Népújság, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-18 / 220. szám

Együtt lenni jó Az emberi lét legnagyobb öröme, hogy vagyunk, és az hogy nem egyedül vagyunk. Bolond példa jutott az eszembe. Sokszor gondolom mostanában, azokkal lenne jó együtt lenni még egyszer, akikkel bocskort kötöttünk a szalmán porzsolt disznó lá­bára, és lekapkodtuk a körmét. Ha elmondanám valaki­nek, legyintene rá: korszerűtlen vagyok. A szalmás pör- zsölés fölött eljárt az idő. Különben pedig, ha annyira megkívántam, menjek el a vágóhídra, biztosan adnának a körömből két zsákkal is. A példa, ha bolond is, nem jön magától. Azokkal is jó lenne együtt — vétkeink azóta elévültek talán — akik­kel esténként együtt loptuk a lépcsők alá sorakoztatott hordókból a menza savanyú uborkáját. Az előző felelő erre is azt mondaná, korszerűtlen vagyok. Menjek be a boltba, mérik az uborkát, minek ide a lépcsők alja? Ennél nagyobb bolondságok is beleférnek az ember­be, és bolondabb válaszok is születnek. Azt is mondhatná a felelgető ember, miután megérzi, hogy nem körömről és nem uborkáról van szó, mit sóvárgok én tíz ember után, húsz év után? Üljek be egy színházba, ott sokkal többen vannak. Merjem kimondani ilyen bevezető után, hogy közmű­velődésünk fájdalmas gondjára akarom terelni a szót? Nem a pörzsölt disznó körmét, és nem a savanyú uborkát akarom vagánykodó szentségtörőként együtt említeni a művelődési házakkal, azokról beszélnék csak. akikkel jó együtt lenni. Tudja mindenki, ezért épültek e házak, hogy más is, mi is okosabbak legyünk. Hogy halljuk a szép szót és gyarapodjunk általa. Arra is választ kellene azon­ban adni, miért járnak olyan kevesen ezekbe a házakba. Amióta szabadművelődés, népművelés és közművelő­dés neveket említünk egy gyönyörű feladat és nagyszerű folyamat jelölésére, a közösség szó el nem maradhat mel­lőlük. Megkérdezek valakit, hatvan felé jár már, mit sze­retne most legjobban. Azt mondja, összehívni a régi ban­dát, fölállni a színpadra, és eljátszani a János vitézt. Itt a nagy színpad, nézze meg ott. Azt mondja, nem értek én ehhez. Gondoljam hozzá, hogy a muraközis kocsis ját­szotta a királyt, a boltos Juci meg a francia királylányt, a boszorkány szegény, azóta meg is halt. Nem is játszani, együtt lenni lenne jó. Énekkarnak, tánccsoportnak, zene­karnak kell a taps, anélkül kiszikkadna belőlük a lelkese­dés, de legjobban az egymáshoz tartozás kell. Tíz éve együtt volt klub tagjai is azt mondják, együtt lenni lenne jó. Közművelődésünk, ha kacsalábon forog is a háza, en­nél többet nem adhat. A többi legtöbbször ebből születik. Tartoznunk kell valakihez. Aki csak teng-leng, élni se tud, dolgozni se. Kisodródik valahová a hullám szélére, a part alá, amíg el nem pereg feje fölött az idő. Behúzó­dik szobájába, és azt is g rádióból tudja meg, hogy esik az eső. Nem győzünk panaszkodni, mi lesz, mi lenne ve­lünk, ha eleresztenénk egymás kezét. Atomizálódik a tár­sadalom — így mondják — és elidegenedünk egymástól. Meghal a lépcsőházban egy ember, akkor tudjuk meg, hogy nem is ismertük — így panaszkodott valaki nem­régen az újságban. Dermesztő perspektíva. Prófétai hevülettel áll elő némely népművelőnk — amíg meg nem unja — és hirdeti az igét: jöjjetek hoz­zám áldott lelkek, majd én megművellek benneteket! Van ilyen rendezvény, van olyan rendezvény, mind érte­tek van, tessék választani. Fél év múlva fölszakad belőle a panasz: az istennek se jönnek! Behergeli magát, még ilyet is mond: ezeknek, kultúra? Ha meditálni is szeret, elméletet is gyárt: most olyan korban élünk, hogy kö­zömbösek az emberek, elmosódnak a nagy, hősi célok, nincsenek lelkesítő távlatok. Valami valóban elmosódott. Jól emlékszem a népművelésnek arra a korszakára, amikor újra fölfedezte, hogy a közösségek nélkül moc­canni se tud. Klubok alakultak sorba, amíg meg nem je­lent ennek a mozgalomnak is a kórokozója, a „klubosítás”. Akkor mindenből klub lett. Ha a bölcs és megingathatat­lan előadó nem állva, hanem fotelben ülve mondta el vagy olvasta föl ugyanolyan unalmas és megemészthetet­len előadását, már klubszerűségről beszéltünk. Tudok olyan hajdanvolt nagy jó klubról, ahová valóban az ösz- szétartozás vitte el az embereket. Rájuk fejelt a művelő­dési ház, és azt mondta: itt az előadó, de nincs közönsé­ge, és itt vagytok ti, éppen rátok fái'- Tiltakoztak, hogy őket ez nem érdekli, rájuk ripakodott: ezért fűtök én nektek, ezért világítok? Fölsőbb segédlettel ez a klub is megszűnt. Nem vétett többet a hivatal a tanyai olvasókörökkel sem, csak elfelejtette, hogy ezek közösségek. Ha elvisszük okét álomszép előadásra, es töltjük beléjük a jobbító szó­zatot, erejüktől meglosztva hallgatják. Közösségből közön­ség lesznek. Jó tudom, millió és egy gondot vetettem föl. Ki fed­je be az olvasókört, ha beesik az eső? Ki nyissa, ki csuk­ja? Pénzt adjanak erre is, amikor művelődési házaink is szegények? Ha elaprózzuk a falatot, mindenki éhes ma­rad. Mégis föl kell tennünk a kérdést: szabad-e mester­ségesen megszüntetnünk azt, ami a fejlődés természetes loiyamatakent alakult, és ott mostanáig jobb nincsen? Ha ezt elkérdezem, az olvasóköröktől is eljutok egy régi sóhajomhoz, a tanyai iskolákhoz. Kínáljuk őket bol- dognak-boldogtalannak, raktárnak, magtárnak. A környék nepe mindig arra fordította fejét, ha világosság gyuit ab­lakában estenként. Most? Nem tud hová fordulni. Mit akarsz velük? Nem érted, hogy nincs rájuk igény? — hallom mindig, ha elsiratom őket. Persze, hogy nem ertem, mert aki bizonyítani akarja, nem jön oda ve­lem, megkérdezni a kinn maradókat. Csak azt mondja, megszűnj az iskola, mert a gyerekek jobb helyen tanul­hatnak. Olyan igaz ez, vitatni se lehet, de nemcsak eb­ből all a világ. Kikupálódtunk ágrólszakadt szegénységünkből. Har­minc év előtti mércénkhez ha odaállunk, gazdagnak monhatjuk magunkat. De ha elveszítjük egymást, idegté­pő rohanásunk csak sivatag-gazdagsagot teremne. Boldog csak az lehet, aki tartozik valakihez-valakikhez. Művelődési házaink munkatársai panaszkodnak, ren­dezvényeikre alig tudnak közönséget szervezni. Az egyik így búggyant ki: Aranyszájú Szent Jánost idehoznám, csak jönnének. Valószínű, nincs más orvosság, közönség helyett megint közösséget kell szerveznünk. Ahol pedig van, ott mindenáron megtartani. A kettő között nem egy hang a különbség: egy világ. Horváth Dezső A gyerekek, akiket szeretünk (Fotó: Tóth Gizella) zemünk fénye: a gye- rek! Így igaz, pon­tosan így. Legfőbb érték az emberi Ez is igaz. A gyerek is ember! Kétszeres igazság. Társadal­munkban törvények — családjogiak, ifjúságiak és még sokfélék — védik a gyermekeket, rendeletek, paragrafusok egyengetik a „jövő” útjait. A törvényeket betartjuk, betartatjuk. Legalábbis igyekszünk. Ám nem lehet mindent előírni. Csak a törvény paragrafusait. A szellemét — amely leg­alább olyan fontos — alig­ha. Ezért legjobb törvénye­ink végrehajtását is kísér­heti árnyék, amelyet az emberi magatartás vet a rendeletek, szabályok kö­ré. Láttam, tapasztaltam a fényt, de feltűnt az árnyék is. Most erről tudósítok. Az árnyékos oldalról. Szikrázó balatoni nyár. A siófoki kikötőben türelmet­len tömeg ostromol egy in­duló hajót. Az emberek nyomják, lökdösik egymást. A karjában kisgyermeket ci­pelő édesanyának senki nem enged utat, 6 ott tüleked­nek az utasok között az egyenruhás úttörők is. Vég­re elindul a hajó. Négy ki­merült pedagógus a fedélzet és az alsó termek között idegesen futkosva ellenőrzi a létszámot. Félóra is elte­lik, mire megnyugodnak: ha nem is együtt, egy csa­patban, de megvan a rájuk bízott kilencven gyerek. A csapatvezetőtől kérde­zem: — Nem lehetne szervezet­tebben? Esetleg külön fel­szállni, helyet biztosítani a hajón, hogy együtt legyen a csapat? — Jó lenne bizony. De nincs ilyen előírás, a hajó. állomás nem biztosít első­séget. Ha külföldi csoport lennénk... — mondja kese­rűen, majd siet a korlát­hoz, ahol veszélyesen hajol­nak ki a gyerekek. Onnét « szól vissza: — Ez az első kirándulá­sunk. Táborozásunk idején még többször szállunk ha­jóra. Jó, hogy a szülők nem látják: hogyan... Idézet egy szakszervezeti nyilatkozatból: „Még mindig szűk ke­resztmetszet a családi üdül­tetés. Heves megye mind­össze 400 család üdültetésé­re kap lehetőséget, ebből a nagycsaládosok igényeit egyáltalán nem tudjuk ki­elégíteni. Ebben az évben mindössze egyetlenegy öt­gyermekes családot tudunk vdültetni... A családos be­utalók egyharmada nem a nyári hónapokra szól, vágni. is az iskolasgyerekes szülők nem vehetik igénybe.. Szemünk fénye: a gyerek! Az árnyékos oldalról-11 tételben — Nincs három pohár, egy üveghez egy jár — rob­ban a csinos felszolgálónk, mire a gyerekek egymás után isznak a pohárból. Hát lehet ezt szabályoz­ni? Törvénybe iktatni a ma­gatartást? Csúcsforgalom a Cseme­gében. Három pénztáros alig győzi a munkát. Sorá­ra vár az anya is, aki egyik karján fogja gyermekét, a másikkal pedig a telepakolt kosarat cipeli. A sor gyak­ran megtorpan. A pénztá­rosnő a másik oldalra for­dul és soron kívül veszi át a pénzt, adja a blokkot. Dupla kávéra. süteményre, kis üveg konyakra és még sok mindenre. Soronkí­vüliség 1 Nem . a terhes nő, a kenyeret, zsírt, felvá­gottat vásárló idős nagy ma. ma, vagy a gyerekét magá­val cipelni kénytelen édes­anya élvezi a soronkívüli­séget, hanem azok, akik egy kávéra, vagy némi italra ugranak be a Csemegébe. Hogy ezt ki találta ki?... • ♦ • Űj nyitva tartóst vezetett be télidőben az egyik ke­reskedelmi vállalat. 12 órá­tól háromig zárva tartottak az üzletek. Rendben. De mit kezdett ezekkel a szabad három órákkal az a majd félszáz, többségében a kör­nyező községekből bejáró ta­nuló? Klub nem lévén, ebéd után a hidegben koncso- rogtak, az élelmesebbek pe­dig beültek az egyik presz- szóba. Ahonnét ment a te­lefon kérve az iskolaigaz­gatót; tiltsa el a fiatalokat a presszótól. Mert meleged­ni ültek be, s csak egy kó­lára telt nekik. A vállalat ifjúságpolitikai munKója egyébként jó ered­ményeket mutat. Belváros, Egerben. Lebon­tanak egy régi műhelyt, a hasznosítható faanyagot gyorsan elszállítják, ám ott felejtik az egymásra dobált köveket, törmeléket, a ros- dás bádogot, a kiálló szö­geket vasdarabokat, hulla­dékot, piszkot, szemetet. A környező emeletesekben sok a gyerek, a romtelep most az egyetlen „j á t s z ó t é r”. Mindennaposak a sérülések, a szülök rettegnek... Akik elrendelték az épü­let lebontását, vagy akik már hónapok óta eltűrik ezt a romtelepet, felnőttek. Nekik nincs gyerekük? Szemünk fénye a gye- rek! — hirdeti egy hatal­mas gyerekportré alstt a felírat. A bájos, mosolygós fiúcska, a főváros elegáns; Váci utcai gyerekcipö-szak- üzletéből tekint a vásárlók­ra. A felnőttekre, akik gyakran bosszankodnak, mert szemük fényének nyáron nem kapható nyári cipő, té­len nincs téli, a kért méret elfogyott, a keresett fazon még nem érkezett meg, és a többi és a többi. Csak a fénykép mosolyog, már az eladók is bosszankodnak a sok „n i n c s” miatt. És nemcsak cipő kell a gye­reknek. .. A kicsiknek még gyerek­kocsi is. És a gyerekkocsik­kal bizony közlekedni is kell. Hol és hogyan, ki mondja meg? A város tervezésénél, az utak kialakításánál szá­mításba veszik a gépkocsi­kat. A gyermekkocsikat nem! Hogyan lehet gyerek­kocsival megközelíteni, mondjuk az egri autóbusz­pályaudvart, az új DOMUS óruházat, nem beszélve a várkörnyékről? Lépcsők mindenütt. Pedig feltalál­ták már a keskeny gyerek­kocsi.) árót. Kell ehhez törvény? Le­het erre rendeletet hozni? A gépkocsiknak is kevés a parkírozóhely. De azért épül, készül. És a gyerek­kocsik számára? Az orvosi rendelő előtt például, hol és hogyan lehet kint hagy­ni a kicsik négykerekűjét? Gyakran morgolódunk — e hasábokon is — azért, hogy autószervizeink fej­lesztése elmaradt az igé­nyektől. De árulja el aki tudja: hol lehet gyorsan megjavíttatni egy eltört gye­rekkocsit, vagy pótolni egy kerekét? 22 éves csinos nő meséli: — Állás után jártam. A személyzetis udvariasan le­ültetett, beszélt a felkínált munkakörről, aztán kérde­zett erről, arról. Tetszett az ajánlott beosztás, úgy érez­tem, én is megfelelek ne­kik. Aztán a főosztályveze­tő rám kérdezett? Vőlegé­nye, udvarlója van? Nincs komoly udvarlóm mondom. Nem is akar férjhez men­ni? Hogyne akarnék! —így a hirtelen válasz. Mire a föoszt.-vez. szinte nyájasan megjegyezte: hát persze hogy férjhez megy, család, gyerek, így helyes, csak hát, tudja, a mi vállalatunk... Meg sem vártam, míg be­fejezi a mondatot, tudtam, mi következik. Felugrottam, és köszönés nélkül rájuk vágtam az ajtót. Hát nem fölháborító!? 9 + 0 ■ '■ »~ Csak a krónikás fejezi b<s az árnyékos oldalról címzett tudósitását. Az olvasó bi­zonyára saját tapasztalatai alapján folytathatja a pél­dák sorát. Ily módon, most kettőspont következik: Márkusz László Családi üdülő a Balaton partján, mégpedig borsos áron. Igaz, nemzetközi. Két­éves szőke kislány a társa­ság kedvence. Mindenki sze­rette, babusgatta. De mert egyszer az ebédnél a kis szöszke elsírta magát, egy vendég panaszára nyomban kitiltották az étterem­ből. Ezután papa, mama, reggel, délben, este, fent a szobában tálalta az enniva­lót. A kereskedelem és a ven­déglátás Egerben is igyek­szik. Áruházak, üzletek, kerthelyiségek nyílnak. Ám a régi szűk tejbolt előtt reggelenként hosszú sorban állnak a történelmi város­ba látogató iskolás csopor­tok. Tessék mondani: me­lyik kerthelyiségben lehet reggelizni, és hol az a ven­déglő, amelyik tejet, kávét, vagy olcsó ennivalót kínál­va várja a gyerekeket? A pincér láthatóan ne­heztel, mert két adagot ké­rünk, noha hárman ülünk az asztalnál. Kérdi is szem­rehányóan : — a gyerek nem ebédel? — Persze hogy ebédel. Két adagot és há­rom terítéket kérünk. A vendéglátó szakmában teljesen ismeretlen a gye­rekmenü, sok helyen a kis adag is. A konyhafőnök, a séf, vagy a szakácsnő b o r- so z á s, paprikázás közben nem gondol a gye­rekekre. Pedig a túlzottan erős ételeket az övéi sem szeretik. • ♦ • Tízen aluliak játék köz­ben megszomjazva szalad­nak a presszóba. Egyikük összekapar egy kólára va­lót. és három poharat kér hozzá, hogy megvendégelje barátait ________

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents