Népújság, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-09 / 238. szám

<

Emberarcú ember

Meglehetős rácsodálkozással hallanák a köznapi beszélgetésben az ilyesfajta kérdést:

— .. .és mondd, milyen az életmódod?

— Izé..., hogy mármint az én micsodám..az életmódom? Hát voltaképpen nem panaszkodhatom — jöhetne és jönne is az óvatoskodó válasz.

Eszem ágában sincs most, és itt a hazai életmódkutatás fontos és tudományos területére beszabadulni Sem fegyverzetem nincs hozzá, már ami az effajta kutatások tudományos eszköztárát illeti, sem helyem, hiszen e rovat szűkre szabott terjedelme nem a tanulmányokra, különösen a nem hozzáértő tanulmányokra szavatolt. A kissé tudománykodó, meg a nagyon is köznapi kérdés és a ráadandó bármilyen válasz valamiképpen, akaratom ellenére is, ha nem is az életmód, de az életfelfogáskutatás (nem tudom, van-e ilyen egyáltalán) területéhez kötődik. Még közelebbről: a politikai közgondolkodás területéhez.

Mert mi a válasz a feltett kérdésekre, legyenek ezek a válaszok akár megelégedettek, vagy, elégedetlenek, számunkra pozitívnak hatóak, vagy éppen ellenkező előjelűek? Az esetek döntő többségében arra a kérdésre, hogyan él valaki, milyen az életmódja, a válasz általában az anyagi — nem az objektív! — világ valóságából való. Köznapian, jól él, mert van pénze, háza, autója, külföldi útja, balatoni, vagy hobbykertje, mert megvan mindene, vagy majdnem megvan, illetőleg nincs balatoni telke, még laká6a sincs, kerékpárja van csak, és nincs takarékbetétkönyve sem. Hozzátartozik az igazsághoz, mégpedig az örvendetes igazsághoz — nem tagadva ezzel persze a fölös gondokat és a fölös' gondokkal küszködő társadalmi rétegek létét sem —, az ilyetén feltett kérdésekre évtizedünk második felére jobbára a megelégedettség hangján érkezik a válasz.

A világ anyagi — tanítják a materialista filozófusok, s némi facsart szellemeskedéssel, rögtön azt is hozzá lehet tenni, megtoldva egy kis konyhafilozófiával, hogy a világ: anyagias. Ha van tisztes — különösen, ha még nem tisztes is — jövedelem, ha a szükséges anyagi javak körülvesznek, ha biztosítottak megszerzésük lehetőségei, akkor heuréka, itt van már Kánaán, de a szocializmus legalábbis. Van miből élnünk, van miből jól élnünk, arra is telik gyakran már, amire egyébként nem nagyon telne, de majdcsak lesz valahogy, egyszóval a mi világunk egysége e világ anyagiasságában rejlik. Nem anyagiságában: anyagiasságában!

Miért lenne az baj, ha egy olyan ország és olyan nép számára, amelynek történelmében alig, vagy egyáltalán nem is tették fel mindeddig számára a kérdést: hogyan él? — miért lenne baj, ha ez most jó él. Hiszen ezt a kérdést annaktájt nem szemérmességből nem tették csak fel, mert minek is kérdezni ilyest olyastól, aki az éppen hogy létezés szintjén él, s különösen is uralkodó osztályának hol volt valaha szemérme akár ilyen téren is! Nem tették fel ezt a kérdést egyszerűen azért, mert nem is érdekelte a felső tízezreket, hogy az alsóbb milliók hogyan élnek. Nos, mindez már történelem.

És éppen hogy ez már történelem, s amiért ez már történelem, lehet jogos és szükséges is az őszinte, és a válasz tekintetében többé-kevésbé magabiztos kérdés, és lehet a válasz is az anyagi javakban gyökeredző. A gyomor telítettségét hamarabb megérezzük, mint az értelem' éhének oltását. A meleg ruhát a fázó testen elébb, mint a nép tavaszára forduló nap kezdődő melegét. Egyszóval: az anyagiakat elébb, mint a szellemieket. Csakhogy már úgy vélhető, a harmincharmadikra forduló évek távolából, hogy a társadalom szemlélete, s benne, vele egvütt természetesen az egyes ember véleménye is az életmód megítélését illetően, túlléphetne már a csak a kézzel fogható anyagiakon. A szocialista társadalmi rend nem azért különb a kapitalista világtól, mert az egykor nincsteleneknek, az egykor elmaradott és mára felépített ország új fiainak már képes megadni azokat az anyagiakat, vagy azok nem kis hányadát, mint amit képes a kapitalizmus. Nem azért különb, mert olcsóbbak a vendéglátóipari árak, mert kisebb a jövedelemadó mértéke, s nem azért „érte utói” valamely kapitalista országot történetileg, mert történelmileg már van ereje hozzá, hogy gépkocsit dugjon a proletár feneke alá.

A ronda sátortetős házak egyben szívet melengetők persze, mert anyagi gyarapodásról, emberibb életről tanúskodnak, mint a gépkocsik is, a víkendházak is, az arany karperecek, meg a világ összes tájáról összehordott, és hordott cuccok hivalkodása is. Csakhogy ami a lényeg ebben, az új arcú és tartalmú, eleddig soha nem volt társadalomban, hogy az ember emberhez való viszonyát teremtette újjá. Hogy az embert, nem mint a Lee-farmer hordozóját, mint egy Zsiguli tulajdonosát, vagy egy balatoni villa bérbeadóját tekinti a társadalom tagjának, hanem mint — embert. Emberségével, lelki- ismereti szabadságával együtt, azzal, hogy az ember lett a fontos. Az alkotó, a teremtő, a gondolkodó, a közösségben és a közösségért élő, arra mindig építkező ember.

Ha gyalog megy akkor is. Ha nincs még a Mátrában se víkendháza, akkor is. Ha régimódi és olcsó szövetnadrág borítja az ülepét — akkor is fontosnak, nagyon fontosnak tartja. A társadalom alapjának. Akiért, s akivel, 's akitől történik, de legalábbis történhetik itt minden. Gyakori hivatkozás és kép: a kapitalizmusban részvétlenül átlépik a földön fekvő embert. Mint általános kép, persze igaz. Ám van olyan érzésem, hogy nálunk — és persze ez is csak általánosított kép — nem lépik át, hanem előbb részvéttelien félrehúzzák, s csak úgy hagyják ott. Mert sietni kell, talán éppen valami maszek munkára, hogy meglegyen a drága vaskerítés.

— Hogyan élsz? — Emberségesen!

Nem nagyon kapni ilyen választ a kérdésre. Eszem ágában sincs szót emelni az anyagi javak ellen. Csak miatt! Az emberi érték és mérték valamiféle ilyetén megméretése miatt. Az emberi élet és végcél effajta kitűzése miatt. Mert akkor az a helyzet alakulna ki, hogy a szocializmus jóvoltából és keretei között megteremtjük magunknak és magunkban a mi kis házi kapitalizmusunkat. A szellemiekben okvetlen. A közönnyel és kicsinyességgel, az érdektelenséggel és a kivagyisággal, a teperéssel és az önzéssel.

Miért: emberarcú ember nem ülhet a gépkocsi volánja mögött?

9%* ^ '<7^

«0<W\^VWVWA/W**A/WWWVVWWW\Ai^/VWW\A/VW»A*iWV\*\OAA<VV\i»

VAGONOK í

unkahelyem a gyár ed- zóműhelye lett. Nem

■ önálló műhely ez,

1 csupán egy nagyobb

üzemrész, a csigafúró 11 műhely tartozéka, egy

Hmb másik kis műhellyel,

a barnítóval együtt. Szorongva néztem szét, amikor először a kis műhelybe léptem. Nem rettentett a meleg, se a munka nehézsége, de éreztem, hogy most évekre választok. Az üzemvezetőnél jelentkeztem. Karon ragad. Gyors mozgású, hadaró beszédű, energikus ember. — Hát ez az edzőműhelyünk — kezdi. — Meg fogjuk tanítani edzeni. Tizenegy forintos órabért tudok adni magának. Most egy kicsit meleg van itt, de majd meglátja, télen milyen kellemes lesz.

Figyelmesen hallgatom. Odaállunk az egyik kemence mellé. Idősebb, vékony férfi dolgozik. Észreveszem, hogy időnként a falon levő órára pillant.

— Nem nehéz munka — folytatja az üzemvezető —, csak arra kell vigyázni, hogy az időt pontosan betartsa. Ismeri az órát? — néz rám kérdően.

— Láttam már — dadogok zavarodottan.

— No, akkor jó munkát. — Kezet fogunk, azután kisiet a műhelyből.

Formaságok következnek. Bemutatkozás. Ismerkedő kérdések. A mi kis műhelyünk tizenötször nyolc méteres lehet. Két nagy vasajtóval. Az egyik a gyárudvarra, a másik egy folyosóra nyílik, ami a nagyműhelybe vezet. Az ajtók a leghidegebb telek kivételével mindig sarkig tárva vannak. A meleg sokszor még így is elviselhetetlennek tűnt. A műhely egyik oldalán sorakoznak az edzőkemencék. Egy előmelegítő gázkemence, mellette egy 850 fokos sóval töltött előmelegítő edzőkályha, közvetlen amellett pedig egy 1220 fokos — szintén sóval töltött — úgynevezett gyorsedző. Itt történik tulajdonképpen a fúrók edzése 12-es méret fölött. A méret a munkadarab átmérőjét jelenti milliméterben.

Feri már ott van, látom, mérges.

— Mi van? — kérdem nevetve.

— Nézd meg, ezek az indiánok mennyi melót hagytak itt. Mondtam nekik: nem jó ez a játék. Éjszaka nem lehet annyit dolgozni, mint nappal. Nekünk itt van az edzés, a megeresztés, a lapedzés, és még be is kell gyújtani az automatát. Hát mindent nem lehet egyszerre, és akkor még csináljunk is any- nyit, mint a nappalosok, akiknek mindebből csak az egyiket kell csinálni.

Megegyeztünk, hogy egy hétig Feri gyújt be, egy hétig én. Ez nem nehéz, csak veszélyes és hosszadalmas munka. Az automatából minden este kiszedték a sót — energiatakarékosságból, mert azon éjjel nem dolgoztunk —, és nekünk reggelre be kellett gyújtani. Az abból állt hogy a darabossá dermedt sót össze kellett törnünk kalapáccsal. Vigyázva, hogy a pattogó sószilánkok nehogy kiverjék a szemünHalmos Ferenc:

Hz

edzömöhelyhen

Készletek egy szociográfiából

két. Azután a kályha két elektródája közé egy grafit- rudat raktunk, és egy vassal a grafitrúdon keresztül — ami ez esetben egy ellenállás szerepét töltötte be — öszekötöttük az elektródákat. Kezünkkel kellett tartani a vasat, mert egyébként eldőlt volna. Rákapcsoltuk az áramot, a grafitrúd felizzot, és felolvasztotta a tetejére szórt sót. Vigyázni kellett, mert ha a grafit elmozdult és a vasak összeértek, akkor rövidzárlat keletkezett és kicsapta a biztosítékot. Több kritikus pont volt. Az egyik, amikor a grafit izzani kezdett, mindjárt az elején. Olyan szikraesőt produkált, hogy nemegyszer meggyulladt a hajunk, de nem engedhettük el a vasat, mert akkor kezdhettük élőiről. Ügy próbáltunk állni, hogy a szikra elkerüljön bennünket. Néhányszor előfordult, hogy egy idegen betévedt, vagy egy új dolgozó, aki nem ismerte még a begyújtással járó kellemetlenségeket, meglátva a szikraesőt, kimenekült a műhelyből. Sokszor nagyobb szikrát csináltunk, mint ami elkerülhetetlen lett volna, hogy megrémisszük az arrajáró- kat. A második kritikus pont az volt, amikor a só olvadni kezdett. Soha nem tudtuk, hogy mikor kerül nedves só a száraz közé. Ilyenkor kirobbant a kályha. Ezt már mi is komolyan vettük. Lehetőleg távol tartózkodtunk a kályhától, és csak akkor mentünk közelebb, ha sót kellett rátenni, vagy a vasat kellett megigazítani. Akkor is óvatosan, vigyázva. Éjszakázásom alatt egyszer robbant csak ki a kályha, de azt soha életemben 'nem fogom elfelejteni. Már félig volt a kályha olvadt sóval. Ilyenkor már magától olvadt tovább. Rátettem a maradék darabos sót is, és odamentem Ferihez neki edzeni, hogy mielőbb meglegyünk a munkával. Ez volt a szerencsém, mert így elég távol voltunk a kemencétől. Nyugodtan dolgoztunk. Egyszer csak egy fénycsóvára kapom fel a fejem, amit hatalmas robbanás követ. Egymásra nézünk. Mintha megbénultunk volna, moccani sincs lelkierőnk. Feri ocsúdott előbb. Odaszalad, lekapcsolja a kályha elektromos kapcsolóját. Most már közelebb merészkedünk. A kályha majdnem üres. Az ötven kiló nyolcszáz fokos folyékony só egy része a plafonon, a többi szétfröccsenve és megdermedve a kályha körül, a vasszekrényen, a betonpadlón.

— Ha itt áll valamelyikünk a közelben? ... — nem fejeztem be a mondatot, de mindegyikünk agyán végigfutott, hogy mi lehetett volna akkor.

Mindegy mo6t már. Üjra kell kezdeni a begyújtást. Soha nem féltem annyira, mint az alatt az egy óra alatt, amíg újra elindult a kályhában a só olvadása. Mikor megnyugodtunk egy kicsit, kiderítettük, mi okozhatta a robbanást. A folyékony só a kályha aljában a hőmérséklet emelkedésével terjedni kezdett. A tetején viszont még egy megdermedt egybefüggő sóréteg volt. És mielőtt az felolvadt volna — utat engedve a folyékony só feszítésének — kirobbant. A nyomás-ellenállás egyszerű fizikai törvénye szerzett érvényt magának. És ezeket a véletleneket bele kellett kalkulálni a munkánkba.

Mikor Tibi reggel megjött, már nevetve meséltük az esetet.

— Képzeld, úgy megijedtünk, hogy mozdulni se tudtunk. Ott álltunk az edzőkályhánál, mint két balfácán.

Ezen mindenkinek át kell esni egyszer, aki ilyen helyen dolgozik. Hiába magyaráztuk az új dolgozóknak, hogy vigyázzanak erre, meg arra, amíg maguk is át nem estek a tűzkeresztségen, nem hitték el. Nekünk ez volt a tűzkeresztségünk.

• ♦ •

A felolvadt és 1220 fokra felhevített 6Ó nagyon veszélyes. Ha hideg, vagy nedves anyagot mártottunk bele, robbanásszerűen kifröccsent. Elugrani nem volt ilyenkor idő, legfeljebb elfordulni, hogy a szemünket ki ne égesse. A műanyagarcvédőt nem használtuk, mert könnyen bepárásodott, és nem láttunk tőle. De ugyanígy kirobbant a só akkor is — csak még hevesebben —, ha víz került bele, vagy akár csak egy iz- zadtságcsepp hullott a homlokunkról az anyagra, amit edzeni akartunk. Erről ugyan nem beszéltünk soha egymás között, de valamennyien — akik egy-két robbanást átéltek már — féltünk a sótól. Mindig csodáltuk az új dolgozókat, akik az első napokban olyan bátran mártogat- ták a fúrókat a sóba, olyan magabiztosan öntötték a lapátról a darabos sót a kemencébe — mikor utána kellett tölteni —, hogy nem győztük figyelmeztetni őket.

— Ne olyan hirtelen rakja bele, mert rosszul jár.

Nem hittek nekünk. Mindaddig, míg át nem estek a tűzkeresztségen. Volt, aki szerencsésen, egy alapos ijedtséggel megúszta, de többen meg is égtek. Ki kevésbé, ki jobban. Egy-egy nagyobb sórobbanásnál a plafonig felcsapott a só, és a kályha körül másfél-két méteres körzetben szétfröccsent A bőrre esve beleégett az emberbe, és ez még súlyosbította az égési sebet. Komolyabb baleset nem történt soha, de ilyen kisebb égések mindannyiunk testét tarkították. Erre a félelemre alapozódott az egyik leggyakoribb hec- celődés, ami komoly következményekkel is járhatott volna. Sokszor elkerülhetetlen volt, hogy nedves, vagy hideg anyagot kellett a kályhába tennünk. Ilyenkor nem raktuk rögtön bele, hanem

hosszú kampós vassal a kályha fölé tartottuk és így szárítottuk, aztán lassan, szinte milliméterről milliméterre eresztettük bele a sóba. Nem is lélegeztünk ilyenkor, készenlétben állva arra az esetre, hogy ha kicsapna a 6Ó,' azonnal vissza tudjuk rántani az anyagot, és menekül-' jünk, ha még lehet. Két érzés munkált ilyenkor min--* denkiben: a félelem és a vigyázó, megfeszített figyelem.' Ekkor jött a tréfa. Valaki észrevétlenül az illető háta mögé lopódzott egész közel, és a füle mögött tapsolt! egyet, vagy kalapáccsal ráütött valami vaslemezre, ami1 hasonlított a robbanás hangjára Az illető hanyatt-homlok menekült ki a műhelyből, az ijedtségtől a gyomrában kezdett verni a szíve, aztán hirtelen elmosolyodott, aláfestve a többiek nevetését és magában már tervezte is,1 hogy miként tudná visszaad-1 ni a kölcsönt. Az egyik nyug-’ díjasunk, aki bejárt ledől-1 gozni a 840 óráját, úgy meg tudott ijedni, hogy két percig csak kapkodta a levegőt. Ennek ellenére ő volt a legna-' gyobb „tréfamester”. Én is hányszor megijedtem, de később aztán valahogy megszoktam, és nem zavart, de a félelem bennem maradt Néha előfordult hogy tudató-' san -idéztünk elő robbantást1 Két műszaki fejlesztő — lég-1 alábbis a fejlesztésen dolgoztak, a pontos beosztásukat nem tudtuk — egy időben mindennap kétszer-három- szor lejött a műhelybe, kerestek egy megfelelő fogót, és szó nélkül megedzettek valami anyagot, azután ugyanúgy szó nélkül tovább- álltak. Másnap újra jöttek. Bosszantott bennünket, hogy még jó napotot se mondanak,: és mindennap olykor többször is zavarnak bennünket. Legalább mondanák, hogy mit akarnak, még segítenénk is nekik. Egyszer ismét jöttek edzeni. Szó nélkül neki is láttak, de úgy látszik, el- ’ felejtettek valamit, mert az anyagot itt hagyták, súgtak- búgtak és elsiettek.

Tibi — akinek önérzetét legjobban sértette az ügy — odament és ráköpött az egyik anyagra, aztán visszatette a helyére. Embereink alig pár perc múlva megérkeztek, még hoztak valami edzeni valót, és a szokott módon rakták is be a sóba. Mi a műhely másik végében tettünk-vettünk, várva a hatást. Nem is maradt el. A nedves anyag, ahogy a sóhoz ért, robbant, a só kifröcs- csent, két emberünk hanyatt-homlok menekült. Az egyiknek a hajából kiégett egy rész, a másik még napok múlva is viselte kopasz fején az égési sebeket. Azóta nagyot köszönnek, ha megjelennek a műhelyben, és mindig megkérnek valamelyikünket, hogy eddzük meg nekik ezt, vagy azt, így és így, ha van időnk. És mintha tisztelettel néznének ránk azóta. Így fizettünk a magunk módján, ha érzékenységünket megbántották. Hogy történhetett volna másképp is? A kopasz fej helyett a szem is kiéghetett volna? Lehet. De ez a kérdés akkor nem merült fel. Csak az munkált bennünk, hogy miképp tudnánk visszaadni, kompenzálni a „sértést”.