Népújság, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-30 / 256. szám
*M^AA/\AAAAAAä*AAAAAAAA/V\A/WNAAAAAAAA/V\AAAAA/>AAAAAA*AAAAAAAA/W' Á kivirágzott lapátnyél 4 1 Három munkás támasztja a lapátot — vagy a lapát támasztja őket? — és beszélgetnek. Lógnak! Mert nincs ellenőrzés. Mert ilyen a fegyelem. Mert a munkás akkor boldog, ha nem kell dolgoznia. Mert az alkotmány biztosítja a munkához való jogot, de azt' j nem írja elő, hogy a jog mellett ebben mi a kötelesség! — Fél órája. És hát dumálunk közben. Szerencse, hogy jó az idő, így még jól is esik az ácsorgás. Megszoktuk már, kérem, sajnos, igencsak megszoktuk. Pedig tessék elhinni, hogy munka közben az idő is jobban megy és a pénz is jobban jön — hangzik a válasz a kérdésre, amely — bevallom — nem volt mentes még a kissé pimasz felhangtól sem: — Nem félnek, hogy gyökeret ver a lapátnyél? Menynyi ideje gyökéreztetik? — Fél órája. És hát dumálunk közben... — és dumálnak is tovább, míg megjön a teherautó az újabb rakománnyal, a homokkal vagy sóderrel, hogy folytatni lehessen a munkát. Mert rendkívül könnyen mondunk ítéletet az ácsorgás felett és mondanak még az ácsorgók is, rásütvén minden rásüthető billogot azokra a munkásokra, akik lapátnyélre támaszkodva ácsorognak a szabad ég alatt, vagy a gépet támasztják, miközben huszadszor törlik már patyolattisztára a kezüket, hogy csináljanak is valamit, míg megérkezik az anyag. Egyszerűen nem igaz az, hogy a munkás nem szeret vagy csak kelletlenül szeret dolgozni. Az igaz, hogy népi államunk néha túlságosan is messzemenő jóindulatából ennek az államnak a szeme láttára lógnak egyesek, keresik A könnyebbnél is könnyebb vagy még inkább a jól fizető semmi munkát. Az is igaz, hogy néha bizony a törvény nem is kiskapukat, de meglehetősen szélesre tárt, kétszárnyú ajtókat is kinyit, hogy megvédje mögötte a védelemre nem éppen érdemes dolgozót bizonyos fegyelmi konzekvenciáktól. Sőt még az is igaz, hogy mert a létezés kényszere nem hajtja az embereket, mintegy a szocialista társadalom lényegéből és létéből fakadó ellent- $ mondásként, nem fenyegeti az éhezés, de a munkanélküliség egyetlen lógóst sem. Hogy ne mondjam: gyakran a munkahelyen fizetjük ki a munkanélküli segélyt! Nos, ez mind igaz. De nem igazság. Az igazság az, hogy a magyar nép mindig munkásnép volt, sőt jobbára kétkezi munkás. Történelme hozta úgy, s nem valamiféle etnikai adottsága, hogy kereskedőnép sose volt, a bonyolultabb gépek, szerszámok egykoron hozzá el nem jutottak. Hajdanvolt urai mindig két kezére, izmaira, verítékére számítottak és építettek, mintsem technikai felvértezettségére. Ennek érezzük ma is meglevő, olyan hatását, amelyet e rövid harminc év alatt kiiktatni a társadalom „leikéből” még nem tudtuk. Az emberekben meglevő, az apáról fiúra szálló, hogy úgy mondjam, genetikai munkásfegyelem, munkáskészség, munkásrátermettség még nem sajátja mindenkinek. Hazánk, aligha túlzók, jobbára az első, de, legfeljebb is csak a második generációs munkásgárdát neveli és formálja magas szak- képzettségű. sokoldalú kollektívákká. De a jók között már igen sok a még jobb és mind több az olyan felnőtt mun- * kás is, aki már hazulról hozta magával a gyári fegyelemre, a termelésre való készséget, a szellemi és a kézi rátermettséget a modern ipari műveletek végrehajtásához. A magyar dolgozó általában, és közelebbről a magyar munkás, tud és akar is dolgozni — ha hagyják. Ha olyan a szervezése a munkának, ha olyan az irányítása a munkásnak, hogy ne kelljen ok nélkül ácsorognia, unatkoznia a munkaidő derekán, akkor, amikor szinte a legjobban „elkapta” a munka ritmusát. Az ácsorgó építő, az ásítozó esztergályos, az árnyékban hűsölő traktorista az esetek nagy többségében nem önmagáról állít ki valójában bizonyítványt, hanem azokról a láthatatlan lógó- sokról, akikre, ha tekintetünket vetnénk, szemre talán lázas gyorsasággal is szerveznék íróasztaluknál a — szervezést. Nem árt néha tanulni a Bibliából — idézeteket sem. Onnan való: „Ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél”. Könnyű kijelenteni, hogy az az ember ott lóg, de gondold végig magad aznapi munkáját vagy éppen a tegnapit, hogy az, akit most oly gúnyosan méregetsz, vajon nem miattad ácsorog-e oly tehetetlenül. Arra már gondolni is alig merek, hogy leírjam: nem azért álldogálsz-e te is, nézve az álldogálókat, mert tenmagad valóban a lógás és a semmittevés mezejét járod, azazhogy állód. Barátom mesélte: tataroztak nála, s többek között új vezetékeket is elhelyeztek a falban. Azazhogy helyeztek volna — ha jöttek volna a szakemberek. Illetőleg jöttek: a szobafestők. Hogy miért ők jöttek? Mert éppen ők értek rá, és hogy idejüket jól kihasználják, hát elküldték barátom otthonának kifestésére. Még a vezetékek szerelése előtt! De hát mit lehetett volna mást tenni, ha egyszer a vezetékszerelők meg nem értek rá. Dolgozni mégiscsak kell! Csak nem értelmetlenül. Mert az értelmetlen munka a munka értelmetlenségét jelenti. S ha rádöbbentjük, azazhogy arra döbbentjük rá az emberek kisebb vagy nagyobb csoportját, hogy munkájuk értelmetlen, célszerűtlen, hogy tevékenységük nem több, mint — tevékenység, a tényleges lógásnak teremtünk csemetekertet. • Az ilyen munkát szervező jobb, ha nem szervez. Jobb, ha lapátot dug az álla alá, s megvárja, míg kivirágzik a nyél. Sokkal hasznosabb! tfcor járt az egri várban? — kérdem a pult mögött serénykedő csinos eladót. — A várban? —kérdez vissza. — Várjon csak. Mikor is, igen... a hatodik általánosba jártam, amikor .az iskolával. .. — Azóta? — Nem voltam. Megtudom még, hogv csinoska, 22 éves és a Dobószobor szomszédságában lakik. .. A kérdés ugyanaz: — Mikor járt az egri várban? Harminc év körüli szakmunkás: — Nyáron, amikor az Agria-napokat rendezték, láttam az előadást. Gépkocsivezető, 35 éves: — Van annak már 20 éve is. Annak idején sokat jártam, esténként fent rajcsú- roztunk a haverokkal. Meg a lányokkal persze. Főiskolai tanár, negyvenfelé: — A héten külföldi vendégeim voltak, és természetesen megmutattam nekik a várat. Postás: — Más a körzetem, nem járok a vár felé. Nyomdászlány: — Nyáron. És most szervezünk egy brigádlátogatást. Egy katona, aki egri: — Nem is tudom ... talán kisdobos koromban valamilyen ünnepségre mentünk. Egy másik katona, aki nem egri, de Egerben szolgál: — Nem olyan régen. Azt hiszem, a második kimenőm volt éppen ... Egy férfi, a Dobó téri borkóstoló előtt: — Hogy mikor voltam a várban? Tegnap. Meg tegnapelőtt. És megyek most is. A bejárónál megiszok egy deci vöröset, fent a bástyánál is bekapok valamit, aztán kimegyek a hátsó kapun, és irány Cse- bokszári. Mert hogy ott lakom. ★ Rögtönzött közvéleménykutatásom tudományosnak, de még módszeresnek sem mondható, mégis jelez valamit. Húsz egrit kérdeztem meg, s heten mondták egyértelműen, hogy az elmúlt öt évben jártak a várban. Többen csak a kazamatákról tudtak, ám a püspöki palotáról vagy a képtárról még annyit sem, hogy van. flz egri vár, idehaza Magam sem bíznék az ilyenfajta kérdezősködés eredményében, s közre se adnám, ha nem erősítenék meg más tapasztalatok is, hogy: az egykori dicső csaták emléke, a történelmi vár s annak múzeuma, kevésbé vonzza az egrieket, mint az ország más tájainak lakóit. ★ örülünk, — persze hogy örülünk! — az egyre növekvő országos, sőt nemzetközi érdeklődésnek. Annak, hogy az egri várat évente mintegy 600 ezren látogatják, hogy 100 ezerre tehető a külföldiek száma, hogy alig van olyan nap, amikor ne érkeznének turisták, diákok, Budapestről, Szegedről, Győrből és Kaposvárról, Szolnokról és Tokajból, az ország különböző részeiből. Jönnek népesebb csoportokban, jönnek kirándulók, családok. Érdeklődés, művelődési igény és néma tisztelgés a hősök emléke előtt — ilyen érzések, gondolatok kalauzolják az egri vár látogatóit, amikor bejárják a bástyákat, a kazamatákat, a roppant csaták színhelyeit. Ügy tartják, minden hazánkfia életében legalább kétszer eljut az egri várba: először iskolás korában, amikor Gárdonyi remekét, az Egri csillagokat olvassa, másodszor pedig felnőtt korban, amikor a gyerekeinek mutatja meg az egri várat. És az egriek? Az egriek büszkék a várra, amely tulajdonképpen az egész országé, büszkék a győzelmes csatára. Dobó vitézeinek hősiességére, akiknek emlékét egy egész ország őrzi, ápolja. De úgy tűnik, a város lakói kevesebbet koptatják a bástyák köveit, ritkábban vendégeskednek a gótikus palotában, vagy a képtárban. Mintha a vérrel áztatott falak közelsége tompítaná a történelmi ragyogást. Múzeumi szakemberek mondják, hogy a soproniak is kevesebbet látogatják saját várukat, ugyanígy a fővárosiak is ritkábban keresik fel a budai várat, és sorolják tovább a példákat. Ha mindez így igaz, akkor sem vigasztaló. De legkevésbé indokolja az egriek szerény érdeklődését. \ * Túl egyszerű lenne az egrieken elverni a port, vagy feddő intelemmel várnézésre biztatni a megyeszékhely lakóit. A rögtönzött közvélemény-kutatás egyik szereplője ugyanis egy gyakorlatias kérdéssel válaszolt: — Igaz, tíz éve nem voltam az egri várban, de van ott valami új látnivaló? ★ Noha akad új látnivaló, a kérdés mégsem indokolatlan. Néhány éve elkészült a Baldigara-sétány, legutóbb a Setét-kapu nyert új formát, rendezettebb már a várszékesegyház romjainak bemutatása, új művekkel gazdagodott a képtár, a klubszobában pedig négyöt tárlatot kínál egy esztendő. Ennyivel főbb a látnivaló. Mégis kevesebb! Kevesebb, mert az egri vár életét bemutató helytörténeti kiállítás bizony megöregedett, éppen 12 esztendeje kínálja ugyanazt a néznivalót a gótikus palota termeiben. A kiállítás technikája is elavult, nem beszélve arról, hogy hiányoznak a tárlat anyagából az 1958-ban megkezdett régészeti kutatások eredményei, értékes leletei. 1978 végéig talán új kiállítás váltja le a régit. Bizony, több érdekes gyűjteményt kínálhatna az egri vármúzeum. Helyiség hiányában immár nyolc éve nem látható a híres népművészeti kiállítás, zárt raktárak őrzik az apátfalvi keménycserepek legszebb darabjait, a parádi és a bükki huták csillogó üvegkülönlegességeit és a nevezetes őslénytani gyűjteményt. Évekkel ezelőtt lezárták a kazamaták két emeleti kaszárnyatermét, amelynek helyreállítása még mindig bizonytalan. S mert a kazamaták a vár legnépszerűbb és legromantikusabb része, a látogatók bizony némi csalódással távoznak. ic Á múzeum nemcsak múlt; jelen is egyben. És jövő! Még akkor is, amikor a múltat tárja az emberek elé. S ez a jövő bizony jobb és hatásosabb propagandát érdemel. A történelmi várról is jó lenne hazavinni valamilyen tartalmas ismertetőt, az értékes művekben gazdag egri képtárról semmiféle katalógus, könyvecske, de még egy képeslap sem kapható. Az egriekhez persze így is közel a vár, a múzeum, a képtár. Mégsem látogatják? Vagy legalábbis, csak kevesen? Biztos, hogy kevesen?. Megbízható adatok nincsenek, a várnézők százezreiből nem lehet számon tartani az egrieket. Akkor? Akkor pedig nincs bizonyíték. Csak jelzések vannak, amelyeken érdemes gondolkodni. Azon is például, amit a múzeum igazgatója mondott: — Húszéves az Egri Var Baráti Köre. Az egyesületnek 350 felnőtt és 2200 diáktagja van, Egerből. Örvendetesen szép ez a létszám, ám a hónap elején mégis zavarban voltunk, mert alig néhányon jöttek el a múzeumi hónap megnyitójára. Az üzemekkel, az iskolákkal építgetjük kapcsolatainkat, de úgy látszik, hogy az egriek körében valóban gyérebb az érdeklődés. A legfrissebb tapasztalat 3 Múzeumi ismeretek elsajátítására speciális kollégiumot szervezett a megyei pedagógus továbbképző kabinet. A felhívásra tizenhárom pedagógus jelentkezett a megyéből. Egerből egy. Csak egy!..", Márkusz László ySut S, (Perl Márton felvételezi
