Népújság, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-26 / 49. szám

■ ; . ’ v-. Festészet Festészet 77 címmel kiállítás nyílt a Műcsarnokban, ame­lyet a Magyar Képzőművészek Szövetségének festőszak­osztálya rendezett. Képeinken Szurcsik János Várakozók cí­mű alkotását és Bor Pál Bukolika című festményét mu­tatjuk be. A barokk könyvcímek és a tánc Lev Tolsztoj udvarházának Mit követelünk meg egy könyv címétől ? Elsősorban azt, hogy következtetni le- . hessen belőle a tartalomra. ! Nos, a barokk könyvcímek ezek közül egyet valósítot­tak meg, a tartalom megje­löléséi, ezt viszont annál : részletesebben tették. Alább : idézem — mai helyesírással í a debreceni Rosnyai nyomdában az 1680-as évek­ben készült két könyv címét. Mindkettő egy mondatból í áll, a hatásosság, rövidség, tömörség azonban minden­nél távolabb áll tőlük. Jófe­jű ember az, aki tízszeri el­olvasás után hibátlanul tud- ; ja idézni I Legföljebb az je­gyezhető meg belőle köny- nyen, hogy a korabeli pap­ság szenvedélyesen gyű­lölte a táncot. A tánc ellen tartott hosszú, néha háromórás prédikációiknak azonban kevés sikere lehe- < tett, mert az írott betű se­gítségét is igénybe vették, hogy a fiatalságot lebeszél­jék kedvenc szórakozásáról. A címek a következőképp hangzanak: „Fertelrneskedő, s bujál- kodó- tánc jutalma, azaz olyan idvességes lelki taní­tás, melyben a táncolás mi­csodás vétek legyen Isten ellen, bőségesen mégtanít- tatik; a táncolókat mikép­pen büntesse meg Isten, élőnkben adatik; a .táncot javalló embereknek ellenve­téseire felelet bővön és iga­zán nyújtatik; mi légyen azért tisztünk a tánc helyett élőnkbe számláltatik, melyet közönséges haszonra kibo- csájtott Gyulai Mihály, a do­hai ekklézsiának lellti pász­tora.” „Tánc felboncolása, azaz oly együgyű prédikálás, melyben, hogy a pokolbeli ördögnek egy hathatósabb eszköze pokla töltésére az ő tojta táncnál nem lehet, és hogy a parázna, gyilkos nem nyavalyásabb állapotú a tánc szerető s gyakorló em­bernél, az Ó és Üj Testa­mentum könyveiből kifejte- gettetik: annak tilalomnak az eklézsiában helyes és mindenkori volta az Isten könyveiből, Szent Dávid írá- sábul stb. megmutogattat- ván, szeretői s gyakorlói el­lenvetések elhárításával in­tetnek megutálásra, elha­gyásra, és a lelki pásztorok, magisztrátusok, atyák stb. a táncosok körül való tisztök elkövetésére, melyet prédi- kállott három órákon az al- só-némedi templomban 1682. esztendőben 14. és 21. napjain júniusnak, és mos­tan közönségessé tett Pathai János alsó-némedi lelkipász­tor és a környékbeli szent eklézsiák szeniora.” Vértesy Miklós restaurálása Megkezdődött Lev Tolsztoj múzeummá alakított Jász- naja Poljana-i udvarházának restaurálása, amely Moszk­vától 200 kilométernyire dél­re helyezkedik eL A munká­latokat a nagy író születése 150. évfordulójára fejezik be. ! A terv szerint minden épületet olyan állapotban állítanak helyre, amilyenek 1910-ben voltak — Lev Tolsztoj Jasznaja Poljana-i tartózkodásának utolsó hó­napjaiban. A múzeum tudo­mányos munkatársai szorgal­masan gyűjtögették a doku­mentumokat. fényképeket s a szemtanúk leírásait. A tör­ténelmi útmutatás három terjedelmes kötetet töltött ki; ez lett a restauráció alapja. „Munkánk alapja — a szi­gorú dokumentalitás” — mondja a múzeum igazgató­ja, Szergej Bunyin. Széchenyi és Kossuth vitája Lackó Mihály könyviről Vitájuktól hangos volt a korabeli magyar közvélemény. Lelkes egyetértés vagy elutasító megnyilatkozás ugyanúgy társul kísérte ezt a gondolati csatározást, mint a mindenféle belső reformkezdeményezéstől visszariadó Habsburg kor­mányzati politika. Metternichnek külön titkosszolgálati ap­parátust kellett felállítania annak figyelésére, hogy a vita­eszmék, pontosabban a társadalmi reformgondolatok terje­désének, milyen országos bázisa van. Az alakuló nemesi re­formtábor tagjait pedig nem kis aggodalom töltötte el, hi­szen sokan úgy látták, s tegyük hozzá, nem is. alaptalanul, a két vitapartnernek inkább együtt kellene haladnia, sem­mint egymással szemben. S tegyük hdzzá azt is ; nem is ha­ladtak eüenfétes irányban, legalábbis á reformkorszak kez­detén. Az, hogy Magyarországon a múlt század harmincas—i negyvenes éveiben szembekerült egy, mágnás és egy nemes, még nem is lenne olyan nagy társadalmi szenzáció. Bár az a tény, hogy egy dúsgazdag nemes és egy értelmiségi pá­lyán dolgozó, csaknem vagyontalan kisnemes a nemzet leg­égetőbb ügyeiben különvéleményt hangoztat, már rejteget egyfajta szenzációt Noha az is igaz, az indulásnál sokkal több a gondolati kapocs,' mint azt á későbbi elmérgesedett vita hevében feltételeznék. A könyv szerzője igen árnyaltan és finoman bontja ki ezt a vitát. Elsősorban azt állapítja meg, ami az indulásuk elején kö­zös volt Mert a vitában, végkifejlete ellenére, egyetértettek a változás szükségességében ugyanúgy, mint abban, hogy a minta: a polgárosodó Nyugat Jegyen. Sőt azt is közösen, val­lották; a változtatást a nemzetért kell megvalósítani, s hogy é Változtatást a kiváltságosaknak, kell vezetni. Induló Vitájuk alapját elsősorban az adta, hogy a nemességgel különféleképpen ítélték meg, s ez elsősorban nemcsak tár­sadalmi helyzetük eltérő1 voltából adódott. A korabeli Ma­gyarországon a kiváltságosak között szinte óriásiak voltak a különbségek, a nemesi mágnás születésénél fogva tagja volt a diétának, az átlagnemes pedig jó, ha a megyei fórumokig felküzdhette magát. S az a politikai gondolkodás­beli különbség, ami a mágnás és , a , nemes között húzó­dott, pl.: a szociális gondolkodás vagy a nemzet mibenléte kérdésében, szántén élesen kiütköződött a két vitázó elgon­dolásain. Széchenyi morális szorongatottsággal figyelte a nemzet társadalmi, gazdasági bajait, ® az orvoslás mód it illetően a személyes példaadást tartotta legfontosabbnak; Kossuth olyan társadalmi reformer, aki elsősorban tettek­ben gondolkodik. Kossuth a politikát „alulról”, a szélesebb tömegbázis szintjének és igényének megfelelően kezelte. Ö elsősorban egy széles társadalmi reformtábor összehozásán fáradozott Épít azokra a tizenkilencedig századi, kissé ro­mantikus szenvedélyekre, amelyekből politikai energiát le­het kicsiholni. Széchenyi viszont egy alig nagykorúsított nemzet szószólója. Egy születő nemzet első lépéseit óva; féltő politikus, aki irtózik mindenféle kalandtól. Ó egy ag- rárosabb színezetű polgári átalakulást óhajtott szívesebben,' Kossuth pedig egy erősebben iparit. Széchenyi egy nemzet útját akarta személyes példával befolyásolni, Kossuth pe­dig egy ország vágyait, törekvéseit egy személyben meg­testesítő politikusnak hitte, alkalmasint hihette magát. S hogy kinek volt igaza? Szinte, megválaszolhatatlan kérdés. 1846 őszén mindkettőjüket országgyűlési követnek választják. Ekkor bekerülnek az országos politika tényle­ges erővonalaiba, s korábbi, szinte politika fölötti vitáikat, konkrét politikai viták követik majd. Lackó Mihály igen izgalmas és kitűnő stílusban meg­írt könyvet adott a téma iránt érdeklődő közönség kezébe. A szerzőnek jó ötletei vannak, s ezreikkel jól tud élni; (Gondolat 77.) Szőke Domonkos EZ Ivem, hogy mindent meg le- . -hét értètni a gyerekkel, csak jól kell megválasztani a példákat. A családi életből születhetik a leg­jobb hírmagyarázat Nincs* az a mély rétegű, kacifántos nemzetkö­zi probléma, amit egy jófejű csa­ládfő meg ne értene, ha körül­néz saját birodalmában. .Azzal állt elém a minap tízéves Kelemen fiam, akit már sikerült rászoktatnom az újságolvasásra, -, hogy: — Apu, mi az a neokolonializ­mus? 1 A nyelve eleje és a vége össze­akadt, ahogy kimondta a szót de sebaj, majd én elmagyarázom neki, hogy mi az. Kihívtam az erkélyre (onnét van legmesszebbre a konyha, ahol az anyja a vacso­rát főzte), rákönyököltünk a korlát­ra és elkezdtem: — A neokólonializmus, fiam, az, amit nagyanyád művel! Roppant elégedett voltam ma­gammal. Kelemen azonban nagy szemeket meresztett, s ha jól lát­tam, nem tudta eldönteni, most vi­gyorogjon vagy minél figyelme­sebb. bölcsebb képet vágjon. Végül, amolyan középutas megoldást vá­lasztott, a fejét okosan félrebic­centve. a szemét derengette, mint­ha motoszkálna benne valami. — Magyarul a kolonializmüs — folytattam'— azt jelenti.: gyarma­tosítás. A neoko'onialízmus: újgyar­matosítás. A régi, klasszikus gyar­matosítás' úgy történt, Kelemen, hogy leigázták a népet, meghódí­tották a földet. A neokolonialisták nem fegyverrel, hanem a pénzük­kel, a tőkéiükkel uralkodnak más országok felett. Nagyanyád neoko- lonialista. — A pénze a fegyvere? — szó­lalt meg a kölyök.-— Úgy van, úgy van! — helye­Gulay István: Szomorú történet a neokolonializmusról seltem a boldogságtól repesve. (Mi­lyen eszes az én fiam !) másik lábamra nehezkedtem, mert most a kérdés másik oldalát kellett megvilágítani a gye­rek előtt. Azt, hogy miképp megy végbe a neokolonializálás. — Figyelj, Kelemen! —megsimo­gattam a buksi fejét. — Mikor mi anyáddal összeháza­sodtunk, nagyanyád gazdaságilag fejlett, felesleges tőkével rendel­kező hatalomnak számított. Én és anyád meg fiatal köztársaság vol­tunk. Nekünk elveink voltak: szu­verenitás, egyenlőség, testvériség, szabadság, önrendelkezési jog... Nagyanyádnak meg pénze volt! Ó, Kelemen,, nehéz fiatal köztársaság­nak lenni !...,— ,A kölyök hunyo­rogva nézett rám. Nem szerettem, mikor így néz. De nein akartam félbeszakítani a magyarázatomat. — Nagyanyád látszatra elismerte jo­gainkat és elveinket — folytattam —, csakhogy neki Ott volt a tő­kéje, a pénze, aminek a mi nem- zetgazdasá sunk ugyancsak szűké­ben volt. Figyelsz. Kelemen?... És nagyanyád nagyon szerette volna, ha mi az ő gyarmatbirodalma len­nénk. Neki volt pénze, nekünk nem volt lakásunk.. Márpedig, mondd meg őszintén. Kelemen, mit kezd egy fiatal köztársaság lakás nél­kül? — Politizál... — bökte ki Kele­men : (Megijedtem, attól tartottam, ezzel ' az előadással is úgy járok, mint amit a gyerekek születésére’ tartottam: pontosam tudta, miről vám szó!) — Még nem politizál — mondtam ellent presztízsből. — Nagyanyád tehát megvette nekünk ezt a la­kást, s vele a jogot is, hogy lép- tem-nyomon beleszóljon az életünk­be. Neki ronda a könyvespolc, amit én eszkábáltam össze és tönkrete­szem a falat, ha beverek egy sze­get. Mi, kicsiny, szegény ország, persze összeveszünk vele... mire ő azt bizonygatja, hogy jellemtele- nek vagyunk, mert a lakást elfo­gadtuk, de őt nem, mert nem hall­gatunk rá! Kéozelj el. Kelemen, egy fiatal, fejlődő államat, amely a maga útját akarja járni, de a gaz­dag ország nem fogy ki a jó taná­csokból és folyton folyvást beavat­kozik a kis ország belügveibe. Szu­verenitásával mit sem törődik, sár­ba tapossa a függetlenségét'.,.. Hát szabad államiság ez?! A gyerek gondolkozás nélkül rá­vágta: — Hát nem! Szárnyakat kaptam. Ez az én fiam! — A kolonializmüs, Kelemen, földünk legnagyobb szégyene! A neo is, meg a régi is! — mondtam tűzbe jőve — A pénzzel való le­igázása népeknek, embereknek éppolv becstelen dolog, mint fegy­verekkel kényszeríteni valakire az akaratunkat ! atásszünetet tartottam. Eméssze csak meg jól az eddigieket a fiú! Közben megint lábat váltottam, mert a kolonializ- mus modern, rejtett formáiénak iaelaiása következett; Amint rá­pillantottam a gyerekre, észrevet­tem, hogv gyorsan visszahúzta po- Fazacskóját kioúposító nyelvét Folyton ezzel hülyéskedik ... Most H azonban nem szóltam rá, inkább folytattam. — Biztosan olvastál már azokról a segélyekről, amikkel a gazdag or­szágok a fejlődő országokat támo­gatják. Nos, jó ha tudod, Kele­men, hogy ezek a segélyek nem egyebek, mint a neokólonializmus eszközei. Azt mondják: ennek és ennek az országnak százmillió dol­lár segélyt adunk. Érted? ÉS jön­nek a tanácsaikkal, mint nagya­nyád, hogy kaptál százmillió dol­lárt, most pedig tedd ezt, tedd azt, mert különben .. .4 És következik a fenyegetőzés. Pocsék dolog, hallod, a neokólonializmus. Sötét dolog. Adok, ha... Mindennek ára van!' Kelemen komor arccal bóloga­tott Közben a szája szélét nyalo­gatta. Gondoltam, izgalomba jött. a mondottaktól. Jár a kicsi : esze. Érzékeny fiú! C kkor felemelte a fejét, rám nézett és azt mondta: — Ne haragudj, apa, de te is neo- kolonialista vagy! Egész könnyedón- ejtette ki' .a1 szót. — Te is csak akkor adsz ne­kem fagylaltpénzt, ha megígérem, hogy jó leszek!... Az anyja terem-buráját! Elkese­rítenek találtam, hogy ennek a bü­dös kölyöknek elmagyarázok vala­mit, s benne az egészből csak a fagylaltoénz jut eszébe. Hát ezért nyalogatta a száját, az előbb ! Ked­vem lett volna szájon vágni, ne keverje össze az én fagylaltjaima* a világpolitikával... Csengettek. Az anyja kikiáltót- a konvhából: — Nyisd ki az ajtót, Kelemen ! A gyerek már fordult is mellő­lem. Élrohant.' Ott maradtam a korlátra támaszkodva, vállamon mázsás neokoIonializmussaL Anyó­som hangját hallottam. — Jaj, istenem !... Mért ilyen ferdén tettétek fel ezt a polcot a konyhában? Nem tudtatok szólni? Megmondtam volna, hogy kell egy ilyet felszerelni !... Már jöttek be a szobába. Döfködte a hátamat anyósom hangja. j — Gyere csak, Kelemen! Hátrafordultam. Bebámultam a szobába. Anyósom a hatalmas tás­kájában kotorászott, aztán kiemelt belőle egy kockás szövetnadrágot. Maga elé tartotta, úgy mutatta a lányának, az én feleségemnek: — Ügye, aranyos?! — Tündér! ! — kiáltotta a fele­ségem. Megfogta a nadrág szárát és markolászni kezdte az anyagot. — Nézheted !... Ezt nézheted, nem gyúródik! — harsogta anyó­som. C zazszor megmondtam, hogy az J én fiam farmerben nő fel, nem fog mindennap másik nadrág­ban jampizni! Kelemen oldalt állt, kezét össze­kulcsolta a háta mögött és türelme­sen várt. Túl jól névéit ez a gye­rek; fordult meg a fejemben. Hogy kéne elrontani? Mit áll ott, ugrás­ra készen, készségesen?! Mi köze ahhoz a nadrághoz? —■ Angol! Irtó modern! — hal­lottam. A fiam odalépett, a keze még mindig hátul és figyelmesen nézte a nadrágot. — Tetszik, Kelemen? ■— Tetszik — felelte. — Tetszik, nagyon... — No, ha leveted azt a ronda, farmert, akkor a tiéd lehet! A gyerek hallgatott. — Leveted a farmert? — kérdez­te anyósom átható hangon. — Le — szólalt meg kis szünet után a fiam és a nadrágért nyúlt LJ át ez... Ez a színtiszta, a leg­* ’ szörnyűbb neokólonializmus F,z! Háborogtam az erkélyen. Gő- . yösen neztem a kockás nadrágbar visszatérő fiamat. Borzalmasan áll fajta, arcán mégis együgyű, bo' dog vigyor. Kelemen, mondtam magambar gyarmatosítottad magad!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents