Népújság, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-05 / 31. szám

Búcsú

Hagy Lászlótól

Sírnak a felsőiszkázi fák, a pannon gesztenyék a Bakonyalján. A kék ég esővel gyászolta Nagy László halálát Hideg lett a vérütött föld, közelebb jött a világűr magánya vacogó szívünkhöz. Hallgatjuk „a sírbolti csöhdességet/ A rémteli sötét erdő alatt, amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek/ Hervadt levélre halkan hullanak ...”

Élete és műve lezárult. A legkorszerűbb eszme, hatalmas hagyomány éltető és újító örököse volt. A költészet csúcsain is érthető tudott maradni. Dalolt szerelemről, az emberi szépség és fenség élményéről. Vallott a történelemalakító magyar nép iránti hűségéről. Személyest és ősit, nemzetit és egyetemest ti- táni indulattal, mindent átható, bűvölő. szelídséggel olvasztott egybe.

Elkötelezett volt: „szegények fejét emelem, ballagj utánam szerelem”. Azokról dalolt, akik övig hóba, jégbe, fagyva is viszik a szivárványt a hegy magasába Az • ifjúság legszebb lendületével vett részt a felszabadult ország feladataiból. Értette és élte az újabb időket. A tiszta vagyok vallomásosságával tudott önfeledten dalolni. Egyivású, rokon gyökerű társaival töretlenül hitte: a magyarság a szociális eszme erejével, testvéri szövetségesekkel kezdhet új korszakot. Mámoros hitté nőtt benne a remény, hogy a nép kezébe veheti sorsa irányítását. A felsőiszkázi fiú mesebeli tarisznyájában emberhez méltó, otthonteremtő vágyakat rejtett.

Megcsalatottnak érezte magát, amikor az ötvenes években rossz irányba fordult a nép sorsa. A közösség fájdalmát sajátjaként dalolta. Ö is leszédült a remények ormairól, de nem virágos mezőre, de dérütött rétre: „Arcul vert engem a

kín,/ elmentek tejfogaim,/ a Naphoz könyörgök én,/ áldjon meg engem a fény.” A megbéklyozottsag érzése gigászi indulatokat fojtott el: „Vasban vagyok, vasban vagyok,; vasoan csöngenek a dalok.” Vállalta az élei és a művészet kihívását Tudta, hogy a gondok kórusát nem lehet leinteni Számvetése önmagával és a világgal pokoljárássá súlyosbodott. De a megszenvedett út végén újult erővel tett hitet eszméi mellett: „szándékom el temető je/

puska előtt sem lehetnék/ süvíti bennem az emlék; mire szegődtem.”

Az értelemhez fellebbezett, mint nagy elődje, a „drága” József Attila, aki korán megidézte verseivel, árvaságával, halálával. Benne látta a ,’Mindenség surnmáslegényét”, aki részt se kapott, pedig az egészre futotta érdeme. A kozmikus magányt megélő, életét reménytelenül a semmi síkján eldobó költőelődtól életigeniést könyörög katar- tikus szépségű életvággyal. Folytatója eszmei, költői hagyatékának, etikai helytállásának: „Segíts, hogy az emberárulók szutykát/ erővel győzze a szív/ szép szóval a száj!”

Verscímek, nagy versek szépségét fölragyogtató sorok szállóigeként visszhangzanak : Himnusz minden időben, Tűz, Versben bujdosó... A lélek magasra szított lángjával kéri Petőfit, hogy föltámadt piros csizmával „csikorogd széjjel a szívünk havát!” A Balassiéktól ismert síkra- szállás szenvedélye hevítette megmaradásunkért, azért, hogy „fölösleges áldozatok nélkül jussunk közelebb a már »megbűnhődött« eszményi jövőhöz.” Vallotta: „Hűségem mindig kötött a néphez, akitől származom, akinek a nyelvén írok.” Tudta, hogy „Erkölcsi normáit a szocializmus a közösség érdekében

Utassy József:

hirdeti megrarcanaonak." Ezért robbant dühe a herék, az akarnok hatalomvágyók pimasz hada ellen. „A szó igaz hőse akarok lenni... Ha van pártatlan ítélet a költőről: az a verse.”

Az emberi élet szépségét őrző nagy verse a Meny- nyegző. A paraszti világ felbomlásának, átalakulásának mítoszian nagyszabású víziója a Zöld angyal. Az emlékvilág egy darabját, őrzi a Búcsúzik, a lovacska. Versének főhősét szakrális jelentőségűvé, a természeti > kultúra jelképévé avatja. Legyőzi fájdalmát: igent,

mond az életre. Ha mást nem. drámai igent, hogy a bénító fájdalmat kimondva feloldja. Költészetének célját látta abban, „hogy az otthon, mint a nagyvilág/ ki ne hűljön,/ hogy az ember az életet/ újra kezdje,/ ha szétzüllött a csillagok/ égi kertje” A szépségimádó, békességszomjas táltosfiú, a kései, öntörvényű, ónfényű állócsillag élt és dalolt „a hűség tövisei közt/ es holtig a hűségtől nem menekült”. „Ady ostoros unokája”, aki vallotta: emNagy Lászlónak

Demetc élve lerogyni nem szabad — a szívhalál áldozata. Németh László, Veres Péter, Déry Tibor útján, a minden élők útján átlépett az evilági halhatatlanságba.

Történelmi érdemei a magyar líra legnagyobbjai mellett jelölik ki helyét: a sok kórtól gyötört modern lírát úgy oltotta rá egy elementáris létezésélmény törzsére, hogy ezáltal a szocialista emberség érvényét a kor legirgalmatlanabb kihívásaival szemben tette bizonyossá.

A fájdalom mondhatat- lan, a hiánya éget. Már életében versben bújdosó volt. Holtában is az marad. A januári télben, halálod csillagoltó éjszakáján szomorún hullott az eső, sírtak a fák, felhőbe hanyatlott a Bakonyalja, ködcsuhát öltött a Somlyó-hegy. Téged sirat, drága napimádó, értünk lángoló Tűz, igazságkereső táltosfiú, örök költözködő, örökre Versben bújdosó DRÁGA NAGY LÁSZLÓ.

Cs. Varga István

Pokoljáró Arkangyalod küszöbömre tetted, kicsinosítottad nagyon, hogy beleszeressek.

Szemöldöke patkó, szeme beszakadt tó, tekintete rúgás rajtam, lüktető holdsarló.

Cimpáin a függő repedt csikócsengő melltartója szétvált

földgömb, csillagra derengő.

Hogy zug az út! Bátyám, minden fán harang van.

Félréverik a világot.

. ->v

Agyamban az Angyal!

Szája, mint a dögkút...

Fél a Hitehitvány!

Mellén borzong a papiros. Én írok, G diktál.

Ükörnyarson forog a Föld! Hét nap és hét éjjel ropja már a fergetegest szikra a pernyével.

Ég a bálnazsiros tenger, zöld óceán zubog: micsoda halászlé készül! betonút bugyborog.

pityereg a pingvines part, tolong a hegy, a domb, megkergül a „bárányos ég”, tüzes tehénkolomp

hull a pacsirtatojásra: rántotta lesz a dal! a pilóta égre kozmái, propeller-láng hadar,

s megered a kék levegő, zuhog, zuhog, zuhog: piros kardvirágba dőlnek a virágárusok,

s izzik az Isten sisakja! dómkupola duhog, indul a korom-körmenet, s forog a Föld, forog!

tornyok törnek: ó, csillagász, szemed párkányára négy égtájról csörömpöl a CSILLAGVIRÄGVÄZA.

Szaturnusz-jegygyűrűm njjamon megolvad: SZERELEM SZERELEM jaj, szerelem, hol vagy,

hol vagy, te bimbó-erejű?! Szétfeslik az ököl, s fejem fölött,

mint kihamvadt csontcsillag tündököl.

♦ WóVNAAA/ «

A város fölött még alig dereng va- lami fény, amikor megindulnak az első villamosok, autóbuszok, előbújnak az első siető emberek. Ahogy vidéken a kakas, itt ők a hajnal hírnökei. Üj nap kezdődik. Tolongva, furakodva a megállókban egyre többen gyülekeznek, hogy elinduljanak a gyárak fele újra kezdeni, tovább vinni az életet. Évtizedekig ugyanazon az úton, ugyanazokon a villamosokon. E „másik Magyarország”-ban a hajnalban kelőkében, kü'önös színfolt a Váci út, a 3-as, az 55-ös villamos. Talán a város legöregebb villamoskocsijai közelednek ítt. Lassúak és elhasználtak. Olykor félórába is beletelik, amíg a Marx térről az Arpád-hídig er egy-egy szerelvény. De a rajtuk utazóknak mindez fel sem tűnik- Régóta megszokták már a döcce- néseket, az ácsorgást, egymás rossz szájízét a lökdösődést a tömött kocsikban, egymás testének szorítását, melegét, a ruhák különös áporodott, olajos szagát.

Az arcok ismerősek. Vannak akik már évek óta utaznak így együtt anélkül, hogy valaha is egy szót szóltak volna egymáshoz.

Szinte várják már egymást a megállóban. Es észreveszik, ha. a megszokott helyen nem tűnik fel az ismerős arc. Akiknek ülőhely ju’ott, többnyire alszanak, vagy újságot olvasnak. Ketten-hárman kis csoportokban beszélgetnek, alig hallhatóan. valószínű munkatársak. Bár nem ritka az sem, hogy idegen emberek szóbaelegyednek, mintha már évek óta ismernék egymást. Itt nem tűnik zaklatásnak egy-egy alkalmi szomszédhoz intézett kérdés, megjegyzés. Elindul a villamos. Egy idősebb ember szalad a tömött kocsi után. A lépcsőn utazók helyet csinálnak neki, három kar is nyúl, nehogy visszaessen, amint a ! éncsőre uaHalmos Ferenc:

Kotlán

rik. Sikerült Fellélegzik a peron, mindössze egy élcelődő megjegyzés kiséri az esetet:

■— Papa, jó úton jár, ha biz'o- sít — utalva a mindenki által ismert reklámszövegre. Csöndes mosoly nyugtázza, hogy az ügy ezzel lezártnak tekinthető.

Nehéz megfejteni, de valami belső rokonság érződik itt az embereken. Talán attól, hogy aki minden reggel háromnegyed öt és háromnegyed hat között itt végigutazik, az tartozik valahová. Azok együvé tartoznak.

És ugyanez az érzés fogott el akkor is, mikor befordultam az öltözőhöz vezető nyitott folyosón. Jöttek kifelé az emberek. Fáradtan, morcosán, dideregve.

— Jó reggelt!

— k... ivánok — harapták el a

választ.

Vagy egyszerűen csak: „Halló”

— emel+ék fel a kezüket. Ereztem: jó, hogy idejöhetek. Itt ismernek. Szeretnek. Értjük egymás mozdulatát, mosolyát, szemrebbenését. Itt soha nem éreztem magányt. Itt jólesett még az élcelődő mondat is, amikor beléptem a műhelybe hat után öt perccel:

— Mi az, délutános vagy?

Pista bácsi ideges mozdulatai:

— Na, gyere már, meddig őrizgessem még azt a pálinkát.' Hogy tudtam, várnak. Azok a hainaJi beszélgetések hat órától fél hétig a ládákon ülve. Szóba hoztuk a világ minden gondját, baját. Szóval: jó volt tartozni valahová

Nem valami konkrét megfogalmazható érzés volt ez bennem, inkább csak hangulat, vagy még inkább közérzet. Az együtt végzett nehéz munka, a napi nyolc óra „közös” élet, a dühöt, haragot, fáradtságot feloldó kocsmai ivá- szatok, a pohár melletti mélyről felfakadó beszélgetések, a közös sors tudata.

Fél kettő. Hoztam lakatot is. Atöltözök és megyek bélyegezni, ahogy elő van'írva. A műhelyt a műszakváltás zűrzavara uralja. A váltótársak ilyenkor beszélik meg, mi volt, mi lesz a munka. Mit, hogyan csináljanak. Ki, mért rúgott be. Ki, miért nem jött be. Füttyösnek igaza volt. Váltótársaink még rakják a kemencét. Fél három előtt nemigen fejezik be a kiszedést. Én örülök neki, később kell kezdenünk. Füttyös viszont zsörtölődik: — Nem elég, hogy az új embert is nekem kell betanítani, még nem is kezdhetünk időben.

— Nem baj. Majd rávertek — vigasztalja őt a sánta gázkezelő, velünk dolgozik délután. — Segítek én is.

Nem értem kaján vigyorgását, de nem is törődök vele. Tényleg segít. Ketten rakják Füttyössel a kemencét, én egyedül szedem. Érzem, az emberek figyelnek. Csak sejtem, hogy ki akarnak próbálni. Vagy valami tréfa készül? Nem tudom. Az a tudat;, hogy figyelnek, megkétszerezi akaratomat. Összefogom, lerántom, elhúzom. összefogom, lerántom elhúzom. Szórni as vagyok, összefogom, lerántom. Ég az arcom. Csattan a lemezen az anyag. Elhúzom. Énekelni próbálok valami ütemes dalt, hogy a ritmust tartani tudjam Ez segít. Fütyülök, dúdolok. A ritmus a legfontosabb minden fizikai munkában. Csípi a szemem az izzadtság. Most kisebb darabok jönnek a láncról. Harminc centisek, ahogy megítélem. Már nem is két sorban, hanem háromban rakják. Odajöp a művezető.

— Megy, szaki?

— Csinálom.

Összefogom, lerántom. Már nem húzom el, mert nem érnék vissza. Majd a végén összeszedem, gondolom. Cak nehogy megbotoljak valamiben és ráessek a meleg anyagra. Itt lerántom, de a másik sorból már majdnem leesik az első. Odakapok. A harmadik sorból két lap már le is hull. Csattan a lemezen. Csak arrébb lököm a fogóval, hogy odaférjek. Szedem le a többit. Nem érzem az idő múlását. Nincs időm rá. Gondolkodni sincs időm. Már semmit sem érzek. Nem látok mást, csali a kemence száját és a láncon kigördülő enyhe ívű acéllapokat. Cibálom la Durran a lemez. Reflexszerűen kapkodok egyik sortól a másikhoz. Nem, ezt nem bírom. Mindjárt elönt a kitóduló anyag, mint a mesebeli urasugot a csodafazékból soha ki nem fogyó kása. Már hullik mind a három sorból a lemezre, a lábamra. Pánikba esek. Nem tudom, hova kapjak.

— öreg, jöjjön hátra, segítsen kiszedni, mert itt hagyom az egészet — üvöltöm. Füttyös odaszalad, :. félkap egy fogót, és szedi

össze a lehullott lapokat Kicsit megnyugszom. Felnézek. Látom, hogy a kemence mögött a sánta gázkezelő röhög. Azért sem hagyom abba. Füttyössel végre megtisztítjuk a lemezt a rugólapoktól. Én szedem le, ő elhúzza.

— Miért nem szólt előbb? Ez a sánta rakatta velem ilyen gyorsan.

Azzal visszamegy rakni. Még hallom, hogy elzavarja onnan a gázkezelőt :

— Menj innen a dolgodra, mert a másik lábad is megsántítom.

Dolgozók tovább. Most már nyugodtabb tempóban. Nem vettem észre, hogy nem is- vacsoráztunk. Negyed kilenc van. Elszaladok vizet inni. Egy üveg szódát benyakalok, de úgy érzem, még mindig szomjas maradtam. Megtöltöm az üveget. Visszamegyek Nekilódulok. Mindjárt vége a műszaknak. Egy korsó sör volna jó.

Hosszú ideig tartott, amíg a kezdeti mustrálgatásból, idegenkedésből az első barátságok születtek. Minden napra jutott egy- egy bátortalan kérdés, melyre hiába volt nyílt, őszinte válasz. Itt előbb bizonyítani kell. Bizonyítani a munkában, vizsgázni emberségből. Mikor az ember kezdi érteni szűkszavú megiegyzé ek mögötti jelenleseket, mikor érzi és érti a csöndbe merevedett arcok indulatait, mikor először hívják műszak után egy korsó sört meginni, akkor érezheti, csak, hogy befogadtatott Befogadni és elfelejteni a munkáiembernél egyaránt nehezen megy. Az oda- tartozásnak ára van, meg kell fizetni.

— Ne erőlködjön úgy, hajlítsa beljebb egy kicsit a fogó szárát, könnyebb lesz összefogni — szólal meg végül, és mint aki elvégezte dolgát, elindul a műhelyből kifelé.

u •VVVVVVVVVVVVVVVV'*

VV^^VVïfVVVVVVVVvVvV^^VWVVVVVV >/W i/W t/W rfVWVW