Népújság, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-05 / 31. szám

Naponta 3x1 kórházi ágyat •••

_ Azt mondta a Mariska, hogy neki nagyon jót tett.

A

dott is belőle. Nekem is jót tett. így aztán, amikor Juliska jött, mondtam neki, hogy neki is jót tesz, majd meglátja. És neki is jót tett. Most aztán Mariska felíratja és mi mind a hárman azt szedjük. Mindannyiunknak nagyon jót tesz.

Ami jót tesz, példánkban: az az algopirin.

Akiknek jót tesz: három idősebb hölgy, a nem teljesen felvilágosult szellemi rétegből.

Ami ennek a neve: atomkori kuruzslás.

Voltaképpen az egész ügy nem is érdemelne olyan nagy szót, hiszen az öregasszonyok — igaz, sajnos nem csak azok — mióta a világ világ, mindig ajánlották egymásnak a csodafüveket, a balzsamokat, a vízelhajtókat, később a gyógyszereket, mint teszik ezt ma is, és szedik ma is, kenik ma is éppen úgy, mint régen. Nem érdemel nagy szót, mert a „keményebb” gyógyszerek ellenőr- zöttebb formában kerülnek a forgalomba, meg ott van a természetes ösztönük is e mondern kuruzslás papnőinek. Ritka, hogy szándék nélkül, valóban ártalmára legyen az egyiknek az, amit a másiknak írt fel az orvos. Igaz: nincs „ártalmatlan” gyógyszer, de az is igaz, a környezetszennyeződés gyakran veszélyesebb méreg, pedig igazán nem ajánljuk egymásnak. ^

Amiért mégis szót kell emelni a hazai túlzott gyógyszerfogyasztás ellen — s gondolom, ez talán még nem egészen lerágott csont a zsurnalisztika témavilágában —, hogy közgazdaságilag elgondolkodtató a fogyasztás mértéke. Tudom, első olvastán kissé méltatlankodásra ingerlő, hogy gyógyszer, gyógyulás, tehát beteg, tehát emberi élet kapcsán holmi közgazdasági hivatkozást akarok felfűzni töprengésem cérnájára. Pedig, ha tetszik, ha nem, ahhoz például, hogy Magyarországon ma az „egészségügy” polgári, pontosabban állampolgári joga mindenkinek, ahhoz közgazdaságilag, még közelebbről, gazdaságilag kellett megalapoznia önmagát a társadalomnak. Hogy bírja. Anyagilag is. Gyógyászatilag is.

Az kétségtelen, hogy az elmúlt évben csökkent a gyógyszerfogyasztás — növekedésének az üteme. Azelőtt évente 10—12 százalékkal nőtt a fogyasztás és itt szándékosan használtam a „fogyasztás” szót, mert ettük a pirulákat, mint a cukrot Az is kétségtelen, hogy a múlt évi „csak” 6—7 százalékos növekedés, illetőleg a lassúbb növekedést megelőző vényírási stressz is sokat enyhült, felmérések szerint 180 millió vény megírása alól szabadultak fel az orvosok, ami legalább másfél millió plusz órát jelentett a gyógyítás számára. Ám képzeljük el, hogy ezek az óriási számok még mindig csak töredék megtakarítást jelentenek időben és pénzben, gyógyszeranyagokban egyaránt.

Magyarországon az évi egy főre eső gyógyszerfogyasztás meghaladja az 50 dollárt összehasonlításul: az európai átlag — igaz, ebben benne van Svédország és Görögország, Anglia és Portugália egyaránt — kereken 30 dollár. És, ha még ehhez hozzátesszük, hogy a magyar gyógyszeripar világszerte olyannyira keresett termékeinek nyolcvan százaléka a belföldre kerül, — akkor már érthető, hogy miért „számoltam” dollárban, s miért van a hazai igen magas gyógyszerfogyasztásnak figyelemre méltó közgazdasági vonatkozása is.

Kevés a kórházi ágy. Kevés a kórház. Üj rendelőintézetek kellenének. Tovább és erőteljesen kellene, de kell is javítani a gyógyászati ellátás technikai felszereltségét. Más szóval: pénz kellene, még több pénz, mert igaz, hogy az építkezésekhez kapacitás is kell, de a belső technikai fejlesztésekhez, a speciális és drága, a tudomány legkorszerűbb színvonalát képviselő gyógyító gépekhez, műszerezettséghez azonban „csak” a pénz is elég lenne. Forint is. Valuta is. Ha lenne elég. Vagy a mostaninál legalább több. Ha a hazai gyógyszerfogyasztás csak néhány érzékelhető százalékkal is csökkenne — nem a szükségesről, de a mindenki által tudott, ám kézlegyintéssel elintézett feleslegesről van itt most szó —, nagyon is érzékelhető százalékkal növelhetnénk gyógyszerexportunkat

Vélem én: a laikus.

De mit tudhat erről akkor a szakértő!

Már csak az idősebbek emlékeznek arra, hogy volt oly idő, amikor szójárás lett hazánkban ama bizonyos holnapra aranytojást tojó tyúk. Amelyet mindig mindenki meg akart enni. És nyilván meg is evett volna, ha néhány nagyon éber valaki nem óvta.voina annyira azt a tyúkot, hogy végül nekünk se jutott tyúkleves a fazékba, de a tyúk se tojt aranytojást. Sőt: se aranyat, se tojást.

Most azonban, némi alkalmi átköltéssel, bízvást elmondhatjuk: gyógyszer formájában esszük meg holnapi egészségünket, illetőleg, az egészségügy gyorsabb fejlődé- íének lehetőségeit. Legelábbis azok nem lebecsülendő részét. Viccet lehet írni és mondani korunk modern ku- •uzslásáról, sőt kell is. Mert a tréfa néha hatásosabban 'igyelmeztet, mint a komoly szó. Ám, ha belegondolunk, rogy a még mindig értelmetlenül felduzzasztott házi patikák — hangsúly: az értelmetlenül-ön van! — a kölcsönösen fogyasztott gyógyszerek révén orálisan is magunkba táplálunk néhány kobaltágyút, néhány ezer kórházi Ágyat, az új és még hatékonyabb gyógyszerek előállításá- a alkalmas gyógyszergyárat, vagy néhány laboratóriumot mindenképpen — nos, akkor a vicctől csak kínosan tudunk már nevetni, és a mosoly joggal hervadhat le az arcunkról.

Azt írtam az elején, hogy: közgazdaságilag elgondolkodtató. Lám, mire ide jutottunk, kiderült, hogy ami közgazdaságilag elgondolkodtató, az közegészségügyileg már nyílt szóemelésre méltó. Mert voltaképpen nem is a magyar gyógyszeripar export-import egyenlegéről van ’zó, mely egyenleg szervesen beleépült az egész népgaz- ’aság könyvelésébe. Hanem az ember holnapi egészségéül. Az emberéről, akiért van ez az egész egyenleg, meg a könyvelés. Vagy megérjük még egyszer azt a párbeszédet is:

— Mit szedsz?

— Most? Naponta 3x1 kórházi ágyat, egy-egy korty

vízzel. Hogy jobban csússzon...

v i/uW\AÁWAAAóAWvNAÁÁVAŐAÁAA/vAAA<»VWv,V\VyW/wWAWAA*AA<MU 13

Népszínház

az ország

legnagyobb

színháza

A Népszínház fogalom fiatalabb korosztályú magyar állampolgárokban, kivált fővárosiakban, már csak egy utcanevet idéz fel. (A vidékiek egy részében ezt sem). A nevezetes budapesti utca a Blaha Lujza térbe torkol, ük — és ez történetesen nem találomra történt utca-, illetve térelnevezés. Nem is olyan régen e torkolatban állott még a százhárom éve megnyílt Népszínház, a népszínműveknek, Blaha Lujza zajos sikereinek hajdani otthona a század elejétől azután ez lett a Nemzeti Színház „ideiglenes” épülete, egészen 1934-ig, a lebontásáig).

Hetven évi szünet után most ismét lesz népszínházunk. Valami merőben más, mint a hajdani volt? Hát, igencsak más, de nem szabad elfelejteni, miféle hetven év is esik a megszűnés és az újjászületés közé. Az ország és a világ is hatalmasat változott, nagyobbat, mint korábbi századok alatt. A gyökerek azonosak: abban a százkilencven évvel ezelőtt megnyílt Várszínházban, amely az új Népszínház egyik otthona és központja lesz, 1790-ben az első magyar nyelvű színielőadást tartották.

Ennyit a kultúrhistóriai előzményekből. Pontosabban, a közvetlen előzmény is kultúrtörténet már: a felszabadulás után újjászülető magyar színházművészet történetének egy része. Az 1951- ben alakult Állami Faluszínház (később Állami Déryné Színház) huzamos időn át jelentékeny szerepet töltött be, a maga módján folytatva azt a — mai szóval — „közművelő” hivatást, amelyet a magyar vándorszínészet teljesített az előző században, s nyomokban még a mai századunk első évtizedeiben is. Végtére szép számmal élnek még ma is színházrajongók, akik első, meghatározó élményüket az elő színházról ama sokat emlegetett és gúnyolt „dali” társulatoktól, kis, vidéki színházfélékben kapták és nagy színművészek, akik ugyanott bontakoztatták ki ma virágzó, elismert tehetségüket.

Nagyon igazságtalan és nagyon antidialektikus volna hát gúnnyal és lenézéssel emlegetni mind ezt az előzményt azért, mert az idő túlhaladta. Ez a dolgok természetes rendje, szocialista fejlődésünknek pedig kivált törvénye. Az Állami Déryné Színház — korábbi formájában, felszerelésével, technikájával, felkészültségével

— időszerűtlenné, anakronisztikussá vált

Az új színház, a Népszínház másik gyökere is színházba nyúlik — hazánk legfiatalabb színházába. A 25. Színház mindössze nyolc esztendős és a korunknak megfelelően értelmezett

avantgárdot képviseli. Az első hírre, hogy az új színházat —ü a Népszínházát, — éppen ennek az ifjú és miniatűr színházunknak, valamint a már akkor is legnagyobbnak, a Déryné Színháznak az egyesítéséből kívánják létrehozni, meglehetős nagy volt az értetlenség. Hogy-hogy? A legpopulári- sabb és a legválasztékosabb? Az „uszályban járó” és a „különlegességi” ?

Mint minden általánosítás

— ezek is pontatlanok voltak. Tagadhatatlan: az egyesülés két pólusa első pillantásra kicsit bizarrnak tűnik,

— mélyebb megfontolás után azonban az első meglepetés nem igazolódik. Egy népszínháznak a szocializmusban is nagyon népszerűnek kell lennie (mit jelentene enélkül a neve?) — ugyanakkor igényesnek is. A Déryné Színház — akkor még Faluszínház — indulásakor, s még jó ideig, az is volt. Elsősorban nem rajta, hanem lehetetlenné vált1 körülményein múlt, hogy fokról fokra népszerűségének csak a látszatát tudta fenntartani. Ugyanakkor történtek a színházon belül olyan kezdeményezések is (például az egy- szűségükben tartalmas opeA modern színházterem

A Várszínház épülete kívülről

raelőadások), amelyek az

egészséges mag életképességét bizonyították. Annak az igénynek a jelenlétét, amelyet a közművelési törvény a közelmúltban a színházakkal kapcsolatban is kifejezett.

 Huszonötödik Színháznál az igényesség végképp nem kívülről jött, hanem belülről fakadó, a keletkezést meghatározó és végül életre hívó tényező volt. Ugyanakkor a színház nem kis erőfeszítéseket tett a feléje irányuló érdeklődés, a közönségbázis szélesítése érdekében. Szép eredménnyel. A kis társulat következetesen kereste fel előadásaival az ország különböző, színházzal el nem látott részeit és meglepő sikert aratott velük. Beigazolódott, hogy csak mélységesen és huzamosan elrontott, fejletlen, ízlésében megalkuvó módon kiszolgált közönség értetlen és reménytelen — a „szűz” közönség fogékony a tartalmasra, szokatlanra.

A fenti kiegészítésekkel mindjárt kevésbé látszik bizarrnak éppen a Déryné Színháznak és a i Huszonötödik Színháznak az egyesítése Népszínházzá — 1978.

január 1-étől.

A nyitás még egy kicsivel odébb van: február 13-ára, Budapest felszabadulásának 33. évfordulójára várható. Ekkor kezd majd játszani az országnak immár összehasonlíthatatlanul legnagyobb színházi társulata, (hogy pontosak legyünk: csak az Operaház kettős társulata nagyobb), száznyolcvan színészszel, négyszáz dolgozóval.

Az új társulatnak két játszáshelye lesz Budapesten, a hajdani karmelita templomból majd két évszázada színházzá lett és most újjáépített Várszínház a Budai Várpalota területén, valamint a hatvanöt éves Józsefvárosi

Színház, mely a Déryné

Színháznak is volt budapest- ti otthona. Az indulást követő hetek némi képet adnak majd az új színház törekvéseiről. A színház tovább játssza a korábbi társulatok legsikeresebb, legértékesebb előadásait és több érdekes bemutatóra is sor kerül. A repertoár szélesnek és változatosnak Ígérkezik.

A Népszínháznak négy prózai társulata lesz. A négy közül az egyik társulat mindig gyerekeknek játszik. A korábbiakhoz képest magas színvonalú lesz az utazó társulatok közlekedési és egyéb technikai felszereltsége, mozgásuk, elhelyezésük sokkal emberségesebb körülmények között történik majd, ami várhatóan megemeli előadásaik művészi színvonalát is. A társulatok jó művészi erőkkel gazdagodtak.

Tovább játszik az opera- társulat, zenekari és énekes művészekben szintén számottevően gazdagodva. A korábbi sikeres vígopera-elő- adások és a Székely fonó után Muszorgszkij vígoperájának A szorocsinci vásárnak a változatát készülnek bemutatni.

Az előbbi öt társulathoz ősztől táncszínház is 'társul, sajátos elképzelésekkel, remélhetően gazdagítva a mozdulatban, a mozgás művészetében mind nagyobb sikerrel működő társulataink eredményeit. A műfaj iránt fokozódó érdeklődés tapasztalható.

Ennek a cikknek a keretébe nem fér bele mindaz, amire a Népszínház gárdája es vezetése készül, hogy új módón eleget tegyen maga vállalta közművelő feladatainak. Patronálni kívánják a tanyaszínházakat, színházszerű bemutatkozási lehetőséget kívánnak biztosítani arra érdemes amatőr együtteseknek, életképes baráti kör kialakítására készülnek, rendszeresen tartanak majd előadásokat irodalmi összeállításokból és adnak úgynevezett rendkívüü irodalomórákat diákoknak. Színházaikban folyóíratolvasót létesítenek, könyv- és hanglemez- árusítást rendszeresítenek, a kultúra meghitt otthonát kívánják megteremteni.

— Egy színház, egy színházi műfaj akkor szervesül az ország életébe — mondja Gyurkó László iró, a Népszínház igazgatója —, ha megfelel a valóságos társadalmi viszonyoknak... Tudjuk, hogy voltak korok, amikor valóban értékes szín ázi törekvések és alkotások találkoztak nem csupán a társadalmi igénnyel, hanem a társadalmi lehetőséggel is... A cél, hogy — nem elszakadva a nép ízlésétől és követelményeitől — olyan igényeket ébresszünk fel benne* melyek valójában megvannak, melyeket a társadalmi közeg megkövetel és lehetővé tesz, csak még nem fogalmai zódtak meg.

Rajk András j