó­jában Tompa László előadó- művész „Ördögváltozás ősik­ben” címmel Tamási Áron műveiből mutatott be válo­gatást. Az est másik vendége dr. Czine Mihály, aki bevezető­jében Tamási Áron életmű­vét méltatja. Előadását az irodalomtörténet szakmai-tu­dományos megközelítését megejtően szép emberi alak bemutatásával zárta. És a műsor: Tamási szé­kely-világa. Ennek a kis nép­nek hallatlanul gazdag szel­lemiségét csodálhatjuk az el­beszélések, levelek tükrében. A címadó mű humora, kese­rű-kedves gondolatisága: az anekdota, a mese, az álom furcsa-érdekes összetettsége adja ennek a művészetnek, ennek az estnek a hangula} tát. S hogy ne feledjük a né} pi és nemzeti jelleg mégha} tározó erejét, és a nemzeti} ségek humánus egymásmel} lettiségének írói és gondol­kodói igényét, hallhatjuk! Gaál Gábor 1946-ban írott tanulmányrészletét és Fábry Zoltán Vigyázó szemmel cí} mű írását is. A műsorban Tamási gon­dolatainak erősítésére, ezek ellenpontozására • felhasznál­ta még Tompa László Tudor Arghezi (Illyés fordítású} ban!), Ady Endre, Márai Sán­dor és Nagy László, — fáj} dalmas időszerűség és egy} beesés — Tamási Áron halá­lára írott és sírjánál felolva} sott versét. Barnás István gatok harangszót, amikor csak akarok." — „Nekem is jó, hogy ilyen barátném lett öregkoromra, mint maga, Ró­za.” — „És jó az én fiam. De nemcsak Gyuszi jó, jó az én Terikém, meg jó Gézuka és Virág.” — „Akárcsak az én Marikám meg Bandi, a vöm, aki olyan szép ember, és Pé- terke, aki nagyon jó gyerek. Csak a lábam ne fájna. Ha hazamegyek, rögtön lefek­szem, s borogatást rakok rá.” — „Én meg elmondom az én Gyuszimnak: milyen jó leve­les tésztát ettem, s ha akar­ja, újra sütök neki leveles tésztát, amit úgy szeretett gyerekkorában.” Még üldögéltek egy kicsi­két, görbe ujjú bütykös kezük az ölükben nyugodott. Néz­tek előre, Róza néni az ég­színkék szemével, melyen már egy csöppnyi szürkehá­lyog segítette, hogy a külső világ, melynek hangai is alig jutottak el hozzá, alakjaival, színeivel is csak elmosódot­tan jelentkezzék. így lehet igazán belülről is hallani a harangszót. És előrenézett Zsófi néni is, szép barna sze­mével, amely kissé meg­nyúlt orra mellől még élesen figyelte a világot, nézett és arra gondolt: ha le tud majd pihenni az ágyán, s bebugyo­lálhatja a lábát, teljesen mindegy, mikor nyithatja ki a konyhaablakot, hogy bejöj­jön a csodálatos dombi leve­gő, amely, mitagadás, jobb és élesebb, mint amilyen Szinváron volt, ahol a közeli kohó miatt szinte láthatóan szállt a korom. Előbb Zsófi néni ment él, mert ő egy kicsit messzebb lakott, meg a lába miatt las­sabban is járt, s megígérte Marikának, hogy hétkor ott­hon lesz. Szeretett volna csöndben besurranni a kis- szobába, de keresztül kellett mennie a konyhán. Marika már ott sürgött-forgott: ké­szült az esti vendégfogadás­ra. — „Jó, hogy végre meg­jött anyuka. Hol a fenébe tud ennyit csavarogni vénasszony létére? Na, gyorsan, segítsen de előbb mosson kezet. Az­tán majd fölveszi a színes kötényét, ha nem is szereti, és maga fogja felszolgálni az ételeket. Mercz elvtárs na­gyon fontos személy, tőle függ Bandi további pályába. De mit magyarázzam ezt anyukának? Mossa meg a sa­látát, gyorsan, hét óra mú t, lehet, hogy már nyolckor itt vannak, s én még nem is szedtem rendbe magam. Es ha itt vannak, feltétlen-ál dobja le ezt az ócska csukát a lábáról. Kertésznének itt maradt egy félcipője a múlt­kor, azt vegye fel.” Róza néni nem nagyon sie­tett hazamenni. Már szűr} kült, mire a Bimbó úti vilia- bérházhoz ért. A házfelügye- lőéknél nyitva volt az ajtó, de nem vették észre, mikor lábujjhegyen besurrant a kertbe. Körülnézett, aztán óit, ahol a bokrok mögött egesz kis sűrű rengeteg van, el­bújt a fák között. Leült a fű­re, szoknyáját elterítette ma­ga körül, fejéről lebontotta a kendőt. A földnek így közel­ről nagyon jó szaga volt. Las­san sötétedett, s idelátszott a bokrok mögül a lakásuk, Gyuszi nagyban hadonászott a kezével. Nyilván valamit kiabált, erősen kiabálhatott, mért még ö is hallotta a han­gokat, ha nem is értette a szöveget. Valószínűleg a gye­rekeket egrecírozza. Róza néni elfordította a fejét: mintha így látná azt a fur­csa templomtornyot, s jobban hallaná a harangszót. Ábri- sért szólt ilyen szépen a ha­rang. Nagyon késő lehetett, talán kilenc óra is, mikor Gé­zuka meg Virág végigszágul- dott a kerten, bekiáltottak minden bokor mögé: „Nagy. mama, hol vagy? Gyere elő. Már megint elbújtál. Aim nagyon zabos.” Róza néni csöndben lapult, de a két gyerek hamarosan fölfedezte, hol rejtőzik, s diadalmasan vitték be a házba, mint min^ den este. (Vége)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents