Népújság, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-18 / 297. szám

Fizessen a tanács?

Minisztériumi emberrel beszélgetek: „Talán a legfontosabb napjainkban a központi irányítás hatékonysága" — mondja beszédtémánk kapcsán, és lehet, hogy rossz a fülem, de a hangsúlyt, mintha a központi irányításra tette volna, mintsem a hatékonyságra. Persze ez legkevésbé fülkérdés, hanem alapvetően politikai.

Tanácsi emberrel beszélgetek: „Talán a legfontosabb napjainkban az, hogy növeljük a tanácsok önállóságát, ön- kormányzatát” — mondja ugyancsak beszédtémánk kapcsán, és lehet, hogy megint rosszul hallom a hangsúlyt, de mintha az önállóság keményebben hangzott volna, mint a mondat többi része. Ám az is és itt is tény, hogy most sem a beszélgető partnerek egyikének jó, vagy rossz hallása a lényeg, hanem a politika. Mármint az állam- igazgatás, az államhatalom belső irányításának, s az azon belül érvényre jutó — vagy kevésbé jutó — demokratizmus politikája

Ki vitathatná, hogy napjaink valóban legfontosabb tennivalója az élet minden területén: a hatékonyság javítása. És ki kérdőjelezhetné meg, hogy éppen a hatékonyság az, ami egész politikai, gazdasági, állami életünknek még ma is egyik meglehetősen gyenge pontja Ezen változtatni, ezen javítani, ezt zászlóra tűzni nemcsak okos, de népszerű feladat is egyben. Ám azon sem lehet vitatkozni, hogy a tanácsok önállósága, önkormányzatuk erősítése, más szóval a helyi feladatok felelős helyi mérlegelésének biztosítása és az abban való döntés lehetősége alapvető társadalmi életünk szocialista fejlődésében. És aki ezt a gondolatot a zászlajára tűzi, az okos és népszerű dolgot tesz.

De hát akkor melyik oldalon az igazság? Hogyan lehet összeegyeztetni a központi irányítás hatékonyságának oly fontos növelését, az azt objektívan, vagy éppenhogy szubjektívan esetleg keresztező helyi önállóság erősítésével? Vagy megfordítva: hogyan lehet úgy növelni a helyi tanácsok, vagy akár a megyei tanács önállóságát a döntésekben, az önkormányzat erősítését a feladatok kidolgozásában, ha azokat megkérdőjelezhetik az országos hatáskörű szervek, minisztériumok központi irányításból fakadó in- tékedései ?

Feloldhatatlannak tűnő ez az ellentmondás.

Pedig nem az. Sőt. De menjünk talán sorjában a dolgok lépcsőin.

Gyakran hallott „minisztériumi mondás”, hozzá kell tenni persze, hogy nemcsak minisztériumi, miszerint . fizessen a tanács”. Más szóval, úgy vélik fent, hogy egy szaktárca irányításának hatékonysága nem más, mint a drótot „hatékonyan” rángatni. Vagy hatékonyan tudni telefonálni. Leszólni: fizessen a tanács. Ha a tanács „fizet”, azaz saját eszközeiből hozzájárul valami minisztériumi elképzelés megvalósításához, akkor az irányítás hatékony. Ha nem járul hozzá a tanács, akkor természetesen önálló s-tanács. Nevetséges dolog az ilyen mérlegelés. Először is nyilvánvaló, hogy a tanács — legyen az megyei, vagy alsóbb fokú — jóváhagyott költségvetéssel dolgozik, — ha valahonnan elvesz valaki, vagy valami javára, akkor teszi ezt valaki, vagy valami kárára. Az olyasfajta mérlegelése a hatékonyságnak, miszerint egyetlen telefonra öt új óvoda épül, avagy egv sem, az nem egyéb, mint tárcasovinizmus, amely ráadásul csak az eszközökben látja munkájának értékét és mértékét: a hatékonyságát.

Ám fordítva is igaz: nem a tanács önállóságát példázza, ha adott esetben, országos érdekek, vagy a helyi érdekek nagyobb távlatból történt jobb megítélése nyomán sem hajlandó eszközeit megfelelően átcsoportosítani. Ennek seínmi köze az önállósághoz, sokkal több a vaskala- possághoz. Bár az a benyomásom, hogy az utóbbi eset a ritkább, mert a tanácsi vezetők — érthető okokból — nehezei/ szállnak vitába felsőbb állami, tanácsi szervekkel, s vezetőivel. Néhány millióért minek szembekerülni maju-mi százmilliók sorsában dönteni tudókkal és fogókkal.

Nyilvánvaló, hogy sem az irányítás hatékonysága, sem az önállóság nem mérhető a telefonon adott és pénzösz- szegekre vonatkozó utasítások, kérelmek teljesítésével, avagy nem teljesítésével, már ami az önállóságot illeti. A lényeg ugyanis abban van, hogy éppen a hatékonyság követeli meg a nem parttalan, de igen széles önállóságot és éppen ez az önállóság az, amin keresztül kibontakozhat a központi irányítás hatékonysága. Vagy legalábbis érvényesülhet!

Miféle elképzelés az olyan, aminek a tanácsi szinten nincsen semmiféle kontrollja, nincsenek elgondolások azok végrehajtására, az országos tervek, koncepciók okos helyi Átültetésére? Hatástalan. Vagy csak fél hatásfokú. És milyen önállóság az, amely nem törekszik a helyi ráfordítások maximális kihasználására, a takarékos gazdálkodásra, az ésszerűségre, a saját tervek és elképzelések gondos egyeztetésére az országos elképzelésekkel? Kis pénz mellett is sok jó szándékkal, buzgósággal, szakértelemmel lehet megvalósítani olyan országos javaslatokat is például, amelyekre úgymond nincs se szellemi, se anyagi kapacitás. Az első olvastán. Ám értve és felmérve azok országos fontosságát, a dolgok új sorrendiségével végül is lehet találni mindenfajta kapacitást. Szellemit is, de még anyagit is.

Nem szembeállítandó, sőt egymást kiegészíten- iőn érthető és alkalmazható a központi irányítás hatékonysága és a helyi önállóság, az önkormányzat növelése. Vem egymást kizáró, de éppenhogy egymást feltételező dolgok ezek, és a szocialista demokratizmus lépcsőin egyre feljebb haladva olyan korlátot jelentenek, amelyekbe nem beleütközni, de kapaszkodni kell és lehet

A tanácsok szakigazgatási szervei és a választott testületek kapv-solatait.’k vizsgálata e tekintetben már mesz- szebb és más területekre is elvezetnélek bennünket. Mert azért az is nyilvánvaló, hogy sem igazi hatékonyság, sem valódi önállóság e kapcsolatok korszerű továbbfejlesztése nélkül elképzelhetetlen. De ez már egy másik téma lenne.

^AA^AAAAAAAAA/VVV^VVVVVVNA/VVVVVVVVVVVWVVAA/VVVWWVVVVVWVW (

A tél I örömei f

(Fotó: Németh Ernő) >

>

S

{

5

5

>

i

B

z adó Caux-tól nem messze, a La Taupini- ére („Vakondtúrás”) dombon, egy egyedülálló házban működött „Szonya” építette, s több mint kétezer kilométer távolságot hidalt át. A semleges Svájcból, ahol a szovjet hírszerzők fontos csoportja működött, a hitlerista Németország ellen irányítva tevékenységét, indultak a hírek, értesülések a Nagy Földre, a Szovjetunióba. Internacionalisták egész csoportja tevékenykedett itt: magyarok, németek, svájciak, angolok, hogy a láthatatlan fronton segítsék a Szovjetuniót az emberiség ellensége, a hitleri fasizmus ellen. Az adót — most tudtuk meg a Berlinben megjelent, s az NDK határain túl is nem kis szenzációt keltő könyvéből — Ruth Werner működtette, a Vörös Hadsereg katonai felderítő szolgálatának munkatársa 1933 nyarán lett.

A konspiráció szabályai

Akkoriban Radó Sándor — ő már korábban közreadta emlékiratait, a „Dóra jelenti” természetesen az NDK-ban is megjelent fordísában — csak annyit tudott róla, hogy „Szonya” minden bizonnyal „a Központ megbízható embere, és kellő tapasztalattal rendelkezik”.

Radó Sándor könyvében még öt esztendővel ezelőtt sem mondhatta el, hogy Szo- nyáról már sok mindent megtudott időközben. Még azt sem árulhatta el, hogy a bátor szovjet felderítőnő, akivel annak idején Svájcban együtt dolgozott,^ Ruth Werner berlini írónővel azonos. S hogy a Dóra jelenti megjelenése előtt már kétszer is találkoztak. Amint most Ruth Werner írja, először Berlinben, később Budapesten.

Helyreáll! a kapcsolt

Első találkozásukkor a körülmények természetesen cseppet sem voltak ilyen ba- rátságosak. 1939 végén történt, Genfben, hogy valaki átutazóban, a Radóék házának kapualjában lévő postaládába levelet dobott be, amelyben — természetesen nem nyílt szöveggel — értesítette, hogy a közeli napokban a Központ megbízottja révén helyreáll a kapcsolat, amely a háború kitörése után Radó és Moszkva között megszakadt.

Ruth Werner most elmond ja: Radó, akinek ő egyébként az „Albert” fedőnevet adta, meglehetősen bizalmatlanul fogadta őt, s ő is sokáig töprengett az együttműködés

A

direktor

mindent

tudni

akar

módján és formáján. A Központ utasítása, amelyben megadták a másik munkatárs pontos nevét és lakcímét, s megparancsolták, hogy előzetes értesítés után személyesen keresse fel őt, teljesen szokatlannak számított a szigorú konspirációra épülő munkában. A Központ által feltett kérdések, amelyeket aztán Szonya személyesen tett fel „Albert”-nek, Radó számára túlságosan is részletekbe menőeknek tűntek. Moszkva tudni akarta, hogy egyáltalán működik-e még az iroda, amellyel az összeköttetés megszakadt.

Különösen kényesnek tűntek azok a kérdések, amelyek a Központ és Radóék közötti kapcsolat helyreállításával voltak kapcsolatban. Szonyá- nak ugyanis nem volt felhatalmazása rá, hogy felajánlja adóját a csoport híreinek továbbítására, Radó viszont meglehetősen bizalmatlanul fogadta azokat a kérdéseket, amelyek híreinek továbbítási lehetőségeit célozták, A szovjet felderítés fontos munkatársaként dolgozó magyar földrajztudós, aki egyébként Szonyára „egy kissé szétszórt íaidós benyomását keltette”, nem szerette, ha őt faggatják, s inkább ő akarta faggatni látogatóját.

A bizalmatlanság azonban nemsokára eloszlott. Tulajdonképpen megsértették a konspiráció szabályait, amikor kettőjük megbeszélései alapján döntöttek el egy sor kérdést, de hosszú megfontolás után abból indultak ki, hogy a rendkívüli helyzet rendkívüli döntéseket követel.

Hírek a zseblámpábaR

A találkozó légköréhez jó tékonyan járult hozzá Lene asszony, Radó felesége, aki mint Ruth, szintén Németországból származott ö — legalábbis amennyire a

konspiráció megengedte — közlékenyebb volt, tréfakedvelő és temperamentumos. A két német kommunista asz- szony között azonnal a ro- konszenv láthatatlan szálai szövődtek.

A látogatás eredményeként 1940. elején helyreállt a kapcsolat a Központ és Radó között. Szonya rádiója rendkívül sokat működött, s ez — mert a háború miatt mindenféle amatőr rádiózást megtiltottak, tehát a munka veszélyesebbé vált — nagy kockázatot rejtett magában. Albert hírei azonban olyan fontosnak bizonyultak, hogy a Központ parancsot adott ennek vállalására is, s Szonya, akinek pedig akkor már két kicsi gyerekről is kellett gondoskodnia, habozás nélkül vállalta ezt is. Nehézséget okozott, hogy Radó a híreket Genfben gyűjtötte, az adó azonban Caux-ban működött. Az út mintegy három órát vett igénybe. Szonya egyik segítőtársa és mostani férje, az angol származású Len találta ki, hogy egy zseblámpában készítsenek rejtekhelyét az üzeneteknek. Meglehetősen egyszerűen oldották meg a dolgot. Az egyik elemet kivették, az égőt kicserélték olyanra, ami egy elemmel is működött, annyi ólmot tettek a kivett elem helyére, hogy a súly egyezzék és aztán a fennmaradt üregbe rejtették a selyempapírra írt üzeneteket.

Honduras! útlevéllel

Időközben veszélyfelhők tornyosultak Len feje felett. Hermannt, Szonya egyik munkatársát a svájci hatósá-' gok letartóztatták. Aztán Ollo, aki pedig valósággal Szo- nyáék családjához tartozott, (annak idején még gyerekkorában Ruthot gondozta, s most az ő két kis gyerekére vigyázott), házi perpatvar nyomán feljelentéssel fenyegetőzött. Az a hondurasi útlevél, amellyel a Központ — jobb híján ellátta — munkatársnőjét, sem adott túlságosan nagy biztonságot. A szomszédban egy katonai alakulat táborozott, s ez sem tette kényelmessé a helyzetet. Végül Szonya elhatározta, hogy Genfbe költözik. Ezt mindenekelőtt az tette szükségessé, hogy Albert egyre több munkát adott a rádióadónak, s a Genf és Caux közötti szüntelen utazgatásnak véget akartak vetni.

Genfbe Szonya és Len már mint férj és feleség költözött. Névházasságról volt szó: a Központ, amely nem tudott Szonyának a hondurasi útlevélnél — Ruth Werner egy szót sem tudott „hazája” nyelvén — jobb papírokat biztosítani, ezzel elérte, hogy munkatársnője kifogástalan, valódi iratokkal rendelkező angol állampolgárrá váljék. Jóllehet papírházasságról: volt szót, s nem volt pénzűig fényes esküvőre, az ünnepélyes keretek nem maradtak el. A Vörös Hadsereg napján, február 23-án mentek na anyakönyvvezetőhöz. Az ünnepi ebéd palacsintából állt. Ruth és Len ma is együtt élj a Központ által elrendelt névházasságból igazi szerelem lett.

Rádiós’skola Géniben

Géniből működött továbli tehát az adó, ami Albert és a Központ közötti összeköttetést biztosította. Még a „Vakondtúráson” Szonya Lent és Jimet is kiképezte rádiósnak. Most hárman hozzáláttak, hogy Edmund Hamelfc és feleségét, Olgát, egy kis genfi rádiókereskedés tulajdonosait kiképezzék rádiósokká. Olgát kiképzője mély- fekete szemű szépségnek látta, s úgy emlékezik vissza rá. hogy sokkal szorgalmasabban tanulta a rádiózást, mint a férje. Amikor 1940. végén, a Központ utasítására, Szonya áttelepült Angliába, Hame- lék már önállóan képesek voltak a munka elvégzésére, amit bátran folytattak egészen letartóztatásukig. Vagyis 1943. ‘ októberéig, amikor is a svájci elhárítás nyomukra jutott. De hát ez már nem Ruth Werner visszaemlékezéseihez tartozik, ezt Radó Sándor mondta el, s Hame- lékről jócskán szó esik majd a Dóra jelenti filmváltozatában is, amelynek egyik utolsó jelenetét — a főhős és felesége izgalmas, vesze- • lyes átszökését a francia határon — éppen az elmúlt napokban forgatták Szilvásváradon.

Szonyának oroszlánrésze volt, abban, hogy a Rado- csoportnak helyreállt a ná- ború kitörésekor megszakadt összeköttetése a Központtal, s még mielőtt a hitleristák megtámadták a Szovjetuniót, két adó-vevő és három kiképzett rádiótávirász állt a rendelkezésére. Szonya maga Oxfordban hallotta a rabló- támadás hírét Adója akkor már ott működött. De ez már új fejezete életének és az arról írt izgalmas könyvének is.

PINTÉR ISTVÁN J