Népújság, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-23 / 250. szám

^/SAA/SAAAAAAA^A/NAAAAA/SAA/VWWWWN^^AAAAAAA/VAAAAAAAA^AAA/W Halottidézés ) Szécsi Pál énekel a rádióban. Kellemes hang, ked­ves szám, közben kinek is jutna eszébe, hogy a népsze­rű énekes már évek óta halott, hogy a lemezein és az emlékekben — ott minden bizonnyal azért kevesebb ideig — most már véges időkig úgy marad meg fiata­lon, ahogyan meghalt. Bennünk és körülötte megállt az idő, s ez jószerint a technikának köszönhető. A hang- rögzítésnek, a rádiónak, amely újra és újra dalra nyitja az egyébként örökre bezárt ajkakat. Mert ilyen a tudomány. A televízióban Básti Lajos játszik. A Básti. Varázsos hangja, megkapó játékkultúrája ott kél életre a kis do­bozban — vagy filmen akár, egyre meg mondandónk okán — a modern kor emberének egyik legnagyszerűbb találmányában: a televízióban. Mert mi az élet? Mozgás. Hang. És Básti mozog, beszél, létezik, pedig tudjuk, hogy immár örökre némák az ajkak és mozdulatlanságba meredtek a kifejező gesztusok. Básti Lajos meghalt. Ben­nünk és körülötte megállt a végtelenbe haladó idő fo­lyása, — örök életű lett. A technikának, az emberi tudo­mánynak köszönhető, amely megteremtette a távolba­látást, a hozzá, való készüléket, a művészet oly konzer­válását, hogy az friss és eleven legyen, mint a primőr. Mert ilyen a tudomány. Korunk új és szenzációs tudományága lett a holog­ráfia. Ne bonyolódjunk most bele — e sorok írója nem is szakember ehhez —, hogyan „áll elő” a holografikus kép. Elégedjünk meg csak azzal a ténnyel, hogy megfelelő technikai, vetítési módszerekkel, a kép a térben jelenik meg. Három dimenziója lesz. Mintha élne, olyan. Kép­zeljünk el egy holográfiát Maria Callassal, illetve Maria Callasról, a napokban váratlanul, művészete csúcsán meghalt görög származású énekesnőről. Hátborzongató lenne a hozzá nem szokottnak az ilyen kép: térben je­lenne meg a nagyszerű színésznő. És. ha holografikus film is készült volna róla — mi akadálya akár e techni­kának is? —, akkor megjelent volna előttünk a halott, amint él. Hiszen mozog, gesztikulál és énekel. Kicsit testetlennek hatónak, kicsit áttetszőnek tűnőnek érez­nénk, mint ahogyan a szellemeket elképzeltük, ám mégis a maga testmivoltában, hangjával, gesztusaival, sőt — kegyelet a holtaknak — dühkitöréseivel együtt. Mert ilyen a tudomány. Életre kelti a holtat, anélkül ugyan, hogy a megholt a saját valódi életére éledne, de azzal együtt igen, hogy a megholt tisztelői, hozzátartozói, ismerősei hazavihetik a hangot, az arcot, a mozgást, a térbeli létezést szinte. Gondoljunk bele: fogalmunk sincs arról, hogyan néz­hetett ki valójában Napóleon, milyen volt a hangja Moliérenek, milyen volt a valós szépsége Kleopátrának. Mert, ami fogalmunk van, az nem a személyes impresz- sziónk, a tudomány hűvös és tárgyilagos közreműködé­sével, hanem az emberi szubjektumok áttételein, évszá­zadok valós és kitalált történetein keresztül, mint újból és újból torzító prizmáin alakult ki bennünk fogalommá. Elképzeléssé. Arccá, testté. Sőt egyáltalán: létezéssé. Kossuthnak egy viaszhengeren megtalált hangja most felbecsülhetetlen értékünk, pedig csak egy hang torzója. Nem más. Technikai kegyelet csupán. Rekvizítum egy műszaki múzeumból — voltaképpen. S hogyan óvjuk, hallgatjuk és véljük kihallani is belőle, nem is azt a hangot, amilyen az övé volt, de azt a hangot, azt az arcot, azt a termetet,azokat a gesztusokat — amilyeneket látni, hallani vélünk önmagunkban, ha Kossuth neve felmerül a tudatunkban. Ha lehetne holografikus képünk is róla. Vagy Petőfiről például! De hát micsoda kincs az a kopott daguerreotípia is a nagy költőről. Míg manapság ugye a tudomány, mire képes. Életre kelt! Az ember borzongva olvassa a sorokat, s kicsit bor- zongva nézi, látja a képernyőt, hallja a hangot a rádió­ban: hiszen itt, illetőleg ott valójában holtak mozognak. Szellemidézés folyik itt és ott. Igenis vannak szellemek, mióta a tudomány olyan hatalmas, hogy bebizonyíthatta: nincsenek. Igen, az ember olyan hatalmas lett, hogy élet­re kelti ím, a holtakat. Csakhogy mi van az első és a második világháború millióival. Akikről nem készült hangfelvétel, televíziós kép, holográfia. Akikről csak hadijelentések készültek. Mi van azokkal a vietnamiakkal, akik saját földjükön váltak az amerikai bombák nyomán rekonstruálhatat- lanokká, mert testük egyszerűen szétsugározódott a tér­ben? Mi van azokkal, akiket a tudomány legnagysze­rűbb találmányaival pusztítottak el — legnagyszerűbb? legprecízebb inkább! —, és akiket akarnak elpusztítani. Lehetne-e holográfiát készíteni a neutronbombák áldo­zatairól, hang- és filmfelvételt a hidrogénbomba pusztí­tásáról? Lehetne. De minek és főleg: kiknek már? Mert ilyen a tudomány. Mert ilyen is lehet a tudomány, ha az ember em­bertelensége a vezérlő eszméje. '{fi2*'. Bclyki István: Hollókői utca zerény bérházi lakás Keszthelyen, nem messzire az agrár­egyetem tudományos kutatóintézetétől. A földszinti ajtón név­tábla: Faragó Sán­dor. Hány azo­nos nevű ember futkos e hazában? Biztosan nem egy. De az is bizonyos, hogy ha­sonlóan hosszú, töredelmes, ugyanakkor gazdag életpá­lyát más Faragó nem csi­nált végig. Nyugalmat leg­feljebb a hódmezővásárhe­lyi diákévek jelentenek múltjában, s lezárulnak az 1912-es érettségivel. — A református Bethlen Gábor gimnáziumban végez­tem, tanítócsalád hetedik gyermekeként, igencsak von­zódva a zenéhez, irodalom­hoz. A muzsikust Ivánká ta­nár úr fedezte fel bennem, külön órákon tanítván he­gedűre, zongorára, nagybő­gőre. ' Hogy ez valamikor életmentő szalmaszálam lesz? Ki gondolta akkor. Önképzőköri zsengéimről sem hittem soha. bármi hasz­na is legyen később írás­készségemnek. Egy dolog munkált bennem tudatosan, egy valami vonzott: törődés a szegény néppel! ★ 1914. december 19. Beva- gonírozzák a sebtében ki­képzett Faragó Sándort töb­bi katonatárs'ával. Irány az orosz front! Két nap múl­va, éppen a huszadik szüle­tésnapján pedig már hadi­fogoly, s messzire gurulnak vele a vonatkerekek. Egé­szen Taskentig. ahol előbb táborlakó, a forradalmi har­cok győztes kibontakozása idején oedig pártszervező. — Főleg az egvkori ma­gyar táborlakók körében igyekeztem terjeszteni a kommunista párt eszméit. Iskolára is elküldték. ahol előadóink között volt a ki­váló közgazdász. Varga Je­nő. .. Persze ez nem jelen­tett kenyeret. Valami után kellett néznem. Igv1 vettem hasznát zenetudósomnak. Eleinte vonatokon hegedül­tem. szerényen hulló kopej­kákért, majd besoroltam a Taskenti Szimfonikus Zene­karba bőgősnek. Egv Szed- lacsek nevű cseh volt a kon­certmesterünk, az ő nevére jól emlékszem. S kívülem még fél tucat magyar hadi­fogolynak nyújtottak megél­hetést a környéken rende­zett hangversenyek... A forradalom ? A külföldi kom­munistákból álló csapattes­tekre azon a részen 1919- ben várt komoly harci fel­adat. A fehérek Orenburg- nál még erősen tartották magukat, bár a túloldalról Frunze hadserege ieen nvo- morgatta őket. Végül a felő­lünk indított offenzíva segí­tett! Egy hét alatt szétmor­zsoltuk a dugót. Vajon él-e még komisszárunk, tovaris Federmesszer? Fiatalabb Mo!dvoy Győző: Mindenütt otthon volt nálam, de kitűnő szer­vező, megértő ember és kép­zett katona. Neki sokat kö­szönhetett a forradalom! ★ A pártiskola, a sokrétű szervező munka egyre több bizalmat ébresztett a fiatal szovjet hatalom vezetőiben Faragó Sándor iránt. Szük­ségét látták, hogy munkáját ellenséges környezetben foly­tassa, hiteles információval szolgálva a forradalom győ­zelméről, építő szándékáról. Berlinen keresztül így érke­zik 1920 októberében Auszt­ria fővárosába, Bécsbe, ahol már várják. — A vérbe fojtott tanács- köztársaság emigránsai közé kerültem, s a Laudongasse 20. alatt székelő magyar lap, a Proletár volt megélhetési forrásom. Főleg az ázsiai hadifoglyok szervezeti életé­ről, munkájáról, a szovjet életbe való beépülésükről cikkeztem. Ennek az volt a célja, hogy Magyarországon megismerjék a valós hely­zetet, ne dőljenek be Hor­thy propagandájának. La­punkat ugyanis rendre át­csempésztük az osztrák- magyar határon ... Érdekes, izgalmas munka volt ez. Közben pedig összejöhettem a magyar emigráció leg­jobbjaival. Rudas László csi­nálta^ az újságot, de bejárt a szerkesztőségbe Landler Jenő, Révai József, Lukács György, hogy csak az is­mertebbeket említsem. .. Aztán jött a pálfordulás, 1922-ben kitoloncoltak az or­szágból, s egyszerre a csóti gyűjtőtáborban találtam ma­gam, ahol négy évet varr­tak a nyakamba „viselt dol­gaimért”. ★ Külföldi nyomásra 1924- ben feloszlatták a csóti „fe- gyenctelepet” és Faragó Sán­dor szülővárosa felé irányí­totta útját A hír azonban gyorsan jár, sebesebben a vonatnál. Megelőzte érkezé­sét, informálta a helyi poten­tátokat. Ilyenformán a Tas- kentet, Moszkvát, Berlint, Bécset, Csótot megjárt magyar forradalmárnak Vá­sárhelyen a legszűkösebbel kellett beérnie. Azzal, amit az alkalmi napszám jelen­tett mezei munkán vagy építkezésen. — Eközben alakítottam meg az ország első halá­szati szövetkezetét, szovjet tapasztalatok alapján meg­nyervén az ügynek a Tisza­part nehéz keresetű, nap­szítta embereit. Mert bár akkoriban még halbőség volt a vízen, hiába törték magukat a népek. A termés a partszakasz birtokosáé lett, a halászok csupán gyen­ge részt kaptak belőle. Mon­danom sem kell, kemény csatát vívtunk. Ki kellett várnunk, amíg egy jól fi­zető vízszakasz, illetve part bérletideje lejár, s akkor li­citálni összedobott pénzzel az előző bérlőre. Végül si­került, a szegedi cégbíróság 1927-ben „jegyzett be” ben­nünket, a szövetkezet elnö­ke pedig Antal Imre tanító lett. Nekem politikai múl­tam miatt a háttérben kel­lett maradnom. De nem is érdekelt a cím. Fontosabb annál, hogy elértük a cé­lunkat . .. Műyészkedő mi­voltomat sem tagadtam meg. Szimfonikus zenekart szer­veztem, dirigáltam, majd Galyasi Miklóssal, Vén Emil­lel egyik alapítója lettem a Tornyai Társaságnak. Széles körben munkálkodtunk, el­jutván gyakorta a munkás- egyletekbe is. Talán ezen buktam le újfent, mert egyszer csak kijött a polgár- mesteri diktum: Faragó ne­künk ne muzsikáljon, ne verseljen! Megkérdeztem, hogy Beethovent se? Senkit, semmit, jött a summás vá­lasz, amiből megértettem, bogy jó lesz rövidesen to- vábbállnom. ★ Az újabb otthon, az újabb munka Tolna megyével forr össze Faragó Sándor életé­ben. Szekszárd, ahol a fel­szabadító harcokat is átvé­szeli, hogy felesége — Ros­tás Gabriella — mindig hű­séges támogatásával rögtön az új társadalmi rend épí­tőinek sorába álljon. Közel jár már a hatvanhoz, még­is fiatalos hévvel memoran­dumot fogalmaz a kormány­hoz természetes vizeink partjainak állami tulajdon­ba vételéről, s hogy az ösz- szes halászati jog a dolgozó halászokból alakítandó szö­vetkezetekre szálljon. — Végül a kormány rám bízta a törvényreform elő­készítését, sőt az elfogadott 67D0/194S számú rendelet végrehajtása is az én fel­adatom lett pár év múlva. Akkor már a halászati ügyek miniszteri biztosa, s két le­gényember apja voltam, át­szervezvén többi között a Balaton halgazdálkodását, valamint tudományos mun­kát végezve a Haltenyészté- si Kutatóintézetben... Nyug­díj, nyugalom? Kilencven fe­lé ballagok, de mindmáig nem ismerem a tétlenséget. Szekszárd, Siófok, Budapest után otthonom immár Keszt­hely, ahol tíz esztendeje for­dítok oroszról, németről tu­dományos műveket az egye­temnek. S vallom, hogy mindenütt hazát, otthont lel az ember, ahol csak társai, osztályosai jövendőjét mun­kálhatja. Ez a hit őrizett meg tisztán Taskentben, Moszkvában, Bécsben, Ber­linben éppen úgy, mint kis országunk különböző tájain, különböző emberközösségei­ben. És ez a hit adott erőt ahhoz is, hogy elviseljek megannyi procedúrát, légyen bár veszélyes szeretteimre, családomra. ★ Szép, tartalmas, hasznos életút a vándorló interna­cionalista mögött. Példás is, amilyet nem sokan vállal­nak! Különösen zárómotívu­mában, ami egyenlő a leg­szerényebb visszavonultság- gal, a tömjénezés megtaga­dásával. — Tudja, csaknem hatvan esztendeje kísér egy kép, egy jelenet. Moszkvában voltam, a már emlegetett pártisko­lán, s éppen abban az idő­szakban, amikor az erősödő szovjet hatalom ismét meg­nyitotta a piacokat a kis­gazdaságok termékeinek. Ott álltam egyszer a pezsgő, éle­dő forgalomban, az egyik piac tarka nyüzsgésében, amikor hirtelen feltűnt Le­nin. Kis csoport élén jött, fesztelenül és élénken, meg­megtorpanva a parasztok, árusok sátrainál, figyelvén a felhozatalt, a hangulatot, a vásárlókedvet. Ügy tette mindezt, mint akinek csak ennyi a dolga. S közvetlen­ségével, mélyen emberi gesz­tusával olyan atmoszférát teremtett, amiből nem csu­pán a jelen nyugalma-rend- je, hanem az egész nagy ügy, a szocializmus jövő tel­jessége is sugárzott. Én a képből a szerénységet emel­tem ki akkor s őrizem mos­tanáig. A mindenki iránti közvetlenséget. Mert a tu­dáson túl ezekben van a legnagyobb hatalom. Üt a szívekhez, az értelemhez... Leckeórává vált beszélge­tésünk? Talán senki sem bánja. Mert igaz. meenró- bált ember szói sándör bá­csi valahány csendes, múl­tat idéző mondatából, -i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents