Népújság, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-02 / 232. szám
Rqlirónvnc lT>iL> ¥orí(áenl; Bálványos Huba grafikáiból rendeztek kiállítást DdlVdlIVUS ilUUd. iveiiiec« Egerben a Megyei Művelődési Központban. A tárlaton a művész mintegy negyven alkotóját tekinthetik meg a képzőművészet kedvelői. A képek közül a Kerítések címűt mutatjuk be lapunkban. Restaurálják Leonardo da Vinci remekművét Kitűnő állapotban van az 500 éves jubileumát ünnepelt Leonardo da Vinci alkotása — ez az egybehangzó véleménye az Ermitázs szakembereinek, akik nemrégiben viszgálták meg a Madonna virággal című képet. A lenin- grádi múzeum tulajdonát képező vásznat 1914 óta állandóan speciális üvegszekrényben őrzik, amelyből utoljára 25 évvel ezelőtt vették ki. Annak ellenére, hogy megállapították, hogy a festékrétegek és az alap sértetlen, a restaurátorok sokat dolgoztak a képen. Óvatosan eltüntették a szemmel szinte láthatatlan porréteget, másod- percnyi pontosságai kiszámították, mennyi ideig kell a vászon felületét alkoholgőzzel borítani, ami visszaadja a lakk időközben elvesztett csillogását. Számtalan történelmi és tudományos értékű felvétellel rögzítették a kép jelenlegi állapotát Egy megyei kiadvány Narszpi, szép leány Konsztantin Ivanov csuvas költő kötete A Solaris alkotójának filmje Andrej Tarkovszkij, a Solaris című film rendezője ismét fantasztikus filmet kezdett forgatni. A forgatókönyvet Arkagyij és Borisz Sztru- gackij Piknik az ut szélén című regényéből készítették. A regény azokról az emberekről szól, akik mindenáron igyekeznek eljutni egy különös bolygóra. Az egyik ilyen expedícióról szól majd a Stalker. A rendező azonban hangsúlyozza, hogy filmjében csak az alapszituációt lehet fantasztikusnak nevezni, az erkölcsi problematika teljesen reális. A film hőseinek érdeklődése a bolygó iránt azért is fokozódik, mert ha az ember eljut a bolygóra, leg- höbb kívánsága teljesül. ,.A szüzsé lehetővé teszi, hogy hőseink fontolóra vegyék kívánságaik, reményeik és törekvéseik valódi értékét és .jelentőségét” — mondta Andrej Tarkovszkij. Tarkovszkij eddigi filmjeitől, a Solaristól és a Tükörtől eltérően, a Stalker stílusa igen egyszerű és lakonikus lesz, a tudományos-fantasztikus kellékeket a minimumra csökkentik, a viszonyok a bolygón, ahová a hősök eljutnak, maximális mértékben tükrözik majd a földi valóságot. Az irodalmi érdekességeket kedvelők nem csalódnak, ha elolvassák Konsztantin Ivanov, csuvas költő Narszpi, szép leány című művét, amelyet Bede Anna fordított magyarra. A megyei tanács művelődésügyi osztályának és a Megyei Könyvtárnak köszönhető, hogy ez a figyelemre méltó alkotás megjelenhetett. Elismerés jár az anyagi és erkölcsi támogatásért, mert az autonóm köztársaság és szűkebb pátriánk között kialakult tartalmas kapcsolatok méginkább erősödnek, ha a gazdasági, a társadalmi eredményeken túl megismerjük, megkedveljük egymás művészeti értékeit is. Az orosz cárok által hosszú évszázadokon át elnyomott nép csak későn ébredhetett kulturális kincseinek tudatára. A meglehetősen gyér számú értelmiség a XIX. században alakúit ki, s kitartó, konok küzdelemmel Harcolt az írásbeliség megteremtéséért. A terebélyesedő mozgalom élére Jakovlev állt, s a szimbirszki tanítóképző iskola tanáraként olyan ifjú tehetségeket keresett és talált, akikkel együtt dolgozhatott a nemes célért; Ö fedezte fel a Narszpi szerzőjét is, akinek ősei valószínűleg a XVIII. században költöztek Baskiriába. A módos apa mindenképp művelt embert akart faragni fiából. A külvilág eseményeire fogékony ifjú érzékenyen reagált a társadalmi igaztalanságokra. Az 1905-ös forradalom hatására — egyébként mesterének befolyása is a haladó szelleműek táborába vonzotta — az önkényt ostorozó költemények sorát írja. Megfogadja — s elhatározásához hű is marad —, hogy hazája felemelkedéséért tevékenykedik. Megbabonázza a folklór, gyűjti a hajdani szokásokat, s elkészíti verses elbeszélésének vázlatait. Tudja; nemcsak hagyománymen- tő, hanem szokatlanul nehéz munkára is vállalkozik. A szimbirszki kör tagjaként — karöltve M. F. Fjodorovval és I. N. Jurkinnal — majd minden előzmény nélkül kell irodalmi nyelvet formálnia. Feleleveníti gyermekkori élményéit, az emlékezetében frissen élő mesék hangulatát, s a nagyszabású vállalkozás sikerül. Méghozzá szárnypróbálgatás nélkül, az első nekifutásra. Poémájának témáját — a gazdag lány és a szegény legény reménytelen szerelmét — számos változatban és műfajban dolgozták fel világszerte. Ö azonban nem másolja, hanem kora sajátos viszonyaiba ágyazza az ősi történetet. Narszpi és Szet- ner nem nyugszik bele a szülői kényszerbe. Mindketten fellázadnak, s cselekszenek, viaskodnak a szabad döntés jogaiért. Az öreg férfihez parancsolt ifjú asz- szony megmérgezi zsarnoki természetű, kegyetlen urát, választottját szintén ez a szándék vezérli. Egymásra találva készek arra, hogy új, emberi életet kezdjenek, mit sem törődve a vagyonból való kiközösítéssel. Mégis elbuknak, mert a fojtogató társadalmi környezet tragédiába sodorja őket. Ivanov sokoldalú művész. Nem fukarkodik a szemléletes néprajzi leírással. Bemutatja a lakodalmi menetet, szól a szokásokról, az ősök tiszteletéről, a 1 azasságkötés szertartásáról. Természetesen ez az epikus folyam sosem terjengős és egyszer sem töri meg a cselekmény lendületét. Ért a drámai feszültség keltéséhez, fokozásához. A népi kifejezésmód kelléktárából csak a legrangosabbakat választja ki, s ezeket ötvözi az egyéniségére jellemző képi megfogalmazással. Legfontosabb munkáját — ismerik és becsülik szerte a Szovjetunióban — szerette volna tovább csiszolni. Ebben azonban megakadályozta korai halála. Elsősorban ez magyarázza az egy-két helyütt jelentkező egyenetlenséget. Sajnos Bede Anna tolmácsolása ezeket néhányszor inkább kiemeli, mint lesimítja. Igaz, a csuvas dalokat idézik a hétszótagos sorok, az alkalomszerű, a túlzottan egyszerű ragrímek. Ezek mennyiségét csökkenteni lehetett volna, mert olykor kissé bántóak. A hitelesség nem ennyire merev követelmény, s kevesebb jelzés is tökéletes illúziót keltett volna. A kötethez Urai Erika készített a történet lényeges fordulóit felvillantó, s azokat jó érzékkel tömörítő kifejező illusztrációkat. (pécsi) Nem öregedő hagyományok A szolnoki művésztelep jubileumáról A képzőművészeti világhét során ünnepi tanácskozást lartottak Szolnokon, a háromnegyed évszázada alapított művésztelep jubileuma alkalmából. Gondolkodni és gondoskodni a művészet és közművelődés kapcsolatáról, fejlesztésének lehetőségeiről — ezt szabta feladatául a konferencia. Erről szólt Pozsgay Imre kulturális miniszter előadása is. Mármost, meghallgatva az ország legrégibb művesz- telepének helyéről, szerepéről és jelentőségéről számot adó szakszerű referátumokat, felvetődik a kérdés; mit tehetnek a történelmi múltú, illetve a felszabadulás után a Művészeti Alap alkotóotthonaiból kifejlődő művésztelepek a művészet, jelesül a képzőművészet eredményeinek, benne a saját eredmények közművelő célzatú felhasználásában? A válaszhoz a példa kedvéért érdemes felidézni, ezt tette a konferencia is, a szolnoki festőtelep — ahol ma már szobrászok és keramikusok is dolgoznak — kialakulásának vázlatos történetét. A múlt század végén írta a helyi művészeti ügyek egyik lelkes mozgatója, Gruber József; „Körülbelül három évtizede múlt annak, hogy a sarjadozó magyar festőművészet vándor apostolai Szolnok festői égéi, levegőjének ragyogó színpompáját, nádfödeles építkezésének, sokadalmának magyar motívumait és vonzó pittoreszk különlegességeit felfedezték. S azóta alig múlt esztendő, hogy egy-egy művészkaraván föl ne kereste volna Szolnokot. A nagy Munkácsy, a hatalmas Pettenkofen, a híres Otto von Thoren, az orientalista Müller volt elitje e művészgárdának, s a fiatalabb nemzedékből Bihari, Bruck, Nádler, Aggházy, Mednyánszky, Ebner és Paczka haladtak nyomukban. Más genre, más felfogás, más technika: de azért Szolnokon a legtöbb év őszének évadján találkoztak ...” S ezek alapán felveti és megvalósíthatónak tartja, miszerint „egész művészkolónia telepíttetnék Szolnokra, amely kiállításaival művészi szempontból is a Tiszavi- dék empóriumává emelné Szolnokot”. Az 1902-ben a kultuszkormány és a megye támogatásával létrehozott, 12 műteremből és kiállítóhelyiségből álló művésztelep háromnegyed évszázados működése során valóban a Közép-Tisza vidék képzőművészeti gócpontjává vált. Hosszú és ellentmondásos története során belenőtt a helyi társadalom és kultúra világába, ugyanakkor vonzereje, szellemi hatóköre ennél tágabb régiókra is kiterjedt. Ez a folyamat azonban sohasem volt. s ma sem problémamentes. Volt, akit magas etikája, művészi tisztessége a telep példaadó egyéniségévé emelt, mint Fényes Adolf, vagy a maiak doyenje, Chiovini Ferenc; s voltak olyanok, szerencsére ezek a kevesebben, akik megalkuvásból, konformizmusból vagy másféle okokból nem sokkal jutottak tovább a fél_giccsőr tájfestészet szintjén. De a telep egésze lényegében véve, mindig megfelelt a működésének célját meghatározó Szolnoki Művészeti Egyesület alapszabályában foglaltaknak; szolgálta a nemzeti kultúrát (Lyka: az Alföld lefestését felváltotta az Alföld megfestése), a műtermek és a plein air-udvar remek lehetőséget biztosított a szabadban való festésre, a képzőművészeti főiskola hallgatói rendszeres „nyári gyakorlaton” vehettek részt, s a közönség nevelése érdekében, évente kiállításokat, ankétokat rendeznek. A közönség hamar meg is szerette, a magáénak fogadta és ismerte el a Szolnokon élő vagy oda rendszeresen járó mesterek festészetének vizuális igazságait, emberközpontúságát. Ez a „rólunk szólnak, hozzánk beszélnek a művek” mindmáig egyik legsajátobb vonása a szolnoki művésztelep alkotásainak. Mármost belülről tekintve a dolgot; nehéz azt eldönteni, hogy egy-egy művésztelep alkotáslélektanilag mit jelent az ott dolgozóknak. Az egyik „örök visszatérő” szolnoki festő, Bényi László szerint talán láthatatlanul a nagy elődök példája is serkentő, ugyanúgy, mint a kollégákkal való együttműködés; a telepen mindenki úgy élhet, és az egykori iniciálékészítők szorgalmával úgy dolgozhat, mint valami kolostorban .... „Itt az ember tényleg alkot, és ha neki, magának nem volna ilyen, véget nem érő munkálkodásra kedve, akkor kedvet kap a szomszédjától, mert látja, hogy dolgozik, s mások lendülete magával ragadja.” Ez a lendület — legalábbis Szolnokon — immár több mint hárómnegyed évszázada tartósnak bizonyult. Művek sora tanúskodik erről a Tisza-parti galéria jubiláris kiállításán. Végül is: miért válhatott a város jelképévé a művésztelep? Azért, mert a feltételek; a kedvező természeti, táji adottságok, vizuális élménylehetőségek, okos műpártoló me_ cénatúra, valóságra éhes, tehetséges alkotók — mindé* együtt volt képes a hűség jegyeben anyanyelvi szinten azt kifejezni, amit csak ott és úgy lehetett elmondani... Esettől érvényes konkrétum a magyar piktúra horizontján a szolnoki. Pálreti Ágoston »AAA^k^v'WVSAAAAA/SWWVWWSA/'WWWVVN'VW^V j V árnom kell az ebédre, pontosan tizenkét órakor nyitják a szálloda éttermét. A több százezres költséggel, fényűzően berendezett hallban a pálmák alatt néhány olvashatatlan prospektus az asztalon — a belbecsre keveset adunk. Szállingózik a hó, a városka főtere szinte üres már; úgy látszik, e helyt a legfontosabb közügyek rangsorába tartozik, hogy el ne hűljön a vasárnapi ebéd. A szálloda főbejárata előtt csincsillabundás kislány ácsorog. Itt andalgott már az előbb is, most nézem meg jobban. Elegáns, mintha egy gyermekruhaszalon kirakatából lépett volna le az utcára: ezüstös prémkucsma, ezüstös bunda, rövid szárú piros csiz- mácska, valódi bőrből — a csiz- mácska orrocskája éppen szeszélyes ábrákat rajzol a lépcsőt befátyolozó vékony hórétegre; unatkozik a kislány. Karórája is van, félpercenkent megnézi, amióta figyelem. Minden alkalommal összehasonlítja a szállodai villanyórával, amelyre a naev üvegajtón át éppen odalát. Fekete Gyula: Kislány bundában kitűnő és olcsó; a köznapi előfizetésesek vasárnap is sokan ebédelnek itt. A kislány errefelé tekinget. Várja a következő fogást, harangozik a csizmácskáival, s azt figyeli, sikerül-e a zöld mackónak a mama térdére felkapaszkodni. Nem különösebb érdeklődéssel figyel, inkább csak szemlélődik, mint ahogyan a bejáratnál az előbb a hópelyhek szállongását bámulta. Tűnődőn komoly arckifejezése akkor sem változik, amikor a pincér eléje tálalja a következő fogást. Késsel-villával kezdi, azután csak villával folytatja, étvágy nélkül turkál a tányéron. Megint errefelé nézeget. Megáll a kezében a villa, s észrevehetően elmosolyodik — a mackós kisfiú marékkai nyúlt bele az apja tányérjába. A pincér letakarítja az asztalomat. — Az a kislány — kérdezem — törzsvendég? — Igen, hogyne. Mindennap itt ebédel, vasárnap is. — Késik a mama? — Ä. i: egyedül. Előre egy hónapra befizetik az ebédjét, mindig egyedül jön. Valami zűr. Előttem notesz és golyóstoll. Odapillant a pincér, más hangon folytatja: — ... Nem, ez nagyon rendes kislány, nagyon rendesen gondját viselik. Rá kell csak nézni, milyen szépen járatják, kérem, ennek mindene megvan. És egészen önálló. És nagyon rendes. Most halad el mellettünk a kislány. Komolyan, csinosan, divatos formájú piros csizmácskáiban. A lengő üvegajtó túloldalán megáll egy hosszú pillanatra, míg a tekintete az izgő-mozgó zöld mackóra az új szemszögből is rátalál. Kiváltja a ruhatárban az ezüsthamvas csincsillabundát. Ráérősen öltözik. Andalogva megy át az utcán, szemben a sarkon megáll — háttal a játéküzlet kirakatának —, s fölfelé, a libegő hópelyhek felé tartja az arcát. Csak menetközben, futólag pillant oda a játékokkal zsúfolt kirakatra, amikor tovább indul. S okszor láthatta már. Vagy megvan csakugyan mindene. amit megkíván, mindene megvan? Mindene? / Aztán a hóesésbe felejtkezik megint, vagy turkálja a csizmácska orrával'a havat. Tízéves lehet. Vagy nem sok híján tíz. „Randevú a mamával” — gondolom, s elmerülök a légitársaság prospektusában. Jó negyedóráig nincs eszemben a kislány, és még akkor sem ő jut az eszembe, amikor már az étteremben, az étlapról felpillantva, egy kislányt látok üldögélni a kirakati fronton, tízéves formát, egyedül az asztalnál. Csak a piros csizmácska azonos. Mintha nem is az a kislány volna: a bunda nélküli, még több benne a fel- nőttes vonás. Lehet, hogy komolyabb, így az ezüstszürke bunda nélkül, bár ha emlékezetem nem csal, az előbb sem láttam mosolyogni. M ost önti ki a tányérjába a pincér a levest. Épp olyan gyakorlott udvariassággal szolgálja ki, mintha felnőtt vendég lenne, szótlanul viszi el az üres csészét a tálcán. Nyilván nem most találkoztak először. Szemmel tartom most már a kislányt. Ilyen sokat késne a mama? A lengőajtó tükrében súlytalan neonfények cikáznak, egy pillanatra sem nyugszik meg a tükör, benépesül lassan az étterem. Mellém egy család telepszik, négyen három székre, mert a kisebbik gyerek — talán kisfiú, ha annyiból jól ítélek, amennyi a paplanvarrasos zöld mackóból kilátszik — még csak az anyukája öléből éri fel az asztalt. Leülteti később az anyukája az üres székre, rá is parancsol, de a kisöreg nem bírja elviselni a széken a magányt, lemászik és visszaküszködi magát a mama ölébe. Három adagot esznek négyen, a napi menüt: mostanában épült a szálloda, luxuskivitelben, a város egyéb viszonyaihoz képest némi rongyrázással, viszont a konyhája
