Népújság, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-17 / 14. szám
css KÉPERNYŐ ELŐTT# Hagyományok A magyar televízió nem közvetítette volna egyenesből a labdarúgó-világbajnokság sorsolását. A magyar televízió, tekintettel a magas költségekre, az amúgy is kései időpontokra, egy, illetve két nap késéssel, filmről közvetítené a világbajnokság eseményeinek kivonatát. A magyar televízió ezentúl nem készülne és nem sugározna — mindegy, hogy milyen színvonalú — szilveszteri műsort. Képzeljük ezt mind el. Vajon mi lenne? Égszakadás, földindulás? Pedig mindezek és számos más közvetítési forma tartalom, lehetőség iránti igény úgy alakult ki, hogy a televízió önmaga ébresztette fel ezeket az igényeket a nézőben. A szilveszteri és nem is sokat vitatott műsor —, mert az összefércelt ruhán ki vitatkozzon, hogy öltöny-e az, vagy sem —, tavaly is, meg tavalyelőtt is, meg jövőre is, azért vált ki érdeklődést, mérgelődést, elismerést, (ezt már véknyabban), a kritikusoktól élénk reagációt —, mert megszoktuk. Tudom jól, hogy nemcsak Európa, de a világ számos országában alig, vagy egyáltalán nem csinálnak külön műsorügyet abból, hogy — sziveszter. Nálunk igen. Megszoktuk. Megszoktatták velünk. A húszéves televíziónál ez már hagyomány. A magyar ember szilveszteri főfoglalkozása — többségének legalábbis —, hogy nézi és aztán szidja a szilveszteri műsort. Akkor is, ha különösebb oka nincs rá, de akkor aztán nagyon, ha még ráadásul oka is van. Tradíciót írtam, — hagyó- mányt. És ebben nincs visz- szalépés. Immáron nem is lehet. Látom lelki szemeim előtt az időszámításunk utáni 2978. és a magyar televíziózás megteremtése 1021. esztendejének újságait: micsoda méltatlankodó felhördülések lesznek, hogy a magyar televízió még mindig nem tanult meg igazi jó szilveszteri műsort csinálni. Argentínából természetesen — kerül, amibe kerül —, lesz közvetítés. Olyan természetes, hogy lesz, mint ahogyan éjre nappal következik. Té fészert! Sok a szöveg. Illetőleg sok az értekezés laikusok és fél laikusok, értők és önmagukat annak tartók között: mi is a tévészerűség? Hát mi lehetne más, mint az, ami a televízió eszközeivel, figyelembe véve, hogy... és aztán jön a körmondat, a disciplina és még sok más jogos, okos, igaz, meg nem is igaz megállapítás. Pedig a televízió a közelmúltban kétrészes tanulmányt jelentetett meg, a maga — televíziószerű — eszközeivel arról, hogy mi is az a — tévészerű. A magyar televízió ugyanis, nem sok időkülönbséggel, egymás után bemutatott két — pardon a kifejezésért —: Kleopátra - történetet. Illetőleg az egyik Cleopatra, a másik Kleopátra volt. Az egyiket Shakespeare úr írta és az angol televízió készített belőle televíziós filmet, a másikat Mr. Hollywood készítette, szélesvásznú filmként, beleadva apait, anyait, dollármillókat, óriási reklámot, — éveken keresztül. nész. Is. Az utóbbit egyszerűen csak tévésztárnak nevezik. Mert aki ötször megjelenik a képernyőn, az már sztár, mert már tízmillióan nézték meg, országa és televízióállomása válogatja, hogy nem százmilliónyian-e? Az Nem kárba veszett kísérlet. Sok fiaskó, kudarc és nemegyszer gúnyos kritikai hang is kísérte Rajnai András „elektronikus” rendezéseit. A Turandot, ez a mese felnőtteknek, úgy tűnik, a jó útra találást jelzi a technika és a művészet frigyeben, amikor a technika nem uralkodik, de hatásosan szolgálja a mondandót. A képen Béres Ilona, mint Turandot. Hozzá kell még tennem, hogy az előbbi, az angol tévéfilm az átlag magyar néző számára kevéssé ismert — egyébként világhírű — színészeket sorakoztatott fel a kamera elé, míg a másik filmben olyan világsztárok játszottak, akiknek a neve önmagában is elég lenne ahhoz, hogy megtöltse nézőivel a Népstadiont. És csodák, csodája illetőleg egyáltalán nem csodája, hogy a kétrészes tízezreket megmozgató, világsztárokat felsorakoztató, színes, látványos, harcos, szerelmes, buja film a képernyőn csak kesernyés fanyalgást váltott ki, míg a puritán egyszerűséggel rendezett, a szöveg szépségére, a gondolatok mélységére, s a játék bensőségcsségére épített angol film osztatlan sikert aratott. Pontosabban : akkor lett igazán nagy a sikere, amikor emlékezetében a néző összehasonlíthatta az éppen látott Cleopátrát, ama angol, a Shakespeare-hez hű válozat- tal. Pedig a film a mozikban joggal aratott sikert. Ám, amint beszorult a szobába, a képernyőre, elvesztette egyéniségét, mindaz, ami benne érték volt, a látványosság, a mozgalmasság, a színek, a cselekmény harsogása, összemosódott, a képernyőn. Érdektelenné vált majhogy- nem. A televíziós angol változat Kleopátrájában nem a test szépségét, hanem az asz- szonyi, emberi lélek vergődését követhettük nyomon: lé- lekközeiből. Színész ie!zS nélkül Kezdetben volt a színész. Aztán lett a filmszínész. Is. Még később a televízió-szíigazság persze csak az, s gondolom, hogy ezzel az igazsággal nem állok egyedül, hogy van színész és — más nincs. A többi csak jelzi. A színész, ha valóban az, éppen úgy megtanulja a film „nyelvét”, mint mondjuk az angolt, ha kell, tud bánni úgy a televíziós technikával, mint a gépkocsijával. Ha igazán színész. Ha nem, akkor „tucat” lesz belőle a képernyőn is, legfeljebb nem száz, vagy ezer ember előtt, mint a színházban, hanem tízmilliók előtt a tévében. Isten mentsen a speciális tévészínész-képzéstől. Isten mentsen attól a színésztől, akit a kamera elé szabnak a jó tévészabászok: színészek. Az ami a sportban az alap, a torna, az ősi gimnasztika, ami önmagában is csodálatosan szép sport, valami olyan a színészet. A hagyományos. A színpadhoz kötött. Az emberhez közvetlenül emberi hangon szóló színészet. Aki a színpadon művész, annak a számára nem jelenthet különösebb gondot a tévékamera sem. Mindez Márkus László kapcsán jutott eszembe. Molnár Ferenc szombat este közvetített egyfelvonásosában színpadi színész volt, — ha láttuk a színpadot is. Ám, ha közelebb került a kamera, ha csak őt láttuk, a közvetlen környezetét, az arcát, a gesztusait, tökéletes televíziós színész volt. Pedig egyformán játszott kameraközeiben, vagy -távolban. Egyformán jól. Művészhez méltón. Márkus László úgy lépkedett át a technika világából a színpadi világ díszletei közé és vissza, ahogyan arra csak egy bűvész képes. Vagy egy nagyszerű színész. Inkább az utóbbi csak. Gyurkó Géza Kígyőtojás Bergman-, Pollack-, Polanski- és Hitchcock filmsket vettünk Maprar filmátvételi küldöttség a közelmúltban Londonban megtekintett több mint 40, és egyes korábban látott produkciók közül átvett 14 olyan filmet, amelyek a legnagyobb külföldi, főleg amerikai filmgyártó cégek utóbbi években készült legsikeresebb produkcióinak számítanak. Közülük egyeseket a filmvilág olyan alkotóinak nevei fémjeleznek, mint Ingmar Bergman, Roman Polanski, Sydney Pollack, Alfred Hitshcock, főszereplőik sorában pedig Faye Dunaway, Jane Fonda, Jack Lemon, Paul Newmann, Jack Nicholson, Vanessa Redgrave és Maximilian Scheel művészeket láthatja viszont a hazai közönség. A megvett filmek között helyet kapott a tavalyi barcelonai filmszemle legnagyobb művészi szenzációja, Bergman legújabb filmje, a „Kígyótojás.” Ez a film a fasizmus születését megelőző időszak vészjósló korszakát idézi fel meggyőző hitelességgel. Juhn Sturges „McQ felügyelő” című alkotása jellegzetes bűnügyi film, melyben kábítószerügybe bonyolódott korrupt rendőrtisztek, és egy miattuk félreállított, de szívós kitartással szimatoló felügyelő játsszák a főszerepet. Tony Richardson, „A hosz- szútávfutó magányossága” és több más hazánkban is nagy sikerrel játszott angol film rendezője, „Ned Elly” című alkotásában a híres ausztrál útonálló és nemzeti hős történetét dolgozta fel. A nemzetközi filmvilág sci-fi alkotásai közül is kiemelkedik Saul Bass „Négyes fázis” című, nagy sikerű fesztiváldíjas alkotása, amely a földi biológiai egyensúly megbomlásának vízióján, a hangyák inváziójának fantasztikus történetén alapul. Fred Zinnemann, amerikai rendező Júlia című filmje a náci Németországban játszódik és egy illegális antifasiszta csoport munkáját eleveníti fel. Főszereplői, Jane Fonda, Vanessa Redgrave és Maximilian Scheel. A lengyel származású amerikai filmrendező, Roman Polanski Chinatown című alkotása a Los Angeles-i kínai negyed életével és egy 1937-es gyilkosság történetével ismerteti meg a nézőket. Főszerepeit, Jack Nicholson és Faye Dunaway alakítja. Billy Wilder, amerikai ren-i dező filmje, a „Címoldal” —. melynek főszerepét, Jack Lemon és Walter Matthau játssza — a vígjátéki elemekkel tűzdelt dráma sajátos változataként egy, Nixon elnöksége idején kirobbant politikai botrány hátterét tárja fel. Filmforgalmazási szakembereink remélik, hogy a megvásárolt filmek szinkronizálása olyan ütemben halad majd, hogy egyet-kettőt már ez év végén bemutathatnak filmszínházaink. (MTI) Több százan neveztek a „Tálak, korok, múzeumok” mozgalomba A vártnál többen vállalkoztak arra, hogy négy év alatt fölkeresik az ország legjelentősebb műemlékeit, történelmi nevezetességeit, természetvédelmi területeit, a mozgalom térképén feltüntetett mintegy 800 objektumot. Ez ideig több mint hetvenen — köztük szocialista brigádok és úttörőrajok — bronz e llßnuicäti 1978. január 17., kedd fokozatot, tízen ezüst fokozatot értek el. Polgár Zoltán vecsési természetjáró múzeumbarát túlszárnyalta valamennyi társa teljesítményét: el-^'-^nt szerezte meg az arany fokozatot. Az élenjáró túrázók, akik legalább 30—40 pontot gyűjtöttek, részt vehetnek a mozgalomhoz kapcsolódó pályázatokon. A napokban három pályázatot hirdettek meg a mozgalom szervezői. A „Tanító múzeum” pályázat, a rajzpályázat és az Országos Műemléki Felügyelőség fotó- pályázata. Ursítz József: D mélyből a napvilágra 19. A hatvanas évek első felében kitűnt, hogy az eddig termelt szén mennyisége már nem fedezi a növekvő igényeket. Egyre több energiára lett szükségük nemcsak az ipari üzemeknek, hanem a mezőgazdaság fejlesztésével együtt a szövetkezeteknek, állami gazdaságoknak is. A magyar bányászat számára az igények fokozódása nehéz helyzetet teremtett. Nem mondhatjuk el, hogy gazdagok vagyunk szénben, és ehhez még hozzátartozik az is, hogy geológiai adottságaink sem kedvezőek. Főként akkor látszik mindez élesen, ha a környező országok helyzetével vetjük össze a miénket. Valamikor, a felszabadulás előtt még nem okozott gondot az igények kielégítése, még azt is megengedhették maguknak a bányák gazdái, hogy nyaranta csak heti három-négy napon dolgozzanak a bánvászok. Nem fűződött érdekük a bányászat fejlesztéséhez. Ha a termelést fokozni kellett, növelték a bányászok létszámát, és ezzel elérhették céljukat. A hatvanas években a fejlesztés feladata lett hangsúlyos és ez együtt járt a munkásvédelem fokozásával, a dolgozó emberről való gondoskodás növelésével. A Mátraaljai Szénbányászati Tröszt aránylag korszerű bányászattal rendelkezett. Nyolc év alatt (1956— 1964.) az éves lignittermelés mintegy hétszázezer tonnával nőtt, pedig a dolgozók létszáma lényegében mit sem változott. Az eredmény önmagában is elismerésre méltó. Az elismerésben nem is volt hiány A különböző kitüntetésekről szóló oklevelek az üzemi irodák falait díszítették. Elnyerték az élüzem címet és a Minisztertanács és a SZOT vörös vándorzászlaját is megkapták. A Mátravidéki Villamos Erőmű, amelyet 1948-ban még úgy emlegettek, hogy a nagy, az óriás, a korszerű, 13 év elteltével kicsinek és öregnek bizonyult. A százhúsz megawattos teljesítményű villamos erőmű részére a lignitet a bányászok biztosították. Akkor még mindenki úgy gondolta, hogy a lignit a következő száz évre elegendő lesz az erőmű üzemeltetéséhez. Senkit sem érhet megrovás azért, hogy 1948-ban még mindent másként látott, mint tizenöt évvel később, amikor már a 600—800 megawattos erőművet is csak óvatosan kezdtük nagynak nevezni. A mátraalji lignitbányák viszonylagos korszerűségük ellenére is felülvizsgálatra Régóta tudott volt a szakemberek előtt, hogy az ecsédi völgyben található a legvékonyabb takaróréteg a lignit fölött. Ez a tény és a már említett energiaigény növekedése megkövetelte, hogy az ötvenes évek elején hozzákezdjenek a nyitóárok kialakításához, gödröt mélyítsenek a külfejtés céljára. A kísértet kudarccal végződött. Ennek csupán az a magyarázata, hogy a kezdetleges eszközökkel készült nyitógödröt a fakadó víztől nem tudták megmenteni. Amikor 1955-ben elkészült a Mátraaljai Szénbányák szorultak. Éppen a növekvő energiaigény tette ezt szükségessé. Megszületett a felülvizsgálat eredménye, amely megállapította, hogy a mély- művelésű bányák a gyors vágathajtás, a hidraulikus fejtési páncélpajzs és a folyamatos szállítóberendezés ellenére sem tudnak eleget tenni az igényeknek. A geológiai viszonyok lehetővé teszik viszont, hogy a korszerűsítést a külszíni fejtések kialakításával folytassuk. Ahol a hat méter vastag lignittelep fölött csak tizenhat méter átmérőjű a takaróréteg, ott nem szabad mély- műveléssel dolgozni, hanem csak külfejtést szabad alkalmazni. távlati terve, akkor még a mélymúvelés lehetőségét foglalta csak magába, kiterjesztve azt azonban a Zagyvától a Tárnáig. Ez a fejlesztési terv akkor nagyon reálisnak tűnt és optimizmussal telítődött. A realitását ennek a fejlesztési tervnek az adta meg, hogy csaknem pontosan meg tudták határozni az egyes lignitmezők területét. A pe- tőfibányai altáró és a gyöngyösi XII-es altáró segítségével a koncentrált szállítást is biztosítottnak vették. Az optimizmust pedig az a hatalmas szénvagyon táplálta, amely ezen a vidéken várt a kibányászásra. Az akkori terv azonban két nagyon fontos dolgot nem vett figyelembe. Az egyik az, hogy célfogyasztóként továbbra is csak a már addig is üzemelt Mátravidéki Erőművet vette számításba. Nem gondolt arra, hogy ez az erőmű a következő években már nem tud elegendő mennyiségű villamos energiát fejleszteni. A másik ok pedig az volt, hogy a mélyművelésnél bekövetkező mintegy 50 százalékos szénveszteséggel sem számolt. Ez ped g azt jelentette, hogy hiába volt meg a hatalmas szén- vágyon, annak csak mintegy felét lehetett a hagyományos bányászattal a felszínre hozni. Az élet fejlődése végül is rákényszerítette a Mátraaljai Szénbányákat arra, hogy új megoldást keressenek. Bár az a terület, ahol a külfejtés munkálatait megindították, telekkönyvileg Szűcsihez tartozott, miután azonban földrajzilag Ecséd- hez esett közelebb, ezért Ecsédi Külfejtés néven vált ismertté ez a bánya. A körülbelül két négyzetkilométernyi területen ösz- szefüggő szénvagyon feküdt. Elhelyezkedése majdnem szintes, vastagsága hat-nyolc méter. Ezt a területet mélyműveléssel megközelítette már a Petőfi Altáró és a szűcsi X-es akna. Számos kutatófúrást is végeztek, és a már korábban kialakított nyitógödör azt igazolta, hogy körülbelül húszmillió tonna lignit külfejtéses kiaknázására adott itt a lehetőség. A munkát a Földkotró Vállalat kezdte meg és ahogy a különböző gépek kiemelték a fedőréteget, ahogy mélyült a nyitóárok, úgy nőtt ki egy új hegy ettől az ároktól bizonyos távolságra és ezzel ennek a tájnak a korábban megszokott képe teljesen megváltozott. A víz, az iszap ismét a gondok sorát adta. Nagyon sokan jöttek el a környékről is, hogy a munkákat megnézzék, kíváncsiskodva a gépek teljesítménvé- re. A bányászokat egyáltalában nem érdekelte különösképpen a külfejtés megnyitása, mivel nem hitték el, hogy a mélyművelést ezzel a módszerrel pótolni lehet majd. Az idő múlásával véleményüket meg kellett változtatniuk. (Folytatjuk) j
