Népújság, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-22 / 69. szám
f» ,, I r A Nemzeti Színház március 16-án mutatta be Sütő AndVl lf"1^^ nr» 51 r»s „Káin és Abel” című drámáját. Rendező: Marton End- VJI Cil I Itt re. Képünkön: Cserhalmi Gyö-gy, Szilágyi Tibor. (MTI fotó — Benkő Imre felv.) Ki utazik Lisszabonba? Lezajlott a fiatalok megyei közlekedési versenye Immár 16. alkalommal rendezte meg a Heves megyei Közlekedésbiztonsági Tanács az általános, a középiskolai, illetve az ipari tanulók kerékpáros és segédmotor-kerékpáros közlekedési versenyét. Az elmúlt hét végén lezajlott megyei döntőn elméleti és gyakorlati felkészültségükről adtak számot a diákok: mint az eredményekből kiderült, nagyszerűen megálltak a helyüket. A kerékpáros versenyben a hevesi Kiss Gizella győzött, mögötte a hatvani Szabó Tamás és Sármány Attila végzett. A segédmotor-kerékpárosok elméleti és ügyességi versenyét az „A” kategóriában (15 éves korig nevezhettek a fiatalok) a hatvani Kovács Károly nyerte. A második helyen az ugyancsak hatvani Bakos Attila végzett, a harmadik pedig a gyöngyösi színekben versenyző Osztafin János lett. A „B” kategóriában (a 16—18 évesek versenyében) az első helyet a hatvani Kolonics Sándor szerezte meg. A második, illetve a harmadik helyen Farkas Tibor és Erdélyi László (Gyöngyös) végzett. A legjobb eredményt elért fiatalokat a verseny rendezői megjutalmazták. Azok a versenyzők is jól jártak, akik az elméleti versenyben jól szerepelték — az elérhető százból legalább 80 pontot gyűjtöttek —, mert így megszereznék a segéd-motorkerékpár vezetésére jogosító engedélyt. A megyei döntő legjobbjai részt vesznek majd az országos versenyen. Szűkebb hazánkat négy kerékpáros és négy kismotoros versenyző képviseli, remélhetőleg olyan sikerrel, hogy kijutnak a májusi lisszaboni nemzetközi rangadóra. Hétköznapi példabeszéd Akkortájt kezdődtek a meleg, tavaszt ígérő napok, amikor bekopogtunk a gyöngyösi Dózsa György utca 4/A. alatti portára. Bakó Pálék laknak itt, berendezkedve szépen ahogy már egy becsületben, munkában korosodott, de jövőt ismerő idős házáspárnál ez szokás. Cigaretta, az asztalon szelíd erőszakkal kínált jóféle gyöngyösi bor, s megered a szó, hiszen kivel ne lehetne annyi minden témáról beszélgetni, mint éppen a nyugdíjasokkal? S, ha ilyenkor az egyes, vagy a többesszám első személye szerepel, azon sem találhat senki kivetnivalót. Nem beszélve arról, hogy éppen miattuk látogattunk el Gyöngyösre azzal a körvonalazott elképzeléssel, hogy nyugdíjasok hétköznapjairól számolunk be, amolyan villanásnyi életkép formájában. Pali bácsi vékony, hófehér hajú ember, arcán azzal a derűvel, amelyet bárki akaratlanul is átvesz; tiszta, szép beszédű, humorral is átszőtt, de fegyelmezetten fogalmazott gondolatokkal, s azzal az utólérhetetlen fegyelmezettséggel, ahogy például a vasutat igazgatni kell. Igen, mert Bakó Pál a vasúttól ment nyugdíjba, becsülettel végzett sok évtizedes munka után. Akkor még a Városkert u. 10. szám alatt laktak, s felesége, a ma fürge, mosolygós Bakó néni, súlyos betegségbe esett. A szívével volt baj, s környezetváltozásra volt szüksége. — így aztán — folytatja a beszámolót Pali bácsi — kerestünk más lakást. Szerencsénk volt, itt, a Dózsa utcában sikerült (bár vaskos adósságból) házrészt vásárolni. Csak az a baj, hogy a másik házat még eddig nem tudtuk eladni, márpedig a rendelkezések szerint két ingatlan nem lehet egy tulajdonban. A kényszerértékesítés alól két évre mentesített ugyan a tanács, de egy év múlva ez lejár, s nem tudom, mit tegyünk... ? — Vevő nincs? — Volt, nem is egy. Olyan is, akivel kölcsönös megelégedésre megkötöttük az előzetes egyezséget, de a tanácson közölték: az a terület, ahol a ház áll, szanálás alá esik. így aztán minden vevő visszalépett, mert nekik ház kellett volna, nem pedig bontásra ítélt épület...* (Később érdeklődtünk a tanácson : — Hogyan adják így el „kötelezően” Bakóék a házat? — Nekünk meg kell mondanunk az igazat: azon a területen a városrendezési tervek alapján szanálni kell. — Mikor kerül erre sor? — Körülbelül a hatodik ötéves terv félidejében. — A mentesítést meg le- het-e hosszabbítani Bakóék ügyében? — Erre már nemigen lesz lehetőség. — Akkor mit csináljanak? — El kell adniuk a házat. Mi nem tudjuk megvenni, egyelőre nincs rá keret.) Tehát: „circulus vitiosus.” Csak éppen az a kérdés, ki bírja tovább: Bakóék az 1700 forintos nyugdíjból, vagy a tanács az 1700 különféle hivatkozási számból? (Lehet, hogy több...). Az mindenesetre érdekes találós kérdés, hogy ki és hogyan hajtja majd végre a rendeletet. Pali bácsi felnevet, hörpint egy kortynyit a pohárból, Bakó néni meg igazit a cserépkályhában a parázson. Aztán majdnem egyszerre kezdik : — Ez majdnem olyan, mint amikor szőlőnk lett... ! — Az úgy volt — veszi át a szót a családfő —, hogy annak idején elgondolkodtam, veszek valami kis szőlőt, mert öreg napjaimra nem árt ilyesmi. Munka után vagont pakoltam, és lassanként sikerült összegyűjtenem fél holdnyi szőlőrevalót. Tizenötezer forintba került akkoriban — nem kis pénz! Aztán jött a tsz-szervezés. Odaadtam a fél holdat, később pedig azt mondta a törvény, hogy idegen föld nem lehet a szövetkezet területén, így aztán aranykorona értékben fel is ajánlottak a fél holdért1 460 forintot. Méghozzá úgy^ hogy ötéves részletben fize-, tik ki, 40—50 forintokban... Bakó néni közbeszól: — Azért nem minden olyan sötét. Rólam például már lemondtak az orvosok, azt is közölték, hogy a szívem és a tüdőm olyan beteg, hogy még Mátraházát sem bírnám ki. — És ekkor — folytatja Pali bácsi — éppen a mátraházi parkírozóban söpröget- tem (nyugdíjasként parkolóőr vagyok ott), s egy elvtárs megszólított. Elbeszélgettünk, mondtam egyebek közt a feleségem szomorú baját is. Rövid idő múlva üzenetet kaptam, s nemsokára már a kezünkben volt a balatonfüredi szanatóriumi beutaló! A feleségem gyógyultan tért visz- sza, azóta sincs semmi baj. Bakó néni mosolyogva néz a férjére, nekem meg eszembe jut, hogy vajon hányán vannak olyanok, akiknek nincs módjukban ilyen találkozásra? Kitől, vagy kiktől függ ez? — Ugye, hogy nemcsak árnyékok vannak az életben? — üti el az esetleges rossz vágányra terelő gondolatokat az örökvidám Bakó néni. — Itt vannak például a gyerekek, ez a három stramm fiú; A két kisebbik villanyszerelő, a legidősebb meg gépkocsivezető. S a hat unoka, a három dédunoka... ! A menyeim is mind aranyosak. Mindennap itt van nálunk közülük valaki. Hát ez mind így nem szép? — Igen, szép — bólint Pali bácsi. — És három év múlva lesz az arany lakodalmunk ! összevillan az idős házaspár tekintete, s ebben a pillantásban ölelkezik mindaz, ami egy fél évszázad örök ifjúságát jelentheti. Nehéz elköszönni tőlük ; jövőnkbe is kapaszkodunk. Mert a gond az gond, az öröm — az öröm, s az élet csak addig szép, élni való, amíg van miért. Aztán csak elköszönünk, a célt magunknak kell megkeresni magunk számára. Kátai Gábor TT.jm rr f • r. r 1 • f f • Uttoro színjátszók járási szemléje Hevesen Mint minden esztendőben, az idén is megrendezik az úttörők kulturális seregszemléjét. Országos versenyre ebben az évben a népi játékok ismerői, az irodalmi színpadosok, illetve színjátszók, valamint a népi táncosok kategóriájában kerül sor. Hétfőn délelőtt Hevesen, a Móricz Zsigmond Művelődési Házban a járás legügyesebb irodalmi színpadosai mutatták be tudásukat. A kiskörei Kossuth Lajos, a hevesi Dobó Katica, Gárdonyi Géza és József Attila, a pélyi Bolyai János, a tarna- zsadányi Táncsics Mihály, valamint a hevesvezekényi Schönherz Zoltán úttörőcsapat pajtásai 17 jelenetet, mesejátékot, irodalmi összeállítást, mondókát, népi játékot adtak elő. A zsűri — amelynek elnöke Lövei Gyula, a járási könyvtár igazgatója volt — a kiskörei napközis csoport „Népek álma földet érjen” című összeállítását ítélte a legkiemelkedőbb produkciónak. így, e Molnár Józsefné vezette gárda jut tovább a megyei szemlére, melyre az egri Hámán Kató Megyei Űttörőházban kerül sor április 16-án. (n.) Március 22-én: A Pécsi Balett vendégjátéka Egerben Az országhatárainkon túl is ismert Pécsi Balett fellépései mindig eseménynek számítanak, hiszen az elmúlt esztendők során olyan gárda verbuválódott egybe, amelyik mindig rendkívüli produkciókkal jelentkezik. A neves csoport eddig igen sokat tett a hazái modern £)Mmsw 1978. március 22.. szerda táncművészet fejlesztéséért, s kísérletező jelentkezései folyvást felkeltették a hazai és a külföldi kritikusok érdeklődését és méltatását. A neves együttes március 22-én, szerdán délután öt és este 8 órakor — a Gárdonyi Géza Színházban — ad vendégjátékot. A műsoron a Mutációk a szerelemre, Mahler: Sikoltások, és Disco a Bo- ney M együttes zenéjére című művek szerepelnek. A koreográfiát tervezte és a műsort rendezte: Tóth Sándor. — Pár ócska cipő ha volna még! Volt. Két felnőtt, hat gyerek nyűtte a családban a cipőket, ócska mindig akadt. Csak az új cipőkkel voltunk mindig bajban. De újra ő nem is gondolt, ő mindig csak ócskát kért a Jancsikának, Pistikének, Pirikének, Misikének, Ágikának, Gyurikának. — Ja) ha tetszene még találni valamit a Pirikének is! Ebben jár az iskolába! — mutatott a kislány lábára, a rongyos tutyijára. Mert hozta a gyerekeit is, hogy a nekik szánt nadrágokat, szoknyákat, ingeket, blúzokat, szvettereket, kabátokat, cipőket mindjárt rájuk próbálhassa. Jöttek délután öt-hat óra tájt, és ott maradtak este kilencig, tízig. Krisztinka — a Mama — ezalatt megállás nélkül beszélt. Mesélte az életét, boldogult kislány korától fogva, hogy az ő anyjának divatszalonja volt, és őt gyönyörűen öltöztette, polgáriba is járatta, mert ő szép is volt, meg okos is, az anyukája mindig mondta neki: „Krisztinka, téged egy herceg fog elvenni.” De csak egy mentős vette el, egy mentőszolgálatos, az is annyit ivott, hogy kidobták amikor elejtett egy beteget úgy hogy aztán már csak utcaseprő lett. Az csinált neki hat gyereket. Kit józanon, kit részegen. Van Krisztinkának egy különös, már-már nyerítő nevetése. az ilyen kényesebb témák kísérőzenéjéül. Széthúzza a száját, összehúzza a szemét és hangosan, kissé rekedtesen felvihog. Majd a bal keze hüvelyk- és mutatóujját a szája két csücskéhez nyomja, s onnan kiindulva végigsimítja velük az állát. Ekkor eltűnik arcáról a vigyor, s ő komolyan folytatja. így tett ezúttal is. — Képzelje, Varga úr, még engem szidott. Még meg is vert, amikor megint állapotos lettem. De őt is megverte a Jóisten. Mikor egyszer vért hányt az ura, s kivágták a fél gyomrát. 5 még visszaimád- kozta az életbe. De mikor megint inni kezdett és megint rosszul lett, már csak azért imádkozott, hogy ne bántsa többet őt és a gyerekeket. Megnyugodva ment el szegény. Szépen megkért, ne haragudjak, hogy olyan rossz férjem volt. Én még sírtam is. Mondtam: te se haragudj, ha vétettem valamit ellened. Ez volt vasárnap délután. Megyek be kedden, ott áll az ágya üresen. Krisztinka mindent elmesél. Csak azt az egyet nem, hogy még kikhez jár. Mert mindenüvé úgy megy — többnyire gyerekestül —, mintha az utolsó szalmaszálba kapaszkodnék. Rájött — lévén csakugyan okos asz- szony —, hogy mindenki szeret életmentő lenni. Végső menedék. Utolsó szalmaszál. Hadd higgye magáról ki-ki, hogy ő az a jó tündér, aki mindig újra megmenti őket az éh- és a fagyhaláltól. Hittük. Sokáig én is hittem. Úgy jött mindig, úgy esett be az ajtón, mint akinek már jártányi ereje sincsen. Se egy fillérje, se egy falat kenyere, se egy csipet sója. Lassan eszméltem : mindennap máshova esik így be. Többnyire gyerekestül. És ül és ül és beszél, a gyerekek meg közben ellepik a lakást, mindenhova benyitnak, mindent megnéznek, közlik, hogy szomjasak közlik, hogy éhesek, közlik, hogy itt nagyon jó, mert meleg van és mindenféle játék, otthon is jó, de itt sokkal jobb. Látogatásuk első órája leginkább a használt ruhák, cipők, összekeresgélésével telt. Mindig hoztak két-három zsákot, biztonság okáért még néhány szatyrot is, azokba rakosgattuk be, amit csak volt szívünk odaadni. A zsákok száját Krisztinka tartotta — ültében és beszéltében —, minden odahozott darabot egy-egy pillantással nyugtázott, majd halkan megjegyezte: — Misikének nincs nagykabátja. Az kéne még nagyon, mindegy, akármilyen, csak meg ne fagyjon ebben a hidegben. Valami akadt. Valami mindig akadt, mert másolj szemében mi is ilyen szegénycsalád voltunk a hat gyerekünkkel, s hozzánk is hordta-küldte mindenki, amit az övéi kinőttek. Megteltek a zsákok, Krisztinka csak ült és beszélt. A legtöbbet Pistikéről, akit nem hozhat el, mert bénán fekszik odahaza, nem tudja mozgatni, csak a fejét. Gyer- mekparalízist kapott nyolcéves korában, annak a nyomorultja, és azóta ő ápolja, még tisztába is teszi mindig, mert nem tud beszélni se, nem tud szegény szólni, ha vécézni kell neki. De őt nagyon szereti, és mindig őfelé fordítj a a fejét, hogy láth assa. ő le is ül mellé sokszor, úgy nézik egymást, és simogatja az arcát, és Pistike akkor elkezd sírni, csak úgy csurognak a könnyei. Mondták már sokan, hogy adja intézetbe, miért nem adja be, de hát hogy adhatná oda? A szíve szakadna meg. Ahogy ezt elmondta, abból érezni lehetett, hogy minden szavának megvan a fedezete. Még akkor is," ha tudta — hisz okos asszony —, mire valók ezek a Pistike-történe- tek. Akit ezek sem indítanak meg, annak csakugyan kő van a szíve helyén. Minket is megindítottak. Ahogy megteltek a zsákok, nemcsak az elhozott gyerekeket és őt magát kínáltuk meg ezzel-azzal, hanem Pistikének is küldtünk néhány finomabb falatot. De még akkor sem búcsúz- kodtak. Szemmel láthatóan jól érezték magukat. Krisz- tinkára rá-rájött ugyan a köhögés. de akkor már tudtuk, hogy ki kell nyitni egy kicsit az ablakot Az asztmája miatt, rohama ne legyen. Mondtam, ne beszéljen annyit, nem tesz jót neki. De azt csak el kellett még mondania, hogy Pistike bizony nem eszik meg mindent, de hát nem is csoda, ott fekszik egy helyben évek óta, neki már nem olyan a gyomra, mint a mienk. Muszáj is mindig kitalálni mi az, amit még megenne. ö venne is neki, mindig venne valamit, de ebből a nyugdíjból? Mire telik ebből? Kenyérre, tejre meg krumplira, ők örökké ezt eszik, de Pistike csak a rejet issza meg, és az bízom kevés neki... I (Folytatjuk) I
