Népújság, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-08 / 7. szám

Sink« István Görömbei András kismonográfiája A méltán népszerű és szakmai szempontból egyre igé­nyesebb Kortársaink sorozatban jelent meg Görömbei And­rás kismonográfiája Sinka Istvánról. A társadalom legmélyéről sok szenvedés jogán érkezett az irodalomba Sinka István, hogy sorsát kidalolva valljon „a drága, édes, alúlsó Magyarországról”. Egész életén át beteljesedő ómenként kíséri neve: az elesetten szegényeket, betegeket nevezték slnkának. Első versét papír hiányában csizmája szárára írta a nagyszalontai pásztorfiú. Egyike az Ady megénekelte Hortobágy poétáinak. A „hárommillió koldus” Magyarországának egyik leg­szegényebbjében mély, távoli dallamok éltek, balladáiban a lélek ősrégi emlékei szakadtak föl vitális erővel. A puszta létéért nemegyszer az éhhalállal küzdve vállalja a magyar poétasorsot, alakítja ki hivatástudatát. Konok szívóssággal dalolja a végtelen megaláztatottságot. A bibliai szegénységű nép mélyéről feldobott, kiválasztott poétának érzi magát. A primitív népi misztikából merített sokat, hogy léthelyzetén legalább lélekben felülemelkedhessen, hogy szabadító álom­képekben őrizhesse emberi méltóságát. Már Indulásakor felveszi a költő pogány, mágikus sze­repét: „aranysarujú, napimádó táltos”-nak tudja magát. A Kelet kapujában himnuszokat éneklő, önistenítő, sámános- sátános költői szerep Adynak a kollektív indivídumot kife­jező művészetére utal, aki keleti fájdalmát Nyugaton eny­híti. Sinka is önmítoszt teremt. A fájdalom kimondása a lélek terheit könnyíti, az öntudat fölfokozása védekező ma­gatartást jelez. A szegénység, a mélység szolidaritása oly erős volt benne, hogy a nyomort széppé álmodó költő sorstársait is pogány papoknak látja maga mellett. A valóságban azonban az éhség, a szapora népbetegség szólította el mellőle ideje­korán Koncz Jankót, Csupros Gyurkát, Ács Lajit, a korán lehulló „pusztai csillagokat”. Nagy magányában hiába szó­lítja őket, a hívásra nem felelhetnek: „nem tudják a kék eget által kiáltani”. Szomorú a számbavétel: „Ács Lajin kankalin nő, Cibere is halott. /— Ügy hulltak le szegények, / mint nyárvégi csillagok’’. A vallomásos alkatú költő a vád változatait írja pályájának első szakaszában. Lázadása, in­dulatai szociális elégedetlenségről tanúskodnak. Érzi a fáj­dalom okszerűségét, de kiutat keresve sem látja tisztán a megoldás lehetőségét. „Ezerév könyörög, lázad, vádol, kér” az egyik dalában. Novellában, balladában, önéletrajzban kiált vádat az úri Magyarország ellen. 1945 után a modem próza felé tájékozódva keresi he­lyét az új életben. A legtermékenyebb az emlékező költői magatartás marad Sinka számára. A fizikai fájdalom, az öregedés valós gondjai is gyötrik. A természeti emberek kemény életszemléletével jut el a főhajtás, a megadás gesz­tusáig: „.. .egy marad csak, ami még óvhat: fáradt, nagy, öreg kezemmel rámtakarom a takarómat”. A költői fejlődést kitűnő stílussal elemezve készít Sin- káról mérleget Görömbei András. Objektiven értékeli az életét és életműveket torzító kor hatását, a költő eszmei, esztétikai értékeit és buktatóit. A kismonográfiát az egye­tem padjaiból katedrára lépő fiatal irodalomtörténész-tanár írta. Nagy irodalomtörténeti szintézisre is képes tudós ku­tató erényei: a sokoldalúság, a történeti érvényű értéke­lés, a korszakokat áttekintő asszociációs képesség sem hi­ányzik belőle. Sinka-könyve csak az egyik eredménye, bizo­nyítéka az alig harmincévesen elvégzett, köteteket kitevő sokrétű munkásságnak. Görömbei András számára az egyes kérdéskörök tanulmányozása újabb és újabb feladatokhoz nyit távlatot. CS. VARGA ISTVÁN Száz éve született Rudnay Gyula Száz éve, 1878. január 9- én a felvidéki Pelsőcön szü­letett Rudnay Gyula. Élet­műve kiemelkedő helyet fog­lal el a XX. századi magyar és egyetemes művészetben. A hazai festészet és népkul­túra hagyományaiból — a klasszikus festészet érték­igényével — népünk és tá­junk kifejezésére sajátosan magyar festőnyelvet keresett és alakított ki művészeté­ben. „A mi művészetünk alapja — vallotta — csakis e föld és e föld népének kultúrája lehet.” A Münchenben, Rómában, Párizsban tanuló fiatal mű­vész pályakezdetén a nagy­bányai művésztelepen dolgo­zik, maid 1905-ben Hódme­zővásárhelyre költözik, hogy kapcsolatba kerüljön az al­földi néppel és tájjal. Itt nyílott meg előtte Munkácsy szűkebb hazájának jellegze­tesen magyar világa, s ez az élmény új színnel, méljen átélt tartalommal gazdagít­ja művészetét. Az első világháború döntő volt Rudnay mondanivalójá­nak és festői eszközeinek ér­lelése szempontjából. Ekko­riban Losoncon dolgozik. Megrázza őt a háború ke­gyetlen drámája és drámai hangvételű képein állít em­léket az idegenből menekü­lők szenvedéseinek. A mű­vész teljes együttérzésével szól a szegényekről, a nincs­telen földönfutókról. Rudnay, aki nem volt ur­bánus művész, akinek a ma­gyar vidékre összpontosított figyelmében a városnak alig jutott szerepe — ebben az időben megfesti az „Agitá­tor” című képét, amelyen a városi proletariátus harcára utal. E műve sajnos lappang, csakúgy, mint a „Kivándor­lók” című, ahol a feudálka- pitalista Magyarországnak ahhoz a szégyenletes jelen­ségéhez nyúlt, amely a ke­nyeréből kifosztott nép ne­vében vádolja a hontalansá­gukért felelős osztályokat. Az 1918-as kiállításnak több mint száz képe fényt vet ar­ra az átfogó, mélyen szo­ciális tartalmú művészi problémakörre, amely Rud­Nagybábonyl utca nayt felkavarta, s a haladás ügyének harcosává tette. Igaz hazafiságának széles kö­rébe vonja más népek el- nyomottainak sorsát, és: a „Menekülők” képsorozatán a galícia üldözöttekről, a „Lengyel proklamáció", „Orosz hadifoglyok" és „Ko­zák táborozok” című — az Ernst-kiállításon bemutatott — képein, a testvériség hangján a lengyel nép füg­getlenségi harcáról, s az orosz nép fiairól szól. Művészetének haladó ál­lásfoglalását, erőteljes realiz­musának súlyát a tizenkilen- ces Tanácsköztársaság felis­merte és a forradalmi hagyo­mányokat felelevenítő kul- túrprogramjába azzal iktat­ta be, hogy megbízta Rud- nayt Petőfi Apostolának il­lusztráláséval. A megrázó, közvetlen él­ményekhez kapcsolódó alko­tásokat a háború után olyan festői képzeletszülte művek váltják fel, amelyek a ma­gyar múlt történelmi at­moszférájától, nosztalgiáktól, legendáktól, magyar virtus­tól és hősiességtől fűtöttek. A történelmi képek csakúgy, mint az ódon házak, pincék és kifeszített kárpitok előtt üldögélő, mulatozó magyarok „sírva-vígadó” társaságának romantikus hangulatképei Rudnay jellegzetes témáivá váltak. Klasszikus értékű alkotá­sokkal gazdagították művé­szetünket Rudnay Gyula táj­képei. Ezeket a hazai föld szeretete, természeti szépsé­geinek elmélyült átélése jel­lemzi. „a földet érzem, mely viharban ázott, az eget érzem, mely bizton hajol ránk.” írja Juhász Gyula. Rudnay- ról szóló versében. E képek atmoszférájában — csak úgy, mint Rudnay egész mű­vészetében — nagy szerepet játszik a fény, amely „nem a vidámságért való, nem könnyű, gondtalanul csillogó” — amint azt Rudnay jellem­zi. A felszabadulás után Rud­nay Gyula korát meghazud­toló agi tálással találta meg azt a területet, ahol legin­kább szolgálhatta a szocialis­ta kultúra építését. 1947-ben évtizedes művészpedagógusi munkásságának mintegy be­tetőzéseként — „népi festő­akadémiát" — szervezett Ba­ján, ahol a város tehetséges fiataljainak és a környező falvak parasztságának ifjait képezte. Népi demokráciánk 1948-ban Pro Arte kitünte­téssel ünnepelte a 70 éves mestert, a következő évben a Kossuth-díjat, majd az Érdemes Művész címet ado­mányozta neki. Életművét maradandóvá teszi, hogy a népről a nép­nek akart festeni a művészet tiszta nyelvén, érzelemmel fűtött tudatossággal, s köz­érthetően. Pályája a magyar művészi hivatástudat lelkesí­tő és tiszteletreméltó példá­ja: több mint fél évszázadon át szilárdan állott őrt nem­zeti festészetünk legneme­sebb realista hagyományai mellett Bényi László vaamaaaaaavaaaamAaamamw BOTÁR ATTILA : Egy kéz kagyäa/a Hazudjunk, mondtuk, játsszuk le legalább az ismerős szobának... A meszelésen hajszolt lovakat én — te meg a tengert láttad Az izzó falról falkában az idő csaholt, álmunkra támadt. Ez volt szerelem? A híres, széttépett éden? Már félvad árnyak.. Egy kéz kagylója: óceán-reggelem, zúgatja koponyámat. OLÁH JÁNOS; Két barát (VÖRÖSMARTY NYOMÁN) Hajborzasztó bokorérdő Sűrűjében jár a szél Váltadra üt vén tekergő Sálad a földig leér Megpihenni itt is ott is Lángot gyújt alád a fű Ez marasztal az meg elvisz '• Beléd fészkel a tetű Jártam én is álltam, ültem Bokros, sáros part felén Kuk_. Icán hegedültem Fejen állt elém a rém Gazdag este sül a nyárson Üres erszény énekel Kelmed velem ne vitázzon Nekem minden szó teher Hol az erdő hol a tarló Köpönyegedből a bél Bárhová lépsz ott van alvó Nyomodban a hó a dér /^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAs I zgatottan lépett kl a vezér * szobájából. Arca vörös volt, szeme csillogott mintha lázban égne. A kezében szorongatott bar­na dosszié szinte táncolt. Zsebéből előkotorászott egy cigarettát és megpróbált rágyújtani. A gyufa­szálak elroppantak. — Parancsolj, Józsa elvtárs! A gyújtó lángja arcához közele­dett. Kelemen, a beszerzési osztály vezetője mosolygott rá aggódón. — Köszönöm — mondta Józsa, és cigarettája végét a lángnyelv fölé tartotta. Mélyet szippantott. Érezte, hogy a füst tüdejébe hatol. — Köszönöm. — Történt valami? — kérdezte Kelemen, miközben a vezér ajtaja felé intett. — Igen, igen. Képzelje, Kele­men elvtárs, elfogadták a strand- szalmakalap-gyártás fejlesztésére készített tervemet... — Gratulálok. — ...és kineveztek gyártásveze­tőnek. — Ez igen — mondta Kelemen őszinte hangon. — Végre nálunk is megfelelő ember kerül a fonto­sabb helyre. A megfelelő helyre. Ha jól emlékszem, két esztendeje harcol azért, hogy elfogadják a ter­vét. — Kettő és fél — nevetett meg­könnyebbülten Józsa. — De sebaj. Az a fontos, hogy most már mun­kához láthatok. Remek terveim vannak. Ezt a vezér is elismerte. Évente hatmillió strand-szalmaka­■.lapot, akarok eladni. A szalmából több lesz a bevételem, mint a té- esznek a gabonából. És valutában. Most már biztos. elemen karonragadta a lel­kendező Józsát, besodorta az irodájába. .— Hatmillió? Reális ez? Engem, "mint a beszerzési osztály vezetőjét, éz nagyon érdekel. Közös tervet K‘ kell kidolgoznunk a szalmavásár­lásról. Kávét? Igen. Kávét Kinyitotta az ajtót. — Juci, két kávét. Erőset és két kólát. Traubi is jó . Siessen. Amikor leült Józsával szemben, összedörzsölte a tenyerét. — Lesz egy kis mozgás. Mert a strand-szalmakalaphoz nem bálá­zott szalmát veszek, amit a kom­bájn összetört. Nem ám — neve­tett, — nem bizony, kartársam. Ki­megyünk együtt a téeszbe. lábon megvesszük a gabonát, s a szem azé, aki kicsépeli és kévébe kötve átadja nekünk. Na, mit szól hozzá Józsa kartárs? Az ajtó kinyílt. Juci hozta a ká­vét, a kólát. Kelemen felállt, íróasztalához lépett. — És előbb egy konyakot. Itt tartom a fiókban, mert megisszák. — ök is tudják, hogy mi a jó! — kacagott Józsa­Egy óra hosszat fellegekben jár­tak: gyors intézkedésekről, anyag- beszerzésről, reklámról esett csak szó. — Két esztendő alatt a Balaton után meghódítjuk az európai ten­gerpartokat is. Csikóskalap, betyár­kalap — szalmából. A nyaralóknak kell a romantika! Adunk mi, persze jó pénzért. — Csak meg ne irigyeljék tőlünk a sikert — aggodalmaskodott Kele­men. Józsa nevetett. — Ezt a tervet már nem vehetik el tőlem. J ózsa átszervezte az osztályát. Kora reggeltől késő estig dolgozott. Ott volt az első szállít­mány becsomagolásánál, útnak in­dításánál. Aztán telefonon kísérte tovább a s+rand-szalmakalapok sor­sát. Sajtótájékoztatót szervezett, reklámszöveget írt Az első meg- renrip'iőlevelokkel maga rohant a vezérhez, aki kedélyesen fogadta. és soronkívül prémiumot utaltatott ki neki. Amikor az egymilliomodik szalmakalapot útnak indították, kis házi ünnepséget rendeztek. Józsa boldog volt. Fizetésemelést is ka­pott. Azt is rebesgették, hogy ha­marosan kitüntetést kap. A nyugtalanság tüskéjét akkor érezte először, amikor a vezér be­hívatta, és bemutatta neki Ádám Lajost, a langaléta harmincéves fi­atalembert, aki sárga pulóverében Bába Mihály: Szalma­zabálás olyan volt, mint egy hatalmas, zöldszemüveges kanárimadár. — Józsa elvtárs, csak az elisme­rés hangján szólhatok ragyogó ter­vedről, a terv nagyszerű megvaló­sításáról. Nem titkolom el, hogy mérlegünket helyrebillentetted, sőt jelentős mennyiségű kemény valu­tát is szereztél vállalatunknak. Most kaptam az értesítést, hogy már nincs akadálya az új gépek megvásárlásának. — Nagyon örülök — mondta Jó­zsa. — Mi is, mi is. Az igazgató a langalétára nézett, aki addig közömbös arccal, zöld szemüvege mögé rejtőzködő tekin­tettel figyelte a beszélgetést. — Szóval — koppantott az asz­tallapon az igazgató — úgy gondol­tuk, hogy a munka érdekében a helyettesévé nevezzük ki Ádám elvtársat. Fiatal ember, majd bele­tanul a szakmába... — Helyettessé? — Igen, igen, hogy megkönnyít­sük a munkáját. Ez közös érde­künk... — De hiszen van... — Tudom, Ideiglenesen megbíz­tuk Varga™ hogy is hívják? — Vedres Ferenc. — Persze, Vedres. Jó szakember, tudjuk, főosztályvezető lesz.. Ugye így rendben? Józsa töprengett. Mit tehet itt? Ádámot már kinevezte a vezér. El kell fogadni. De ki ez az Ádám? Hogy lehet rögtön helyettes? A vezér megszorongatta Józsa / ' kezét, és elbocsátotta Ádám- mal együtt. — Majd szerzünk egy asztalt — fordult Józsa, Ádám Lajoshoz —, addig... — Nem sürgős — vágott a sza­vába Ádám, — majd bejövök a hét végén. — A hét végén? Itt minden reg­gel™ — Ugyan. Különben sem tudnék most itt semmit sem csinálni. Csak zavarnám a munkát. Remélem, jól megleszünk. Minden jót. — Ki volt ez? — kérdezte Vedres nyugtalanul, amikor Ádám maga­biztosan átvonult az irodán. — A helyettesem. — És én? — Főosztályvezető lettél. Maga­sabb fizetéssel. Mit akarsz még? A Józsa szívébe fészkelődött nyugtalanság egyre nagyobb teret hódított. Ádámot hetekig nem lát­ta. Csak a fizetési napon jelent meg, aztán még néhányszor beug­rott öt percre. Józsa nem tudta, mihez kezdjen véle. Ádám asztala ott árválkodott az övével szemben, de csak egy-egy betévedt vendég ült mellé néha. Feljegyzést készített a vezérnek Ádám munkaköréről s leste, várta az alkalmas pillanatot, amikor át- adhatja a vezérnek, és megbeszél­heti vele a részleteket is. Feladatot kell adni Ádámnak, mert már így is suttognak, hogy semmiért kapja a magas fizetést. Csöngött a telefon az asztalán. A vezér hívatta. Józsa izgatottan kapta fel a feljegyzést, és már ro­hant is. — üljön le, Józsa elvtárs. Hal­lom, terveink nagyszerűen bevál­tak. Exportunk állandóan nő. A bevétel is. Nos, természetesen így a dolgozók jövedelme is. J ózsa boldogan feszengett: hi­szen ez dicséret még akkor is, ha a nevét nem említette a ve­zér. Kisimította a jelentést. Ennél jobb alkalmat nem is találhat, hogy átadja. A vezér egy pillanatnyi hallga­tás után Józsára tekintett. — Van itt egy kis probléma, Jó­zsa elvtárs. — Igen? — kapta fel a fejét Jó­zsa. — Kérem... — Nos, megoldjuk. Arról van szó, hogy Ádám elvtárs el akar menni, mert ön mellett nem tud kibontakozni. Hiszen be se jár™ — Nem engedhetjük el, fiatal ember. Ugye, érti? — lügen. — Szóval — folytatta a vezér — úgy gondoltuk, hogy Ádám elvtár­sat kinevezzük az ön helyére gyár-- . tásvezetőnek, ön pedig magasabb fizetéssel, egy nagyon fontos be­osztásba kerül. Sőt, mondhatom, hogy most ez a legfontosabb. A hulladékszalma reklám és értékesí­tési osztály vezetése. Lesz két he­lyettese: a Molnár meg a Gergely. Kitűnő szakemberek. Az ön fela­data csak az lesz, ismétlem, hogy beszámoltassa őket. Kell -e ennél jobb beosztás? Magas fizetés. Mun­ka alig. Több lesz a nyugdíja. Fel a fejjel. Jó munkát. Minden jót. Józsa felállt. Ki tántorgott a ve­zér szobájából. I! ajnalban vergődött haza ré- ■* szegen. Nem tudta, hol volt, mit csinált. Hóna alatt egy szalma­csomót szorongatott. Felesége nem tudta elszedni tőle. A hulladék- szalma-csomóval dőlt ágynak, el- 'aludt rögtön, de szüntelenül mo­tyogta: megzabálom, megzabálom. Egy hónap múlva egészségi állapo­tára való tekintettel nyugdíjazták. N/WWWWWWWWW\^AAAA/\V\\VAVWiWVWVVWvVVVVVV\\WAM/WVV

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents