Népújság, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-27 / 227. szám

Egerben A Megyei Hámán Kató Űfttörőház megnyitotta kapuit Vasárnap, a Megyei Hámán Kató Űttörőház környékén lakókat térzene köszöntötte délelőtt Egerben. A ház ud­varán piros és kék nyakken- dós. fehér blúzos kisdooosok és úttörők gyülekeztek a nie­gye és a város minden részé­ből. Aztán kürt harsait, s kezdetét vette az ötödik ün­nepélyes évnyitó, amelyen többek közt — megjelent Ka. lina István, a megyei pártbi­zottság munkatársa és Fodor Istvánná, a városi úttörőel­nök. Az esemény résztvevője ez­úttal az a 600 pajtás volt. aki az elmúlt esztendőben eredményesen dolgozott va­lamelyik szakkörben. Az idén a zászlófelvonás után 26 féle szakkör vezetői üdvözöl­ték a gyerekeket. Ezúttal en­nél azonban jóval több cso­port kezd majd, hiszen nem egy területen kétszeres a je­lentkezők száma. A legnép­szerűbbek közé tartozik a kémia, a fizika, az orosz le­velező, az eszperantó, a kép­zőművész és a textilfestő kör. De sokan látogatják a könyvbarát, az ifjúsági, a régész-honismereti, a kisdo­bos és a nyolcadik osztályo­sok klubját is. A természet- rajongók a természetbarát, a tájékozódási futó és a csilla­gász szakkör közt válogat­hatnak. A művészetbarátok pedig egyenesen kilenc művészeti ágban próbálhatják ki ügyes­ségüket. Akinek úgy tetszik táncolhat, zenélhet kézimun­kázhat, bábozhat, fotózhat, festhet textilt és készíthet szobrokat. ' A technika szerel­mesei a gépjárművek szere­lésében és. a modellezésben szerezhetnek jártasságot. Mint minden évben, most is bővül a szakkörök száma, ezúttal a népi játékkészitővel és az elektrotechnikaival. De megújult a képzőművész és a régészkor is, ez utóbbiban muzeológus szakember vezeti majd be az érdeklődőket a munkásmozgalom kutatásá­nak gyakorlatában. Az ünnepélyen Somogyi Józsefné, az úttörőház igaz­gatója beszélt az új mozgal­mi esztendőről is, melynek jelmondata ugyanúgy, mint * tavaly: Együtt — egymásért! Ezután jutalmakat adott át azoknak a pajtásoknak, akik legeredményesebbek voltak az úttörőlapok terjeszteseoen. A megnyitót követően a vi­déki gyerekek már el is kezd­ték a szakköri munkát, a többieket pedig az úttörőhaz népi táncosai, zenekara és az egri 1-es számú általános is­kola énekkara szórakoztatta. Az eszperantó bűvöletében Hobbynak indult, aztán a kedvtelés szenvedéllyé for­málódott. Az általános isko­lás Kepes Károlyt egyik ta­nára ismertette meg az esz­perantóval. Szabó József lan­kadatlan buzgalommal ecse­telte e nyelv szépségét. Emle­gette dallamosságát, szólt arról is, hogy milyen könnyű elsajátítani. Érveit nem hiá­ba sorakoztatta fel hiszen az érdeklődő diákok készséggel jelentkeztek az általa indított szakkörbe. — Lendületesen halad­tunk, s a gyors eredmény még nagyobb szorgalomra ösztökélt bennünket. Az üte­mes tempót is keveseltük, ezért otthon a tankönyvet la­pozva újabb és újabb isme­retekkel vérteztük fel ma­gunkat. Mekkora öröm volt, amikor már önállóan boldo­gultunk egy-egy szövegrész­szel. E.z a kellemes érzés ma is frissen élő. folyvást fel­bukkanó emlék. A fiatalember rajongott a versekért, s idővel a műfor­dítással is megpróbálkozott. Sokszor kétségek mardosták, attól tartott, hogy feleslege­sen pazarolja idejét, s mun­káinak színvonala még a tisztes átlagot sem éri el. De­hogy gondolt arra, hogy a nyilvánosság előtt is bemu­tatkozzék. Ismerősei azonban egyre biztatták. Nehezen en­gedett, ám végül csak postára került néhány költemény. — Nyugtalankodtam, tar­tottam az elutasító választól. Közben azért reménykedtem is. Azt határozottan tudtam: a döntés határkő, vízválasztó lesz életemben, járattam a folyóiratokat, s az egyik számban felfedeztem műve­met. Szinte szárnyakat kap­tam. Azóta rendszeresen dol­gozom. Ahány költemény, annyi sajátos feladat. Alkal­manként más és más nenéz- ségek torlakodnak elém. Ka- locsay Kálmán írásai állnak hozzám legközelebb, ezek tolmácsolására vállalkozom legszívesebben. Zamenhof nyelvének cso- dálója civilben kárpitos, am szabad óráit kizárólag az esz­perantóra áldozza. Amikor erről beszélünk, nem fogy ki a szóból. Győzköd, magyaráz, mindenképpen újabb híveket szándékszik toborozni. — Diákként nem ment se az orosz, se a német. Tanára­im nem mondták, mégis sej­tettem, hogy antitalentumnak vélnek. Elveszett önbizalma­mat nyertem most vissza. Micsoda nagyszerű lehetőség ez! Bármely tájára jutok el a világnak, mindenütt akad­nak olyanok, akikkel megér­tetem magam. A mozgalom egyre terebélyesedik. Nemes célt szolgál, mert közelebb hozza egymáshoz az embere­ket. Ezért kell népszerűsíteni. Ebből aztán kivette részét. Nem kis része volt abban, hogy szeptember 12-én Hat­vanban is megalakult a Ma­gyar Eszperantó Szövetség helyi csoportja. Tizenkét ren­des és öt pártoló tag jött ösz- sze. Helyiséget a városi könyvtár biztosított. A zász­lóbontás nem formális ün­nepség volt, ugyanis a ter­vekben, a legfontosabb ten­nivalókban is megállapodtak. — Október első hetétől nyelvtanfolyamot indítunk dr. lgnáczi Béláné vezetésé­vel. Várjuk az érdeklődőket. . Bízom abban, hogy jó néhá- nyan felkeresnek bennünket. Senki se fázzon tőle, mert szinte játszva tanulhat, s né­hány hónap teltével már ön­állóan is eligazodik. Előkerül a tankönyv, mint­egy bizonyságul példákkal éryel szinte sugallva, hogy számomra is csak akkor lesz kerek a világ, ha jelentke­zem. Elképzelhető... (móldvay) Hátország Karinthy Ferenc, a tévé­film írója fiatalemberként élte ót azt a korszakot, 1943. nyarát, amikor ez a balato­ni életkép játszódik. Ebben az időben valóban így szív- döglesztették ezeket a fel­kapott slágereket: „Csak egy nap a világ, Csak egyetlen egy csók az életünk.. Vagy a remek Bizet-meló- diából táncparkettek, elő­adópódiumok nagy számá­vá előlépett, vagy degradá­lódott Gyöngyhalászok-béli átirat: „.. . ha örökre elme­rül a gyöngyhalász. És a Chopin-nocturne! Hogy a Lily Marlenről ne is be­széljünk: „Távol boríthat sírhalom, Örökre rólad ál­modom ...” És hogy az ilyesmi még nagyobb és még érinthetetlenebb nosz­talgiát érzékeltessen, mind­ezt búgó női hangok éne­kelték. Verték zongorán is, jajgatta mélán-melankóli- kusan szaxofon miközben itt-ott a vonatok ágyúkat szállítottak innen oda, ahol az ágyúnak éppen látszania kellett, vagy ahol valósá­gosan is lőttek vele. Karinthy filmjében alap­hangot adnak ezek a fele- •désbe merült melódiák, ezek a szövegek, ezek a korból kinőtt furcsa színű virágok, amelyek ma is hamisítatla­nul hozzák a kor levegőjét. Ez az atmoszféra tele van gyilkos tartalommal, s ezt csak az olyan ember nem veszi észre, aki fokozato­san süllyed ebbe az állapot­ba. 1939—1940 táján törvé­nyek születtek, a paragra­fusok nyomában stróman- nok, akik azt hitték, hogy a hirtelen támadt konjunk­túrában ők mindent tehet­nek. És persze voltak olya­nok is, akik azt hitték, hogy ebben a két- és sokszínű színjátékban majd mindent elintéznek azok, akik „fenn vannak”, akik üres szónok­lataikban és ide-oda billegő alkudozásaikban menteni tudják a menthetőt. Azt már nem is kevesen sejtet­ték, hogy a mentés vagy sikerül vagy nem, de hogy ilyesmi szabaduljon el majd 1944-ben, itt Magyar- országon, azt még a legvér­KÉPERNYŐ ELŐTT mesebb antiszemita, vagy anglomániás sem tudta el­képzelni, akkor... 1943-at ír a naptár Ka­rinthy darabjában, a Bala­tonnál vagyunk, a nagy vi­har előtt: a tapőrré züllött zongorista veri a „nagy számot”, mert megjött „a nő az Arizonából”, a stró- mann hirtelen került pén­zén és kapcsolatain felbő­szülve csuklóztatja a pin­cért, mert „ezt a marhasá­got” is megtudja fizetni; az okos Frey elhatározza, hogy bankot robbant, mert úgy érzi, olyan formában van, mint Matuska Szilveszter volt Biatorbágynál; a fiatal egyetemista, áki latin—gö­rög—filozófia szakos az is­kolaévben, otthon, Pesten, itt kölcsön adja a szobáját, míg ő hajnalig sétál a par­ton; a szőke asszony kere-. si és kapja azt, amit az él­ni vágyók olyan mohón és olyan leleplezetlenül kér­nek az élettől; a fiatal lá­nyok futnak a fiúk után és azok viszont, a mamák ke­resik lányaik mellé, azt, aki­ről el lehet hinni, hogy egyszer... És közben félmondatok­ból sejlik ki, • hogy milyen szennyes, milyen értéktelen ez a béke 1943-ban, a hát­országban. Ahol senki nem akar tudni arról, ami a frontokon történik. Ahol mindenki befogja a fülét, elaltatja a lelkiismeretét, mert mindén kérdésessé és bizonytalanná vált, mégis úgy kell tenniök, mintha minden a legnagyobb rend­ben és a legnagyobb tiszta­ságban történne. S hogy mennyire nincs fegyelem, jellem és tartás ebben a hátországi nyárban és, hogy mennyire nincs cél és érte­lem a nyavalygó szövegű slágerek szintjén felül, azt a zongorista viszonylag baná­lis és értelmetlen balesete bizonyítja. S a baleset után a képsor döbbent csak ráj kitűnő rendezői tömörítés­sel, hogy ez az egész fel­színen úszkálás, ez a ke­délyes fotózgatás, mulato­zás, kártyázás, ez a sunyi játék a Balaton mellett, hogy ez a már-már mara­toninak tűnő szembekötősdi mindössze így és itt, ná­lunk, nagy-nagy jellemte- lenség, a köznapi életben pedig személyes tragédia sok-sok ember számára, mert a katonai szerelvények többszöri elvonulása után itt már sereglenek a fiatal­emberek a vasútállomásra, hogy elvigye őket a gőzös oda, ahol a gyöngyhalász is örökre elmerül, ahol a nők az örök álmodozás honát keresgélik a slágerek sze­rint i A háborús nemzedék nem tudja nosztalgia és a sze­mélyes élmények újraébre- dése nélkül végignézni ezt a jól szerkesztett, képi ritmu­sában eleven alkotást, Csd- nyi Miklós munkáját A szí­nészvezetés arra törekedett, hogy csak azokat a jellem­zőket kapjuk, amik a figu­rákban laknak. Az okos Frey, a buta Frey egy lel­kiismeret két arca, Dezső az akkori kor és az akkori társadalom felemás képle­te; az asszonyok pedig mindezt, mindezeket még túlhangsúlyozzák, túlhar­sogják bűnné fokozódó mór hóságukkal. A film jó csapatmunka.’ valamennyi színész érti a miliőt, amelyben mozog. Talán Tordy Géza az, aki a legtöbbet adja az elesett és eltékozolt zongorista-figurá­ból. Mert ebben az időben nem lehetett tudni, mi a valós érték és mit tékozol el tulajdonképpen az em­ber, ha ide született Ezt aa állapotot Tordy Géza érzé­keltette a leghitelesebben, i Farkas András 1 Az ember már évezredek­kel ezelőtt hódolt, a vasnak, csodálta, tisztelettel övezte ezt a minden korábbinál el- lenállóbb, keményebb, a különböző szerszámok ké­szítésére kiválóan alkalmas fémet. A szkíták az ebből formált szablyát fogadták el istenük­nek, s rendszeresen áldoza­tokat mutattak be neki. A görög „szidérosz” szó 'nem­csak csillagot, de vasat is jelentett akár az óegyipto­mi „baanape”. A Romuluszt követő első római király, Numa Pompiliusz csodapaj­zsát úgyszólván egész kör­nyezete körülrajongta, s bűverőt tulajdonított neki. Megbecsülték az első meg­munkálókat is. Erre utal, hogy Hellász művelt népe a sánta kovácsot, HefaisztoSzt az olimposziak társaságába sorolta. Az akkori közhiede­lem így méltatta a hozzá­értést. a szakmai biztonsá­got. A középkor századaiban is nagyra tartották a mes­terségek mesterségét. Mind­ez nem véletlen, hiszen akik elsajátították úgyszólván mindenhez értettek. Nélkü­lük aligha vonulhattak vol­na hadba azok a lovasdaliák, akiknek alakja köré színes legendákat szőttek. A mélta­tás érthető, mert kard nél­kül, patkolatlan paripával semmire se. mentek volna Artur király híres vitézei. Egyik legnagyobb uralko­dónk, Mátyás országlása óta eltelt majd ötszáz év. A nép emlékezete azonban a leg­igazságosabb memória: ki­rostálja az érdemtelent, a kevésbé lényegest, s megőr­zi nemzedékről nemze­dékre hagyományozza azt, ami valóban fontos és ma­tuzsálemi, vagy éppen örök­létet érdemel. Ez történt a verpeléti ko­vácsműhellyel is. Az egykori faluról semmilyen írásos Névtelen mesterek dicsérete... Látogatóban a verpeléti kovácsműhelyben hatvan esztendő során Simon László, Jakab Ernő és Pintér Béla vitték tovább a névte­len elődök örökségét. Egyre kevesebben keresték fel őket, hiszen a lóerőt felvál­tották a nagy teljesítményű, a legkorszerűbb traktorok, s- a földművesek annyi ezred­éves társára nem volt már szükség. Ma csak a kuriózu­mokat kereső külföldi turis­ták, s a lovasversenyek meg­szállottái számítanak rójuk. A mindentudást is részek­re szabdalták, amiben va­laha a kovácsok jeleskedtek, azt jelenleg az esztergályo- . sok, a lakatosok oídjók meg, milliós értékű gépek mellett serénykedve. Az eszközök nevét lassan- lassan elfelejtjük, ezért kötelességünk összegyűjteni, óvni, bemutatni őket. Hadd lássa az atomkor, hogy né­hány emberöltővel koráb­ban se mentek a szomszéd­ba ötletességért... S­A műhelyhez két oldalfal­lal kapcsolódik a patkoló- szín, valamint a kőből fel_ rakott kohó. Az ajtódeszká­kat hordó és állatbélyegzők­kel mintázták. A gerendába lyukakat fúrtak, s ide verték a rozsdás patkószögeket. Lépjünk be, s képzeljük azt, mintha fél, vagy egész évszázaddal előbb' járnánk itt. A pillanatnyi , csendet egészséges nyüzsgés, munka­zaj váltja fel, Jönnek a meg­rendelők, s várakozás köz­ben terítékre kerülnek a di­vatos témák, szó esik a he­lyi, az országos események­ről, a kis- és a nagypolitika megannyi fortélyairól. Olya­jelzés, térkép nem maradt ránk. Legfeljebb az ásatások során bukkantak a régi te­lepülés nyomaira. Erről val­lanak többek között a külön­böző cserépmaradványok. Ám ezeket is azért fedezték fel, mert a helybeliek déd, ük-, és szépapáikra hivat­kozva azt rebesgették, hogy a mai ipari műemlékké nyil­vánított, s 1964 óta kiállító- helyként működő épületet még a nagy Hunyadi leszár­mazott idejében emelték. Mesélik: a törökverő fia egy alkalommal betért ide. Mindez fantáziát sarkalló színes sztori, mégsem feles­legesen adták tovább egy­másnak elődeink, hiszen út­ba igazították a régészt, aki értékes leleteket talált. Rá­adásul az örökzöld szóbeszéd főhajtás az alkotómunka előtt is. A létfenntartásukért küz­dő jobbágyok persze nem fegyvereket vártak, hanem orvoslást és segítséget, hogy állataik minél tovább helyű álljanak a földeken ... 0 A pontos adatok kissé prózaibb valóságról tanús­kodnak. A forma és az épí­tőanyag XVIII. század végi eredetről vallanak, ám az is elképzelhető, hogy az ' első gazdák az 1800-as évek ele­jétől tevékenykedtek itt. Az őket követőkről nincsenek adatok. Az elmúlt ötven­nok is akadnak, akik kíván-; csian figyelik a sürgés-for­gást. Mi tagadás: van mit nézni. Az egyre magasabbra csa­pó lángok látványa szemet gyönyörködtető. Aztán ptt vannak az első pillantásra ismeretlen rendeltetésű tűzi- szerszámok. A lábbal mű­ködtetett fúvó levegőt pré­sel, s nyomában mind káp- ráztatóbb lesz a vöröses iz­zás. .. Emitt kalapácsok és steklik — azaz üllőbetétek — gondos rendbe sorolva. Az inasok és a segédek a mes­ter intésére jó érzékkel válo_ gatják az éppen kívánt, a felhasználásra szánt hulla­dék és ráfdarabokat. Egy pá­don kapott helyet a kovács­satu. Az ablak mellett falra erősítették — egy deszka ré­vén — a nélkülözhetetlen menetmetszöket, fúróhajtó- kat, kétnyelű késeket, a ke­rékagy fúrókat. Itt találhatók a különféle olajok, zsírok, szögek és csavarok is. A tekintet' elidőzik az ül­lőn, a ráverőn. A tűzifogó- kat a fogószorító klógnikat is gyakran forgatták. Nem hiányzik már semmi csak a szakértelem. Ezt le­het csodálni, hiszen minden mozdulat ősidőktől öröklő­dött, természetesen csiszolód­va, tökéletesedve. Mégis, ha ide tévednének Athén, a vi­lágbíró Róma harcosai, ak­kor nem nagyon lepődnének meg. Istenné minősített He- faisztoszuk és Vulcánusuk is hasonlóan forgolódott oly sokszor ábrázolt boszorkány- konyhájában. Azok a hajda­ni kovácsok, akikről őket mintázták, különösképp ott­honosan mozognának, legfel, jebb azt firtatnák, mi az új, mit tanulhatnának, milyen fortélyt sajátíthatnának el. Megnéznék a néphit által emlegetett műhelyt, amely­ben talán az erőskezű Má­tyás is megfordult. Így volt? Ki tudja. Ám, ha mégis igaz, akkor nem távozott elége~ detlenül.., ,-á* iJSÉKrife-í Pécsi István J

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents