Népújság, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-19 / 67. szám

**A*A***^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAiNAAA/SA^SAAAAAAAAA^

Az ötödik iksz és környéke

Az ember, úgy az ötödik iksz tájén, mind gyakrabban töpreng el a véges és a végtelen dialektikáján. Az idő és a tér, a világ végtelensége, az ember és a lét, az élet végessége mind feloldhatatlanabb viszonnyá válik bennünk, és tudatunk is mind rezignáltabban kénytelen tudomásul venni a véges és végtelen e bennünk levő anakronizmusát Mint anyag végtelenek vagyunk, mint a legmagasabban „szervezett”, mint emberi értelem és lét, nagyon is meghatározott tartamú, sőt tartalmúak is egyben. Az idő, amely a gyermek- és legénykorunk táján nem jelentett mást, mint két pont közti távolságot mint fogalmat, amely összeköti a tegnapot a mával és elvisz, biztosan elvisz a holnaphoz, most valamiképpen már más meghatározást igényel és más meghatározású is lett bennünk és körülöttünk.

Annak idején tíz-e, vagy húsz éve, ha arról olvastunk korosztályombéliek — fiatalabbak tán, vagy valamicskét idősebbek, egyre megy —, hogy valaki száz, vagy százhúsz évig élt, számunkra többet, mint egy érdekes hírt egy olvasni érdemes kuriózumot nemigen jelentett. Most odakacsintunk saját születésünk évszámára és a matuzsálemi kort idéző számra, aztán összeadunk, kivonunk, szorzunk is, ha kell: mennyi a még, mennyi a lehet? Az életrajzokban, legyenek azok nevesek, vagy csak névvel bírók, ha olvasunk, tallózunk, minduntalan kiszámoljuk: néki mennyi méretett ki az időből?

Az ötödik iksz és környéke — nem kell a Neander- vöigybe visszalátogatnunk — még születésem táján, tehát az én életemben a mi életünkben is, ha nem éppen matuzsálemi kort, de legalábbis tisztes kort jelentett. Valamiképpen az átlagéletkort Ennyire számíthatott általában az ember, amikor megszületett Olvasom, hogy az Egészségügyi Világszervezet szerint ma az ember 60—75 éves koráig tekinthető öregedőnek. Nem öregnek! Csak öregedőnek. Természetesen : általában. De konkrét igazság az, hogy hazámban is, az elmúlt három és lassan fél évtized hatására az átlagéletkor meghaladta a 70 évet Aki most születik, az csak a jelenlegi társadalmi, egészségügye kulturális, civilizációs körülményeket is figyelembe véve, bízvást számíthat arra, hogy megéri a Kort amely a mai vélemények szerint meg csak az öregedés kora. Es nem az öregségé. Így az ember — bízom benne — kétharmad élete alatt egy nemzedék- nyi időt nyert az életnek! Fél évszázad alatt majd negyedszázadot! Két ember élhet egy életet, vagy egy ember két életet, hármat négyet is tán? — játék a szamokkal, de nem oktalan játék.

Tudom jól, hogy sok összetevője van az emberi élet meghosszabbodásának. Nem hiszem, hogy az emberiség átlagéletkora — pedig ebben benne van az indiai pária és a svéd polgár élete is — azért kapaszkodik csak mind feljebb és feljebb az idő végtelenül végtelen fáján, mert ebbe az átlagba beleszámítandó a szocializmus társadalmi rendje óvta és gondozta „tábor” minden állampolgára is. Bár ezt nem kiemelni, oktalanság lenne. Nem hiszem, hogy ma csak azért élheti meg dédunokáját is mind több egykoron még nagyapának sem megélt embere korunknak, mert az egészségügyi kultúra, a gyógyítás tudománya és a tudomány gyógyító alkalmazása lenne a domináns ebben. Még akkor sem hiszek e két és több más kisebb — bár kétségkívül hatással bíró — tényező kizárólagosságában e téren, ha tudván tudom, hogy mit jelent a higiénie, hogy egyetlen fertőzött ásott kút tízeket, szazakat betegíthet meg, vagy éppen ölhet is meg, s ha azt is tudom, hogy az emberiség élete során nem a tudás vizét, de halálmiKróbáit itató effajta ásott kutakkal vette magat körül szó szerint is meg képletesen is.

Amit hiszek és amit tudok, amit nem abszolutizálok ugyan, de aminek vitathatatlannak tartom a primátusát e kérdésben: az a béke. Az emberiség története a háborúk történelme, vagy fordítva, az emberiség történelme, a háborúk szakadauan története. Ennek az évszázadnak két világháborúja, amelyből elsősorban a második, mar nem kiméit csecsemőt se — igaz, aggastyánt sem — majdnem a neanaer-völgyi ősember átlagéletkorára szorította vissza az emberiség átlagéletkorát. Nem merült tel semmiféle világszervezet statisztikájában még a gon- uolata sem annak, nogy vajon mennyi az emberiség várnató életkora, mikor kezdődik az öregedés.

Az ember, ha megélte a másnapot, akkor tartósan életben maradottnak volt tekinthető — valamiféle ilyes megállapítást lenetett voina tenni a háború és a háborúk idején egy akkor, a mai formájában még nem létező, Képzeletbeli egészségügyi világszervezet- részéről. Az a kegyetlen tréfa, hogy a koncentrációs táborban arra a kérdésre válaszoló fogolynak, miszerint hány éves, és hogy ő negyven lesz, miként vágja oda az őr gúnyosan, a, Kis naív, meg hogy lesz..., egyaitalaban nem volt tréfa. Csak kegyetlen igazság. Egy olyan igazság, amelynek igaztalan létét a nácizmus garantálta. De ne kanyarodjunk el és vissza sem térben, sem időben: maradjunk az egészségügyi szervezet megállapításánál. Eszerint még jócskán van időnk, ha erőnk, egészségünk adja. hogy elérjük az öregedés kezdeteit, mi: huazonnyoicasok. &s környékiek !

Ha erőnk, egészségünk és békénk adja.

Nem szeretem a neutronbombát. Igaz, semmilyen bombát nem szeretek, ue ezt a neutront iuo.it különösen nem. Mert mindig elképzelem, és magam előtt látom is, hogyan lesz belőlem egyetlen pillanat alatt semmi. Csak temtollam lebeg tovább majd a levegőben, ott, ahol valamikor a hús-csont kezem tartotta Hogy miért jutott eszembe éppen és most a neutronbomba? Mert az ember, úgy az ötödik iksz táján, mind gyakrabban tűnődik el a véges és a végtelen dialektikáján. És úgy szeretné, azt szeretné, ha e képtelen képletet megoldani nem is, de feloldani mégis az egyes ember tegye önmaga számára emberivé. Mert a múlandóság is lehet emberi. És embertelen is. Hát ezért!

>*VVNAAA/VVVNA*AA/S/N/WSA/VVVVWWWV>A'\**^/%A<VVWWSAAAAAA/WWWS/VV

KORNISS DEZSŐ:

Tücsökiakodalom

z írónőt nehéz órájában találtam otthonában. Mindössze néhány perce tudta meg, hogy elvesztett egy régi barátot. (Abban a reményben maradtam ott, hogy a beszélgetés talán segít valamelyest elviselni veszteségét). Sietve szeretett városáról érdeklődtem.

__Nagyon nehéz sorsú városban születtem — vette át a szót Szabó Magda, akár egy feléhajított mentőövet —■, Debrecen semmihez sem hasonlítható. A városnak különös története van. Az egész ország történetét példázza. Nem véletlen, hogy Kos- suthék is odamentek a szabadságharc nehéz időszakában. Külföldön Debrecen nevét hallva mindig akad valaki, aki felemeli a fejét

— Adott ez a város elegendő útravalót?

— Hogyne adott volna! — csattant fel. — Ott tanultam meg beszélni. Az a sajátságos mondatlogika a debreceni kollokviáüs nyelv, amely- lyel írásaimban is építkezem, s amelyben Csokonai és Fazekas is beszélt, onnan van. A proporció, a város arányai: a debreceni kollégium és a puszta egymás mellett... Ott szoktam meg a távlatokat, a nagy eget és a nagy erdőséget. Ott jártam iskoláimat, amíg le nem doktoráltam.

— Ki figyelt fel először Íráskészségére?

— A tanárom, Szondy György, ö mondta nekem még 12 éves koromban egy sikeres pályázat megírása után. hogy belőlem pedig író lesz. Végigvigyorogtam az egész utcát hazafelé. De ez csak nekem volt világkomédiája, mert a családban sok író volt. A nagyapám, a dédapám, az édesanyám. Valamennyien publikáltak. (Ez is benne van a Régimódi történetben.) Íróvá lenni? Kiszámíthatatlan foglalkozásnak

Emberigényem

mérhetetlen

Beszélgetés Szabó Magdával

tűnt az akkori szegény Maú gyarországon. Pedig írtam drámát is, prózát is. Ez volt a mániám.

— De mi akart lenni?

— Latintanár. Az is lettem. 1943-ban először tanítottam latint és magyart. Ott, ahol magam is tanultam korábban. De csak segéddíjas tanárként. Hamarosan Hódmezővásárhelyre kerültem, egy kálvinista felekezeti iskolába.

— Es komolyan Imi?

— Minden Debrecenben

kezdődött. A város 1944-ben, ahogy az új kormány megalakult, engedélyt kapott egy irodalmi folyóirat szerkesztésére. Kardos László szerkesztő azon töprengett, miként lehetne megtölteni a lapot, így jöttek el hozzánk, Szabóékhoz, ahol, tudták: él egy fiatal tollforgató lány. (írtam. Gondoltam, ha nem megy, visszamegyek Hódmezővásárhelyre tanítani.) Versekkel kezdtem, mert mindig azt hittem, nem tudok prózát írni.

— Hogy került Pestre?

— Amikor az új kormány felköltözött a fővárosba, velük jöttem én is. A minisztériumban filmügyi és irodalmi referens lettem. Hogyne érdekelt volna a munkám! Életemben először láttam filmforgató-könyvet.

— Pélt a prózától és mégis belevágott később.

— Anyám már elég idős asszony volt, amikor combnyakcsont-töréssel hosszú időre gipszágyba került. Közben férjhez mentem Pesten és újra tanítottam egy általános iskolában. Fizetésünkből nemigen tudtunk hazajárni. Ezért kezdtem prózát írni, egy meseregényt. Levélben, hogy legyen mit anyámnak otthon várnia, írogattam vagy fél éven át. így született meg az első prózám, a Szigetkék. Talán ha nem írom meg, anyu meg sem gyógyul. Lámpaláz nélkül írtam, s kiderült, hogy sok bajom és gondom között elvesztettem gátlásaimat a próza iránt.

— Mégsem ez a könyv jelent meg nyomtatásban először, hanem a Freskó.

— Négy kész könyvvel jelentkeztem szinte egyszerre. Két verseskötet már a hátam mögött volt. (Akkor raktak ki az állásomból és utána tízéves hallgatás következett.) Közben megírtam a Freskót, az őzt, a Zsófit. Egész életemben írtam. Olyan volt ez, mint a fogmosás. Hozzátartozott napjaimhoz. Hogy írásaimat nem láttam nyomtatásban? Nem láttam! A Magvető lektorai 1956 után kerestek meg. Nem volt fájdalmas ez a várakozás, nem olyan a természetem.

— Ügy érzem, ön nagyon kiegyensúlyozott ember.

— Azt hiszem, egész életemben az voltam. Csak akkor estem kétségbe, ha tényleg leszakadt a világ a fejem felett. Egyébként türelmes és csöndes vagyok. Egy szép, nyugodt esőnek is tudok örülni. Harmóniám valószínűleg annak köszönhetem, hogy leírhatatlanul szép gyermekkorom volt. Szüléimhez nagyon kötődtem. Két ember, apám és anyám, elhatározta, hogy megtanít egy gyermeket nevetni, félelmet nem ismeri. Mindig szerencsém volt azokkal az emberekkel, akiknek közelében éltem. A férjemmel is. Életemben első az otthon szilárdság ga. Enélkül nincs munka. Legyen kit szeretnem és kiről gondoskodnom.

— Ez magyarázná lokálpatriotizmusát is?

— Igen, így értheti meg Debrecent. A város ma a folytonosságot jelenti számomra. Régen, amíg éltek, a szüléimhez mentem. Ma a debreceni barátainkhoz járunk le.

— Mikor tudatosult Szabó Magdában íróvá válása?

— írói életünket együtt kezdtük a férjemmel Pesten.

Mindig tudtam, hogy író vagyok, csak azt nem ítélhettem meg, hogy milyen.

— Mostanában sűrűn jelentkezik drámákkal.

— Prózaírónak vallom magam, de az utóbbi időben egyre jobban a színház felé fordulok. Imádtam a színházat. Gyerekkori játékaim között ott volt a színház is. Regényeimről később azt mondták, a párbeszédek és a figurák is drámaiak. így kért fel Simon Zsuzsa, a Thália Színház akkori igazgatója első színpadi munkám megírására. A Disznótor című regényemből született meg a Kígyómarás. Rájöttem, hogy megbirkózom a dialógussal is,

— A nemrégiben bemutatott Régimódi történet sikert hozott.

— Ilyen tömegű levelet még soha nem kaptam. Nem nosztalgiáról van szó. A fiatalok is megnézik a darabot és írnak nekem. Talán azt érezték meg, hogy a csalá, dók meg az ország valahai gyan összefüggnek egymással.

i — Válaszol a levelekre?

— Minden levélre válaszolok, ez gyerekkori fogadalmam. Nagyon szorgalmas munkával néha 50—60 levelet is megírok hetenként. Nagyon rendszeres ember vagyok. Tizennégy évig tanítottam, sok mindent megszoktam. Ezért könnyű korán felkelnem. De az írás mellett a családomat és az állataimat is el kell látnom.

— Regény vagy színdarab lesz a következő munkája?

— Esszékötetemet írom. Régi és új írásokat szedek össze.

— Megítélése szerint hova érkezett el pályáján?

— (Felnevet...) Soha életemben nem gondolkoztam azon, hova juthatok el írásaimmal Azt viszont megtudtam, hogy Debrecen városához fűződő szerelmem nem egyoldalú! Az írói pálya olyan, hogy az émber rengeteg sebet, sérülést hurcol magával, De így van ez rendjén. Soha nem vágytam lombikélet után.

— ön rendkívül erősen kötődik az emberekhez.

— Érdekelnek az emberek, mert igénylem őket. Emberigényeim mérhetetlenek. Tizenhét éve lakom itt a Júlia utcában, és aligha van valaki, akit ne ismernék a környéken. Nagyon is vidéki Vagyok. Tudnom kell róluk mindent. Soha nem vagyok egyedül és ne is legyek, mert az borzasztó. Kell, hogy körülvegyenek az emberek. így jó nekem az élet.

Szémann Béla