Népújság, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-15 / 63. szám

A Moncada Gyöngyösön

Szíves barát; üdvözlet, kedves hívogatás, esetleg figyelmesség vagy bemutatkozás: bármelyik megállapításunk igaz lehet, ha a kubai Moncada együttest hozzuk szóba, amely magyarországi vendégszereplése során eljutott Gyöngyösre, és itt, a főként fiatalokból álló közönségének a szívébe lopta magát.

Milyen jellemző vonásokat lehet felsorolni röviden, vázlatosan erről az együttesről? Az természetes, hogy latin- amerikás zenét szólaltattak meg, spanyolos dallamokat és ritmust játszottak. Az is természetes, hogy kiváló előadók. Nemcsak éneklési módjuk, hanem hangszeres tudásuk is kiemelkedő. Egy pillanatra sem adják alább a fűtött, érzelmekben gazdag játékukat, és bár „csak” énekelnek és zenélnek, ezt mégis sokkal komolyabban csinálják, mint amihez mi szokva vagyunk hasonló rendezvények esetében. Nekik az ének és a zene több mint csak előadás, mindenekelőtt közlés, kifejezés arról, ami a kubai emberek élete most és volt húsz, negyven vagy száz évvel ezelőtt.

Ezek a dalok mind külön- külön, de együtt is — vallomás önmagukról, valahogy úgy: ilyenek vagyunk, ezt érezzük, így gondolkodunk, és nagyon szeretnénk, ha

megismernének bennünket, ha elfogadnának bennünket azok, akik bensőséges barátságban vannak velünk. Ennek a törekvésnek az eredménye csak az lehetett, ami lett Gyöngyösön is: elérték a céljukat. A Moncada együttes nevét még sokáig fogják emlegetni a mátra- alji település lakói.

Azt is tudjuk, hogy a zene és az ének valami természetes megnyilatkozási forma Kubában is, á Karib-tenger mentén és a spanyol—amerikai tájakon. Eredete ennek a zenei ösztönnek nemcsak az őslakó indiánok, hanem az Afrikából annak . idején oda hurcolt néger rabszolgáknak az alkatából származik. Tudtuk, most is tapasztaltuk, hogy élik a ritmust, és minden eszköz és anyag alkalmas a kezükben arra,

Stefanovits Péter grafikái a Hatvani Galériában

Stefanovits Péter sorrendben a harmadik fiatal művész, aki a Képzőművészeti Főiskola és Hatvan városa közötti egyezmény keretében a Hatvani Galériában kap nyilvánosságot. A fiatal grafikus érdemes a figyelemre.

Sok évi tárlatlátogatási tapasztalat íratja le velem a megállapítást: manapság az olyan tehetséges fiatal, aki elmélyültebb világlátásra tör, akiben megvan a készség a bölcselkedésre — nem az okoskodásra! —, akiben az átélés bonyolult, vagy összetettebb formái megoldásokat keres, grafikus lesz, vagy grafikus is lesz. Ennek a bizonyosan vitatható megállapításnak szerény indokolására felhozom a témakört, amiben a grafikával a legszívesebben mozognak, és utalok azokra a formai megoldásokra, amelyek a hazai grafika mestereit és tanítványait az utóbbi időben olyannyira jellemzik.

Szeretik megörökíteni az életnek azokat a rejtettebb rituáléit, eseménybeliségét, jelenségeit, ünnepi mozzanatait, elszórtan átélhető, de átélt pillanatait, amikor a lélek vagy a látványtól, vagy a gondolatokról rendül meg, Amikor a művész úgy érzi, ki kell fejeznie valamit, a másképpen kikényszeríthetet- lent, aminek értékét elsősorban ő maga ismeri fel és azért hirdeti meg egy-egy alkotásban, mert hite szerint ezekre kellene figyelnünk igazából.

.Stefanovits Péternél a Szertartás, a Szertartás-áldozat, az Esküvői kép, a Kék herceg és a kedvese, Barátaim találkozója, a Meseillusztrációk figurái nem véletlenül lépnek elénk, a kompozíciók nem az embert vagy a környezetét, vagy a kettőt együtthatásban kívánják csak bemutatni, hanem sokkal Inkább azt a lelki tartalmat, amit a társadalmi érintkezésből, az emberek által egy adott pillanatban tanúsított tartásából a művész megőrzött,

Dráma és humor ütközetei — szatírát nem akarok emlegetni — emberi megértés és megítélés ötletei, szenvedései, vagy jókedvű emlékei ezek < figurák. Akár egyesben, akár csoportosan. Nem formai szintjén. iíMcíhb tartalmát tr

lii éo, március ló., szerda

kintve mégis a Jelkép magasodik elénk, hiszen a műtárgy a szűkszavúsággal, a formai kontrasztokkal szándékolt és erős hatást tesz ránk.

A Spanyolország, az Ikonemlék, a Tábornok, a Bábok, a Portré egy kutyabarátról, a Kettősarcú figura és a többiek, mind-mind egy tőről fakadnak, a szemlélődés, az elgondolkodás szülöttei, ahogyan a játékosságot még a drámában is ottfelejtő fiatal művész szükségét érezte a kifejezésnek. Itt-ott pózok akarnak csillogni, az artisz- tikum néhol túlnő, túlhevül a témán, de ez inkább a termékenység, a bőkezűség, vagy a könnyen teremtés lendületéből adódik.

Valamit azonban feltétlenül észrevételeznem kell. Ez a technikailag felkészült fiatal művész, a vonalak és színek világába úgy küldi ki belül teremtett, vagy a történések nyomán visszaálmodott figuráit, hogy az arcukat valami alkotásbeli homály redőzi. Nem nyílnak ki egek az ábrázolt figurák, mindenütt van valami helyettesítés, vagy odavetettség az arcnál. Elnagyoltság. Az arcokat határozottaknak, nyíltaknak követelném ettől a művésztől, aki témáiban — akár derűsen, akár komolykodóan — mélyebbre nyúl a felszín alá. Szeretném tudni, milyen határozottsággal jelenik meg előttem az arc, aki benne él; milyen szeműnek tartja a házasnár két tarka hősét, akikről annyi mindent elmond —, de nem eleget! — vonalakban, harmóniában, színben, amíg a két test egymás- mellettiségét, összetartozását tolmácsolja, de nem mondja el azt a kedves, szükségszerűen mosolygósán ünnepi fintort, amit ez a két fiatal beleáraszt a világba a boldogság közepéből, vagy legalábbis abból az állapotból, ahonnan az őket jelentő művészi tarkaság erre a lapra kerekedik. Látni szeretném, hinni szeretném, hogy értékeket rejtő és alkotó művészeink nem bánnak mostohán az emberi arccal és határozott igénnyel arra használják fel az arcot, mint alkalmat, hogy a lélek csodálatos tükörét tartsák eli- bénk. Ezt a gondolatot azért tartottam szükségesnek most °1mondani, mert bár több kiállításon át fogalmazódott oeg bennem, az itt látottak cényszerítettek rá, hogy le is írjam. Az itt látható értékek miatt.

Farkas András

hogy a kifejezés tolmácsoló- ja legyen.

Ezek után csak csendes szóval jegyezzük meg: kár, hogy előadásukat sem szerkezetileg, sem színpadképi- leg nem tervezték meg, hogy az énekszámok előtti bevezető szöveg túlságosan didaktikus volt, amellett részletezőbb a kelleténél és a rögtönzésből származó bizonytalanságok sem segítették az ének és zene ritmusának a folytatását. Az egységes kép mindig megtört, a közönség perceken át magára maradt, elvesztette a ráhangoltságát, és minden számnak újra kellett kezdenie a kapcsolat megteremtését Most is kiderült, hogy aki bármilyen okból, bármilyen körülmények között lép közönség elé, annak a dramaturgiával is nagyon kell törődnie, mert ez alapvető követelmény.

Ezek a kubai fiatalok nagyon természetesek voltak, nagyon egyszerűek, sallangnélküliek, de műsorukban talán komolyabbak is, mint várhattuk tőlük, főként ha arra gondolunk, hogy a VIT üzenetét hozták el a tengerentúlról a baráti államokba.

Mindennel együtt: nagyon örültünk a kellemes emlékű találkozásnak.

(g. mól-).

„Hirdesse az utánunk jövő kornak”

Még ebben az évben elkészül az egri művészház

EGY NAGY KERT volt Gárdonyi háza aljában, egy nagy kert, amelyben soha nem járt Gárdonyi. El is választották szépen a felső, kisebbik kerttől, ahol a lakása volt a régi Takács utcai parasztházban. Az elé a kis ház elé ült néha esti órákban, a kis padra, mint falun szokás, felnézett a csillagokra, elnézett a táj fölött. Szemközt a Hajdúhegy vonulata sötétlett, balról a vár, lent a mélyben a város. Elszítt egy pipát, s bement, vissza a bezárt spa- letták közé, ahol megírt és készülő alakjai várták. Eny- nyi volt az útja a világban. Néha Pest, egyszer Törökország .. A többi ideje örökös szellemi vajúdásban telt, az alkotás, a teremtés állandó gyötrelmei közt, mint arról át- meg átírt kéziratai tanúskodnak.

Ebben a Gárdonyi nem járta kertben helyezték el 1977. júliusában az egri művészház alapkövét.

Egri művészház. Új fogalom ez a város életében. Gyökeret, otthont adni a művészeteknek, hadd magasodjanak, hadd lombosod janak: tiszteletre méltó, jövőt építő, nemzedékeket finomító gondolat. A század elején Nagybánya iskolát teremtett, később a szolnoki művésztelep vált híressé. Onnan indult el a festő-szobrász-óriás. Borbe- reki Kovács Zoltán, aki keserű fintorral hagyta itt a háborúban őrjöngő Európát és Afrikában él. Dé még ifjú festő korában, a harmincas években halhatatlan egri tájakat örökített meg ecsetje. Mi lett volna, ha Eger hajlékot tudott volna nyújtani neki? Vagy nem tudta volna-e itthon tartani városa Hamza, Tibort, akinek képeiben Egert szerető szerelme virágzott ki? Budapesten van eltemetve, de sok képe látható az egri lakásokban. Aztán tovább szaporodtak a művésztelepek: Hódmezővásárhely, Szentendre adott helyet a képzőművészeti alkotó szellemnek. Nem, mintha nem volna Egerben képzőművészeti élet, s nem örülnénk tehetséges művészeinknek, de egy tömb, egy kristályközpont súlya és ösztönző ereje el nem vitatható. Borúsan gondolva arra amit elvesztettünk, örüljünk annak, ami most megvalósul.

A nagy kertet egész hosz- szában elfoglaló, arányos tagolású épületben három lakás foglal helyet, mindháromban tágas műterem, melyek nyugat felől fogadják be a világosságot.

A MÜVÉSZHAZ építése még a múlt évben elkezdődött — egy különös közjátékkal. Ismeretlen tettesek a felvonulási épületet szétrombolták, az alapító okiratot tartalmazó üreges cementhasábot összetörték. Az alapkövet meg kellett újítani, így ennek az épületnek, ennek az intézménynek az az érdekessége, hogy kétszer kellett „megalapítani”. Azóta a felmenő falak elkészültek és minden jel arra mutat, hogy a művészházat az 1978. év végéig át lehet adni rendeltetésének.

Az alapítólevél díszes kiállítású okirat, minden bekezdés egy mondat, s a mondatok első betűje bíborpiros díszítésbe ágyazott. Szól pedig a szöveg a következőképpen :

„Alapkőletételi okmány.

— Alulírottak a mai napon Egerben a Gárdonyi utca és Zöldfa utca találkozásánál épülő művészház alapkőletételének alkalmával ünnepélyesen elhelyezzük ezt az okmányt

— A művészház alapkövét a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának tiszteletére, a Magyar Népköztársaságnak a fasiszta elnyomás alóli felszabadulása 32. évében helyezzük el.

— Hirdesse az utánunk jövő kornak, a felépült kommunista társadalomban élő nemzedékeknek a felszabadult és a fejlett szocialista társadalmat építő magyar nép alkotó munkáját, törhetetlen hűségét a szocializmus eszméihez, hitét a marxizmus—leninizmus tudományán alapuló új társadalmi rend győzelmében.

— Egerben a művészetnek sok nemes hagyománya, történelmi múltja van

— Ezen alapkőletétellel egyidőben a Bródy Sándor utca 4. sz. házban megnyitottunk és használatba adtunk egy festőműtermet is.

— Ezt az alapkövet abban a szilárd meggyőződésben helyeztük el, hogy jól fogja szolgálni a kultúra és művelődés ügyét.

Eger, 1977. július 28.

Aláírások : Schmidt Rezső, a városi pártbizottság első titkára Veszics Ferenc,. a Művészeti Alap igazgatója, dr. Varga János, a városi tanács elnöke, Bóka Sándor, a Beruházási Vállalat igazgatója, Rakusz József, az Állami Építőipari Vállalat igazgatója.”

Az okirat szövege alatt a város új tervezésű címere látható.

A ház tehát elkészül. És kik lesznek lakói? Erre a kérdésre Zámbori Ferenc, a műszaki osztály vezetője így válaszol: Eger városa és a

Művészeti Alap országos pályázatot hirdet és a művészeti szakértők döntése alapján jelöli ki a művészház lakóit. Ök a háznak állandó lakói lesznek, . megélhetésüket munkájuk eredményéből biztosítják.

BENÉPESÜL hát a Gárdonyi-kert, s ha még élne Gárdonyi, biztosan leballagna néhanapján, megtekinteni a művészek munkáját, mivelhogy ő maga is szeretett bánni az ecsettel. Talán azért is esett a választás az ő kertjére,.m„

Dr. Kapor Elemér

MAROS) CjYÚiÁ> . v. v

TőRTimr 4 SOHAmöSQL

aai

1.

Az ajtó közepén, szemmagasságban, mely előtt a sötétkék, azonos szabású, leginkább durva vászonra emlékeztető műszál ruhában egy húsz év körüli férfi és egy nő áll, két kis lyuk, két szög, vagy inkább aprócska facsavar nyoma. A lyukak körül éles karistolások, néhol az ajtó fájáig fel van sértve a csontsárga olajfesték : sietősen, valamilyen otromba eszközzel, nem törődöm módon lefeszegetett névtábla helye.

A férfi kezében matt műbőrtáska húzózáras. A táska színe olajzöld, oldalán terepsárga plakátbetűkkel felirat, Ü.IHONTELEPÍTÉSI EGYSÉGCSOMAG, alatta kisebb, de fehéren rikító szöveg, FŐ: 2, FŐPs-i Eng. sz.:..., azonban a íőparancsnoksági engedély száma hiányzik.

A férfi mormogva bajlódik a zárral. Egyre erőszakosabb rántásokkal igyekszik a ki- siklott kis húzózárt megindítani, aztán türelmét vesztve a táska két fülét1 széjj elrántva felhasítja. Az egyik belső rekeszből (ahogy a táskába nyűi, látszik, tudja hová nyúljon, mintha begyakorolta volna a mozdulatod légtelenített nylonzacskóba zárt kulcsot vesz elő, a fogai közé szorítva feltépi, a zacskót a földre dobja, a kulccsal a zár felé közelít

— Mit gondolsz, kinyissa?

— Persze, hogy kinyissa. Ugyanaz a rendszám, ki kell, hogy nyissa.

Az ajtón, a zár mellett öntapadós, fekete színű fóliaszalagon domborított írásjelekkel a rendszám, AUSW 895, Blok C543, és ugyanaz a kulcson fityegő alumínium lapocskán.

A zár simán kattan.

— Ugye, hogy kinyissa! A Szervezési Főcsoportfőnökség, az frankó. Mindenütt vén hülyék, de a Szervezési, az frankó. Ottan fejek vannak, komputer, meg minden, ottan nincs kecmec.

A nő azt mondja:

— Emeljél fel és vigyél be.

— Minek?

— Szokás. Egy régi szokás.

— Nagy marhaság.

— De én akarom.

A férfi felnyalábolja a nőt, gumitalpú bakancsa orrával belöki az ajtót, belep a sötét előszobába. A nő fél kézzel görcsösen kapaszkodik a nyakába, szabad kezével az ajtó melletti falon matat, felkat- tintja a villanyt.

— Milyen hülye villany- kapcsolók — mondja. — Tényleg nincs itt senki?

— Ki a fene lenne?

— Milyen hülye formájúnk ezek a villanykapcsolók. Ezt nem is tanultuk, hogy c: villanykapcsolók ilyen hülye formájúak.

A férfi szinte lerázza a nyakáról, visszalép a lépcsőházba. a táskáért, kiveszi a zárból a kulcsot. Sokáig matat a zárral majd tanácstalanul a nőre néz. A nő fejével az üveges ajtó felé int. A férfi óvatosan lenyomja a kilincset, hátraugorva hirtelen fel tépi az ajtót

— Ez a szoba — mondja rekedten.

— Odanézz... — a nő kisiklik a háta mögül, belép a szobába. — Odanézz ... Mekkora nagy szoba! Soha életemben nem láttam még ekkora szobát

— Büdös van.

— ... és micsoda frankó cuccok! Odanézz, ezek a nagy székek vagy mik, meg a lámpa!

A nő visszafordul a szoba közepéről, szemében sárga fények villannak, két ökölbe szorított kezével a melle előtt hadonászva, szinte alig érthető torokhangon ordítozni kezd:

— Mind a mienk! A mienk! Mindent Minden!

Ormótlan mozdulattal megfordul a saját tengelye körül, ökölbe szorított kezeit darabos mozdulattal széttárva forogni kezd, fejét hátravetve hajladozik most már valóban érthetetlenül szakadnak fel torkából a hangok. Jíöny- nyű termete ellenére nehézkes, szögletes, gumitalpú egyenbakancsával maga alá gyűri a szőnyeget.

— De marha büdös van itt.

A nő megszédülve a padlóra huppan, hisztérikusan nevet. Az összegyűrt szőnyeget maga mellé húzza, ujjai hegyével gyengén simogatni kezdi. — A mienk... — lihegi, — a mienk ...

— Te nem érzed ezt a

bŰZt?

— Dehogynem., na és? Tanultuk, hogy ezek a rohadtak még büdösek is, nem?

A férfi elsápad, a falnak tántorodik homlokára verej- íékcseppek ülnek.

— Oktatták a tanfolyamon, hogy büdösek is, nem?! — kérdezi emelt hangon a nő aztán látva, hogy a férfi nem válaszol csak a szemét lehunyva erőtlenül előreejti a fejét, felpattan, sárgafény < szemekkel ordítani kezd.

— Mit játszod meg magad" Talán nálatok nem volt büdös? Állandóan az a rohadt poloskairtó szag, a dilis nővéred a beszúrásaival meg a

muterod piái! Most mit játszód meg magad?!

A férf- öklendezik.

— Hogy pont egy ilyet kellett rámosztani! — sivítja a nő, az ablakhoz lép és kitárja. — A pszichológusok is mind gazemberek!

A tízszintes szalag-épületek közé kis tér szorult. A téren tucatnyi fa, már galy- lyacskáikat is elszórva csupán elfeketedett főág karjaikkal nyúlnak az ég felé. Innen, az ötödik emeleti magasságból jól látható, hogy a kőszegély, mely a hajdanvolt gyep helyét zárta közre, enyhén ellioszis alakú.

A férfi megérezve a friss levegőt, tántorogva az ablakhoz botorkál, szinte egész felsőtestével kihajolva mélyeket lélegzik.

Az átellenben levő házsor előtt három terepszínű, nyitott teherkocsi áll meg. A rakfelületen, egymás mögötti öt-öt sor pádon sötétkék ruhás alakok ülnek, ebből a távolságból már nem vehetők ki az arcvonásaik. Egy tá- n.yérsapkás kiáltására leugrálnak a gépkocsikról, kétsoros vonalba állnak. Az első sorban állók valamivel alacsonyabbak a hátsóknál, ezek talán nők lehetnek.

— Ezek a D blokkba jönnek.

Enyhe szellő támad, forgolódik a t’zszintes épületek közt, sötétszürke, kormos port kavar.

— Ezek a fák már nem hajtanak ki? — kérdezi a nő.

— Nem.

— Ciki Azért jobban néznének ki, ha zöldek lennének. A fű se?

— Az se.

— De legalább nincsenek poloskák se, igaz? Le kéne betonozni a fű helyét, mégis jobban nézne ki, mint ez a fekete por.

— Majd hoznak új fákat.

— Majd. majd! Lesheted — A nő mintha gondolk'Hna néhány másodpercig. — Igazán nem tudom, miért nem tudnak egy olyant kitalálni, amelyik á fákat meghagyjai

(Folytatjuk) j