Népújság, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-28 / 50. szám
A Fórum Hogy Bonn nem mindig hallja Berlint, és ha hallja sem mindig érti — ezt sajnálatosan megszoktuk a külpolitikában. Most részesei lehettünk e meg nem értésnek a technikában: a berlini tudósító még javában beszélt, de a bonni már nem hallott semmit, viszont ő is beszélt, így aztán mindent hallott, de semmit sem értett a Fórum magyar nézője. Volt még más baj is a technikával: gyorsabb volt a kép, mint a hang. Ezért aztán mást mondott a száj, mit hallott a fül Rómából, bár a végén megnyugtató volt, hogy megérthettük: ha a műhold és a kábel nem is, a fül és a szem, ami a politikai értelmet illeti, szinkronban volt egymással. Ennyit a Fórum technikai vonatkozásairól, amelyek természetszerűleg nehezen választhatók el a tartalomtól. És, mintha a technika ördöge megviselte volna a Fórum tartalmát is meglehetősen vontatott, helyenkint a számunkra— elkényeztetett .nézők vagyunk?! —, majdhogynem érdektelen kérdések és válaszok cseréltek gazdát a kamerák előtt. És ezekben a cserékben még a tréfák sem hoztak üdítő oázist, sem Brüsszel, sem Kairó humora nem húzta különösebb derűre a szánk. Egyszóval a megszokottnál lényegesen halványabb volt ez a mostani fórum, amely inkább esetleges volt, mint átgondolt, a kevésbé érdeklődést felkeltő témákra koncentrált, mintsem a külpolitikai „háttér” mindenkit inkább érdeklő tényanyagaira. Az előadóművészekre használják e kifejezést: indiszponált. Találó kifejezés. A mostani Fórumra is. A katonák A tévé-kritikus múltkoriban besétált az utcába. Volt olyan balszerencsés, hogy hallomásra elhitte: bemutatták Lenz komédiájának tévéváltozatát. Irta és méltatta egy mondattal, nem is éppen dicsérővel, azon töprengvén abban a korábbi rendhagyó tévékritikájában, miként re- kesztődik ki az ország szellemi, politikai, kulturális életéből az, aki nem néz viszonylag rendszeresen televíziót. Nem nézett, hát elhitte, hogy A katonák nem jó tévédarab, — közben be sem mutatták akkor. Most aztán igen. Szombat este. Éjszakai előadásban. Amikor kevesebben nézik a televízió műsorát. Úgy, vélem helyesen tette a televízió, hogy e kései időpontot választotta a hosszú nevű — Jacob Michael Reinhold Lenz , — két évszázad előtti szerző ' — úgymond — komédiájának bemutatására. A polgárlányokat prédának tekintő arisztokrata katonatisztek életformáját bíráló, merészen groteszk fordulatokkal rendelkező televíziós komédia — így a beajánlás —, legfeljebb groteszkségével hatott, ha egyáltalán hatott. Bódy Gábor rendező és Lenz tévésbeli életre keltése körül bábáskodó társai, finoman kifejezve is, felesleges és érdektelen munkát végeztek. Mindaz, amit Lenz és általa a rendező nekünk elmondhat, ma már félmondatnyi megjegyzés egy rosszul megírt általános iskolai tankönyvben. Az „értelmező” álarcok groteszk- sége inkább mulatságos a felnőtteknek és ha fenn lennének, riasztó a gyerekek számára. Szerencsére a gyermekek ilyenkor már régen ágyban vannak. Sajnos e sorok írója, nem volt. Nem mindenki klasszikus, aki régen meghalt. Sőt, nem is biztos, hogy maradandó érték az, ami régről megmaradt. Nyúlkenyér Döme Piroska elkötelezett író. Ügy is, hogy a munkás- osztály ügye iránt elkötelezett, s úgy is, hogy gyermekkori emlékei, a bányász- ság múltja, hősi harcai iránt. OÆM& 11)78. február 38., kedd ’S? KÉPERNYŐ ELŐTT Ami egyet jelent, hogy elkötelezett: a jelen iránt is. Amikor a Nyúlkenyér készült, Tatabányán, Dorogon és a környékén, amikor a tévé e filmmel akart emléket állítani a fasizmus és a hazai kiszolgálóik ellen harcoló bányászoknak, még nem tudhattuk, hogy a távolabbi múltnak állítandó — forgatandó! — emlék egyben requiem lesz a közvetlen tegnapért is: tisztelgés a minap meghalt tatabányai bányászok emlékének is. íme, nem is a dramaturgia, az élet fonja össze, gyakran kegyetlen kézzel is a tegnap és a ma sorsát. így gyökeredzik a ma minden tette a tegnapokban. Megint csak leírható a közhely: az élet a legnagyobb drámaíró. Rémiás Gyula az emlékkoszorúból, a történetfűzérből megpróbált egységes, dokumentatív hatású történetet írni és rendezni. A próbálkozás nem járt egyértelmű sikerrel. A történet-sejtekből nem készült egységes test, de úgy vélem, nem is készülhetett. Az iró is, a rendező is sokfelé koncentrált, így „egyfelé” sem sikerült igazán. Voltaképpen nincs központi alakja a Nyúlkenyérnek, nincs mód alaposabban körüljárni egy- egy hősének életét, jellemét, emberi, lelki kapcsolatait. Meglehetősen egysíkúak, a figurák, lett légyenek bár a „bal”, avagy a másik oldalon. Inkább írói, rendezői mondandó hordozói ők, mint saját sorsukat élő, és saját sorsukban az egész nemzet gondját megérző és megértő hősök. Vitathatatlan, hogy mindezek ellenére is néhány szép lírai, s nem kevésbé és nem kevesebb drámai pillanattal is megajándékozott bennünket a film, amelyek a maguk értékében valóban megkapó emléket, hiteles képet állítanak és rajzolnak a németekkel és hazai csatlósaikkal szemben ellenálló egykori bányászoknak. Gyurkó Géza Jelenet a Nyúlkenyér című tévéfilmből. A Népszínház műsorán? Képtelen természetrajz Először a hatvani művelődési központban, majd Bélapátfalván láthattuk a Népszínház legújabb irodalomterjesztő előadását, a Képtelen természetrajzot, amely Nagy Lajostól kölcsönözte címét, s nyilvánvalóan merített a kitűnő író szatirikus alkotásaiból, groteszkjeiből. Látva a következetességet, ahogyan az Illyés-műsor, majd a maradiság, a ma is élő hiedelemvilág ellen szerkesztett „Tiszta forrás” című ösz- szeállítás rangján, színvonalán szólaltak meg ismét a legjobbak — Burns, Weöres Sándor, Lázár Ervin, József Attila, Nagy László, Saint- Exupéry — : elismeréssel kell adóznunk a fiatal színház sajátos törekvésének És ugyanakkor a versmondó színészeknek, a mesejáték-részleteket életre keltő szereplőknek, akik közül K. Nagy László és Köti Kati például a „Róka és a kisherceg” párbeszédében, példázatában ragadta magával hálás úttörő- hallgatóságát. Igen, ezúttal a legkisebbekhez szólt a Népszínház, amely a „rétegműsorok” és színházi produkciók mellett a korosztályok igényét js figyelembe veszi most már. Miért érezzük még hasznosnak, túl a szórakoztatáson, az újszerű népszínházi vállalkozást, a gyermekek és felnőttek számára egyaránt élményszámba menő legfrissebb produkciót? Mert fehér foltokat derít fel. Illetve simul a legkorszerűbb pedagógiai irányelvekhez, s olyan alkotókat, műveket visz el iskolákba, ifjúsági és munkásklubokba, könyvtárakba, amelyek nincsenek a hivatalos tananyagban, de hatásosan, gondolkoztató módon egészítik ki a jobbára ifjú közönség ismeretanyagát. Képtelen természetrajz, mondja a program címe. S ami fülünkbe, tudatunkba lopózik az állatmesék, jel- I lemrajzok nyomán, az a bő- J réből kifordított ember, aho- , gyan Örül és búslakodik, 1 amennyire nemes és gyarló egy személyben. Hogy némely részlet nem tetszik valakinek? Ez elképzelhető és természetes. Hiszen akadnak, akik nem szívesen szembesítik magukat a látvánnyal, a görbe tükörrel, a képtelenül is nagyon valós természetrajzzal. Lelkűk rajta ! Fontosabb, hogy sikeres az új, rendkívüli irodalom- " ....- 1.....1 ó ra. Mert ahogyan Hatvanban, úgy „vették a lapot’j Bélapátfalván is a Népszínház ilyesféle előadásai iránti mind több érdeklődést tanú-í sító fiatalok. S gondolom, így lesz min-J dentitt, ahová megyénkben ellátogat ezután a lelkes, fia-j tál erőkből toborzott társu-j lat. ; (nioldvay) I Apáról fiúra A színpadon körben székek, rajtuk asszonyok, leányok, ifjabb és öregebb legények, a legkülönbözőbb népviseletekben. A műsor vezetője röviden bemutatja a szereplőket, aztán fölcsendül az ének, megszólalnak a hangszerek, s hol párba fogódzva, hol egyedül járják, cifrázzák a táncosok a karikást, a csárdást, a verbunkost, a botost úgy, ahogy a Dunántúlon, Tiszántúlon vagy éppen itt, északon, a Palóc- földön volt és talán van is szokásban. Nem hagyományos népi együttes lépett föl szombaton este Egerben, a Fegyveres Erők Klubjában. A csoport egy esztendeje, amerikai meghívás nyomán alakult. Tagjai — mintegy húszán — az ország majd minden szögletét képviselő népművészek, vagy a népművészet ifjú mestere címnek birtokosai, várományosai. Nem lehetett könnyű dolga Vásárhelyi Pálnak e sokszínűségből egységet, harmóniát kovácsolni úgy, hogy teljes körképet kínáljon, mégis egész népünk művészetéről, a hazától oly távolra szakadtaknak. Hiszen nemcsak a fedémesi két asszony, Bajzáth Ferenc- né és Molnár Káli Tivadar- né dalait, Vén Ferenc kalocsai nótáit, Karsay Zsiga mond mezőségi táncát, a széki verbunkot, a kalotaszegi legényest kellett itt együ-^ vé komponálnia, de a sze^ replők különböző lépé- sekhoz szokott lábát is összeigazítani, a fiatalok tüzessé- gét az idősebbek mozgásához finomítani, s a hazulról hozott művészetet a tanulttal egyesíteni. A szombaton látottak á teljes sikerről tanúskodtak. Igaz, nem a hagyományos módon koreografált, egyszerre mozduló, azonos léptű táncosokat láthatta a közönségj Igaz, ezen a színpadon semmilyen szokásos — s kissé talán el is csépelt — díszlet nem emlékeztetett az egykori fonók belsejére, mégis, a nézőtérre is átsugárzó jókedvj derű, hajdani falusi összejövetelek, vidámságokkal teli hangulatát idézte. A maguk módjára, a maguk ízlésére igazítva rúgtál* a port a párok, és a szólózók, a maguk örömére énekeltek, zenéltek. Élvezve nemcsak a saját mozgásukat, de gyönyörködve a többiekében is. S ez a gyönyörködés, spontán egymásba feledkezés különös családias ízekkel gazdagította az estet. A forró hangulatú műsor előadóit újrázó vastapssal köszöntötte a közönség. Megérdemelten. (Németi) Két, nem mindennapi nagyságú tenyerét egyszerre nyújtotta feléje Palics István. — Kuss! — kiáltott a kutyára, de a fekete korcs csak tovább acsarkodott, míg az öreg villámgyors, ugyanakkor természetes, szinte előkelő mozdulattal orrba nem vágta. Ekkor eliszkolt a dög. — Hát Pista bácsi? — Megvagyunk, gyermekem, megvagyunk. Ebéd után itt szoktam üldögélni a napon. — Es te? Jobb itt, mint Pusztaháton? Józsi minden nap emlegeti, azt mondja, tízszerte jobb még Palotánál is, pedig nekünk annak idején az volt az álmunk: Palota! Együtt nevetett az öreg bányásszal. — Palota táncterem volt Pusztaháthoz képest! — Ügy, úgy — bólogatott. Egymás mellett ültek a pádon, a nap oldalról sütött. Mindjárt megkérdi, mi járatban van? — A „Duna Hofkirchennél apad...” — Fejük fölött a nyitott ablakból szólt a rádió. — A vízállásjelentés — vigyorgott az öreg. — Mindig meghallgatom a vízállásjelentést. Mintha viccet hallgatna. És a vigyor dermesztő volt, mint Józsi arcán... Jó az előrelátás. — Jól tettük, hogy ide jöttünk. Csak ez a gyermek nem akar megnősülni. Kutyálko- dik jobbra, balra, pedig itt a nagy ház, lenne hely. Mind a ketten a magasba néztek, mintha a levegőt vegyelemeznék. Persze, Józsinak volt egy nővére is. Lehet egy halottnak nővére? Halott nővére? Vagy csak a szülőknek lehet halott gyermekük? — Pozsonyban... a gázlómélység ... hajóvonták találkozása tilos.” — Pákozdit kiütötték a második menetben. Az öreg felkapja a fejét. — így van ez a nehézsúlyban, ott nincs mese. Vagy, vagy. Józsi csak középsúlyú volt, mégis előfordult vele is, hogy félnyalta a ringet. — Adj neki egy bányászpofont! Emlékszik, Pista bácsi? Az öreg Palics megint nevetett, megelégedetten, hangtalanul. — Azzal kezdte, a bányászpofonnal. A hülye! Mire megjött az esze, szétlapították az orrát. Érezte, hogy forró verejték indul meg nyakszirtjétől lefelé a gerincén. — Meg lehetett volna operáltatni. — Mondom is neki, de csak legyint, minek, fater, akinek tetszem, jó vagyok így is. Mondja azt, hogy kitűzték a főkapura a fekete zászlót? Ez lenne a legegyszerűbb. Legalább a lányuk élne. Az öreg olyan gyanútlanul mosolygott, hogy az maga volt az iszonyat. — Hiszen ismered, makacs, mint az öszvér. Kemény gyerek, ütni szeret, olyan, mint mi. Hát persze, kapunk is, de a mi famíliánkban föl se veszik a fájdalmat. Megszoktuk. — És a mosoly szinte átszellemült Palics István arcán. — Szép idő van. — Túlságosan meleg. Egyszer nagyon meleg, máskor meg hűvös. Ez az ingadozás nem jó nekünk, öregeknek. A szív meg a reuma! Bizony, gyermekem, majd ti is megtudjátok! Eső kéne, minden kiszárad. Az öreg olyan mozdulatot tett, mint a kocsisok télen, ha fáznak. Aztán végigsimította a homlokát. — Nézd a méheket, hogy szorgoskodnak. — Ezekkel a kis bogarakkal bajlódom. Hátul a kaptár. Mert szeretjük a mézet. Pali is. Most is sütött neki a mama. — A nyitott ablak felé biccentett. — „Bajánál...” Mindjárt Turnu Severinhez érünk, gondolta, és beszívta a friss mézessütemény ablakon kiáramló szagát. Olyan volt, mint a gyermekkora. — A család? Messziről ért hozzá a hang, így csobban nyugodt, hangyos vízben a játékos hal. — Köszönöm, a lányom ősztől már nagycsoportos. — „Mohácsnál...” Így kéne mindent egyszerűen megmérni, tudomásul venni és közölni. Ahogy a rádió jelenti. Hát nem így csinálja? — Hallod? Még Mohácsnál is. Végig apad a Duna. a folyók is kiszáradnak ebben a szárazságban. Csend meg a zümmögés. Nem mert oldalra nézni. Pusztaháton lejtakna volt. Libasorban jöttek fel. Elöl Palics Józsi — Hát te feljöttél. Bólintott. Megszokta, hogy az orra alá dörgölik. — Jobb az irodán? Vállat vont. Mért beszéljen az irodáról, mikor egymás mellett volt a lámpájuk, mindig ugyanabban a sihtában dolgoztak. — En azt mondom, ott kényelmesebb, de a pénzt lentről hozza a bányász, azért bányász, nem igaz? Nevetni kéne. Nem mert oldalra nézni. Az öltözőszekrényükön ugyanaz a lakat lógott. — Csak az anyja mondja neki néha, hogy jobb lenne fönn, téged is fölhoz, hogy már te is, de hát ilyenek az anyák. Mikor kicsi gyermek volt, én féltem rátenni a kezem, összetört volna a csontja, az anyja nevelése, attól elfogadta a pofonokat. Akkor még gyalog mentek haza, végig az erdőn. „Szép hely, jó hely Teherán” — énekelte Palics Józsi. Messziről világítottak a házak ablakai. Ez volt a legszebb fény este. Az ablakok fénye. — Neked is Zsigulid van? — Nekem? Skodám van, hiszen tudja, tavaly vettem, még Józsi is eljött .•.. Már késő. Mindegy, hiszen azért jött, és előbb-utóbb úgyis ... Mind a ketten álltak. A kerítés előtt szikrázott a fényben a fehér Zsiguli. Palics István álla alatt pengtek az inak. De a hangja nyugodt volt. — Mi történt? — Omlás. — Omlás? — Az. ' Elviselhetetlen volt a nap meg a zümmögés. Lefelé néztek. de a föld nem adott választ. Az öreg felemelte a fejét, állkapcsa összeroppant, majd szétnyílt. — Hányán haltak meg? — Csak ő. Palics István tenyerével végigsimította homlokát, széles ujjai, ezek a félbefűrészelt vaspántok berácsozták tekintetét. — Várj egy kicsit. Rekedt volt a hangja.' Mint amikor üres, horpadt vödröt csapnak a szikkadt földre. Fölment a lépcsőn, ba a házba. Kint maradtak a virágok; a nap meg a zümmögés. Úgy érezte, nem tudna árnyékba állni. Végigtörölte homlokát, ugyanúgy, mint az öreg Palics, vagyis, ugyanúgy, mint Palics Józsi, a halott, aki amikor élt, Pusztaháton, ahogy jöttek föl a lejtaknán, ugyanezzel a mozdulattal.. J Arcának a bőre, mint a kiszáradt folyómeder, szinte reszelt. Negyedóra múlva kijöttek Palics Józsi szülei a házból — feketében. — Ez a Józsi kocsija? — kérdezte Palics néni, és fekete kendővel átkötött ál Iával olyan mozdulatot tett, mintha utált kérőt utasítana ki a kerítésen túlra. — Az övé. — Meg lehet nézni a fia« mat? — Meg. Most látta, hogy csomagot tart a kezében. — Elvinnél bennünket? — Hát persze. Tesséki szánjanak be! És most .megindult a két gyászba öltözött ember a virágágyás mellett a kavicsos úton. Egyszerre léptek, azzal az ünnepélyességgel, ahogy a jelentős látogatóba menők, akik a lélek méltóságával felkészültek a viszontlátásra. A kapuban megállt Palics Istvánné, és odaszólt urának: — Kösd meg a kutyát! Azután lassan, mint aki ismeretlen vidéken tájékozódik, szembefordult vele. — Vidd haza a családnak. — Szünetet tartott, és igen hal-, kan hozzátette: — Fiam. Érzékei még mindig villámgyorsan rögzítették és Jelentették a benyomásokat.' Kezében fehér selyempapírban a csomag, tenyerében a mézessütemény melege, arcán pedig végigfolytak Palics Józsi édesanyjának a köny- nyei. (Vége) __ »
