Népújság, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-06 / 235. szám
KÍSÉRTETEK Ibsen-bemutató Egerben Kovács Mária (Hclenc Alvi ng) és Blaskó Balázs (fia, a festő) Színházban voltam. E helyhatározós kijelentő mondat természetesen a magánügyem lenne, vagy le-r hetne, ha valóban csak helyhatározói értelemben használtam volna. Színházban voltam. Az emberi lélek/ az emberi történés, a dráma és a játék színeinek házában. Ügy is mondhatnám némi fellengzősséggel: templomban voltam. Thália templomában. Manapság, amikor a nézők és a kritikusok, sajnos, nem is oly ritkán okkal, a templom helyett szívesen, vagy kény- szerűséggel használnak más jelzőt a színházra, manapság, amikor az élményvárás izgalma és alázata, a várakozás és a beteljesülés tisztító gyönyöre nem mindig emeli katartiku^ magasságokba se a színészt, se a nézőt — az, hogy „színházban voltam” — lényegesen többnek érezhető ki, mint egy köznapi tőmondat. Jelentése és jelentősége van. önmagában már az a tény, hogy az egri színház Ibsennel, a drámaalkotás máig — és még meddig! — csodált egyik óriásával nyitotta meg az idei évadra kapuit, mint első ízes falat egy lakomán, már ez jó érzésre és kedvre hangolja a színház rajongóit az egész évad iránt. Az a tény, hogy jó néhány esztendővel — van annak másfél évtizede is — az akkor óriási sikert aratott Nóra után, annak mintegy szellemi nővérét, drámai és filozófiai folytatását, a nőkérdésben is ott sürgető, máig is aktuális emberi szabadság eszméiéről valló Kísérteteket tűzték a műsorra — további és szerencsés művészptpolitikai döntés. És végezetül, hogv a Nóra egykori hősnője, Kovács Mária, most újból bebizonyította, hogv ha van Phakesoeare-színész, akkor ő az Ibsen-színésznő, már önmagában ez is művészi csemegének számítható a szín nádi világ ínyencei számára. Egyszóval már az előjelek biztatóak voltak. És az élő- adás örvendetesen rácáfolt az előjelekre. Az előadás nem biztató volt, hanem elsősorban három remek színész nagyszerű játéka, a dolgok és a lelkek mélyére hatolni tudó, feszes, de a gondolatoknak mindig helyet és időt adó rendezés, valamint az önálló dramaturgiai funkciót is hordozó színpadkép jóvoltából az elmúlt évek egyik, ha nem éppen a legjobb színházi produkciója lett. E sorok írója most kénytelen eltekinteni attól, hogy akár csak röviden is kitérjen a Kísértetek tartalmára, mert azok számára, akik nem ismerik a darabot, nem óhajtja kifecsegni a helyenként szinte a krimi izgalmát is magában hordó, cselekményben és gondolatokban egyaránt gazdag színművet. A bigottság és az emberi előítéletek, a vaskalaposság és az emberi felelősség, a vétek és vétkezés örök drámája ez: nagyon is modern köntösben, de nem modern- kedőben. Szűcs János rendező talán legfőbb érdeme, hogy nem átallotta érvényre juttatni a színházból sokak számára napjainkra a már száműzetésre ítéltnek ítélt romantikát és a színészi játék olyan bensőségességét, az érzelmek olyan szélsőségeit akár, amelyek a mo- dernkedőket borzadás6al töltené talán el. Pedig lám, ha vannak értő színészek, ha van fegyelmezett és jól' értelmezett rendezés, a nagy érzések, a nagy gesztusok, a felfokozott hang helyükön és értelmükön úgy tartoznak a színészi, színpadi alkotáshoz, mint eső utáni éghez a szépséges szivárvány. Akinek nincs szeme rá, az giccsesnek mosolyogja ki. Amikor szétmegy a függöny, egy szobában vagyunk. Puritán szoba ez, fagerendákból ácsolt falakkal, öreg és méltóságteljes, vagy még inkább merev bútorokkal. Csak a háttér — amelyet szerencsés kézzel vetítenek — az hatalmas: ablak ez a világra. A természet világára és az emberi érzelmekére, a lélek történéseinek világára egyaránt. Puritán, szikár, érzelmektől mentes, északi világ ez, pedig a falak között lejátszódó dráma, mint a tűzvész, úgy perzseli szét a múltat és furcsa tisztítótűzként vet fényt egy vezeklő, de megbékélt jövőre. Ez a színpad — Gergely István remekbe sikerült munkája — teret, mozgási lehetőséget ad a sebésznek, rendezőnek, s egyben keretbe foglalja, mint valami fájó, régi emlékképet a falon egy kissé megkopott fakeret, az egész előadást. Emlékeztet és figyelmeztet. Vágvölgyi Ilona jelmezei puritánságukkal, szorító abroncsfeszességükkel sajátos miliőt sugároznak. Nem véletlen, hogy ennyi szót szenteltem a díszletnek, a jelmeznek, mert nélkülük, a rendezői elképzelés ilyen sikeres megvalósítása nélkül aligha lett volna megfelelő a „pálya”, hogy a játék önmagához méltóan lejátszódjék. Minden adva volt már tehát: rendezői elképzelés, remek színpadkép, kifejező kosztümök, már csak a színészeken múlt a siker. Horváth Zsuzsa Regina Engstrandja sokat ígér a jövőre nézve, színészi bizonytalanságot jobbára csak a játék „magasabb fekvéseiben” érezhéttünk ki. Blaskó Balázs, mint Osvald Alving fiatal festő, testére szabott szerepet kapott, kiemelkedő és nagy drámai szerepet. Művészi eszköztára már adott ahhoz, hogy hitelesen próbáljon megbirkózni e figura lélekrajzának minden nehézségével, erről tanúskodott színészi alakítása is. De arról is, hogy ennek az eszköztárnak a felhasználása még nem eléggé tudatos, átgondolt, njm ura még belső érzéseinek, még nem kellő fegyelmezője azoknak, de inkább mintha még szolgájuk lenne. Osvaldja mindezek ellenére is szép emléke lesz színészi pályafutásának. Abban a szerencsében van részem, hogy a mostani Ib- sen-dráma egyik főszereplőjének, az Engstrand asztalost alakító Csapó Jánosnak színészi pályafutását évtizeden, sőt évtizedeken átívelően immár figyelemmel kísérhettem. Azt különösen, hogyan lett egy tehetséges színészből alkotó művész, elsősorban sajátos mozgásbeli bála, hangjának kicsit öreges, bölcs huncutsága foly- tán-nyomán kitűnő epizodis- ta, s egyfajta karakterszínész. Ha Csapó János megjelent a színen, akkor a néző tudta, hogy a jóság és a bölcsesség, a derű, vagy az elesettség, de sohasem az elszánt keménység, az ala- musziság, a drámabéli negatív hős figurája lép véle a közönség elé. Most Csapó János kétszeresen is meghökkentett. Először azzal, hogy a hitem szerint számára idegen figurát formált meg a színpadon, a sunyi, az alattomos, a semmitől 6em visszariadó, gátlástalanul törtető Engstran- dét. S tette ezt — meghökkentve ezzel ím másodszor is — olyan elhitető erővel, hogy csetlő-botló lépteit a darab vége felé a szánalommal vegyes undor lengte körül. O, színészi skatulya, amely néha erősebb tud lenni, mint a betonfalú börtön. Lám, most úgy hulltál szét, mint Jerikó falai, pedig nem voltak kürtök, fanfárok, csak szavak voltak, hangsúlyok, pillantások és gesztusok. Színészi alkotás volt. Manders tiszteletes nélkül nincs dráma. Az ő fekete ruhás figurája, a bigottság és az ostobaság nászából fogant kicsinyes kapzsisága és a kilátástalan puritánsága — szimbólum. Ha nem ő egymaga mindez. Somló Ferenc alakításában ebből az első pillantásra joviálisnak tűnő és tisztelni való öregedő úrból a szemünk előtt válik a dráma végére az: ami. Tűzhöz menekülő gyávaság. Hitvány kis alak, akinek hatalma a körülötte való és a benne megtestesülő hamis, álszent világban gyökeredzett, de még e világgal sem mer szembenézni, ő mint az igazságosztás diadalmas bajnoka vonul be a színre, az előadás kezdetén, termete szinte az eget veri, hogy a Somló György (Manders tiszteletes) és Horváth Zsuzsa (Regina Engstrand) darab végeztén csak kisom- fordáljon erről a színpadról, immár az asztalos társaként a sunyiságban, kapzsiságban és az embertelenségben egyaránt. És mert Somló Ferenc ezt a mélybe, a semmibe bukó jellemívet oly hitelesen és drámaian alkotta meg, így lett egyúttal remek művészi segítőtársa is a darab főhősnőjének, Helene Al- vingnak, aki a dráma végére, még ha oly tragikus körülmények között is, megtalálja igazi önmagát, önmagába zárt szabadságát a beteg fia mellett és a felett. Kovács Mária intellektuális játéka, szép és természetes szövegmondása, a kamarás özvegyében az adott kor asszonysorsának mély átélése nyomán vált ízig-vé- rig maivá és holnap is aktuálissá Ibsen drámája. Gyanítom és ez több is, mint gyanú bennem, hogy Kovács Mária nem hősnő a klasszikus színházi értelemben. Tehetsége alkalmassá teszi, hogy akármelyik angol vagy francia klasszikus dráma központi alakja lehessen. Ám igazi élettere a színpadon: azé az intellektuális színészé, aki a mából szól a mának és a holnapnak. Mint tette ezt volt most a Kísértetekben. Joggal teheti fel a kérdést az olvasó: érdekes, hát a kritikus semmi hibát nem vélt feltalálni az előadásban? Minden bizonnyal akadtak hibák is, csak azokat szégyenemre nem értem rá észrevenni a színpadon történtek miatt. A játék miatt! Nos tehát: színházban voltam! Így, felkiáltójellel. Mert nem kijelentő, de felkiáltó mondatnak szántam. Gyurkó Géza — Ady Endre élettörténete — 8. Júniusban aztán megjelent a Versek, Ady Endre első kötete. Elmaradt a várt siker. Szinte tudomást sem vett könyvéről a város. A költő különben is kezdte magát rosszul érezni a szellemiek iránt kevésbé fogékony, konzervatív, önhittségre hajlamos Debrecenben. Később szemrehányóan jegyezte fel a költő, hogy „nem igen akarták látni bennem Csokonai legpicinyebb öccsét sem”. Így hát kapóra jött, amikor az Arany Bika éttermében nagyváradi kollégákkal találkozván, azok felajánlották neki, hogy a Sebes- Körös partján virágzó városba, a bihari megyeszékhelyre segítik Gyorsan létre is jött az egyezség. 1899 karácsonyára úgy utazott haza, hogy fölmondta debreceni állását, s január 2-án Érmindszentröl egyenesen Nagyváradra sietett. önbecsüléssel teli úrként kezdte és így is folytatta pályafutását Nagyváradon. Szó sem lehetett többé a debreceni éhbéres rabszolga- munkáról. Mindjárt az elején a kivételes képességű pályatársat tisztelték benne kollégái. Nagyvárad a kor színvonalán álló szellemi központ volt, stílusát, igényeit az európai mérce jellemezte, liberális körei hangsúlyozottan szemben álltak a feudális, provinciális, konzervatív attitűddel. „Ez a nyugtalan, zsidós, intelligens város sok mindent átformált bennem” — vallotta később a költő. Pedig egyelőre szorosabb világnézeti határok között mozoghatott csupán mint hírlapíró, mert a Tisza család lapja, a Szabadság alkalmazta. Vendégünk volt Wladislaw Kobialka a Lengyel Kultúra igazgatója Barátságunk tovább erősödött Wladislaw Kobialka, a budapesti Lengyel Kultúra igazgatója, immár ötödik esztendejét tölti felelős megbízatásban Magyarországon. Az eltelt évek alatt jól megismerte hazánkat, számos barátra tett szert, és küldetésének megfelelően nagyban hozzájárult népeink barátságának elmélyítéséhez. Az elmúlt héten Heves megyében megrendezett magyar—lengyel barátsági napok idején Wladislaw Kobialka elvtárs is egyik vezetője veit a lengyel delegációnak. A gyöngyösi főiskolán rendezett ünnepélyes búcsúztatón arról kértünk tőle nyilatkozatot, hogyan értékeli a számunkra oly fontos rendezvénysorozatot. — Elöljáróban el kell mondanom — kezdte nyilatkozatát Wladislaw Kobialka —, hogy a legteljesebb mértékben osztozunk Páti Jenő elv- társnak, a Hazafias Népfront Heves megyei titkárának véleményében : a lengyel—magyar barátsági napokat igen sikeresnek ítéljük. E mindkét tél számára fontos esemény megrendezésekor két fő célunk volt. Első az, hogy a lehető legszélesebb körben tudjuk informálni megyéjük társadalmát népünk életéről. Másik szempontunk szorosan kapcsolódik az elsőhöz: erősíteni a lengyel—magyar barátságot. Amikor erről szólok, szeretnék emlékeztetni a varsói szerződés testületének legutóbbi, bukaresti ülésén elhangzott felhívásra, hogy a tagállamok a lehető legszélesebb körben informálják egymást eredményeikről, mélyítsék el barátságukat, egyesítsék erőiket a szocializmusért és a békéért vívott harcban. A Heves megyei rendezvény teljes mértékben megfelelt ennek, és elmondhatjuk, hogy minden tekintetben magas szinten vittük végbe, s egyben eltökéltségünket fejeztük ki arra, hogy internacionalista szinten fejlesztjük tovább kapcsolatainkat. — A megyei rendezvények közül melyek voltak különösen emlékezetesek az ónok számára? — Nagy örömünkre szolgált már az első napon az a sikeres politikai nagygyűlés, melyet a Volán 4-es számú Vállalatánál rendeztek Egerben. Küldöttségünk valamennyi tagját örömmel és mély megelégedettséggel töltötte el az a szeretetteljes fogadtatás, melyben bennünket a Volán dolgozói és vezetői részesítettek. Hasonlóképpen szívesen emlékszünk arra a találkozóra, amelyre Boldogon került sor. Kétszáz emberrel, köztük katonákkal nyílt módunk közelebbről ismeretséget, barátságot kötni! Igen sikeresnek tartjuk <* rendezvénysorozat befejezéséül megtartott gyűlést a gyöngyösi főiskolán. Nem az udvarisság mondatja velem, de minden elképzelésünket felülmúlt a főiskolás és középiskolás fiatalok irántunk való ragaszkodása és szere- tete, amely itt most oly sok formában megnyilvánult. Ezek után talán már nem merészség, ha kijelentjük: jó színvonal, mély politikai tartalom jellemezte a Heves megyei lengyel—magyar barátsági napokat, melyek országaink és az egész szocialista tábor egységét hivatottak erősíteni. Mindemellett szervezési szempontból is kitűnően lettek megoldva a rendezvények. Ezért külön szeretnék köszönetét mondani Gyöngyös, Hatvan, Boldog és Heves vezetőinek és lakosságának a lengyel nép életét bemutató kiállításokért, különösen a Heves nagyközségieknek, akik az ott rendezett lengyel termékeket már a kiállítás hivatalos megnyitója előtt valósággal szétkapkodták, úgyhogy a kocsinak még egyszer kellett fordulnia. Végezetül — de nem utolsósorban — csak az elismerés és a köszönet hangján szólhatunk a sajtónak a barátsági napokkal kapcsolatos munkájáról, melynek eredményeként a megye lakossága részletes tájékoztatást kapott látogatásunk legfontosabb eseményeiről. Ily módon ismételten leszögezhetjük, hogy jól rendeztük meg a Heves megyei lengyel—magyar barátsági napokat, jól tettünk eleget feladatainknak. Éppen ezért a rendezvények befejeztével a legjobb benyomásokkal és azzal a meggyőződéssel távozunk, hogy a jövőben még több alkalmunk lesz hasonló találkozásra itteni barátainkkal, eredményeinkről, kultúránkból még több szinten számolhatunk be. Hiszem, hogy ez megfelel mind a szocializmus további építésének, mind pedig népeink, a lengyel és a magyar nép érdekeinek. Búcsúzóul azt kívánom tehát, hogy a mielőbbi viszontlátásig újabb szép sikereket érjenek el. — Mi is ezt kívánjuk önöknek, és köszönjük nyilatkozatát. B. Kun Tihnr Köztudott, hogy Tisza Kálmán és később fia, István, Bihar vármegyét vallhatták fészküknek, mint itteni birtokosok. A kormányzó politikai erő, a Szabadelvű Párt diktátor uraiként szinte megfellebbezhetetlen tekintélyt követeltek maguknak a hatalom jogán. Gróf Tisza István apjánál is keményebb pártvezért gyakorlatot folytatott, s csak természetes, hogy pártjának lapja, a Szabadság szolgaian követte utasításait. Bárki megjósolhatta, rövid ideig lesz képes elviselni ezt a kordát a szellemi önállóság meggyőződése® híve, a személyes szabadság agitátora, a politikai és társadalmi liberalizmus szószólója: Ady Endre. Helyzetét a lapnál egyelőre tűrhetővé tette. hogy olyan kiváló barátokat és kollégákat rendelt melléje a sors, mint Nagy Endre és Bíró Lajos. Mindketten nagyszerű, s hozzá hasonló felfogású tehetségek. Debreceni párbajának kellemetlen utóhatásaként ötnapi államfogházra ítélték. Kérésére halasztással, Szegeden tölthette le a büntetést. De hamarosan perbe fogták politikai okból is. A kormánypárti lapban nem bírálhatta túl keményen a visszás társadalmi tüneteket, megtette hát a Nagyváradi Friss Újságban, amelynek külső munkatársként dolgozott, sőt helyettesítőként szerkesztette is. „Egy kis séta” címmel itt jelenttette meg a maga kiélezett stílusában a nagyváradi kanonokok villái és a szomszédságukban levő nyomornegyed szembetűnő kontrasztjáról szóló cikkét. A klérus lapja, a szintén tehetségesen szerkesztett Tiszántúl hevesen reagált Ady cikkére, a polémiába beleszólt a többi újság is, így a kanonokok ellen cikkező szerző a helyi közvélemény izgatott érdeklődésének alanya lett. Mivel négy napilapja volt Nagyváradnak, zajos zenebona támadt Ady Endre körül, hevesen cikkeztek ellene és mellette, és a sajtópolémiával egyidejű törvényszéki tárgyalások is nagy érdeklődés mellett zajlottak. A vádat és a védelmet képviselő jogászok hosszú beszédekben tettek ki magukért. Mindenki tisztában volt azzal, hogy Ady Endre sajtópere kiváló .alkalom a konzervatív és a liberális erők közti soha nem szűnő küzdelemre. Bár a nyilvános szócsatából a liberálisok kerültek ki győztesen, Adyt háromnapi államfogházra ítélte a nagyváradi törvényszék sajtó útján elkövetett rágalmazásért. A szerző presztízsének azonban hasonlíthatatlanul többet használt, semmint ártott az ítélet. (Főtytotjuk.) v
