Népújság, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-30 / 256. szám
A maradandóság példája Illyés Gyula 75 éves Dobozy Imre hatvanéves • M ost, október 30-án, hatvanéves a Magyar ?rólc Szövetségének elnöke. Négy évtizedes irodaim' pályafutásra tekinthet vissza. Mint annyian, sokan a tn; íyar irodalomban, ő is versekkel kezdte, a kor legjelenti >ebb folyóiratai közölték munkáit. A történelem, a másoi ik világháború, a felszabadulás a politikai életbe sodorta, kommunista járási titkár, maid a Szabad Nép munkatársa, a népi de- .oia első tíz évének egyiK legjelentősebb riportere, a valóság, az emberi szenvedélyek, a társadalmi mozgások pontos, érzékeny regisztrálója. Ez a valóságérzékenyseg a drámaíró és a novellista Dobozy íróművészetének meghatározója. Minden témája mai életünk valóságából táplálkozik, akár mindennapi esemény a tárgya, akár rendkívül^ sorsforduló. Izíg-vérig korunk írója, aki jó szemmel, felelős társadalmi igazságerzettel ábrázolja hőseit, kortársainkat. Először riportregényéért, „Az új Turkevé"-ért kapott társadalmi elismerést, a József Attila-díjat 1952-ben, majd a falu életének ábrázolásáért, a „Felhő és napsütés” című regényéért. Ezek a művek az emberek sorsának magas művészi hőfokú ábrázolásán túl, már sejtetik azt a szépirodalomban szinte egyedül nála jelentkező új közéleti felelősséget, amely ma már Dobozy írásainak legfontosabb sajátossága. S itt nem holmi komoly, akadémikusba művészi prózától idegen vonásra kell gondolni, hanem arra, hogy képes — sokszor megragadó humorral — ábrázolni azt a történelmi folyamatot, amin a ma felnőtt embere keresztülment. Drámái a Horthy-korszakbeli jellemek mozgásformáit írják le egészen a szocializmusig, illetve azt, hogyan tudnak ezek a jellemek helytállni a szocializmusban, a kialakuló új életszitúációkban. Drámák, filmforgatókönyvek alapozzák meg egyre jobban kialakuló népszerűségét, a „Szélvihar” című színmű, a „Tegnap”, a „Zápor” és „A tizedes és a többiek” című filmek, a „Mindennapi történetek” elbeszélésgyűjtemény talán a legfontosabb állomások. A „Holnap folytatjuk” drámája és a „Hegyoldal” című regénye is mai életünk konfliktusforrásaiból itatja nézőit, olvasóit, meggondolkoztátva, megdöbbentve, saját magukkal való szembenézésre ösztökélve. Dobozy Imre művei az elmúlt négy évtized eseményeit a „kis-nagy emberek” létezésén keresztül ragadják meg, hitelességük forrása, társadalmunk pontos ismerete! S ez — a természetesség — népszerűségük forrása. Mert Dobozy népszerű író, olvasók százezrei várják új műveit, az életmű folytatását, melyhez most egy pillanatra, az ünnepélyes napon hozzáadódik sok jó kívánság. Mindnyájunk örömére és hasznára kívánunk Dobozy Imrének még sok, alkotásban gazdag, termékeny évet. (sz. m.) Könyvek a nagy évfordulóra A költői teljesítmény nagyságát, a megtett életutat, megélt élményeket, változásokat és az elért, vitathatatlan történelmi érdemeket tekintve Illyés Gyula egyedülállóan jelentős személyisége élő irodalmunknak. A változó időben a maradandóság példája. Nevét, személyét tisztelet, megbecsülés övezi. A kritikát művészi teljesítményei, a kételkedőket önmegújító képessége készteti elismerésre. Művészetét kiérlelt alkotásmód, régtől letisztult szemlélet, folyton gazdagodó, de alapjaiban már változatlan élménykörök vitalitása jellemzi. „Jövő korok szemében a mi nemzedékünknek, úgy hiszem, Illyés Gyula lesz a talányos írója’’ — jövendölte róla Németh László. Valami beteljesedett belőle. Illyés sokszor és sok oldalról állt félreértések pergőtüzében. Látták őt „mosolygó forradalmárnak”, szalonokban is gyanús otthonossággal forgolódó pusztaiénak. Mondták róla, hogy egyik kezével a Dózsa népét riadóztató verseket írja, a másikkal az elefántcsonttoronyban ülő Babits kezét fogja. Sokáig vitatták, hogy Ozorát lássuk-e igazi otthonának vagy Párizst, avagy a szellem tiszta önkormányzatát, Babits Nyugatját. A kételyekre feleljen a 75 éves életút és a több mint félszáz éves életmű. Elkötelezettje szülőföldjének: „író e földből él bennem, e föld hajdani látványából”. Ozorából mérték, viszonyítási pont lett, ahonnét élet és irodalom, magyarság és Európa áttekinthető. Büszkén írhatta: „Ozo- ra, tudnivaló, Rómával teljesen egybevágóan hét hegyen emelkedik.” Szülőföld- élményéről így vall a Puszták népében: „A hazám a házam tája, amely pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyűrűkben egyre távolabbi területekre terjed, mint a hullám a vízbe dobott kavics körül; világokat hódíthat, elérheti a csillagokat — amikor a régi ház már örökre elmerült.” Az egykori „cselédszármazék” szülőföldjén élő hagyományként örökölte Kossuth és 1848 emlékét. Bölcsője körül megtalálta mindazt, amit magyarságból, hazafi- ságból tanulni érdemes. Egyetemistaként a baloldalhoz kötődik, veszélyes, illegális kommunista tevékenységet folytat. A Tanácsköztársaság katonája, a csepeli vasasezred tagjaként védi Szolnoknál a hidat. A forradalom után lelkes propagandista. Illegális munkája miatt el kell hagynia az országot. Az emigráció éveit Párizsban tölti, a francia munkásmozgalom és a nemzetközi avantgardizmus egyéniséget formáló közegében. 1926-ban hazatér: célját és feladatát idehaza tudja. Költőként a Nehéz föld énekeit mondja, majd a Sarjú- rendek verseit. Epikus életrajzi művében, a Három öreg ben két nagyapjának és Czabuk Pál nagybátyjának állít emléket. Ö tudja, érzi a kor jelét: új Dózsát vár új sereggel ez a nép. Hősökről beszél. „Egy elvetélt eposznak s a meglelt Puszták népének prelúdiuma a Hősökről beszélek” — írja Bóka László. Verseimnek zászlóként kitűzi: Rend a romokban. Áradó ihletté válik a múlt, a tájélmény, a népi mélység szolidaritása: „Talpamnak ravasz titkokat kuncog a föld; az én földem ez, belőle fakadtam, Pólyám a dűlőút pora volt vagy selymes tele- vény kotló krumplibokrok alján. Az ég fürösztött s tett szárazba meleg ujjaival, míg anyám kapált lent a völgyben. Megnőttem a fákkal, üszőkkel, szelekkel, ezernyi lármázó tejtestvéremmel.” (Énekelj, költő) Illyés meggyászolta az elbukott forradalmakat, az „értünk elhullott proletárhalottakat." Az „ikaruszi idő” emlékét híven őrizte. „Életművét átitató, meggyőződést és magatartást megszabó, stílust teremtő elv a szocializmus eszmeköre, életeszménye” — állapítja meg Béládi Miklós. Feleljünk a kérdésre: minek is tekintsük Illyés Gyulát? Válaszunk: forradalmárnak, aki csak a naivitást, az illúziókat hagyta el ifjúkora álomvilágából. A társadalomjavító hitet, elkötelezettséget soha fel nem adta. A szocializmus stratégiájával mindig azonosulni tudó emberi, költői' magatartást tanúsított. Népi forradalmárként a polgári kultúra értékeit a nemzeti tennivalók sikeres megoldásának érdekében akarta elhódítani. A kultúrahordozó rétegékig küzdötte fel magát, hogy ő is kultúrateremtő lehessen. Költői eszménye a tárgyi- as szemléletesség. Művészete a nemzeti sorsproblémákra visszhangzik. 1945- ben világosan látja: a nemzet a fordulatot nem önerejéből vívta ki, ezért több lesz a végezni való. A Nem volt elég az önelemzés, a nemzetbírá1"*, a népi érvényű leszámolás számvetéssé sűrűsödő korszaknyitó verse. A múlttal való szembesülés elhárítását éppúgy veszélyesnek tartja, mint a bűnösségtudatban való meg- dermedést. Töretlenül hitte: egy háborúból nagy veszteségekkel kikerült kis nép, a magyarság az újrarendező világban kezébe veheti sorsa irányítását, nagy testvéri szövetségesek tagjaként új közösségi rendet, igazságos társadalmat teremthet. Drámában, versben egyaránt idézi a magyar régmúltat, a haladó gondolat példaképeit. Fáklyaláng, Dózsa; Árpád, Zrínyi, Széchenyi. A Bartók elemi őszin- teségű, haragos pátosza, megoldást kereső nyugtalansága a szociális eszméket hasító személyi kultuszt veszi célba. Igazi katarzis-költemény: „növeli, aki elfeledi a bajt”. A hazug, szép dolgok helyett a szembenézést, a kimondás erkölcsi kötelességét hirdeti. Két nagy motívumköre van Illyés művészetének: a magyarság és a történelem- filozófia. Életigenlő, min- denségszelídítő szemlélete az ember lehetőségeit fürkészi. A létezés elemi viszonyaiban otthonos költő versben, drámában, esszében örökíti meg a „Mozgó világot”. Megírja lírájának koronázó versét: a Teremteni címűt. A halandóként is múlhatatlan ember, az életérdekű cselekvés apoteózisa az emberiét valódi értelmét kereső nagy szintézisvers. Lírai önarcképének minden vonását tudatosan alakítja Illyés. Régtől tudja: egy népnek felelős költői arcképéért: „Igyekeztem olyan arcot kialakítani magamnak, amilyennek én elképzeltem a magyar írót.” A 75 éves Illyés Gyulának, aki „előőrsnek” nevezte magát, „kit az ősi harc egy hulláma előredobott” hosszú, termékeny alkotó- éveket kívánunk: értékőrző és értékteremtő folytonos megújulást, a „félelmetes és varázslatos életben” az idő lebírását, táguló távlatot „ezen a miránk bízott bolygón”. „Villogtam, láttam: érlelődtek az én tekintetemtől is valamit még a kupolák, a századok gyümölcsei. Érlelődtél énvelem is célod felé, emberiség. Jólesett magyaráznom annak, akivel kar-karban haladtam. Mint gazda-pár búzamezők közt, amelyek vasárnap is nőnek.” « Cs. Varga István ILLYÉS GYULA: Rend a romokban A dűlőutakon, mint színfalak mögött, hol semmi díszlet csak por, huzat és egypár ingatag kellék (kereszt) és őgyelgő alak, itt ismersz engem is meg, szerelmem, itt ismered meg magad: hogyan fűzöd sorsodba sorsomat. Minden jelenség, minden mozdulat eszméim része itt: egy gondolat szerepét váró akarat» ha még lehet miért. E nép löki a vért szívembe, számba az igét Hazugság vagyok, puszta kép nélkülük, létre nem lehelt anyag; a szivedben is csak álmod, semmiség. Testem e nép, e táj — Nem lehet szólnom, cselekednem, néma vagyok és tehetetlen, tetteim letörnek kezemről, amíg e szép anyag, amelyből formáltattam és teremtettem, talpra nem áll, hogy felnövesszen. A költő s a galamb Rálőttem a galambra, de nem találtam el; zsákmányom nem maradt más, csak egy lengő pehely; meg az a szemrehányó, riadt elröppenés, ahogy a galamb oldalt szökkenve hátranéz. Elsütötte a fegyvert ifjúi vad remény; látom ma is a pelyhet, hogy leng-libeg felém. Rálőttem a galambra, nem lőttem meg, de ő tekintetével újra- újra szívembe lő. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója alkalmából a magyar könyvkiadás sok rangos politikai, szépirodalmi, képzőművészeti kiadványnyal kapcsolódik az ünnephez. A Kossuth Könyvkiadónál látott napvilágot Lenin Az Októberi Forradalomról című kiadvány. A gyűjtemény Leninnek azokat a munkáit, beszédeit, beszámolóit, cikkeit tartalmazza, amelyek az Októberi Forradalom első öt évfordulójával kapcsolatban hangzottak el, illetve íródtak. Évfordulós kiadvány Lenin összes műveinek ezekben a napokban napvilágot látó 50. és 51. kötete. Az előbbi Lenin 1917 októbere és 1919 júniusa közötti levelezését tartalmazza, míg a másik kötet az 1919' júliusa és 1920 novembere — tehát az intervenció és a polgárháború — közötti időszakból származó leveleket és táviratokat. Az 51. kötetben szerepel egy Kun Bélához írt levél és más magyar vonatkozású írás is. A kötet külön érdekessége, hogy 620 dokumentuma közül 562 most jelenik meg először gyűjteményes kiadásban. Az ungvári Kárpáti Kiadóval közös gondozásban jelentette meg a Kossuth a Lenin-életrajzot; a vaskos kötetet 28 oldal képmelléklet egészíti ki. Világhírű könyv a most ismét napvilágot látott Tíz nap, amely megrengette a világot, John Reednek, a nagyszerű amerikai újságírónak a tollából. Kiállításában is pompás album A Nagy Október, a forradalomnak dokumentumokkal, sajtóanyaggal, visszaemlékezésekből vett részletekkel, fényképekkel és filmhíradók kockáival illusztrált krónikája. Szerzője és összeállítója, A. P. Nyenarokov történész átfogó képet ad az 1917-es oroszországi forradalom ki- szélesedéséről és győzelméről, érzékeltetve e hősies napok különleges légkörét. Átdolgozott és bővített kiadásban látott napvilágot az így látták a kortársak, magyar írók, költők, publicisták visszaemlékezéseivel, (összeállította és az összekötőszöveget írta dr. Remete László.) Díszkiadásban is napvilágot lát a Tanúságtevők népszerű sorozatának új kötete, amely a magyar internacionalistáknak az orosz forradalomban és polgárháborúban való részvételéről (1917—1922) szól. Sugaras október címmel versantológiát jelentetétt meg a kiadó, szavalóknak. A z emberek általában azt hiszik, hogy szépen, „művészien írni azt jelenti, hogy egyszerű gondolatait is az ember jól fölcifrázva, bonyolultan adja elő. Énnek éppen az ellenkezője az igaz. Szépen az ír és beszél, akinek sikerül még a bonyolult gondolatait is egyszerűen és világosan előadni. A művészet pedig ott kezdődik, ahol az ember az ilyen előadással még élvezetet is szerez hallgatóinak. Nem jut be a művészet területére az az írásmű, amelynek mondataiban nincs mozgás, olyanféle izommozgas, mint annak az arcán, de még tekintetében is, aki szemtől szembe, élőszóval tudat velünk valamit. Nem írásmű az, amelynek a fölszíne, mondhatnám, a bőre alól nem villog ki alkotójának homlokráncolása, szemszűkitése, de még karlendítése, lépésrakása is. Vagyis a személyes hitele; a jelleme. Ügy van, valóban: nem stílus az, amely mögött nincs ember. Eleven és mozgó; méghozzá nekünk tetszőn mozgó. Természetes hát, hogy az írónak, ha prózát ír, ha verset — jó ismernie — még jobb ösztönösen tudnia — a stílus mozgási törvényét. Annyira kell tudnia mégpedig, hogy már eszébe se jusson, hogy tudja. Azaz magáévá kell tennie, ösztönébe kell fogadnia. Mert különben itt is megesik — mint a művészet annyi más ágazatában —, hogy épp a „tudás” gátolja a lényegnek, a személyes hitelnek va- rázsos megjelenését. Mert alkotni csak természetes folyamatképp lehet jót. Illyés Gyula J kői nyelvről Megtanulva persze előzőén a mesterség teljesítményeit is. A költészetben pedig az addig élt költők munkásságát. ★ A művészet minden ágában veszélyes a magakelletés. Sehol any- nyira, mint az írásos művészetben. Mert sehol nem olyan első föltétel a személyes hitel, mint ott Márpedig hogy hihetünk olyannak, aki riszál? Akinek az a gondja, hogy mit ér el, s nem az, hogy mit hoz. Százszorosán érvényes ez a verssel való tényközlésre. Nincs félreértés nyilván, mit értek versbeli tényen. Nem először idézem ezt a mondást: a költészetnek egy az ellensége: az irodalom. Vagyis a másodlagos érzésátvéteL A fiatal Babits igazán mesteri kezelője volt mindannak, amivel az olvasó a formaművészt fölruházta. Élete vége felé mégis akadozik, botlik, dadog. Miért nem használja, amit a kisujjából kirázhat? Mert — nem ismételhetjük elégszer — a költő a verset a szívével, az egész testével írja. Amíg a csengés-bongás a szívben van, tessék, jöjjön, elragad. De mikora szívben már őszi ágrecsegés van? Értjük, nyijván. Hadd mondom el mégis erre a klasszikus, a számomra is megborzongató példát. Két nagy költőnk Is rákban halt meg, évekig tartó, iszonyatos, megalázó szenvedés után. Erről mindketten írtak verset. Az egyikének* a címe: Száz sor a testi szenvedés- rőL Ez száz remekül lejtő, mesteri rímekkel csengő olyan sor, amelyekből csak úgy árad a frisseség a még mutatványra is képes erő. A másik, — Babits — versének a címe: Beteg klapancia. Ennek a sorai botlanak, dülöngélnek, úgy ejtik a lépést, mint a gyerekek, oly •Kosztolányi kezdetlegesen, oly klapancia- szerűen. Az elsőben tán több az elszánt szembenézés, a fölény, vagy — annak hősi fitogtatása. A fájdalmat hitelesebben mégis Babitsé fejezi ki. Kifejezve egyben azt az igazságot, hogy a forma mestere nem az, aki a „formaművészet” minden fogását bármikor alkalmazza. Az, aki a kifejezendő tárgyhoz csalhatatlanul megleli a megfelelő formát. Vagyis szükséges esetben magáról a formaművészetről is le tud mondani. Jó verset írni tehát azért roppant nehéz, mert alapjában roppant egyszerűnek kell lennünk. Rengeteg az olyan nagy vers, aminek az élolvasása után sok olvasó azt gondolja: mi volt ebben a — kunszt? És mikor már betéve tudja, csak akkor ébred rá, mi is lopakodott a szívébe. Szabó Péter megy a rétre, vele megy a felesége- Volnék én a felesége, én mennék vele a rétre. E z az egyszerű vers mégis költői; régi magyar népdal; egyszerű parasztok csinálták, akik : tán írni sem tudtak. i )
