Népújság, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-07 / 185. szám

VOX HUMANA

Nyolcvan éve született Fábry Zoltán

Fábry Zoltán — ahogy Illyés Gyula mondotta — a szentszagú, hu szabadsághí. vő, a felvidéki, fenyvesekkel és fürdőkkel híres Stósz- ról küldözgette figyelmeztető szavait. Rokkant tüdejét gyógyította a jó levegőjű für. dőheiyen — és mégsem egyedül, könyvek, szeretett köny. vei társaságában. Az első világháború önkéntese már gyermekfejjel megérzett valamit abból az iszonyatból, amely a háború lövészárkaiba küldte a népeket és nemzeteket. És azóta tudta, hová kell állni.

Űj műfajt talált ki magának — antifasizmus — és ennek a szolgálatába állította írásművészetét. Ady Endre igéi, Kölcsey Ferenc hazaszeretete, a német munkásírók expresszív hangja, a kolozsvári Korunk társadalmi ér. zékenysége tette azzá astó- szi őrhelyet, ami: irodalmi publicisztikában megvalósuló morális tetté. Mert a korai, stószi világtól való elvonulás az évek során aktív munkálkodás lett.

És micsoda éveket élt meg ez a hadakozásra nem éppen erős testalkatú férfi! A cseh polgári demokrácia a környező országoknál szabadabb légköre sem volt mindenben elnéző. Fábry, ahogyan írta, a Csehszlovák Kommunista Párt magyar nyelvű lapjában, az általa szerkesztett, Az út-ban, mindig öntudato. sító, tanító, toborzó, felrázó, változtató magyar szavakat akart. S korán felismert internacionalizmusa jegyében: sohasem másoktól különállót, de népeket, nemzeteket egy- betoborzót. Fábry legdöbbenetesebb publicisztikai remekében, az 1946-os A vádlott megszólal-ban, egész életét, az írástudó felelősségét hozza példának, s a cseh és szlovák értelmiségnek címezvén szavait, a közös jegyről, a fasizmustól egyként szenvedő humánumról beszél: „A mi perünk az antifasizmus próbatétje: elítéltetésünkkel

a humánum veszt csatát”.

Ki mondhatta ezeket az erős, tiszta szavakat? Az,aki a vádlottból tanú lett, aki egész életét egyetlen ügyre, a népek összefogását segítő vox humanára tette fel.

Második illavai fogságakor tüdővérzést kap, a test egyre gyengül, hazaengedik. De az elkötelezett szava olyan felrázó, akárha bizonyítani akarná: a törékeny emberben erős lélek lakozik. Az 1933 óta írott cikkek egy ügyvédnél letétbe helyeztetnek, hogy majd csak később, 1960-ban tanúskodhassanak a Palackpostát indító író törhetetlen- ségéről, igazáról.

A felszabadulás az ő életében is új szellőkkel fúj, a „jégtörő február” után a csehszlovákiai magyarság is föllélegezhet, Fábry építő munkájára is szükség van. A stószi hang ebben a megváltozott kórusban sem lesz idegen. Ha korábban az egész Duna-medencét érintő, publicisztikus indulattal volt jelen, most megpróbál az induló csehszlovákiai magyar irodalom kezdő lépéseihez igazodni, az építés, a kezdeti szervezés nehézségeit szem előtt tartva. Fábry irodalmi tárgyú cikkei — jó érzékkel! — azért is mondattak pedagógiai kritikának, mert mindennél jobban kiviláglott be. lőlük a nevelő szándék. A sarjadozó vetésnek esőre, napsugárra van szüksége, nem jégre.

1958-ban megindul az Irodalmi Szemle, melynek Fábry kezdettől főmunkatársa. El is kél ez a csehszlovákiai magyar irodalom feletti bábáskodás. Nagy sűrűséggel mennek e levelek Stósz és Pozsony között, viszik a tiszta hangot, dicsérőt és bírálót, „kevesebb verset és több költészetet” kívánnak, óvnak a sematizmustól. Fábry Zoltán ekkor már a csehszlovákiai magyar irodalom lelkiismerete. És nem tévedünk, ha azt mondjuk: egy kissé az egyetemes magyar művelődéssé, gondolkodásé is.

Szakolczay Lajos

A költő

és fordítója

A születési évfordulók ritka egybeesésének lehetünk tanúi: Franyó Zoltán romániai magyar költő, s talán minden idők legtermékenyebb magyar műfordítója augusztus 10-en tölti be kilencvenedik életévét. — És három nap múlttá, augusztus 13-án ünnepeljük Nikolaus Lenau magyar származású osztrák költő születésének 175. évfordulóját, akinek sok költeményét fordította magyarra Franyó Zoltán.

Nikolaus Lenau:

Az „Atbigensek” című versfíizérbői

Amért fegyvert ragadtak, harcba szállva S dalolva ugrottak a tűzhalálba:

Mi volt az? Tán a szabadság szivébe Nézhettek, és dacuk a vészt kivédte?

Talán a felismert iránti vágy volt,

Mely perzselőbben mint a máglya, lángolt? Vagy mind a szabadság sejtelme vonta Rémséges úton annyi borzalomba?

Csak ez! — De így sok nemeslelkű bátrat Túlél a gyászos részvét és csodálat.

O, szent szabadságvágy — oly kincset érsz.e, Hogy már kis nyom elég meghalni érte?

Ha énekem megkérdik, mit felel:

A vad iszonyt mért nem kerülte el,

Mért élesztgeti azt a rémvilágot,

Mit történelmünk boldogan elásott?

Mért régi kínt ma élővé dalolni?

Mit nyer, ki holtra új átkot csihol ki?

Hát nincs ma is elég baj a világon,

Vagy nincs itt élő, kit dühünk levágjon?

De nézzünk csak a múltba élesen,

A régi kor vájjon szívünkbe mélyen,

Hogy mind, ki most él, híven összeférjen, Egy sors, egy élet, egy család legyen!

(Franyó Zoltán fordítása)

Regénytükör

Pomogáts Béla könyvéről

A felszabadulás óta eltelt három évtized irodalma bőséggel kínálja a mai olvasónak gazdag regénytermését. Olyannyira, hogy az eligazodás és válogatás egyre nehezebb lesz az elkövetkező években. Igaz, ismeretterjesztő szakirodalmunk és a napi kritikát is vállaló szaktudomány nincsen híjával az okos regényértelmezéseknek, de a műfaj sokszínűsége, valamint az a fejlődési út, amit a magyar regény — az európai irodalom eredményeit befogadva — megtett a második világháború után — nagyon is indokolttá teszik a többszöri értékelést és rendszerezést. Mindez olvasói igényként jelentkezik, és ezért csak dicsérhetjük a szakembert, aki a tájékozódást segíti.

Pedig nem könnyű feladat olyan regénykalauzt kézbe adni, amely igényes mértékkel válogat és mindenki számára áttekinthető értékeléssel a műfaj fejlődéstörténetét is nyújtja. Ezért örülünk Pomogáts Béla művének, aki az elmúlt harminc év magyar szépprózájából harminchárom regény alapján állította össze Regény tükör

című könyvét, amelyben tudós alapossággal, de az olvasmányos esszé színességével közvetít ismereteket és fontos esztétikai minőségeket.

A gyűjtemény jellegét az a tudatosan vállalt társadalomtörténeti alapállás adja meg, mely szerint a magyar regény erőteljesen tükrözi az elmúlt harminc év fejlődését, változásait. így kerülnek — a történelem kronológiáját követve — egymás mellé a háború előtti magyar életről szóló művek (Tamási Áron, Veres Péter, Lengyel József, Illyés Gyula alkotásai), melyeknek kiemelkedő képviselője Németh László Égető Eszter című regénye, majd a második világháború emberi és nemzeti konfliktusait feldolgozó művek (Cseres Tibor, Örkény István, Do.

bozy Imre, Illés Béla stb.í.' Ezek után következnek a felszabadulásról (Nagy Lajos, Karinthy Ferenc, Szabó Pál) és az ötvenes évekről szóló regények és végül a mai élet erkölcsi kérdéseit elemző írók (Mészöly Miklós, Sarkadi Imre. Kertész Ákos, Bárány Tamás stb.) bemutatása zárja a tanulmányok sorát.

Az egyes portrék az életmű egészére figyelő kitekintéssel adják a bemutatott író kiválasztott regényének elemzését. Jelentős művekről esik itt szó: olyanokról, melyeket irodalmi köztudatunk reprezentáns alkotásokként fogadott el (Hideg napok, Tóték, Honfoglalás, Rozsdatemető, Húsz óra, Részeg eső. A gyáva, Makra stb.), de Pomogáts Béla újabb értékek felfedezésében is segít bennünket, amikor ritkábban emlegetett művek eszmei és esztétikai értékét tárja fel szakszerűen (Vidor Miklós: Szökőár; Bárány Tamás: Város, esti fényben; Thiery Árpád : Szerelmes koraitok; Bertha Bulcsu: A bajnok élete stb.).

A regényelemzésekből kibontakozik a magyar regény fejlődésének útja is: az ese- ményes nagyepikát — főképpen a hatvanas években — az erkölcsi kérdéseket elemző regény váltotta fel, amely szimultán időtechnikájával és a jelképeket, az áttételeket merészebben vállaló ábrázolásmódjával az európai regény fejlődésének eredményeit ültette át elbeszélő prózánkba. Ezt a fejlődést a szerző a könyv bevezetőjében részletesen is elemzi.

Pomogáts Béla tanulmányait a mai magyar regényről szóló szakirodalom fontos eredményének tekinthetjük, amely igényes segítőtársa lehet minden, irodalmat szerető és tájékozódni kívánó olvasónak (Kozmosz Könyvek).

E. Nagy Sándor

Tö

"örténetét néhány pályatársam megírta, sokan meg szájról szájra adjak. A madárember fölkeresett és jóvátételt kért. Mar-már a kétségbeesés szélén bizonygatta, jogos lólhaborodással, hogy méltatlanul bántak vele. Hitelét vesztette az egész élete — panaszkodott.

— Éppolyan irodalmi figura vagyok en is, mint a legnagyobbak, mint a Karamazov testvérek, Be- zuhoz herceg, Rastignac, Fabrice dél Dongo. Az a körülmény, hogy hozzájuk képest törpének számítok. senkit sem jogosít föl arra, hogy az életemet megcsonkítsa. Márpedig velem ez történt.

Biztattam, hogy minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy igazságot szolgáltassak neki. De hát ehhez ismernem kell az esetet, az eletét, a történetét.

— Igaza van — bólintott a hegyes orrú, vékony, madár csontú emberke.

— Nézze kérem, artisia vagyok, nem kontár, hanem az artista egyesület tagja. Madáremoer. Minthogy nem volt szerződésem, elmentem az egyik impresszárióhoz, hogy juttasson munkához. Rosszul választottam, ez az impresszárió, akihez mentem, elpuhult, elnehezedett, elhízott, fantáziátlan ember. Egész nap szivarozik és konyakot iszik.

— Szóltam a titkárnőjének. Beszélt a gazdájával, aztán betessékelt az irodába.

Az impresszárió karosszékben ült, nyakig füstben és konyakgőzben.

— Mit tud? — kérdezte olyan hangon, amiben benne volt. hogy tudhatok akármit, amit tudok, arra neki nincsen szüksége.

— Madarakat utánzók — válaszoltam.

— Ugyan kérem — iegyintett a zsírpárnás kezével —. ilyesmire nekünk nincsen szükségünk.

— Csakugyan? — kérdeztem. A düh majd szétrepesztett. Azzal kirepültem az ablakon Met;jc<j»'7cm

Kolozsvári Grandpierre Emil:

Á madárember

az ablak a tizennyolcadik emeleten volt.

(/ itört belőlem a kacagás.

'' — Mit kacag, maga szerencsétlen? — kérdezte a madárember.

— Hát azon, hogy pompásan kitolt vele. He-he.

— Maga pontosan úgy viselkedik, mint a pályatársai. Pontosan olyan hülyén — ha szabad magam így kifejezni, ök is viccnek fogták föl a történetet. Mintha vicc volna az, hogy egy artista, aki éppúgy eszik-iszik, mint a többi ember, nem kap állást. Kirepül az ablakon, odahaza üres a frizsider, nincs egy falat kenyér, egy pohár tej. A feleségem a kezét tördelve várja, hogy jó hírrel és némi előleggel jöjjek haza. Magának ez vicc? Maga is képes röhögni a poén kedvéért? Maga sem törődik azzal, hogy mi történt azután, hogy az az állat impresszárió szerződés nélkül kirúgott? Nem érdekli, hogy jutottam álláshoz, keresethez, megélhetéshez?

— Bocsásson meg, tökéletesen igaza van. Egyetlen mentségem, hogy az utóbbi időben olyan sekélye« nálunk az irodalmi élet. főleg a kritika, hogy én is a hatása alá kerültem.

Az önkritikus hang megtette hatását, a madárember legyűrte föl- háborodását és tovább beszélt.

— Hazarepültem. Alig landoltam a zongorán, a feleségem máris kitalálta, hogy nem kaptam szerződést, tovább tart a koplalás, a nélkülözés, továbbra is kénytelenéit leszünk kisebb kölcsönöket kérni a szomszédoktól és tovább tart — ami talán a fizikai nélkülözésnél is megalázót)!) — a jogtalan mellőzés

kiváltotta erkölcsi fájdalom. Megvallom, engem a kudarc összetört, nem úgy a feleségemet, aki mellékesen teherben van. A harag és méltatlankodás szárnyakat adott neki.

— A küzdelmet nem adjuk föl! — kiáltotta. — Azonnal menj a konkurrens céghez!

— Csakhogy fáradt vagyok. .. — siránkoztam.

— Tessék, itt egy marék kendermag. Edd meg, aztán indulás.

Útközben a konkurrens impresz- szárióhoz ráeszméltem, hogy az előbb súlyos hibát követtem el: az ajtón mentem be, s az ablakon repültem ki. Ostobaság. Fordítva kell csinálni.

A címet tudtam. A portás megnyugtatott, hogy akit keresek, az irodájában tartózkodik.

— Egy pillanatra kijönne az utcára? — kérdeztem.

— Kérem, nagyon szívesen.

— Lenne szíves megmondani, melyik az impresszárió úr ablaka?

Á portás odaállott mellém, s a magasba mutatott:

— Nézze, a harminckettedik emeleten, jobbra az egyik ablakban kalitka lóg.

— Látom a kanárit is benne. Távoli rokonom.

— Nohát, attól az ablaktól balra

a negyedik a maga impresszáriójának az ablaka. Mint látja, tárva- nyitva áll.

Sietve megköszöntem a fölvilá- gosítást, aztán lendületet vettem, s a következő pillanatban berepültem az impresszárió ablakán. Nem köszöntem, egy szót sem szóltam, csak körülrepültem háromszor, az- ( tán mint aki jól végezte dolgát, az' ablak felé indultam. Erre fölugrott a bőrfotelből, széttárt karral az ablak elé állott.

— Az Istenért! Mit akar? El ne repüljön, mielőtt a szerződést alá nem írta.

— I,ehet róla szó — válaszoltam olyan közönyösen, mint akinek végleg nem font) s. Veit egy szobor

az egyik vitrin tetején, annak a fejére szálltam. Mint Poe Edgár hollója.

Mondott egy összeget.

— Isten vele — intettem s repültem volna kifelé, de megint utamat állotta. Végre háromszoros gázsiban állapodtunk meg.

— Már másnap fölléptem és estéről estére lubickoltam a tapsorkánban. Nem dicsekvésből mondom, de megérdemeltem a sikert. Hadd mondjam el egyik legötletesebb számomat. Az igazgató légtornászként mutatott be. Végrehajtottam néhány mutatványt a trapézzal. Aztán úgy tettem, mintha elvéteném a fpgást, s hanyatt-homlok zuhantam lefelé. Mikor már- már elértem a biztonsági hálót, lio- morítottam, s elegáns félkört írva le a levegőben, visszarepültem a trapézokhoz. A közönség tombolt. A gyerekeknek egy másik figura tetszett: szétvetett lábbal repültem, a jobb kezemmel a bal nagylábujjamat fogtam, bal kezemmel a jobb nagylábujjamat.

— Még! Még 1 — sikongtak a gyerekek.

— Mindezt csak ízelítőképpen mondtam, mert látom, hogy minden közönyös, se cirkuszba nem jár, se televíziót nem néz. Mesebe illő összegeket kerestem, a tévéjogokkal különösen sokat. Tanultam előbbi tapasztalataimból, s a pénzt bankban helyeztem el, hogy ha rossz idők következnek, ne jöjjek zavarba, ne legyek kiszolgáltatva az impresszárióknak. Egyre másra kaptam az ajánlatokat a világ leghíresebb cirkuszaitól. Egyiket sem fogadtam el, tudja, idehaza érzem magam legjobban. Meg aztán, az ajánlatokat mindig megmutattam a cirkusz igazgatójának, só — mi mást tehetett! — megemelte a gázsimat

— Egy napon, tudia ki keresett föl? Nem fogja kitalálni.

— Már hogyne találnám ki. Az az impresszárió kereste föl, aki annak idején nem akarta szerződtetni. Az, akinek a tizennyolcadik emeleten van az irodája.

— Gratulálok, hogy kitalálta — mondta a madárember, — úgy látszik, maga is gondolkozik néha. Az impresszárióval foghegyről beszéltem, közöltem vele, hogy elkésett, s ha madárszámot akar, forduljon baromfikereskedőhöz, az felel meg a nívójának. Ügy kotró- dott el, mint egy leforrázott kutya. S attól kezdve nem ment neki semmi. Akármivel próbálkozott, mindig fiaskót vallott. Tartalék- pénze elúszott, a nyaralóját eladta, aztán megvált sorra minden értéktárgyától.

Wégső kétségbeesésében me- gint eljött hozzám. Én ugyanis egy idő óta nem szerepeltem a műsoron. Gondolta, most talán megszerezhet. Más választása nem volt, vagy valami népszerű számmal kedveskedik a közönségnek, vagy fölakasztja magát.

— Kopogtatott.

—. Tessék — szóltam.

Megdöbbenten nézett rám.

— Maga mit csinál? — kérdezte.

Én ugyanis talpig feketében, lótuszülésben ültem az ágyon, mozdulatlanul.

— Hiába jött — szóltam rá —, visszavonultam. Nem szerepelek többé.

Térdre borult, úgy könyörgött:

— Maga az utolsó sanszom. Ne legyen bosszúálló. Egyedül maga menthet meg a csődtől.

— Megnyugtattam, hogy szó sincs bosszúállásról. Tökéletesen másról van szó: ülök a tojásaimon. Időközben ugyanis meghalt a feleségem, a tojásokat nekem kell kiköltenem. Remélem, legalább egy fiú lesz közülük.

Az impresszárió megtört szívvel kotródott el. Az irodájában a kétségbeesés merész ötletet sugalmazott neki.

— Ha más megtanulta, miért ne tanulhatnám meg én is? — gondolta, aztán széttárt karokkal kiugrott a tizennyolcadik emeletről. A többire fölösleges szót vesztegetni.

— Még annyit — s ezt már a krónikás mondja —, hogy mindez kapitalista országban történt. Nálunk ugyanis már régen bevezették a légkondicionálást, és nem lehet az ablakokon anarchista módra kibe ugrálni. *