Népújság, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-18 / 220. szám
80 éve született Tamási Áron Évtizede múlt, hogy végleg elitöltözött az élő irodalomból. Nagy örökséget hagyott az utódokra. Örökül hagyta mindazt az írói és irodalmon túli népi és nemzeti feladatot, amelyet egész életében vállalt. Egy tudott lenni népével. Érette lett író, hogy sorsát kifejezze, életörömeinek szépségét a maga „keser-édes” nyelvén, tündéri realizmusával megörökítse, irodalmian ünnepelje. Műveiben ősidők óta együtt lélegzik nép és föld. Elődeinek két ősi fegyverét, a népmesét és a népballadát újította meg szivárványos szépségű változatokban. A népköltészet világképét a haladás szolgálatába tudta állítani. Korai írásainak zöme prózává oldott ballada. Népe szociális és társadalmi elesettségéből is balladát teremtett. Érezte és müveiben kifejezte: „Mint egy balladának, olyan szigorú a formája ennek az életnek”. A kortársak eredeti tehetségét, „a szellem feszítő erejét” dicsérték alkotásaiban. A túlzó várakozásoknak a Czi- mérések és a Szűzmáriás királyfi megjelenése szabott határt, Hiányzott belőlük a tehetség nyers erejének és az irányszabó, iránytartó képességnek a szerencsés találkozása. A sikeres szintézis novellaremekekben, a drámák közül leginkább az Énekes madárban, a regények közt hibátlan teljességgel az Abeí-trilógiában, annak is főként első kötetében valósult meg. ősi helyzet és jellemképlet található az Ábelben. Népi mélyréteg szólalt itt meg vitális erővel: magyar változatban a „hésziodoszi hegyi görögség” világa. A legszebb székely regény hősét a szegények szolgálata vezérelte. Ábel világjárt férfiként keres választ a „Mi célra vagyunk a világon?” kérdésre. A régi formulát sorsdiktálta tartalommal telíti: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Az otthon, a szülőföld felé vezető utakat kereste Tamási egész életében. Hosszú út vezet Tamási írói útján az Ábeltől a Szirom cs boly Páloeskájáig. Erejét és lehetőségeit meghaladó szándékaiért elsősorban nem őt illeti vád, hanem az életeket és életműveket torzító kort, amelynek szorításából ő sem menekülhetett, A Szülőföldem, a Bölcső és bagoly és a Hazai Tükör táj és nép elkötelezett' írójának maradandó vallomásai, új írói csúcspontok bizonyítékai. írói nagyságát a tehetség értékteremtő ereje, műveinek önértéke és történeti jelentősége határozza meg. Tamási hitt a népek szolidaritásában. Újvidéken egyszer egy mesét mondott a balladák tündérvárának fölépítéséről. A vár négy fala a négy világtáj felé kellett, hogy nézzen. Hasztalan építették fel a keleti falát, a nyugati leomlott reggelre. Mire az északit felrakták, a déli dőlt össze. Mind a négy falhoz egyszerre, közös erővel kellett odaállniuk a négy világtáj embereinek, hogy végül ott csillogjon elpusz- títhalatlanul a mesék tündérvára. Ilyen tündérvár építőjének tudta önmagát és nemzedékének tagjait. Csodálatos csoportképet rajzol társairól a Vadrózsa ágában, Németh László „egy. gyümölcsfa szigorúságával” beszélt Gelléri Andor Endrének. Illés Endre „csupa költészet, de mértani vonalakban”. A Central kávéházban bozótba gyűlt írók közt Kodolányi „tehetsége szi lerázott, és az esze mindenkit megborotvált”. „S ott találtam — írja — Fája Gézát is, a Dózsa tisztelendő alvezérét. Es ott ült a bozót közepén Illyés Gyula, a besenyő ivadék, akinek hiüzszeme mindig és mindenütt azt figyelte, hogy miképpen lehetne megtartani ezt az országot, amelyet Árpád hiúzszemekkel szerzett nekünk. Illyés mellett Szabó Lőrinc, a műveltsége köpenye alól bírálgatott mindenkit. Ott zaj- gott Szabó Pál, mint egy bihari úrverő hajdú, s Veres Péter. a hortobágyi gyalogcsikós Jehova. Ott mozgolódott egy széken, mint egy csattogó, lobogó Erdélyi József: ott feszült mozdulatlanul Kovács Imre, a néma forradalom kovácsa: Erdei Ferenc, mint egy túzok a futóhomokban; és Szabó Zoltán, a cifra nyomorúság írtója; x'alamint Sárközi György, a hadrend halk vezére.” Közéjük vonult be Tamási Áron boglyas szemöldökével. Mint vadonnőtt gyöngyvirág, mint vadrózsa ága hajolt hozzájuk. „ CS. VARGA ISTVÁN M ár majdnem negyvenéves volt, amikor a tizenkilencedik század negyvenes éveiben országos politikai tényezőnek számított. Nem jött tehát számára túl korán a siker. Viharos vármegyei közgyűlések, ‘ követválasztási agitációk, országgyűlési és törvényhatósági tudósítások, felvidéki parasztmozgalmak érlelték, a korabeli Magyarországon szinte senkihez sem hasonlítható társadalomképét és politikai koncepcióját. A nagyon ambiciózus és tehetségben sem szűkölködő fiatal vármegyei joggyakornoknak azonban hosszú utat kellett megtenni addig, amíg neve és politikai eszmerendszere a feudalizmust megformálni akaró birtokos középnemesség cselekvési vezérfonala lett. Százhetvenöt évvel ezelőtt, 1802. szeptember 19- én született Kossuth Lajos. Emlékezés Kossuthra Azon kevesek egyike volt, akinek igen határozott és eszmei érvekkel is izmosán alátámasztott elképzelése volt a korabeli Magyarország csaknem összes lényeges társadalmi és szociális kérdéseiről. Születésének százhetven- ötödik évfordulóján, tisztelegve emléke előtt, kíséreljük meg röviden összefogni: miként kívánta a társadalom legégetőbb kérdéseit orvosolni. Annak, aki pontosan akar válaszolni, először pontosan kell kérdezni. S Kossuth pa- tikamérleg-pontossággal mérlegelt. Elsajátítva a liberális gondolkodás összes politikai és etikai tételeit, tisztában volt a magyar társadalom lényeges válságproblémáival. Sőt, a kezdetektől »7. arra adandó lehetséges válaszokat is kidolgozta. Társadalmi reformprogramját a feudalizmus reformját akaró középnemesség és a városi polgárság összefogására alapozza. A feudális társadalmat reformok útján kívánja lerombolni, összefogva azokkal a politikai erőkkel, melyek a nemesség szövetségéül megnyerhetők. A polgári átalakulást óhajtó magyar erőknek kettős ellenséggel kellett szembenézniük. A hazai konzervatív erőkkel és a bécsi kormányzat reformokat elutasító politikájával. Kossuth kristály- tisztán felismerte: a nagyobb, nehezebben legyőzhető erőt a bécsi reakció jelenti, velük szemben sikeresen létrehozható egy magyar liberális reformfront. Kossuthnak szívós, és nem egyszer reménytelennek látszó harcot kellett indítania azért, hogy meggyőzze a magyar középnemesi közvéleményt: a liberális reformok nem ellenük valók, hanem épen- séggel javukra. Liberális elveinek első próbaköve: tudatosítani a magyar közvéleménnyel, a polgári átalakulás zsákutcába juthat, ha nem sikerül valamilyen megoldást találni a jobbágykérdésre. Megszületik az érdekegyesítés programja, mely a polgári haladás társadalmi bázisát volt hivatott kiszélesíteni. A nemzeti ösz- széfogásnak ez a kossuthi programja a birtokos nemességet a jobbágyságot, és a városi polgárságot kívánta a társadalmi átalakulás táborába felsorakoztatni. A polgári világ felé nehezen moccanó magyar társadalom legégetőbb kérdése a jobbágykérdés volt. A népesség kilenctizedét kitevő parasztság föld nélkül, súlyos földesúri terhek alatt nyögve alig tudott polgárosodni. A rendi országgyűlések leggyakrabban visszatérő problémáját a jobbágykérdés mikénti megoldása jelentette. Maga Kossuth már a huszas évek végén is többször foglalkozott a kérdéssel. Álláspontja azonban csak nehezen kristályosodott. De a forradalom napjaira már világosan kiérlelt gondolattal áll elő. A jobbágyot megilleti a földbirtoklás joga, emellett mentesítendő az úrbéri terhek alól, a földesúrra nézve pedig kötelező az örökváltság, melyet állami kárpótlással kell kiegyenlíteni. Erre épült érdekegyesítő programja is. A reformkorszak radikális baloldalát nem számítva, neki voltak határozott elképzelései a nemzeti függetlenséget illetően is. önellátó, védvá- mokkal körülzárt nemzeti ipar teremtésén fáradozott. A történelem legnehezebb feladata: széles tömegek gondolkodását átformálni, új politikai és etikai normák mögé a társadalom egyes osztályait felsorakoztatni. Kossuthnak, talán legnagyobb érdeme: a liberális reformprogramot és a polgári átalakulás gondolatát, személyén és közéleti tevékenységén keresztül százezrek tekintették követendő példának. Szőke Domonkos Nemzetközi éremkiállítás Nemzetközi éremkiállítás nyílt Budapesten, a Nemzeti Galériában. Képeink a kiállításon készültek. Vlagyimir Makronszov: Örökké él Robert Elderton: Ilermaphrodite találkozása Salmaeis najáddal M ár esztendők óta özvegyi sorsban és egyedül élt az öreg Nagy Mihály. Ügy is teltek a napjai, örök egyformaságban,' akár a megapadt folyócska ahogy foly- dogál. Végre azonban mégis történt valami. Pedig az a nap is, amelyen meg- . történt a nagy esemény, egészen úgy indult, mint a többi. Vagyis hajnalban a kakasok, versengve és nagy buzgalommal szólam kezdtek; s majd imitt-amott vaktában ugatni kezdett egy-egy kutya is. A kakasokat és a kutyákat egyaránt hallotta Mihály bácsi: sőt azt is még tudta volna mondani, csupán a hang után. hogy melyik milyen, s hol van otthon. De hát ez nem is csoda, mert amióta özvegyen és egyedül él az öreg, azóta az első kákasszóra mindig felébredett. S ettől az időtől kezdve aztán, akár egy öreg óra, nagy egyformasággal ú,gy ketyegte tovább ébren a per- eleket. Hát a kakasok szóltak; s itt—ott vakkantott egy-egy kutya. Aztán derengeni kezdett. S a derengés csendjében pedig a Mihály bácsi két lába is elindult az ágyból, s követte ő maga is a lábát. Vagyis fölkelt, hogy a házban és a gazdaságban elvégezze mindazt, amit így hajnalban máskor is végezni szokott. Amikor minden szükséges dolgot megtett, egy kövér cigarettát sodort magának, s arra rágyújtott. Aztán odaállott az ablak elé, hogy kinézzen a világba. Eregette lassan a füstöt, s úgy szemlélte, a füstön keresztül, hogy mily csend van mindenütt, S hogy nem történik semmi. C sak a keleti égen erősödött egyre jobban a fény, s csak a pirosba hajló falevelek villadoz- tak, mint a madarak tükrei. Tamási Áron: mm Öreg pillangó Mert bizony, már ősz volt. így nézte Mihály bácsi, hogy vajon mit lehet látni; s miközben nem látott úgyszólván semmit, lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a lég is megunja néha, hogy ne legyen semmi szél. Hát igen, legalább egy kis fuva- lomra vágyott az öreg. Kiment tehát az útra, s ott men- degélni kezdett, hátha lesz valami. Ment az öreg, egyre tovább a falu között, az országúton. De hát nem jött senki, s nem történt semmi, oly korán volt még az idő. Végre azonban mégis feltűnt egy teherautó, amint nagy hatalmasan törtetni látszott szembe vele. Haragos ember lehetett, aki vezette, mert senkit és semmit nem tekintett, hanem csak robogtatta a kocsit, ami ládákkal és hordókkal volt telerakva. Több időt gondolván az öreg, mint amennyit a robogó alkotmány hagyott neki, csali az utolsó pilla- natásban tudott az út szélire ugrani; s bizony onnét az útszélről is szinte a híd alá fújta a kocsi szele, mert a dolog éppen egy híd mellett történt. — No hát — puffant meg az öreg —, ez a teherautó mondhatni keresztülment rajtam! A nagy porfelhőben utána nézett a kocsinak, majd megindult ismét, és szép csendesen mendegélni kezdett visszafelé. S amint így mende_ ... 0 gélt, hát egyszer egy ember tűnik elő, aki friss mozgással éppen feléje tart az úton. Nézte, de az első pillantásokkal nem ismerte meg. Ahogy azonban közelített az ifjú ember, egyre bizonyosabb lett, hogy János, aki jön. Vagyis ama rokon, akire nézett az örökség. — Jó reggelt, Mihály bátyám! — köszönt is János, elég kedvesen. — Jó reggelt, egy-öcsém! — fogadta az öreg. — Hát hogymint van? — Biza rosszul! — felelte Mihály bácsi. Erre jobban odanézett a rokon, hátha igaz lenne csakugyan, amit monda az öreg. — S mért van maga rosszul? — kérdezte. — Én azért, kedves öcsém, mert egy nagy teherautó keresztülment rajtam! János jobban az öregre kapta a szemét, s hát csakugyan, az öreg igen meghuppanva és gyámoltalanul álldogál. Ejnye, tűnődött magában János, tréfa lenne a szó, vagy a valóságot, takarja mégis?! Tréfa nem lehet, meri, csakugyan igen roncsaiban áll az öreg; de a valóhoz mérten igen épségben mégis! Mit szóljon hát, ez most a kérdés. Mert ha megesve sajnálkozik, esetleg nevetség tárgya lesz majd; ha pedig pogúnyul veszi a dolgot, az örökséget veszítheti el. — Más ember ágyba dől ilyenkor — mondta hát János. A szél is meglibbent, s meg az öregben is a kedv, hogy hát mégis történik valami. S mosolyogva hazament. De egy óra sem telt belé, már nagy búsulásban egy vénasszony érkezett, hogy vajon még életben van-e, mert éppen most hallotta azt az elborzasztó nagy szerencsétlenséget. — Ki mondta? — János beszéli — felelte a vénasszony. H át ha így van, gondolta magában az öreg, akkor csakugyan folytatni kell, amit unalomból és tréfából elkezdett. Folytatnia kell, mert különben János marad a győztes. — Bizony, csak pislákolok — nyöszörgőit az öreg. — Hát akkor mért nem fekszik le? — Nem tudok levetkőzni! Ha nem tudott, hát. az öregasz- szony megkönyörült rajta, s gyöngéd kezekkel levetkőztette. Aztán szépen ágyba is fektette, de imádkozni már nem tudott érte, mert új látogatók jöttek, akik mind törötten ülték körül az ágyat. Majd a sor végén János is megérkezett, hogy a halált nehogy lekösse. Idejében is jött, úgy találta, mert a helyzet nemcsak egészen siralmas volt. hanem maga Mihály bácsi is a végső szóhoz folyamodott. — Hagyakozni akarok! — mondta nehezen. S mindjárt ki is nyilvánította, hogy a jelenlévő tanúk előtt s lelkiismeretes szokás szerint minden vagyonát Jánosra hagyja, aki viszont, ennek ellenében, két dolgot megtenni tartozik. Nevezetesen tartozik azzal, hogy illendő térné— Engemet is igen húz te erre Mihály bácsi. Aztán elváltak. feleltésről gondoskodjék; másodszor pedig tartozik azzal, hogy húsz pengőforintot rögtön lefizessen. Ennyit és nagy nehezen elmondhatván az öreg, végső megerőltetéssel félig felült az ágyban, és János felé fordult. — így jó lesz-e? — kérdezte. A megtört szívűek mind Jánosra néztek, a szerencsés rokonra, s a hála kibuggyanását megilletődve várták. S amit vártak, abban nem is csalódtak, mert János fájdalmas szavakkal jelentette ki, hogy az illendő temetésről gondoskodni fog; majd a szavak után sújtottan felállt, és a húsz pengőforintot általnyújtotta Mihály bácsinak. Az öreg megnézte a pénzt, majd a markába szorította, mintha a fájdalom görcsében tette volna. Aztán visszaereszkedett lassan a párnára, és úgy nézte fektéből a gerendát, mintha ott a tetőn egy nyílást keresne, amelyen a lelke elszállhasson az egekbe. Egy öreg asszony sírni kezdett. De akkor hirtelen, mintha valami csoda történt volna, az öreg könnyűszerrel felült az ágyban, és biztos mozdulattal lelépett a földre. S elkezdett öltözködni.’ Olyan erőben és egészséggel mozgott, hogy egy darabig szólani sem tudott senki. De aztán János felugrott a helyéről, s nagy szemrehányással szólott az öregre, mondván; — Mért hazudta, hogy egy teherautó keresztülment magán?! — De bizony, keresztülment! — mondta az öreg. — Magán?! — Rajtam! — Hát nincs magának semmi baja! — Nincs, mert a híd alatt voltam — nevetett az öreg. C nevettek mások is. az egész gyülekezet. Mihály bácsi pedig bort vett elő, hogy a húsz forint háta mögül az ő illedelmes vendégéit megkínálja.
