Népújság, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-26 / 49. szám
Homo sapiens a pádon Egerben, 3 nemrégiben épült DOMUS-aruházzal szem» ben, 3 szépen kiképzett teret nem kevésbé szépen kialakított padsor zárja le. Mögötte meglehetősen széles „zöld- övezet”, amely mintegy elzárja az autóbusz-pályaudvart a kereskedelmi „negyedétől. Hogy ne kelljen nagyot kerülni a park egyik végét később levágták, utat építettek rajta át, így rövid a? útja annak, aki autóbusszal érkezvén a POMUS-áruházba, vagy az alatta meghúzódó éttermek valamelyikébe igyekszik, A sokat emlegetett „nyugatiak” is megirigyelhetnék ezt a részét a városnak, ahonnan megkapó kilátás nyílik a mélyebben fekvő belvárosra, s szembe azokra a dombokra, ahol valamikor a török hadsereg agyúi ültek sorban, mint a békák, hogy tüzűkkel lerombolják az „aklot”, Eger várát. Aki itt leül a padokra, annak módja van rácsodálkozni a város szépségére, s elmerengenie is egyben a történelmi múlton, ha,. • Ha módja van ülniUgyanis nem lesz módja. Ugyanis mind többen és többen akadnak olyanok — a példátlan példa is ragadós »», akik restek tíz métert kerülni, átgázolnak hét inkább a parkrészen, beletaposnak a sáros földbe, összenyomorítják a nedves bokrokat, aztán fellépnek a padok háttámlájára, onnan az ülésdeszkára — nagyon szépre festették-lakkozták egykoron —, s hupp, máris ott állnak a modern, kulturált PQMUg-éruház kirakata előtt A hatalmas üvegablakok mögött ott a lakás- kultúra csillogó tisztasága, a kirakaton bebámuló mögött a padok lakkján pedig a vastag, fekete sárréteg, a kitört botarak, az összetaposott, vaddisznótúrta, dagonyázott kerti föld. Jönnek az emberek, elsősorban a fiatalabbja, akik bírják a gátmászás e furcsa módját, de jönnek az üresebbjei is, akik szuszogva, nyögve, vörösödve, a guta» ütéssel küszködve, de juszt is átmásszék, átsározzák magukat a már amúgy is mocskos padokon, hogy jusson sár Is mocsok az üzlet előtti tér betonkockáira is. Riasztó látvány, amint a homo sapiens makacs kitartással igyekszik és nem is sikertelenül bebizonyítani, hogy a mai majmokkal igenis közös ősei voltak az embernek, csak közben a majmok elnemesedtek tőlünk. Elkeserítő látni, hogyan becsüljük meg azt, ami szép és magunknak épült, és még elkeserítőbb figyelni, hogy ezek a bokor- és padmászók közül hány Olyan akad, aki megtorpanna legalább egy pillanatra is — be szép innen ez a város! —, s úgy taposná tovább közös vagyonúnkat. Egyet sem láttam még eddig ijyegt! Mindig voltak és mindig lesznek olyan emberek, akik vagy maguk hajlamosak a kultúrálatlanságra, vagy hajlamosak arra, hogy a kultúrálatlanság példáját kövessék. Minden nép- és közművelés falra hányt borső az ilyen esetekben, mert számukra csak a pénz jelent figyelmeztetést: amit büntetésként ki kellene fizetniük. Ha egyáltalán szólna, fizettetne velük bárki arra illetékes, akár egyetlen lyukas petákot is. Nem fizettetnek, tehát másznak. Még ez sem érdemelne külön szót, vagy ha igen, nem ennyit. Néhány soros glossza, könyörgés az úristenhez, vagy legalábbis a hatósági közeghez: valamelyikük nézzen már oda. Ha az úristen, annak van tüzes nyila, ha a hatósági közeg, annak meg van bírságoltató hatalma. A padmászók elszántsága mélyebb társadalmi' magatartást takar: azt a gátlástalanságot, ahogyan a viszonylag kevesek tönkretesznek, milliós károkat okoznak a nem viszonylag, hanem az abszolút mértékben többen levő, az emberi munka értékeit megbecsülni tudó emberek orra előtt. Hogy a kész lakást valaki az építők közül, talán a többiek szeme láttára úgy tegye tönkre, heccből-e, vagy brutalitásból, hogy nem is rendbe hozni, de felújítani kellettessék azt ■—• nem egyszerűen hecc. Bűncselekmény. Hogy valaki újonnan, frissen ültetett fákat csavarjon ki töves- tői, miért lenne „keménykedés” csak, s miért nem gaz- embarség? A vonaton felszakitott ülések — de sokat írtunk már errőj —, a módszeresen fel- és kidöntögetett szobrok, kőpadok — nem, nem adok több tippet — a garázdaság terjedéséről, egyfajta aligemberi magatartásról tanúskodnak, A statisztikák azt igazolják, hogy terjedőben van a garázdaságnak ama formája is, sőt, ez van csak igazán terjedőben, amikor nem padokat döntenek fel, hanem emberekbe kötnek bele, ok nélkül természetesen, S utána áldozatként aposktrofáltatik az orvosi és rendőri jelentésben az, aki még az imént gyanútlanul ballagott haza a munkáhől. Meg vagyok győződve rqla, hogy a nagy gaz- emberségek gyökerei 3 kicsikben találnak táptalajt, hegy a padmászás gátlástalansága és nem kevésbé gátlás- tálán lehetősége, valamilyen formában ösztönzést, légkört teremt azok számára, akik egy ilyen értejemben társadalmilag feszesebb, ellenőrzottebb közegben tudnak Illem* tudóan is viselkedni, Vagy legalábbis nem mernek másként. Hát így és mindezekért került papírra e padmászó sereg dolga. Ma reggel is szájtátva figyeltem, autóbusz érkezvén, milyen lihegő vadsággal, micsoda eltorzult, már nem is emberi arcvonásokkal estek neki jó rjéhányan parknak, padnak, mintha a banánosztásról maradnának le. Nem álltam meg, már csak a bizonyosság kedvéért sem, hogy oda ne szóljak az egyiknek : Körbe flg úton, nem lett volna jobb, ember? — Mi fiz, maga civil hekus? Vagy utcaseprő? —- válaszolt az egyik dalia, s ebből megtudtam, hogy valóban emberrel volt dolgom. Aki tud tagoltam beszélni, Csak tagoltan viselkedni nem. Az emberré válás folyamata több millió évet vett igénybe, tudom. És be kell látnom, hogy azért, a néhány évért, ami a? evolúció e területén még számomra gondot okoz, nem kell különösebben aggódnom, Ha módom lesz, erre járok majd százezer év múlva, ® akkor teljesen más lesz a? ember. Igazán homo sapiens lasz: kikerüli a padot. Teremtőm, ha ezt megérhetném és megélhetném! *** 'P2* B z igazgató az elvált emberek titkolt, s rös- teílt érzelmességével pillantott a lányra, csaknem úgy. mintha egy elveszettnek hitt régi családtagjával hozta volna össze a sors. Igyekezett segítőkésznek mutatkozni, de a lány arckifejezéséből megértette, hogy ez kevés, ráadásul minden szándéka ellenére hiányzik belőle a bátorítás. Ez a felfedezés kissé zavarba hozta, és ha nem is bánta meg, de e percben elhamarkodottnak találta azt a gyors igen-t, amit a művezetőnek adott, amikor az tegnapelőtt félrehívta az ebédlőben, A művezető a régi barátok nyíltságával és követelő hangsúlyával mondta: — A szomszédomban albérletben lakik egy vidéki lány, akit elüldöztek otthonról, Olyan hely kellene neki, ahPi nemcsak munkát és fizetést kap. Behívhatnád valamelyik nap, hátha tehetsz érte valamit. Mert te segíteni szoktál az embereken ... A lány félszegen ült a széken,, bizalmatlan volt, Az igazgató öregedő, táskás arca árnyékba esett, semmit se tudott leolvasni róla. A szoba bútorzata még raktárszagú volt, még nem szívta magába a hivatal kávé- és dohányillatat. Az erős bútorszag is idegenül hatott a lányra, aki hosszú, copfba font haját a vállán át az ölébe húzta és azt babrálta idegesen. Szemét lesütötte az ugyancsak vadonatúj szőnyegre, s csak pillanatokra emelte föl. Ilyenkor arra gondolt riadtan : kár volt elfogadni a szállásadónő tanácsát, s bizalmatlanabb lehetett volna a művezetővel szemben, aki az Üzenetet hozta, mint egy cselszövés titkolódzó részese, hogy reggel fél nyolcra jöjjön be. — Hol dolgozik? — kérdezte az igazgató gépiesen. — A városi kertészetben. — Mit csinál ott? —» A gyerekekkel vagyok, akik a nyári szünet alatt a kertészetben dolgoznak. Az igazgató bólintott, S még egyszer elolvasta az életrajzot, amit a művezető íratott a lánnyal. „Önéletrajzom. A nevem : B. Ilona. Szül.; 1980. augusztus 3, Második általánosba jártam, amikor a szüleim elváltak Én gyermekotthonba kerültem, majd negyedikes koromban édesanyám hazavitt magához. Akkor ő a tanácsnál dolgozott. Ott a mos- tohaapammal és a kisöcsém- mel éltünk. Majd 1972-ben édesanyám vérmérgezésben meghalt. A mostohaapám visszament az első feleségéhez, engem nagyanyám a nagybátyámhoz vitt. Majd később az édesapám jött el értem, de a mostohám nem szeretett Üldözött. N«n Thiery Árpád: Meghallgatás egyeztünk, sokszor megvert- Legutoljára Is a gyomromba rúgott. Akkor nagyon elkeseredtem és megmérgeztem magam, de ide-' jében kimosták a gyomromat ,, — Csak az volt az ok, hogy nem egyeztek otthon? — szólalt meg az igazgató, — Mindig azt mondta, hogy éppen olyan élhetetlen vagyok, mint az anyám volt. En se találom fel magamat az életben. Ide-oda lökdös á sors. Az igazgató figyelmesen, sőt vizsgálva nézte a lányt. Nem kételkedett a szavaiban, de az évek során, mint művezető, később a tanács ipari osztályán, végül mint igazgató megszokta ezt a nézést Futólag azonban arra gondolt, hogy valamiképpen le kellene tegeznie, mint a lányait, hogy bizalommal legyenek egymás iránt, de rögtön el is vetette a gondolatot. A lány zavarba jött a férfi nézésétől. El ig pirult. Az is zavarta, hogy virágmintás ruháját kinőtte, valósággal feszült benne a teste, de csak ez az egy ruhája volt. Ebben szökött el otthonról. — Mióta van a városban? — kérdezte az igazgató. — Már hat hete. — Akkor még vissza is vihetik, mert kiskorú. — Nem fognak, mert otthon nem kíváncsiak rám. — Az apukája sem? — ö sem. —/ ő mit szólt, amikor eljött otthonról? — Amikor a mostohám legutóbb megvert, este szóltam apámnak, hogy elmegyek, mert nem tudok kijönni a feleségével. Nekem semmit se lehet őmellette, engem mindig csak ver meg üldöz. És nekem más céljaim is vannak, mert én tanulni szeretnék. — Mit válaszolt erre az apja? — Azt válaszqlta, hogy ha elmegyek a háztól, akkor oda többé be nem tehetem a lábamat. — És akkor maga eljött... — Még azon az estén megszöktem. Volt ötszáz forint spórolt pénzem, és úgy gondoltam, hogy nem halogatom tovább. A sorsom otthon mar jobb sohase lesz, — Miért pont ezt a várost választotta? Mert már jártam itt és megtetszett. Egyszer még 0 nyolcadik általános után voltam itt, amikor a porcelán, festészetet szerettem volna kitanulni, de nem felelt meg a kézügyességem. Legutóbb pedig három hónappal ezelőtt voltam itt, amikor a sportoló lányokkal jöttem, — Mit sportolsz? >» csúszott ki az igazgató száján. — Kézilabdázóm, de most félbeszakadt, A területi spartakiádon voltunk itt, Akkor olvastam le a hirdetőnél egy kiadó albérleti szoba címét. Gondoltam, ezzel a lakás már meglesz. ' — Azt hitte, hogy másfél hónap után is kiadó lesz az a szoba? — hökkentette meg az igazgatót a lány gyanút- lansága— Igen. azt hittem. De mire jöttem, már kiadták a szobát egy asszisztensnőnek. Furcsa dolog történt az igazgatóval. Először azt gondolta, hogy talán a szeme káprázik: a lány arca helyén a kisebbik lányának az arca jelent meg, ugyanaz a nyílt, kerek arc, a mandulavágású szem, az orrhegy durcás pi- rossága és az élbiggyesztett száj csalódott vonala, ahogyan a kertajtóból utána nézett, amikor végleg elköltözött, és a kapuból egy búcsú- pillantást vetett a házra, ahol húsz évet élt, s ahol a lányai születtek. A furcsa képet hirtelen a nagyobbik lánya váltotta fel, aki ápolónő volt a megyei kórházban, huszonegy éves korára már el is vált a férjétől, komolyan, sőt szemrehányással nézett rá az idegen lány arcából, tekintetét azzal a különös fénnyel övezve, amitől mindig gondolkodóba esett: kinek volt a családban ilyen furcsa, a másik emberre már-már megalázóan néző tekintete. —• Aztán mi történt? — zökkentette ki magát az igazgató a feszélyezett hangulatból. w Szerencsém volt, mert a házinéni tudott egy címet, ahol mindig segítenek az olyan hajléktalanokon, mint én voltam. Odamentem a címre. A hely háromszáz forintba került havonta, és négyen laktunk lányok egy szobában. Voltak olyan napok, amikor ketten aludtunk egy ágyon, de nem volt más választásom. De amikor aztán észrevettem, hogy a kis pénzemet megdézsmálják, akkor rögtön eljöttem. — Hol van az a ház? — nyúlt az igazgató a toll után olyan lendülettel, hogy a lány megszeppent. — Melyik ház? — kérdezte értetlenül, — Ahol ketten háltatok egy ágyon és megdézsmálták a pénzedet? — Ne tessék __— tiltakoz ott a lány gyönge hangon. — Miért ne? — Mert aztán szerencsém volt, és otthagytam őket, Az utcán találkoztam egy kézi- labdás lánnyal, akivel együtt voltunk a spartakiádon. EIt panaszkodtam neki, hogy milyen helyen vagyok. Akkor ő ajánlotta azt a nénit, ahol most vagyok. Eljött velem személyesen. Jóra fordult minden. Ahol lakom, ott a nagymamának van egy unokája, és amikor nyitom a ka- pyt, már szalad is elém, Az igazgató tétovázott, hogy mennyit fedjen fel abból, amit a művezető révén a lányról tudott. Egyfelől megértette, hogy a lány számára ő egy vadidegen ember, s ha kiderül, hogy túl sokat tud róla, még jobban eltávolíthatja, másfelől azonban, amit tudott, nem volt képes magában tartani. Igaz, hogy két hétig összesen csak harminc forint volt a zsebedben? — kérdezte, — Honnan tudja? —• vörösödön el a lány. Hallgatott; egy darabig, majd azt mondta; — Amikor a kertészetben az első fizetésemet megkaptam, abból ki kellett fizetni, a felmondást a régi lakásorv Azt mondták, hogy erre törvény van. És az üj lakásbán is fizetni kellett. Több pén-* zem aztán nem maradt, — Mit ettél két hétig? — Naponta egy forintért kenyeret. — Miért nem szóltál valakinek? ~-m Kinek? —* kérdezte cső. dálkozva a lány. —, Mit tudom én.., Valakinek ott a házban, vagy a kertészetbén,,, — Mit szóltam volna arról, hogy csak harminc forintom van? Azt hitték volna, hogy sajnáltatni akarom magamat. Az igazgató az életrajz szélére írta a művezető nevét, Valamiért. Aláía a dátumot — Tizenötödikén beállhatsz hozzánk. Van ugyan egy rendelet, amelyik kimondja, hogy téged, mert kiskorú vagy, csak csökkentett munkaidőben lehet alkalmazni, de majd kitalálunk valamit. Majd kitanulsz nálunk egy jó szakmát, — Tanulni szeretnék —• mondta a lány. — Sokat szeretnék tanulni. Az igazgató tűnődve ingatta a fejét, mintha máris a jövőt látta volna maga előtt, majd hirtelen elkouioredott. — És az apáddal mi lesz? A lány nem tért ki a váz lasz elől, —■ ßn már kétszer írtam neki, de ő csak egyszer válaszolt. Azt írta, hogy rendes legyek. Az igazgató felállt az asztaltól, az ablakhoz sétált, s kinézett az iroda ablakán, amely egy régi, ómladékos házfalra nézett, úgy tett, mintha tekintetét a ház falára függesztve erősen törné a fejét, hiszen ez csak látszat volt, hiszen már mindent megértett, mindent kitalált, és mindent megoldott, ami lehetséges volt. , MAKRISZ ZIZÍ: Olasz kisváros
