Népújság, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-17 / 14. szám
Átfonja életünket A valóság nem Picasso- festmény, nem a természet átfogalmazása merész torzításokkal. Lenin is arra figyelmeztet bennünket, hogy a szocializmus nem kész rendszer, amellyel az emberiséget boldogítják. A szocializmus a munkásosztály harca, a munkásosztályé, amelyik fő célja nevében ma az egyik célt követi, holnap a másikat és mindennap közelebb kerül a fő célhoz, a szocializmushoz, a kommunizmushoz. Mindez valóban azt jelenti, hogy a szocializmus épitése nem erkölcsi küldetés, hanem a valóság mindennapos számbavétele és a valóságos helyzetből kiinduló, kemény munkálkodás. Szakadatlan javítása feladatrendszerünknek, tevékenységünknek, a végrehajtásnak. Érthető tehát, hogy az ilyen őszinte valósággyökerű munka szoros tartozéka a tevékenység állandó ellenőrzése, a valóság szembesítése a valósággal. Nem az öncélú moralizálás vezette a kormányt, amikor a minap rendeleteket és határozatot fogadott el az állami ellenőrzés továbbfejlesztéséről. a szövetkezeti belső ellenőrzésről és a népi ellenőrzés munkájának javításáról. Mennyiben érintik ezek a rendeletek, jogszabályok a mindennap emberét? Látszólag az államigazgatási munka egy belső tartományának szabályozásáról, javításáról van szó akkor, amikor a rendeletek előírják, hogy legyen összehangoltabb az ellenőrzés; összpontosítson a legfontosabb kérdésekre; legyenek gyakoribbak az átfogó vizsgálatok és szűnjenek meg az egymást keresztező ellenőrzések. Látszólag az államigazgatás belső ügyéről van szó, amikor a jogszabályok megkövetelik a személyes felelősség következetesebb érvényesítését, mert hiszen nyilvánvalóan a vezetők felelősségéről van szó. Mindez azonban csak látszólag van így. Elsősorban azért, mert az államigazgatási tevékenység átfonja egész életünket Még meg sem születtünk s már régen eltemettek bennünket, de az igazgatás már és még mindig kísér bennünket a maga szabályaival, amely átfogja az egész állampolgári életet. Ha tehát arról beszélünk, hogy az állami munka javítására, korszerűsítésére hozott határozatok végrehajtását szigorúbban és következetesebben kell ellenőrizni és a hibát vétő felelősöket felelősségre kell vonni, akkor nincs sem kevesebbről, sem többről szó, mint arról, hogy legyen köny- nyebb, zaklatásmentes az életünk. ne kelljen felesleges ügyekben lótni-futni és ne érjen bennünket jogtalanság, igazságtalanság, méltánytalanság, a legapróbb ügyekben sem. Ha csak erre gondolunk. máris kitűnik, hogy az ellenőrzés továbbfejlesztéséről hozott kormányrendelkezések szorosan kötődnek állampolgári hétköznapi életünkhöz. mindennapjainkhoz. Ne értse félre senki a határozatok lényegét. A szocialista ellenőrzés nem füleskedés, nem leselkedés, nem bosszúállás, tehát nemcsak az a dolga, hogy felderítsen hibákat, hanem mindenekelőtt az, hogy gyorsan és következetesen javítsák ki az elkövetett hibákat. Vagyis maga az ellenőrzés is szakértelemmel. hozzáértéssel mutassa meg a hibák kijavításának útjait. Az ellenőrzés ilyen értelmezése nemcsak feltételezi, hanem egyenesen követeli a dolgozók személyes részvételét az ellenőrzésben. Erre a részvételre rendelkezésre állnak a szocialista demokrácia különféle intézményei, az üzemi, a tanácsi életben. A tömegszervezeti munka, a lakóhelyi demokrácia száz és száz fóruma. Amikor tehát az ellenőrzésről hozott határozatok emberi oldalairól szólunk, akkor arra is gondolunk, hogy ez az ellenőrzés csak akkor hatékony, ha intézményesen biztosítja a dolgozók tömeges részvételét. Erre a részvételre — ami az ellenőrzést érinti — nemcsak a népi ellenőrzés többé-kevésbé hivatalos intézményrendszere alkalmas tehát, hanem a közélet valamennyi fóruma. S amikor a határozatok előírják, hogy különös gonddal kell törődni a közérdekű bejelentések, javaslatok és panaszok intézésével, akkor szinte jogszabállyal parancsolják az államigazgatás intézményrendszerének, hogy törekedjen minél több állampolgárt bevonni a munkába. Tudjuk, hogy nem jött még el a közéleti aranykor. Vagyis messze vagyunk attól az időtől, amikor minden állampolgár teljes öntudattal vesz részt a közügyek intézésében. Messze van az az aranykor, amikor — Ovidius szavaival élve — nem fenyítésből és törvényből, hanem önként folyt becsületből, erényből — élünk, dolgozunk és cselekszünk a köz javára. De az aranykor felé tartunk. S anélkül, hogy nagy szavakat mondanánk és használnánk, mindenképpen arra kell gondolnunk, hogy az ellenőrzés továbbfejlesztéséről hozott kormányintézkedések ' valamennyi állampolgár közéleti javára szolgálnak. Soltész István Aki ütött, s akit kiütöttek íj év, új feladatok a rózsái müanyagüzemben Tízesztendős a Fővárosi Műanyagipari Vállalat ro- szaszentmártoni telepe, s éppen a jubileumi év volt a legnehezebb történetük során. — Tavaly márciusban minden korábban kötött szerződést félre kellett dobnunk, hogy az országosan kiemelt beruházás, a Borsodi Vegyi Kombinát rendelésének eleget tehessünk — mondja Réfi Béla telepvezető, aki éppen a kritikus napokban vette át az üzem irányítását. — Poliészter csöveket gyártottunk éjjel-nappal, s mindenféle méretben, továbbá innen kerültek ki annak az elektrolizáló berendezésnek az összes csatlakozó idomai, amelyet egy olasz cég épített a kombinátban. Jóformán ez a munka adta ki egész 1977-es termelésünket, hiszen 112 milliós bevételünkből 100 millió forintot a vegyiművekkel kapcsolatos különböző szállítások révén számlázhattunk... Lazítás nélkül A rózsái üzem teljesítményét akkor tudjuk igazán értékelni ha figyelembe vesz- szük a menet közben alkalmazott átprofilírozás okozta nehézségeket, valamint azt a zord tényt, hogy a százmilliós programot száz munkásra tervezték, s egész időszakban csupán hetvenen dolgoztak a különböző szakterületeken. Ilyen körülmények közepette feltételezhetően nem volt helye a lazításnak! — A hirtelen nyakunkba szakadt programmódosítást, amelynek megvalósítását a szakminisztérium államtitkára időnként személyesen •fienőnzte, elsősorban a átszervezésével igye- *3*fTHI>k . zökkenőmentesen végrehajtani — veszi át a szót Tarjáni Janos műszaki vezető. — Beszéltünk a dolgozókkal, feltártuk előttük a helyzetet, majd segítségüket kertük. Éspedig olyan formában, hof/y az exponált gépeknél vasárnap, ünnepnap is ott álljanak, gürizzenek az emberek. Természetesen fizet gavallérosan a kombinát... ! Nem volt ellenvélemény, mindenki vállalta ezt a több hónapos túlterhelést, ami végezetül kétmillió forinttal meg is növelte tervezett évi termelési értékünket. Keresmény? Hat-hét ezer forint. S mindenki azt mondta, máskor is vállal hasonló akciót. jólel! helyébe \ A munkások segítettek a vállalaton, segítettek a Borsodi Vegyi Kombináton. Illőnek mutatkozott, hogy ezt az áldozatot viszonozzák. — S mi valóban nem maradtunk adósok.— jegyzi meg a telepvezető. — A jó kereseten felül az eladdig hiányzó szociális létesítményeket igyekeztünk megvalósítani, továbbá magát a gyártelepet korszerűsítettük. így készült el üzemi étkezdénk, amelynek épületében a KlSZ-szer- vezet is klubhelyiséghez jutott. A helyi tanács támogatásával, s műszaki kádereink megtartása végett így indítottunk kedvezményes lakás- építési akciót. Üzemi útjaink szilárd burkolatot, a szállítási részlegünk hatalmas trélerkocsit kapott, s most fejezi be a pásztói szövetkezet a fűtőberendezés teljes felújítását. De mindehhez hozzátehetjük: tervünk kész, tavasszal kétmillió forintból újabb üzemcsarnokot építtetünk, amely még szervezettebbé teheti termelésünket. ^egeme-í íerv Látogatásunk során arról is tudomást szereztünk, hogy a tavalyi 110 millió forintos termelési tervet ötmillióval Ütra készen a Mercedes-Unima'g tréler, 14 méter hosszú műanyagtartály szállítmányával. (Fotó: Szabó Sándor) A cement — hétköznap 2. A „rossz lány”, meg a Nagy Munka A szürke falu. Bélapátfalvát így nevezik — és joggal. A régi gyárban hét évtizede gyártják a cementet, és a kéményekből kiszálló por mindenre rátelepszik. Ebben a szép fekvésű hegyi faluban hetven évvel ezelőtt láttak utoljára piros háztetőt. Most szürke minden, és az asszonyoknak dehogy is jut eszükbe, hogy mosás után az udvaron keresztbe feszülő zsinegre teregessenek : mire megszáradna az ing — a cement belekötne. Ez van. De: kell a gyár. Most azt remélik, hogy az új — modern, filteres szűrő- berendezéseivel — megkíméli majd a falut a cementszeny- nyeződéstől. Hogy azonban valóban így lesz-e, azt majd csak a gyakorlat dönti el. Mindenesetre erdőt is telepítenek az új gyár köré: fogják fel a fák a szűrőkön is kiszökő, lisztfinom cementet. Hanem a munkának ettől még mennie kell. Megállás nincs, gyakorlatilag nonstop, állandó erőfeszítés ez, és ha péntek délután az emberek nagy része haza is indul: akinek muszáj, akikre szükség van, azok maradnak. Télén is, nyáron is, éjszaka is, nappal is. Ha pedig lejár a műszak, irány a munkásszállás. Vagy a Katica. Ez a Katica amolyan „rossz lány”, akiről jobb körökben nem illik tudomást szerezni, de ha mégis elhangzik a neve, akkor gyorsan fel kell háborodni, netalán szemet lesütni, fület bedugni, mintha el sem hangzott volna semmi. Azt mondják, Katicát tulajdonképpen a gyár teremtette. Minden nagyobb építkezés teremt magának egy Katicát, és Katica étterem, eszpresszó, büfé formájában letelepszik a Nagy Munka mellé, szemérmetlenül vár műszak után — netalán műszák közbén is (?) —, és egymegemelték Rózsaszentmár- tonban. Továbbá az idén ugyancsak vállalnak munkát a Borsodi Vegyi Kombinátnak. Egy sótalanító berendezés csővezetékeit készítik el. De gondolnak most már azokra a partnerekre, akiket „kiütött a ringből” 1977-ben a nagyberuházás. — Fontos üzletfeleink ebben az évben a Budapesti Vegyiművek, a debreceni Mezőgép-telep, a Tatabányai Szénbányák Vállalat, valamint a Chemical barcsi üzeme. Ide az első évnegyedben például 80—90 köbméteres, műanyag óriástartályokat gyártunk, szám szerint száztíz darabot — halljuk Réfi Bélától. — S természetesen változatlanul készítünk 5— (i millió forint értékben labdaperselyeket, játékokat, ami azoknak az asszonyoknak, gyengébb fizikumú férfiaknak nyújt megélhetést, akik nem bírják a száltekercselő műhelyek nehéz levegőjét, munkáját. Hatvanra gondolva Ami szakmai téren, elsősorban a műszaki gárda kialakítása terén most Rózsa- szentmártönban folyik, azt immár Hatvanban sem nézhetik közömbösen. Tudnivaló ugyanis, hogy a Fővárosi Mű- anyagipari Vállalat új, korszerű gyártelep építését kezdi meg az idén a városban, a Mészáros Lázár és Herédi utak végén kialakuló ipari övezetben. Két esztendő múlva, ha ez a gyáregység is belép a termelésbe, szükség lesz gyakorlott, a technikában és üzemszervezésben jártas emberek tucatjaira. Nos, elárulhatjuk. az indító gárda a rózsái telepről kerül ki. S képzése, szakmai fejlesztése e szempont figyelembevételével is folyik napjainkban. Az előrelátásnak ezt a formáját örömmel üdvözöljük, mert záloga a majdani hatvani gyártelep gyors, zökkenőmentes indulásának. Moldvaj Győző Részlet a Nagy Munkából formán csábítgat legényt, nősembert, mindenkit. Katica öle (szíve?) tágas terem, és jóllehet padlózata hideg burkolatú, mindig kész egy kis vigaszra, me- lengetésre. Miként a jó szülő óvja gyermekét a rossz befolyástól, úgy óvja munkásait, a vállalat vezetősége is a Katicától — több-kevesebb sikerrel. — Csak nekünk nincs igazunk! — magyarázza hévvel egy fiatalember, akivel — öthat ismerős társaságában — egymás mellett szorongunk a négyszemélyes asztalnál. A szőkebajszos legény véleményét idősebb munkatársai is osztják: — Olyan isten még nem volt az égben, hogy a me- lósnak lett volna igaza! Régen se volt, most sincs. A különbség csak az, hogy ezt régen nem állította senki, most viszont ezzel akarják teletömni a fejünket. Még hogy üzemi demokrácia! — Ugyan — csillapítja a mellette ülő, negyvenes férfi —, ilyen nagy munkahelyen, mint ez az építkezés, nem is lehet. Hogy lehetne ennyi ember között igazságot tenni?! — Ügy — csattan a válasz, mint egy kapáslövés —, hogy meghallgatnának bennünket. Ügy, hogy a munkásszállás ne olvan legyen, mint egy disznóól. Ügy, hogy fűtenének is be néha, hogy ne reszkessünk egész éjszaka a hidegtől, hogy kínunkban már minden pufaikát magunkra veszünk, de legszívesebben még a vaságyat is magunkra húznánk... — Az tavaly volt — jön ismét a csillapító szó. — Tavaly, tavaly... Most sem sokkal különb. — Bánja a fene. Inkább azt intéznék el, hogy egy órával hamarabb hazaindulhatnánk, amikor hét végén letesszük a melót. Mi itt mind Szabolcsban lakunk, innen nézve az isten háta mögött, a határszélen. Amiatt az egy óra miatt négy órával később érünk haza, délután helvett késő este, éjszaka, a heti munkától meg a bumlizástól holtfáradtan. Ezt intéznék el, ezt nevezném én az emberrel való törődésnek. vagy, egye fene: üzemi demokráciának! Legurítunk még egy üveg sört, majd a társasághoz csatlakozó Brazina Andrásnak, a fiatal, nagyon tehetséges csúszózsalUs csooortve- zetőnek határozott kívánságára hárman azonnal átsétálunk a munkásszállásra. A rövid úton evvfolytnban cáfol ia a Katicában elhangzottakat. — Tavaly rossz volt a fűtés. rohadbil hideg volt. ez rendben. De most meleg van, és nincs disznóól, sőt még inkább azt mondom, ió lenne. ha a családi otlhonoVban rmo-’-mitt olyan rend lenne, mint itt. Közben meg is érkezünk.’ A barakk hosszú folyosói' in kellemes rend és meleg fogad. Találomra benyitunk a 4-es ajtón. Mint minden szobában, itt is három ágy van, asztal, székek 'és az öltözőkből ismert keskeny re- keszű fémszerkrények. A három ágyból kettő foglalt. Egyiken félmeztelen, cigány férfi fekszik hanyatt, két kezét a tarkója alatt összekulcsolva: — Arsene Lupin — mutató ja be becenevén a főnök —, majd mesélek róla, egyelőre csak annyit, hogy klassz srác. A másik ágy lakója idősebb férfi, Köböl József. Perceken belül kiderül, hogy igen sokat próbált ember, de a kedélyét nem veszítette el, tréfás, jól ülő válaszaiból bárki hihetné, sok mindenhez ért, még az irodalomhoz is. Ahhoz viszont valami kis végzettség is szükségeltetik. — Hány iskolája van, Jóska bácsi? Az öreg, aki eddig az asz-' taira állított saját minivizo- ran nézte a tévéműsort, felemelkedik fektéből, úgy válaszol : — Hány iskolám? — megtudják, ha kitalálják — Ezzel, mint féltett kincsét, megviselt, nagy alakú franciakockás füzetet vesz ki a párnája alól. Felüti, keresgél, úgy, hogy közben még egy szemüveglencsét is a szeme elé tart, hol közelebb, hol távolabb, méregeti a távolságot, olyan az egész ember, mint egy megöregedni nem tudó Fülig Jimmy, akinek már a szeme sem a régi ... De azért megtalálja, amit keresett, és fennen olvassa: „Kilenc meg kettő az óneász, hogy is lettem én bányász? Tágra nyitom a szememet, a föld alatt vájom a szenet. De mikor leszek én már vájár, hogy rám bíznák az egész bányát?” — Ezt még banyászkorom- ban írtam, — szól ki a versből, aztán, fél kezével vagy tíz centire tartva szemétől a lencsét, röviden befejezi : „Ej, te buta tök, 2x2 sosem lesz ám öt!” Egyetértünk. Ebben is, es abban is, hogy kibírható >z a munkásszálló, meglelut, vannak kényelmesebbek is. Ezek után kérdés: hány osztálya van az öreg rimfara- gónak? B. Kun Tibor Következik : Munkásarisztokraták (?) rNWÜjSM Q 1978. január 17., kedd
