Népújság, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-26 / 73. szám
Harminc év Tizenötezer diplomás mint a jelenlegi, az átgondolt, a minden összefüggést mérlegelő. A hőskorszak va. rázsa mégsem feledhető. — Az aggasz. tó pedagógushiány fura helyzeteket szült. Nemegy. szer a harmadévesek is- katedrára álltak, s tiszteletre méltó buzgalommal tevékenykedtek, 1950. szeptemberében x például Papp László — jelenleg a Kossuth Lajos Tudomány- egyetem főtitkára — „vezette” a törté(Fotó: Szántó György) Egy jegyzőkönyv margójára Ki utazik Kubába? Születhetett volna interjú ' is, túlontúl komoly, tények regimentjét felvonultató beszélgetés Érthető is, hiszen a rangos jubileum alkalmából az intézmény vezetőjét illik megszólaltatni. Ö ismeri az adatokat, ő tudja, mettől meddig jutottak, milyen gondokon. hogyan lettek úrra, s mire lehetnek joggal büszkék Dr. Szűcs László kandidátussal, az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola főigazgatójával mégsem ilyen ud- variaskodó diskurzus formálódott. S ez nem véletlen: a neves szakember és közéleti személy:ség ugyanis — az évforduló kapcsán — ifjúkori emlékeit idézte és sorolta a jellemző sztorikat, a minden •hivatalos közlésnél kifejezőbb történeteke' Q A debreceni kezdésnél még nem volt ott, ám gólyaként sokat hallott róla, s azóta is emlegették egykori tanárai, s mai, idősebb kollégái. — Az új létre ébredt országban már 1945-ben megindult a vita a nevelőképzés reformjáról. Ennek eredményeként először Pesten, majd Pécsett és a cívisvárosban alakultak meg a főiskolák. Az utóbbi az egyetem megszűnt hittudományi karának épületrészébe került. Száztizenhat hallgatót vettek fel, s az évnyitót 1948. október 22-én tartották. Erről a korabeli sajtó is hírt adott. Az igazgatói teendők ellátásával dr. Kis Tihamért bízták meg. ö azonban három hónap múlva lemondott, mert annyira zűrzavarosnak és kilátástalannak ítélte az indulást, s nem sok jót várt a folytatástól sem. Utóda — szeptembertől — dr. Némedi Lajos egyetemi magántanár lett. ö nem riadt meg a nehézségektől, s tizenhárom esztendeig tartott ki ezen a poszton. A lelkesedés, a tettvágy nem hiányzott a tíz óraadóból sem, pedig egyikük se kapta meg a kinevezést. Az adminisztráció is akadozott: az igazgató például háróm hónapig fizetés nélkül dolgozott. Akkoriban a hároméves, háromszakos képzést vezették be. s ilyen, ma már kissé meglepőnek tűnő párosítás is adódott, mint a földrajz—természetrajz—áz ember élete. A túlterhelésre senki sem panaszkodott, pedig a hallgatók heti 40—45 órában ismerkedtek leendő szakmájuk és hivatásuk fortélyaival. 1949. őszén Egerbe költözött az intézmény. Diák és tanár együtt csomagolt és rakodott, közösen bíztak a jövőben is.,. 0 1950 őszén Szűcs László is beiratkozott. Nem a szokványos módon, hanem egészen rend- hagyóan. • a nelem tanszéket, s nemcsak elméleti órákat tartott, hanem az adminisztrációs teendőket is elvégezte. Egy esztendővel később több kitűnő képesítésű friss diplomást neveztek ki gyakornoknak, illetve tanársegédnek. Mi tagadás: akadt dolguk. Olykor gyengén felkészültek is bejutottak a főiskolára, s hiányosságaikat segítség nélkül aligha pótolhatták volna. Ekkoriban hirdették meg a nagy tanulmányi versenyeket. 1950. december 23-án gyűlést . hívtak össze, s a résztvevőket arról győzték meg: karácsonyra ne menjenek haza, töltsék az ünnepet a kollégiumban, könyvek mellett. Mindenki egyetértett, bár valamennyien haza vágytunk. A fényes szelek nemzedéké volt ez, hibáktól ugyan nem mentes, de számos. rangos erényben bővel, kedő. Ez egyáltalán nem szólam, hiszen — s ezt az azóta eltelt idő bizonyította — mindannyian helytálltak, s néhányan különösképp kiemelkedő sikereket értek el nemcsak a katedrán, hanem a közéletben és a tudományos berkekben is... S Három évtized, több mint egy emberöltő. A hajdani ifjak ma már meglett emberek. s az egri felsőoktatási intézmény harminc év alatt tizenötezer pedagógust adott az oktatásügynek. Olyanokat, akik haladnak e korral és kutatták, s ma is keresik a leghatékonyabb, a leginkább célravezető módszereket, az emberformálás műhelytitkait. Nem véletlen, mert a főiskola esztendőről esztendőre fejlődött, s folyvást javultak a személyi és a tárgyi feltételek. íme néhány érzékletes adalék, valamennyi egy-egy mérföldköve a fokozatos előbbre lépésnek. — A kollégák tájékozottsága egyre gyarapodott. 1948- tól napjainkig három akadémiai doktori, tizenhét kandidátusi és több mint hetven egyetemi doktori fokozat született. Mintegy ötezer publikáció látott napvilágot. Ezek sorából nyolcszáz az 1955- ben induló saját tudományos közleményeink huszonkét kötetében jelent meg. Munkatársaim jelenleg is legalább hetven közérdeklődésre számot tartó témát dolgoz» nak fel. Ezek után azt hiszem, joggal mondhatom; hogy a búvárkodási kedv ösztönzésére biztosított évi félmillió forinttal jól sáfárkodtunk. Űj épületekkel, kollégiumokkal és egyéb létesítményekkel gazdagodtunk, azaz kedvezőbb körülmények között készíthetjük fel a jövő pedagógusait leendő hivatásukra, mint bármikor. Remélem: ők is büszkék lesznek az elődök hagyatékára, s azök lelkesedésével, hitével nevelik majd a holnapok if- jait... Pécsi István Nem tudom, ki vezette az ülés jegyzőkönyvét, ezért így ismeretlenül elnézését kérem, hogy — mint meghívott — néhány apró epizóddal kiegészítem a feljegyzésiét ■ • ■ Jegyzőkönyv: „Készült a Mátraalji Szénbányák KISZ-bizottságának üléséről. Jelen vannak a bizottság tagjai és a meghívottak. Napirend : a kubai VIT-re utazó küldött megválasztása. Előterjesztő: Tóth István, a KlSZ-bizott- ság titkára...” ■ ■ ■ A tanácskozóasztalt körülvevő kényelmes székekbe egymás után huppannak bele a fiatalok. A lányok és a fiúk otthonosan mozognak az ízlésesen berendezett helyiségben, mindenkinek „bérelt” helye van már, állandó szomszéddal, akinek az ülés előtt még el lehet mondani a legújabb viccet. Fiatalos zsongás tölti be a termet, a színes, divatos öltözet kavalkádja, a fesztelen hangulat sokkal inkább egy „házibuli” első perceit idézi az emberben, mint egy komoly tanácskozásét. Ha most hirtelen betoppanna ide egy kívülálló, nehezen hinné el, hogy ez a vidám, látszólag semmivel sem törődő társaság néhány perc múltva mekkora felelősségei érvel, vitázik és — dönt majd. ■ ■ ■ Jegyzőkönyv: „Tóth István KlSZ-bizott- sági titkár köszönti a megjelenteket, majd ismerteti a napirendet. Olyan bizottsági ülés ez a mai — . mondja —, amilyenre még-nem volt példa a vállalat történetében. Nekünk most az a feladatunk, hogy-a KISZ KB felkérésére válasszunk az ifjúkommunistáink közül egy olyan rátermett, megbízható és aktív mozgalmi munkát végző fiatalt, aki — másokkal együtt — megfelelően képviseli majd a megye, a szénbányák, tágabb értelembe véve pedig a magyar ifjúságot a kubai VIT-en. Az előzetes üzemi megbeszélések alapján a helyi KISZ-, párt. és gazdasági vezetés egyetértésével a következő elvtársainkra tettek javaslatot az ifjúkommunisták: a visontai Thorez bányaüzemből Eperjesi Ivánra, az ecsédi Gáz- és Olajvezetéképítő Üzemből Füzér Jánosra, a petőfibányai Vegyesüzemből Koczka Istvánra és az ugyancsak petőfibányai Gépüzemből Herle Istvánra. Valamennyiüket jól ismeritek, hiszen évek óta együtt dolgoztok velük, ezért tekintsetek el attól, hogy az eddigi munkájukat, érdemeiket külön ismertessem, Any- nyit azonban még el kívánok mondani, hogy a vállalati politikai és gazdasági vezetés együttes véleménye alapján VIT-küldöttnek Herle Istvánt javaslom. Kérlek benneteket — fejezte be az előterjesztését a bizottság titkára —, hogy a javaslattal kapcsolatban mondjátok el a véleményeteket. .. ” Egyszerre ünnepélyessé válnak ezek a pillanatok. A kocka még nincs elvetve, jól tudják ezt valamennyien, a döntésre ezután kerül sor. Érthető hát — gondolom, —, hogy lopva jobbra-balra te- kintgetnek: ki kezdje? Aztán feltűnik, hogy szó sincs erről, ugyanis a pillantások kereszttüzébe a másik oldalon ülő bizottsági tag, Herle István került. Szemmel láthatóan eglepte a bejelentés, most zavartan helyezgeti ide-oda a jegyzettömbjét, úgy tűnik a tollával sem tud hirtelenjében mit kezdeni. Nehéz megtörni ezt a csendet... Jegyzőkönyv: „... Ezután a hozzászólásokra került sor. Elsőként Balogh János, a vállalati párt- bizottság mukatársa kért szót. Néhány mondatban megindokolta, hogy a pártvezetés miért Herle István küldetésével ért egyet, majd azt mondta: a döntés azonban a ti hatáskörötökbe tartozik. .. Rigó István4 (végyesüzém) : • bár még a szavazás, a döntés hátra van, mégis azzal kezdem, hogy bízom Istvánban, mert szerintem méltóképpen képvisel majd bennünket. Mafcu László (Thorez bányaüzem) : nehéz hozzászólás ez, mert a mi üzemünknek is megvan a maga jelöltje. Azt viszont el kell ismernünk, hogy Herle Pistának egy sor olyan tulajdonsága van, amely egyértelműen alkalmassá teszi a feladatra. Misinszky Ferenc (gépüzem): én örülök a legjobban az egyetértéseteknek, mert ez azt bizonyítja, hogy jól választottunk a műnk ár- saink közül, amikor Pistát ja. vasoltuk. Csekó János (GOÉP) : e2 í javaslat nemcsak Pistánu : kellemes meglepetés, hanem nekem is, hiszen a jelöléséről eddig nem tudtam. Régóta ismerem őt, javasolom küldöttnek. A hozzászólásokat Tóth István foglalta össze. Megállapította, hogy nagy jelentőségű dolog a közös egye- értés. Főként azért, mert i saját érdekeik képvisel t sem hagyták szem előtt a bizottság tagjai. Ezután m csupán egy „formaság” i nyílt szavazás van hátra. \ kézfelnyújtás után a bizottság titkára megállapította, hogy a résztvevők a javaslatot egyhangúlag elfogadták." Nem könnyű ilyen helyzetben főhősnek lenni. Szónoki képességek kellenének ahhoz, hogy valami „olyat” mondjon az ember, ami ilyenkor illik. Bevallom, egy csepp irigység sincs bennem, amikor rákérdeznek: „No, Pista, te mit szólsz hozzá.Mit mondhatna most, meglepetten és örömmel teli szívvel, mint azt, hogy: „köszönöm a bizalmat...”, meg: „ez nemcsak az én munkám eredménye, hiszen mindezért a szénbányák valamennyi KlSZ-ese megdolgozott.. Aztán mindenki gratulálj „Nohát, utazol Kubába, ez igen!” S özönlenek á jobbnál jobb tanácsok, megkezdődik a baráti cikizés: — Aztán, Teca, áz asszony elenged-e két hétre Pista..i — István, te rossz lóra tettél, hiszen akor lesz a foci- ■vébé. Mi itthon nézzük a gólókat, te meg..,, — Tudod mit, ‘ holnap re* szünk neked egy spanyol szótárt, hogy kérni tudj majd egy pohár vizet... — És mondd, hazajössz...? Mert akkor megszervezzük a petőfibányai sportcsarnok ban a Herle-féle Csak ülök és Kubáról mesélek című sóműsort. .. Ó pedig bólogat, mosolyog, megpróbál visszavágni, de nem jut szóhoz. Közben előkerül egy pohárka ital, s a koccintás percére megkomolyodik a társaság: — Dolgozz ott is olyan lelkesedéssel, amilyennel itthon szoktál. Jó utat, Pista,.. I Szilvás István — Miskolcon érettségiztem, kitűnő eredménnyel, ezért szerettem volna tovább tanülni. Kedveltem az irodalmát, s azt hittem, idővel csak ezzel foglalkozhatok. Nem így lett: családom anyagi helyzete miatt mindjárt munkát vállaltam, a Tiszai pályaudvaron helyezkedtem el szolgálattevő gyakornokként. Augusztus végén azonban találkoztam egy volt osztálytársammal, aki meglepődött sorsom alakulásán, s így ösztönzött: „Te, az eminens ne tanulnál gyere Heves megyébe, s legyél tanár.” Otthon megértettek, s utamra bocsátottak. Megkerestem a két igazgatóhelyettest, akik bizony rám csodálkoztak. „Most jön amikor már nincs felvétel?” Magyarázkodtam, erre a következőt javasolták: ,,A matematika—kémia szakra még bejuthat, más lehetőság nincs.” Nem sokat töprengtem. elfogadtam az ajánlatot s a literatúra pedig megmaradt máig se hervadó hobby nak . . . • . § A régi oktatás? Hát az egészen más volt, c Émm 1978. március 2(i., vasárnap 2. Madarasné sopánkodott: — Ugyan minek, ó, ugyan. Ismét végigjártak mindent, aztán pálinkát ittak, amit Madaras főzött. A telket először bekerítette. A trafót kölcsönkérte, Madaras szívesen adott áramot. A havi villanyszámlát ő fizette. Madaras ott állt mellette, segített, amikor hegesztette a kerítést. — Ügyes — mondta —, kár, hogy a trafó nem a magáé. — Megkaphatom akármi~ kor. — Akkor ez az üzlet. — Milyen üzlet? — Tudja, hogy mennyi munka van errefelé? — Van? — Ha én mondom. Tartsa itt ezt a trafót, a többit bízza rám. Hamar megkeresi az árát. Ezen gondolkodott egész este, miután apuka kivitte a szemüvegével együtt a Nép- szaváját, anyuka meg befejezte Irénnel a vasaltruha- rakást. Talán nem jönnek be most már, gondolta, de bejöttek, mind a ketten. Másnap a műhelybe menet úgy érezte magát, mintha most járna itt először. A szürke hegesztőpálcák felkiáltójelei kékes fényben, a többiek abban a nevetséges fekete álarcban, nyersbőr kötényeikben, kesztyűikben, lábszárvédőikben ; furcsa marionettfigúrák, úgy rángatják őket, ahogy akarják, hiába zuhogott a föld felé a csillagok folyama, őt már nem tévesztette meg. Tudta nagyon tudta, hogy így van. Volt benne valami kárörven- déssel teli szánalom. Ezután érezte csak, ahogy végignézett rajtuk nap mint nap, hogy elkülönül tőlük. A trafót hamar megvette, sokkal jobbat és nagyobb teljesítményűt, mint amit kölcsönkért és eddig használt. Bevezettette a villanyt is a fészerszerű műhelyhez. Madaras mindent intézett. Munkát hajtott fel, anyagot szerzett. Hat hónap alatt többet hozott össze, mint a műhelyben négy év alatt, pedig Madarast fizette. Az alap kiásására sem volt gondja. Azt is Madaras intézte. Háromezerért egy markoló — a tanácsnak végzett tereprendezést a szomszédban — egy délelőtt kitermelte az egészet. Elégedett volt, ahogy szemlélte a kiásott gödröt, azt gondolta: neki most már minden sikerülni fog. A műhelyben a hegesztőpálcák szürke felkiáltójelei elfogytak, és egyszerre bújtak ki fekete védőpajzsaik mögül. Nyújtózkodtak, rágyújtottak. Kivárta, amíg kibeszélik magukat, aztán egy pillanattal azelőtt, hogy visz- szabújtak volna álarcaik mögé, megkérdezte: — Ki ér rá szombaton meg vasárnap? Négy ember kellene. — Nagy munka? — kérdezte Füles. — Betonozás. — Kézzel vagy géppel? — Géppel. Harminc forintot fizet óránként a pasas. Szombaton, négyen, ott voL lak reggel hatra. Rögtön ne- kikezdtek. Hajtottak, aznap több mint a felét megcsinálták. Este mindenkit kifizetett, aztán lekísérte őkel a megállóig, sőt a kocsmába is behívta valamennyit. Egy kört fizetett. Reggel megint korán kezdtek. Madaras is átjött segíteni, Fülessel hordta a tróg- lit. — Ügyes ember a kis- szomszéd, és mindenütt feltalálja magát — mondta Madaras. — Zoli? Jó fej. Már hat éve együtt dolgozunk. — Itt annyi munkája van, amennyit csak akar. Olyan házat épít, hogy azt akárki megnézheti. — Házat épít? — állt meg hirtelen Füles a tróglival. Madaras majdnem felborult. — Ne hülyéskedjen már! — És hol épít? — Na, ne tegye már az eszét. Hát hol építene? Itt. — Itt, a környéken? — Mondja, maga etet engem? Füles nem válaszolt. Egész nap nem beszelt, csak hajtott, mint akit zavarnak. Aznap befejezték, amikor végeztek, mindenkit újra fizetett — körbeállták, nyújtották a kezüket, csak Füles nem, ő meg számolta a tenyerekbe a százasokat, húszasokat, amikor Fülesre került a sor, csak állt vele szemben — na, tartsd a kezed — mondta, és Füles tartotta, mint a többi — és megint elkísérte őket, fizetett egy kört. Ittak. Füles a pohár fölé hajolva, alulról nézett rá, úgy kérdezte: — Aztán a pasas elégedett a munkával? — Melyik pasas? — kérdezett vissza ő, de hirtelen eszébe jutott minden. — A gazda? — Az háti — Elégedett, nagyon is. — Megfizette, tisztességesen. A műhely ugyanolyan volt másnap^ is, mint mindig: a hegesztőpálcák szürke felkiáltójelek, és egyre csak fogytak, ömlött belőlük a csillag- folyam. Ök meg valameny- nyien együtt, fekete védőpajzsaik mögött, akár a primitív töx-zsek szertartáspapjai. Akármikor vette le szeme elől a pajzsát ezután, mindig csak ezt látta. Soha többé az arcukat. De nem bánkódott emiatt. Egyedül cserélt pálcát, egyedül dohányzott, egyedül nyújtózott. Jólesett így is. Az egészben csak egyetlen kellemetlenség volt: mindig hátat kellett fordítani nekik, mert a szürke felkiáltójelek végén, a csillagzuhatag fölött, ott, ahol elindul az egész lefelé, tűrhetetlenül erőszakos, kék fény viliódzott szakadatlan. Azt csak a fekete álarcon keresztül tudta nézni (VEGE)
