Népújság, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-23 / 250. szám

A Revizor filmen Egy ősi orosz városban, Kaszimovban, az Oka folyó partján folyik az „Inkognito Pctervárról” című film, Go­gol ismert vígjátékának, a Revizornak új filmváltoza­ta. A film külső felvételeit Kaszimovban forgatják, mert a város sok mindenben meg­őrizte a múlt század vidéki központjának vonásait. A filmet az ismert szovjet filmrendező, a vígjátékok mestere. Leonyid Gajdaj rendezi. A film főszerepeit nép­szerű szovjet színészek játsz- szák. csak Hlesztakov sze­repében mutatkozik be a nézők számára még ismeret­len, fiatal leoingrádi szí­nész, Szergej Mieicko. aki először játszik filmfőszere- pet. „A színészek kiválasztása nem volt könnyű dolog — vallja be a rendező. — Csak egy színésszel kapcsolatban nem kételkedtünk: a polgár- mester szerepére nem is ta­lálhattunk volna alkalma­sabb színészt Anatolij Pa- panpvnál, aki egyébként rendkívüli sikerrel játszotta ezt a szerepet a moszkvai Szatirikus Színház színpa­dán." Színház — jegy nélkül Egy baseli színház egy évvel ezelőtt érdekes kísér­letbe kezdett: előadásaira jegyvásárlás nélkül engedte be a nézőket. A színház bejá­ratánál egy urnát helyeztek el, amelybe az előadásról ki­jövő nézők tetszés szerinti összegeket dobhatnak be, több vagy kevesebb pénzt, aszerint, hogy mennyire vol­tak elégedettek a látott da­rabbal. A kísérlet kitűnő eredményekkel jár: nem okozott ráfizetést, és emel­lett a színháznak még arra is alkalma nyílt, hogy meg­ismerhesse a nézők vélemé­nyét. Ezért úgy vélik, hogy ezt a rendszert érdemes to­vábbra is fenntartani. Látogatóban a brit trióimul Az értékek próbája A könyvek őszinteséget várnak tőlünk. Ezzel a tudattal mondjuk, hogy a Kriterion-könyvek nemcsak ismerősei a magyar olvasónak, hanem jó barátai is. Így azzal az érzéssel lépek be a bukaresti „Sala Dalles” (Dálesz-terem) könyvkiállítására, mintha rokonlátogatásra érkeznék olyan családhoz, kinek fiai közt igaz barátaink vannak. Együtt tehát a Kriterion könyvcsalád, parádés felál­lásban. A romániai könyv­kiadás egészében is népes közösségként. Grafikonok tá­jékoztatnak: 1971—76 között a romániai könyvkiadásban megjelent szépirodalmi és tudományos művek (címek) száma 7250, a példányszám pedig 96 millió 500 ezer. A nemzetiségek nyelvén 3640 mű jelent meg 22 millió 790 ezer példányban. Ebből ma­gyar nyelven 2140 mű, 18 millió 640 ezer példányban. Jórészt a Kriterion adta ki. A Kriterion azonban nem csupán nemzetiségi (magyar, német, szerb, horvát, szlo­vén. zsidó) könyvkiadó — egyben az írók alkotótársa is. Domokos Géza, a Krité- rion igazgatója (aki az ala­pítástól, 1969-től vezeti az intézményt) az alábbiakban tájékoztatott könyvkiadói, szerkesztői munkájukról, törekvéseikről, eredménye­ikről. — Milyen értelemben szel­lemi műhely a Kriterion? — Az alkotás természete olyan, hogy nem elég az írói tehetség, a jó téma, a szorgalom —, szükség van azokra az anyagi feltételek­re, amelyek segítségével az író elképzeléseit válóra vált­hatja. Ilyen intézmény a könyvkiadó. Amikor a lek­tor felismeri az írásban az értéket, és az alkotást a tár­sadalmi-közösségi gondok rangjára emeli, szövetségese lesz az írónak. Ösztönzi, bá­torítja munkájában. Ezért mondjuk mi a Kriterionnál. hogy a könyvkiadó nem pusztán intézmény — alko­tói műhely is. Itt a kézirat nemcsak nyomdakész for­mát ölt, hanem az alkotási folyamat egésze kap biztató impulzusokat. A „szövetségesi” viszony­hoz az is hozzátartozik: a lektor tudja, mit érdemes ösztönöznie társadalmi és esztétikai szempontból. A szakma titka, hogy ne csak felfedezni, ösztönözni és el­fogadni tudjunk, hanem visszautasítani is. A jó könyvkiadó útját állja a gyenge, konjunkturális kéz­iratok megjelenésének. Ezzel védi az alkotás tekintélyét. Mert minden könyvkiadó, így a Kriterion is, nemcsak az írók, de egyben az olva­sók szövetségese is. — Hallottam, az olvasók nevelését szintén a kiadói teendők közé sorolja a Kri­terion. Hogyan történik ez? — Úgy gondolom, a ki­adónak, mint nevelő intéz­ménynek is fontos szerepe van. Mi az olvasóközönség­gel való kapcsolattartásban három típusú rendezvényt honosítottunk meg. Egyik a Kriterion-napok. Kolozsvá­ron, Csíkszeredán, Székely­udvarhelyen és Sepsiszent- györgyön szerveztünk ilye­neket az utóbbi években. Idén Szatmáron és Nagyvá­radon tervezzük. Nos, eze­ken szerzők, lektorok be­szélgetnek az olvasókkal a megjelent, illetve tervezett könyvekről. Másik formája a könyvesboltokban szervezett író—olvasó találkozók. Har­madik változata: a kiadó munkatársainak találkozói az olvasókkal és népművelők­kel. — Említettem, a kiadó egy kicsit nevelő intézmény. Az igazság úgy teljes, ha azt mondom: a kiadó tanu­ló intézmény is! Sokat okul az olvasók véleményéből. Merem állítani, hogy könyv- kiadási programunkban meg­határozó szerepük volt az ilyen találkozóknak. így született például ifjúsági so­rozatunk a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium­ban és a székelykeresztúri gyermekházban tartott meg­beszélések nyomán. — A Magyar Televízió­ban tavasszal elhangzott in­terjúból tudom, hogy az utóbbi öt évben a Kriterion- könyvek példányszáma csak­nem megháromszorozódott. Mi a „rejtélye” az olvasói kedv gyors felívelésének? — Amennyiben a hagyo­mányos kiadói struktúrák­ban vizsgáljuk a példány­szám változásait, azt hihet- nők, valóban rejtéllyel ál­lunk szemben. De mihelyt a kiadványaink műfajstruktú­rájában végbement változá­sokat vesszük szemügyre, a kérdés egyszerűvé válik. Arról van szó: könyvkiadá­sunk kilépett az irodalom­centrikus szemlélet szorítá­sából, s ma már a tudo­mány-népszerűsítő kiadás is elfoglalja az őt megillető he­lyet. A művelődéstörténeti, a folklór, a nyelvészeti mun­kák, a modern tudományo­kat ismertető könyvek pél­dányszáma, népszerűség te­kintetében vetekszik a leg­jobb szépirodalmi könyve­kével. Jellemző, hogy az 1977-ben újranyomott ki­lenc nagy sikerű könyvünk közül hét tudományos. — Milyen a Kriterion kapcsolata a magyarországi könyvkiadókkal? — Jó. Évente mintegy há­romszázötvenezer könyvet küldünk Magyarországra. Kapcsolatunk azonban több ennél. Együttműködő! Külö­nösen a Szépirodalmival, az Európával, a Gondolattal, az utóbbi időben meg a Corvi­nával. Hogy miben áll az együttműködés? Az Európa Kiadóval például a világ- irodalom megjelentetésében egyeztetjük terveinket, ne­hogy párhuzamosság jelent­kezzék. Távlati elképzelése­inket beszéljük meg. együtt­működünk a román könyvek magyar fordításában. Közös szerkesztésben is adunk ki könyvet. Az interjú végére kívánkozik, mintegy zárszóként, hogy a Kriterion. amely magyarul az értékek próbáját jelenti — munkájával kiérdemelte a szakemberek és az olva­sók megbecsülését. Űgymond: tevékenysége kiállta az értékek próbáját. Nevében az fejeződik ki, ami kiadói munkájának lényege. Balogh Ödön Kilencven éve született Farkas István I A hosszú ideig Párizsban élő Farkas István festő- és grafikusművészre emlékezünk október 20-án, születésé­nek 90. évfordulóján. A művész tájképeit tisztán tagolt festői rend jellemzi, alakos képei, portréi a társadalom - peremén élő, különös, öreg embereket ábrázolnak. Élete l végén szürrealista víziókat festett. Pátzay Pál plakettje Farkas Istvánról n z utolsó nap nem volt nehe­zebb a többinél, de valami hiányzott belőle, ugyanakkor már beszűrődött az utazás és vele a jövő. A kezdeti falánkságból em­lék sem maradt Nem akartam már semmit se kitalálni, eszembe se ju­tott, hogy az első nap úgy rendez­kedtem be, hogy életem végéig itt maradok. Az utolsó reggelen hi­deg húst ettem, halkonzervet is, hozzá uborkát, paprikát, paradi­csomot. Pálinka is volt, természe­tesen, s befejezésül két üveg sör. Ahogy régen. Az utolsó napra alig maradt valami kevés. Fél üveg pá­linka. Megmaradt a cédula is, amit az első reggel egészségügyi tapasszal ragasztottam fel a faház ajtajára: „A strandon vagyok, ha akarsz, megtalálsz, ha nem, majd eljössz máskor”. A cédulát az utol­só reggel leszedtem az ajtóról, be­vittem magammal a faház alá. Olyan volt így, mint egy baráti le­vél, s mintha önmagámnak írtam volna. Együtt bámultuk a strand­ról érkező pecsenyeszínű vidéki lá­nyokat, a meleggel gyerek módjára betelni nem képes lengyeleket, s angol szomszédaimat, akik hallga­tag. biztos mosolyukkal olyanok voltak, mintha állandóan az egye­sült királysági zászlóra gondoltak volna, amely ott lógott fáradtan, kissé szakadozottan a kemping be­járata fölött, mint maga a rhegtes- tesült birodalom. Hallgattuk a spi- rituszfőzők figyelmeztető sípolását, s a kerítés mögött zárt rendben, énekelve vonuló pesti úttörőket. Mögöttünk, egy kis erdőben volt a táborhelyük. Néztük a fákat, oly fiatalok voltak, hogy maguknak is árnvékra lett volna szükségük. Odalátszott a pocsolyás kis zöld tó nádszegélye, partján a figyelmez­tető táblát körülülték a békák. El­merengve nézegettük a lépcsőzetes homokpart sátrait s a fehér lakó­kocsikat. Fiatok és Mercedesek kö­zött szégyellősen ácsorgott egy öreg Pé-hetvenes, mintha csak kis időre állt volna meg itt, kifújni magát, a gazdája terepszínű sá­torlapot vetett rá, s ezzel elejét vet­te a kis autó szégyenkezésének. — Kellene neked is egy ilyen kis au­tó — súgta fülembe a cédula, és ravaszul libbentett hozzá. — Egy év se kell hozzá, és különb lesz nekem — válaszoltam fölényesen. S csöndben néztük tovább az autó­kat és az embereket, és titkainkba időnként nagylelkűen beavattuk a pálinkát is. Az öreg sokáig integetett utá­nunk, mint igazi barát, akinek fáj­dalmat okoz a búcsú. A zöldfényű műanyagtető alatt állt, magasan lengette a kockás asztalkendőt, míg csak el nem tűntünk hárman a vas­úti aluljáróban, pedig egész idő alatt szidtam a borát, és azt is megmondtam neki, hogy mit csinál­jon vele. D éli napsütésben ismerkedtünk meg. Nyomasztó volt a me­leg. A szél nem mozdult Az em­bereknek nem volt kedvük enni vagy inni, még fürödni sem. A strand üres volt, a sátrak nem moz­dultak. Az ABC-s kiszolgálólányok az üres ládákat behordták a rak­tárba, az ajtóra kiakasztották a DÉLI SZÜNET táblát, fürdőruhá­ra vetkőztek, s hátul a raktár mö­gött locsolókannákból öntözgették egymást Thiery Árpád: Utó nyár Az öreg a nyári vendéglő tera­szán ácsorgott, a zöldes fényű tető­zet alatt olyan volt a terasz, mint egy akvárium. Az öreg almát rág­csált, s gyanakodva figyelt a szá­raz, forró csöndben. Megszólítottam. — Miért nem fürdik? Meglebbentette a fehér köpeny szárnyát Mesterembernek gondol­tam. Széles, lapos orra fölött fém­keretes szemüveg csillogott — A vezetőség nem tűri az ilyet — rázta a fejét — Miféle vezetőség? — A téeszé, akié a kifőzde meg a bormérés. Az ő szolgálatukban állok. — Pihenőidőben ők se parancsol­nak. — Ok igen, mert nekem mindig talpon kell itt lenni. Bármelyik percben jöhet vendég. Az asztalkendővel megtörölte iz­zadt homlokát, a nyakánál hátul benyúlt az ing alá is. F ürdött már benne? — intet­tem a víz felé, amelyet el­zárt előlünk a vasúti töltés, de pá­rája a levegő fényében magasan csillogott fenn. — Egyszer. Tavalyelőtt Hévízen. — Az nem a Balaton. — Nekem az volt. Jó meleg a csontoknak. Az almacsutkát messze dobta a homokba — Töltök magának valamit — fordult hozzám barátságosan, majd a söntéspult mögé lépett — Mit akar tölteni? Erős, csontos mellkasa kidombo­rodott a köpenyből. — A rizüng kedvesebb nekem. Adjak abból? — Adjon. Az öreg kivett a jégszekrényből egy csatos üveget. — Egyedül van itt? — könyö­költem a bádogpultra. — Segít egy asszony — vála­szolta az öreg töltögetés közben — de ő most elszaladt az állomásra. Csomagot hoztak neki a vasutasok Ha visszajön, lesz meleg étel is. Kacsintott. A poharakat össze­koccintotta. Belekóstoltam a borba, nyers le­vélíze volt. — Hol szerezte ezt a lőrét? — fintorogtam. — Láthatta, hogy a hűtőből vet­tem ki. — Ezt maga bornak nevezi ? — Én még nem ittam rossz bort — mondta az öreg sértődötten, majd az utolsó cseppig kiitta, ami a poharában volt. A blokkfüzeté­ből kitépett egy lapot és ráírta: HÁROM DECI RIZLING, KILENC FORINT. Az összeget aláhúzta, majd kézjeggyel is ellátta. Másnap félrehívott. — Ha úgy alakul a dolog, hogy véletlenül nem vagyok szolgálat­ban, amikor jön, a vegyesből ne igyon, mert össze szoktam öntöz- getni, amit meghagynak a vendé­gek. De abból csak a futó vendé­geknek adok. Azoknak mindegy... Nem ittam többé az öreg borai­ból, de mindennap találkoztunk és beszélgettünk. Mindig kérdezett valamit, viszonzásul hosszú történe­teket mesélt a falujáról, az embe­rekről és a háborúról, ahonnan csodával határos módon menekült meg. Az utolsó előtti este a kemping takarítónőjét odaküldte a faház­hoz: okvetlenül vár, sürgősen mon­dani akar valamit F ehér, vasalt inget viselt, a le­engedett ujjak mandzsettá­jában olcsó gombok fénylettek. — Tud tolmácsolni? — kérdezte izgatottan. — Attól függ, milyen nyelven. — Csehül. — Csehül nem tudok. — Hát, hogyan tud? — nézett rám bizalmatlanul. — Németül. Talán. — Az is megfelel — bólintott az öreg, és behúzott magával a sön- tés mögé. Ott folytatta. — Van itt egy jó fenekű cseh nő. A zuhanyo­zó mögött lakik egy sátorban. Elfo­gadta a meghívásomat. A deszkafal mögött az asztal há­rom személyre volt megterítve. — Olyan halászlé lesz itt!... — fogadkozott az öreg, majd kitárta a jégszekrény ajtaját: hét vagy nyolc üveg palackozott bor sorakozott benne. Kivett egy palackot. — Szentgyörgyhegyi riziing — mutatta a címkét. Töltött és vártuk a cseh nőt Az utolsó nap ott feküdtünk hárman a víkendház előtt: a cédu­la, a pálinkásüveg meg én. A nyár után ősz következik, és a dolgok­nak előbb-utóbb tisztázódniuk kell, gondoltam. Vagyis: mit, miért és meddig? És jutalom nélkül. Az első nap még azt hittem, hogy min­denre mondani kell valamit Az utolsó napon megsejtettem, hogy mi a dolgom, s mire vagyok képes. — Aki jöhetett volna, az nem jött, aki pedig jött, az otthon is maradhatott volna — mondtam hangosan. A cédula bólintott. Ügy tűnt: be­fejezte pályafutását, mire zsebre vágtam, mert egy ilyen okos kis cédulára azért még a jövő nyáron is szükségem lehet. Á pálinkát utolérte a végzet. Elfogyott, n parton megálltam egy perc­re, még egyszer, romantiku­san. A vizet nézve arra gondoltam nagylelkűen: lehet, hogy ez is meg­inna olykor egy kis pálinkát, és a/ üveget bevágtam a vízbe. Mini tudja, hogy mi a teendője. Végzet (Vörös szakáll, séta a víztoronynál)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents